292. Adjam éjszakára vissza cumit?

Kisfiam 3 éves most,két hete kitalálta hogy odaadjuk a cumit a Mikulásnak. Megjegyzem egy időben szokott be az oviba is. amióta nincs cumija a délutáni alvások mennek, az óvodában is ,de azóta nincs olyan éjszaka hogy ne ébredne fel,és szó szerint düh roham van fél óráig,rugdos és üvölt hogy hagyjuk békén, utána ha kifárad alszik tovább. A roham közben nincs ébren,de minket okol valamiért,és hemmét keresi. Hemme csecsemő korában az első úgymond szava volt, szerintem ez a cumit jelenti, mert mióta nincs cumi ezt mondja sírás közben. Mit tegyek, adjam éjszakára vissza cumit? Kérdezzük hogy mi a baj,de reggel nem emlékszik semmire,és nincs semmi baja sem.
nem tudom mi lenne a legjobb megoldás. köszönettel:Ildikó

Kedves Ildikó!
Igen, ajánlják fel a cumit (nem biztos, hogy félig alvó-dühöngő állapotában el tudja fogadni, de próbálják meg. Ha pedig már este elfogadja, az a legjobb, akkor talán el is marad a dühroham.). Az éjszakai felébredés során, aki ott van vele, jelezze jelenlétét (simogassa meg a hátát, ha szereti a kisfiú az éneklést, énekelhetnek is, ha nem rúgja ki magát, ringassák). Nem baj, ha nem sikerül megnyugtatni, sokkal fontosabb célnak tartom, hogy maguk legyenek nyugodtak, ezt előbb-utóbb meg fogja érezni a kisfiú. Nem az a jó "megnyugtatás", ha egymás után mindent megpróbál bevetni a szülő, kétségbeesetten bedobva mindent a repertoárból, és egyre idegesebb, hogy még mindig nem nyugodt a gyerek, hanem ha bírja a gyerek feszültségét, és ha sikerül ráérezni, mivel segíthet neki, akkor segít (ha nem, akkor "csak" vele van).


Vajon nincs valami túlzott megfelelési szándék az óvodai beszokással egy időben való cumilerakás mögött? Hallott valamit esetleg róla a fia, hogy a nagyfiúk nem cumiznak, és az óvodában kinevetik majd emiatt? Ez csak ötletelés, vajon miért kellett a Mikulásnak odaadni a cumit. Ennek is utánajárhatnának, hátha sikerül neki segíteni, eloszlatva félelmeit.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

291. Nem szeretném a hátralevő életemet robotként leélni

Gyerekkorom óta kicsit különc ember voltam, sok mindent máshogy éltem meg, és máshogy tettem, mint a többiek. Voltak emberek, akik elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Sajnos ezt akkoriban máshogy fogtam fel. Az állandó szorongás és álarc-viselés oda jutatott, hogy 21 éves koromban rákaptam a fűre. Fél év után már napi szinten szívtam, reggeltől estig. Úgy éltem a mindennapjaimat, és senki nem tudott róla. Aztán egyre kevesebbet jártam emberek közé, csak a fű, videojátékok, és a saját belső világom. A hedonizmus teljes spektrumát végigcsináltam, amit egyedül el lehet érni. Instant örömök. És élveztem, nem zavart senki és semmi. Ez tartott kb. 8 évig. Az utolsó 3 évben már fű+alkohol, minden este úgy estem be az ágyba, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. És mindezt egyedül.

Most 30 éves vagyok. Ez év márciusában elegem lett, abbahagytam mindent, sportolni kezdtem, emberek közé jártam. Április végén már egész jól éreztem magam (a körülményekhez képest), egyre jobban élveztem az életet. A hónap végén megint elszívtam egy füves cigit. Másnap reggel összeomlott minden, ami azóta is tart. Végképp nem tudok koncentrálni, lassú a gondolkodásom, alap dolgokra nem emlékszem, nincsenek érzéseim, nem sírok, nincs bűntudatom, nem érdekel senki és semmi. Mindenkivel megszakadt a kapcsolatom, akivel azelőtt napi szinten kommunikáltam (még a füves éveim alatt is). Nem hívom, nem keresem őket, és már ők sem engem. És a legszörnyűbb, hogy nem is érzem a hiányukat. Ha alkoholt fogyasztok, 2 korty után már végképp nem fog az agyam. Nem tudom, ki vagyok, nem látom a jövőt, és napról napra több emlék tűnik el a fejemből. Ha emberek közé megyek (nagyon ritkán), egyik pillanatban hiperaktív vagyok, túl sokat beszélek, nevetek, aztán úgy érzem, mintha egy idegen ember lennék, akit külső szemmel figyelek én is. Voltam pszichiáternél, kaptam gyógyszert, amit azóta is szedek, de azt tapasztalom, hogy a gyógyszerek miatt még kevésbé tudok reálisan gondolkodni. 

Nem tudom magamnak megbocsájtani, hogy ezt tettem magammal. Fura ember voltam, de az emberek elfogadtak, normális életet éltem, most meg itt tartok. Nincsenek öngyilkos gondolataim, de félek, hogy egyszer bekattanok, és ilyesmire vetemedek. 

Ön szerint változhat még ez az állapot? Ha ezek után teljes absztinenciát tartok, és megpróbálom rendbe tenni a személyiségszerkezetemet (szakember segítségével), visszatérnek még valaha az érzéseim? Nem szeretném a hátralevő életemet robotként leélni. Nem beszélve arról, hogy 30 éves koromra olyan állapotban vagyok fizikailag mint egy 80 éves ember…
Köszönöm. Zoltán


Kedves Zoltán!
Levelét olvasva egyetlen szó villog előttem: közösség. Közösség alatt olyan támogató közeget értek, akik hasonlón mentek át, mint Ön. Biztos van valami oka, ha eddig nem keresett meg ilyen, de javaslom, bírálja felül ezt az okot, bármi is legyen az, mert enélkül, ha nem is szívesen írom, hogy nem megy, de sokkal nehezebb lesz megőrizni a változást, és megtalálnia magát "új" életében. Sokat megtett, nagy dolog a saját elhatározás és a szakember segítsége is jó, de az a tapasztalat, függőség esetén rengeteget tud segíteni a sorstársak közössége. Éppen azokra a kérdésekre tud választ adni, amik most Önt foglalkoztatják. (Hogyan tegye helyre azokat az éveket, amikről ma úgy látja, elvesztegette? Mikor jön vissza az örömérzet?) Egészen más, ha erre elméleti választ kap egy szakembertől (bár az is lehet segítség), és más, ha ott áll Maga előtt valaki, aki túljutott ezen a fázison, és élő példája annak, hogy van tovább utána is.
Amit tudok ajánlani, az például a Megálló csoport és a Magadért Alapítvány, de nézzen szét, biztosan vannak még mások is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

290. Hozzon-e csokit a Mikulás?

A segítségét szeretném kérni egy aprócska dologban. A kislányom ma nagyon rossz volt, és azt mondtam neki, hogy beszélek a Mikulással, hogy ne hozzon neki semmit, amiért olyan csúnyán viselkedett. Előtte mindig a Mikulásról beszél, rajzolt neki, borítékba tette, és bedobta a postaládába. Ma este is olyan aranyosan pucolta ki a csizmáját, hogy a Mikulás ajándékot hoz neki. Ha most odaadom neki az ajándékát, akkor nem fog adni a szavamra, mert úgy gondolja, hogy anya csak a levegőbe beszél, úgyis kaptam ajándékot. Ha nem adom oda neki, csak virgácsot kap, akkor meg az rögzül benne, hogy ő rossz gyerek. Melyikkel ártok kevesebbet? Kérem a mikulásnapra való tekintettel, kaphatnék extra gyors választ? Válaszát előre is köszönöm.

Kedves Levélíró!

Hozzon csokit a Mikulás! Ha mindenképp ragaszkodni akar ahhoz, amit mondott, és tovább akarja szőni a fonalat, mondhatja, hogy üzeni a Mikulás, bár előző nap rosszalkodott, azért tudja ő, hogy jó gyerek, ezért hozott mégis ajándékot.

Egyébként szerintem az eredeti fenyegetés nem volt szerencsés, az ajándékot (és a megvonását) nem hiszem, hogy jó nevelőeszköznek tekinteni, hiszen ajándékot nem azért kap az ember, mert jó, hanem egyszerűen az egymásnak való örülést fejezzük ki vele.

A másik szempont, ami felmerült bennem: nem tudom, hány éves a kislány, de bizonyos életkorig teljesen hatástalan egy másnap foganatosított büntetés, a lánya már nem is emlékezne az előző nap problémáira, és egyáltalán nem értené, miért nem kapott ajándékot. Ha óvodáskorú a kislány, akkor ez igaz rá.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

289. Mit lehet mondani gyerekeknek a temetésről?

Kedves Karolina!
Tegnap éjjel a sógornőm férje meghalt. Két kisgyermek maradt apa nélkül, hat évesek.
Sógornőm elmondta Nekik mi történt, ezzel meg tudott birkózni.
Viszont fogalma sincs mit mondjon a hamvasztásról, hogy az urnában mi van, ezt nem tudja elmagyarázni a gyerekeknek.
Tanácsát szeretném kérni, mit lehet mondani két hat éves gyereknek, hogy minél kisebb legyen a lelki sérülésük.
Válaszát előre is nagyon köszönöm.

Kedves levélíró!

Fogadják őszinte részvétem!

Az alapszabály, hogy mindenre igazat, röviden, mindig csak annyit, amennyit kérdeznek a gyerekek.

A temetésre, még ha fájdalmas is, elvinném őket (kivéve, ha kifejezetten tiltakoznak ellene, amit nem tartok valószínűnek). Ennek később lesz jelentősége: meg tudja nehezíteni a gyászt, ha elmarad ez az aktus.

A temetés, hamvasztás témája jó, ha beleágyazódik egy nagyobb beszélgetésbe, ami arról szól, mi történik azzal, aki meghal. Erre a jó választ persze az Anya hite határozza meg. Ha hívő, a hitének megfelelő választ adhat, ha nem hívő, akkor például azt, hogy aki meghal, a többi emberben él tovább, azon keresztül, hogy emlékeznek rá, szeretik őt. (Vagy azt, amit igaznak érez.) És mi lesz a testtel? A testre már nincs szüksége, olyan, mint egy ruha, amit már nem hord az ember. 

Ha a hamvasztás, temetés részleteiről kérdeznek, ne azt mondjuk, hogy Apát elégetik, hanem hogy a testét, amire már nincs szüksége. Ő akkor már nincs ott (hanem az angyalokkal van/az emberek szívében van, akik búcsúztatják őt), de mivel a földi élete során ezt a testet használta, ez segítette őt sok mindenben, megadjuk annak is a tiszteletet. 

A gyerekek lehet, hogy fel fognak tenni egészen konkrét kérdéseket, mert a tisztánlátás oldja a szorongásukat, ettől nem kell megijedni, de ne is mondjunk többet, mint amire a kérdés vonatkozott.

Üdvözlettel, és sok kitartást kívánva az egész családnak:
Cziglán Karolina

288. Még sohasem volt barátnőm

Kedves Karolina!

Nekem egyszerűen egy olyan kérdésem volna, hogy hogyan kellene ismerkedni? Lehet, hogy furcsa, de 22 éves vagyok és még nem volt barátnőm, csak általános iskolás koromban, első és második osztályban. Általános végén közbejöttek bizonyos dolgok, amik miatt gyakran idegeskedtem, valamint gimiben voltak bizonyos lány osztálytársak, akik egyszerűen valamilyen érthetetlen oknál fogva nem hagytak békén. 

Talán ettől teljesen függetlenül, talán emiatt, de nem is folytattam ezalatt az évek alatt semmiféle ismerkedést. Legalábbis nőkkel nem, vagy ha beszélgettem is, de nem akartam tőlük semmit.
Miután egy 5 hónapon át tartó online beszélgetés után kiderült, hogy egy nő átvert, mindenfélét mondott, amik feltehetőleg nem voltak igazak, ezután elhatároztam, hogy ismerkedni fogok. De azt vettem észre, hogy egyáltalán nem tudom, hogy kezdjem el.

Facebookon és egyéb online oldalakon próbáltam eleinte, de a nők 90%-a vissza sem ír, szinte mintha valami idiótának tekintenének, hogy mit akarok én tőlük. Akik mégis visszaírtak, egy idő után egyszerűen nem foglalkoztak a válaszadással. 

És bár talán találkozhatok majd valamelyikkel, de nem tudom igazából, hogy mit mondhatnék neki. Úgy érzem, hogy semmilyen közös témám nincs a nőkkel. 

Esküszöm, hogy néha olyan, mintha valójában semlegesek lennének a nők számomra. És mintha csak a korom előrehaladtával valamilyen teljesítendő feladatnak érezném azt, hogy megismerkedjek valakivel, h ne legyen ciki. És inkább csak kíváncsiságot érzek, mint bármilyen vonzalmat.
Kétszer sikerült 2-3 hónap alatt két vadidegen lányt megszólítanom ismerkedési szándékkal, az egyiket gyakorlatilag hirtelen otthagytam, mert nem utasított el egyből, a másik pedig mintha nem értené, h mit akarok, csak "aha"-kat válaszolt arra, hogy én voltam az, aki írt neki Facebookon.
És hát nyomoztam is a témával kapcsolatban, állítólag a nők megijednének, ha hirtelen odamennék hozzájuk. 

Tehát a Facebookos és egyéb online ismerkedés általában idő előtt "meghal", a személyes pedig eleve mintha kudarc volna. Bulizni viszont egyáltalán nem járok, mert azt a fajta zenét és közeget én nem kedvelem.


Kedves Levélíró!

Vannak bizonyos ellentmondásos pontok a levélben, ami megnehezíti számomra, hogy olyan választ adjak, ami valóban segítség lehet az Ön számára. Ám bizonyára ez sem véletlen, lehet, hogy Önön belül vannak ezek az ellentmondások, és éppen ez fogja vissza.

Tulajdonképpen az a legfőbb kérdés bennem, hogy egyáltalán szeretne-e ismerkedni, vágyik-e valamilyen kapcsolatra? Egy helyen azt írja, talán nem, csak ciki, ha valakinek nincs párja, ugyanakkor az 5 hónapig tartó levelezést kellett, hogy más is motiválja, mint a cikiség elkerülése, nem beszélve a többi energiabefektetésről, melyek szintén arra utalnak, hogy többről van szó, mint hogy tudja: ilyen életkorban sokaknak van barátnője.

És ha már elindul az ismerkedés, vajon mi állítja le azt? Azt írja, hirtelen otthagyta, aki nyitott lett volna ismerkedni. Miért? Azt is írja, nem hiszi, közös témája lehet egy nővel, ugyanakkor van Önben kíváncsiság, tehát ezek szerint mégis van, amiről szívesen beszélgetne.

Ha nem a szavaiból, hanem a tetteiből következtetek, azt gondolom, nagyon is vágyik egy kapcsolatra, de valamiért tart tőle, mintha a nők marslakók lennének, akivel az ember nem tudja, egyáltalán tud-e majd kommunikálni, ha odakerül a sor. Azokhoz az ismerkedési formákhoz, amiket felsorolt, nagy szerencse is kell, mert nem feltétlenül veszi jó néven az ember az utcán vagy facebookon való ismerkedést (persze, ez is alakulhat jól). Amit könnyebbnek gondolok, az vagy valamilyen közösségben, például baráti társaságban való ismerkedés, ahol tét nélkül lehet elkezdeni, azaz természetes módon beszélgetnek egymással az emberek, és csak később fordul át valami komolyabbá, vagy az internetes társkeresés, ahol -szemben a facebookkal- ismerkedési szándékkal vannak fenn.

Ami a technikai kérdéseknél fontosabb, az az, hogy Önt mi fogja vissza, mitől tart valójában? A legnagyobb segítség az lenne, ha erre jönne rá, és akkor akár bárhol ismerkedhetne utána. Ha az emberben megvan a nyitottság, adja magát az alkalom is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

287. Teljesen kifordultam magamból

Üdv!
Az életem teljesen megváltozott! Más irányba megy ahogy én azt nem terveztem! Teljesen kifordultam magamból! Helytelen dolgokat teszek! Változást szeretnék! Teljes változást! Hogy kezdjem újra? Mi az első lépés? Hogy hagyjam el a mostani életformám?

Kedves Levélíró!

Az már önmagában nagy dolog, ha az ember kimondja, szeretne változni. (Nem pedig másoktól várja, hogy változzanak.) Hogy mi az első lépés: annak ellenére, hogy nem tudom, milyen témában szeretne változni, meglepő módon mindenképp ugyanazt javasolnám elsőnek: vegye át, mi az, amivel most elégedett az életében, önmagában, legyenek ezek bármilyen apróságok is. Például a változás szándéka, az az iránti lelkesedés is lehet ilyen. Vagy bármilyen apróság, amit jól csinál, amilyen helyzetben elégedett magával. Biztosan van ilyen, még akkor is, ha sok mindenben változna. Ezek szem előtt tartása fontos, mert éppen ebből tud táplálkozni, erőt meríteni. Ha valamit ki tud jelölni, amiben már most elfogadja, szereti magát, akkor már "csak" az a feladat, hogy ezt bővítse. Persze, ez többéves, sőt, tulajdonképpen egész életre szóló program.

Bármiről is legyen szó, sok sikert kívánok ehhez az úthoz!
Cz. K.

286. Nem a szívemnek van baja

Kedves Karolina!

Olyan problémámmal fordulnék önhöz, hogy 21éves vagyok és 2éve szenvedek állandó szorongással, szívem fáj, mostanában nagyon gyengének és levertnek érzem magam. Mivel állandó ülő munkát végzek ezért jó lenne valami olyan dolog ami csökkenti ezt hisz a napjaim szinte egésze szorongással telik. Az egész egy volt párkapcsolat miatt kezdődött és azóta tart csak a helyzet rosszabbodott. az összes lehetséges orvosi vizsgálaton túl vagyok amik kiderítették, hogy nem a szívemnek van baja hanem idegi probléma okozza a tüneteket. A kardiológus azt mondta , hogy ez valószínűleg pánikbetegség amit gyógyszeres kezelés melletti pszichoterápiával lehet kezelni. Én gyógyszert nem igazán szeretnék szedni mert legjobb tudomásom szerint hozzászokást eredményeznek ezek a szerek viszont a tüneteim nagyon nehézzé teszik a mindennapi életet folyamatosan azon jár az agyam mikor leszek rosszul holott még életemben nem ájultam el se semmi. Kérem tanácsát esetleges olyan módszerről ami hatékony lehet ilyen esetben. Próbáltam az autogén tréninget elsajátítani, de csak feszültebb lettem amikor próbáltam relaxálni. Régen nem volt semmi ilyen problémám csak most nem tudok ezen egyszerűen túl lendülni. Segítségét és válaszát előre is köszönöm!

Kedves Levélíró!

Egyetértek a kardiológussal: (a gyógyszer mellett) a pszichoterápia a másik út. Nagyon sokféle irányzat létezik ezen belül, de nem emelnék ki egyet: mindegyik máshonnan közelít, de ha kitartóan dolgozik rajta, bármelyik hatásos lehet.

Ami az autogén tréninget illeti: nem tudom, mennyi ideig gyakorolta, de természetes, hogy az elején nem megy könnyen. Fontos, hogy akkor is folytassa a gyakorlást, ha eleinte nem a várt hatást hozza, és idővel megérik a gyümölcse.
Cz. K.

285. Nem engedte, hogy megcsókoljam

Kedves Karolina!

Nagyon különös szituációba kerültem, megismerkedtem egy hölggyel, minden jól alakult addig a pillanatig amikor is először egy ágyba kerültünk. Nem engedte, hogy megcsókoljam, ezzel még nincs semmi gond, de harmadik, negyedig alkalomnál már fura volt, ötödik alkalommal már bennem is volt egy tüske és én sem kezdeményeztem. Egy kicsit meguntam a dolgot és gondoltam megbeszélem vele. Azt hittem velem van a baj, de ekkor elmondta, hogy nem szereti az ölelést, nem szereti azt, ha hozzáérnek, sőt egyáltalán nem tud feloldódni. Közben mondta párszor, hogy szerelmes belém, hogy nem tudna nélkülem élni, és én is szeretem. Azt mondtam neki, hogy megoldjuk. Szeretnék neki/rajta segíteni. Mi lehet ennek az oka? Mi lehet a megoldás?

Kedves Levélíró!

Ezer oka lehet, de sajnos csak ő tudja megoldani (szakember segítségével), ami Önön múlik, hogy eldönti, meddig tud erre várni, illetve eleget ad-e Önnek a kapcsolat testi intimitás nélkül is ahhoz, hogy várjon.

Abból kiindulva, hogy egyáltalán "ágyba kerültek", gondolom, hogy partnerének is szándéka, hogy változzon a helyzet.

Üdvözlettel,
Cziglán Karolina

284. A rokonaink teljesen ránk vannak telepedve

Kedves Karolina!

Férjnél vagyok, három kisgyerekünk van(6 hónapos, 2 éves, 3 éves). Egy kisebb kertes házban lakunk.

Az én problémám az, hogy a rokonaink (anyós, após, keresztszülők, szülők) teljesen ránk vannak telepedve. Folyton nálunk vannak, azzal a címszóval,hogy én úgyis itthon vagyok a gyerekekkel, az nekem csak jó, ha mindenki mindig hozzánk jön. Pedig én már többször hangsúlyoztam mindenkinek, hogy én is szívesen elmegyek látogatóba bármelyikükhöz, de ők azt válaszolják, hogy itt a kertes ház, itt jó a gyerekeknek, itt kell lenni. Már annyira itthon érzik magukat nálunk, hogy mindig belenéznek a hűtőmbe, hogy mit főztem, megkérdezik, hogy mi volt a reggeli, az ebéd, mi lesz a vacsora. Sajnos mindig találnak valamit, ami miatt kritizáljanak engem, hogy miért nem vagyok jó anya, vagy épp jó háziasszony.

A férjem ebben mellettem áll, de valahogy nem tudjuk visszaszorítani a "nyomulós" családunkat. Amikor ezt szóba hozom, én vagyok a gonosz, aki nem szereti a vendégeket. Pedig ez nem igaz. Én szeretem a vendégeket, de csak azokat, akik 2-3 óra múlva hazamennek egy három gyerekes családtól. Kérem, segítsen, mit tegyek? Mit mondjak nekik, hogy sértődés, harag ne legyen?

Köszönettel,
Erika

Kedves Erika!

Ha konkrétan a kérdésére válaszolnék, az annyira triviális lenne, hogy azt kell hinnem, nem emiatt írt. (Például, hogy a hosszan maradni hajlamos vendégnek rögtön az elején mondjon időpontot valami hihető ürügyre hivatkozva, meddig ér rá.)

Abból kiindulva, hogy jópár embert felsorolt, aki kéretlenül a nyakára jár, feltételezem, nem ők tapintatlanok, hanem valami kommunikációs félreértés van Önök közt, tehát akaratán kívül azt sugallja, bármikor jöhetnek, bármeddig maradhatnak. Talán túl jó akar lenni, hogy egy rossz szavuk ne lehessen (sajnos így is van, mint írja), ezért félreérthető gesztusokat tesz, amivel marasztalja őket.

Hogyan ne bántsa meg őket? Úgy, hogy ne a haragját, sértettségét fejezze ki, hanem a saját igényeit, ami nem ellenük irányul. Például mikor inkább Ön menne látogatóba, a másik fél pedig a kertesház előnyeire hivatkozik, nyugodtan megmondhatja, szeretne egy kicsit kimozdulni. Az sem sértő, ha adott esetben megmondja, azért nem szeretne aznap látogatót, mert most kicsit négyesben lennének a gyerekekkel.

Ami most történik: nem képviseli az igényeit, aztán a másikra haragszik, amiért nem alkalmazkodik a ki nem mondott, el nem hangzott elvárásokhoz. Ez általában olyankor szokott megtörténni, mikor az ember maga is elbizonytalanodik, jogosak-e az igényei. Gondolja ezt át, és döntse el, mi az, amit vállalhatónak tart, és onnantól kezdve bízza a másikra, megsértődik-e. (Különben is, aki szeretne megsértődni, attól kár elvenni ezt az örömöt...)


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

283. Mi az egészséges arány a gyermeknek a 2 különvált szülő közt

Üdv,
Egy gyermekelhelyezési perben vagyok,
szeretném kérdezni, hogy mi az egészséges arány a gyermeknek a 2 különvált szülő közt
(azért mert volt párom havi 15 nap 15 napba szeretné, és én nem tudom, hogy az a bizonyos állandóság ki-e tud alakulni)
Tudom, hogy a válasz egyénenként eltér, de mégis átlagban mi az arány?
Válaszát köszönöm!

Kedves Levélíró,

Leveléből annyira nem derül ki semmilyen releváns szempont, hogy még azt sem tudom, gyermeke két hónapos, vagy 10 éves, melyikükkel milyen a kapcsolata, mennyire rugalmasan viseli általában a változásokat, stb. Javaslom, ne általános elvek alapján akarják megoldani a kérdést, hanem a gyermek személyiségét figyelembe véve. Ha külső véleményre kíváncsiak, akkor együtt menjenek el pszichológushoz, olyanhoz, aki a teljes családdal együtt foglalkozik, és a szakemberrel együtt gondolkodva ki fog érlelődni a jó megoldás. Természetesen nem egy-két alkalommal, hanem hosszabb folyamat során.

Üdvözlettel,
Cziglán Karolina

282. Gyűlölöm magam

Kedves Karolina!
Gyűlölöm magam a természetemet, hogy tisztában vagyok vele mit kéne tennem hogy jobb legyen de egyszerűen képtelen vagyok rá.Mikor végleges elhatározást veszek magamon és már csak azért is megcsinálom jön egy hullám ami végigsöpör rajtam és elmossa azt az érzést ami segített abban hogy legalább képes legyek elkezdeni bármit ami hasznos lehetne az életben amivel tudnék mit kezdeni ami a segítségemre lehetne a boldog életre való törekvésemkor.És akkor elkezdek bőgni jönnek a sötét gondolatok eszembe jut hogy milyen kurva egyedül vagyok a világban...Semmi másra nem volna szükségem csak akarat erőre.És bosszantó hogy hagyom magam a szar érzésnek hogy felül kerekedjen rajtam.És bosszantó hogy nem tudok ellene tenni és az is zavar, hogy ezt egyre erősebbnek érzem.Nem tudok uralkodni az érzéseim uralkodnak rajtam.Mit csináljak, hogy változtassak ezen?

Kedves Barbara!

Amit akaraterőnek nevez (a pszichológia körülbelül ugyanerre mondja, hogy "énerő"), nem egyszerű elhatározás kérdése, így nem is kell ostoroznia magát azért, mert nincs belőle több. Bár a hétköznapi beszédben olykor megvetően mondják egymásra az emberek: "nincs akaratereje!".

Ön is általánosságban ír, és persze nem is lehetne egy levélváltásból az Ön személyes történetét felfejteni, tehát én is csak általánosságban tudok válaszolni. Ha az ember azt látja, nem tud tenni a céljaiért, az arra utal, valami belső konfliktusa van ezekkel a célokkal kapcsolatban. Tipikus példa az az ember, aki párkapcsolatot szeretne, mégsem jön össze - úgy éli meg, mintha valóban minden vágya a kapcsolat volna, holott lelke mélyén fél az intimitástól. Vagy az az ember, aki nem tud lefogyni, noha évek óta "próbál", ám valójában biztonságot ad neki az a burok, amivel körülveszi magát. De van, aki a fontos megmérettetéseit szúrja el, mert eleve későn kezdi el a munkát, ő talán attól tart, ha beleadna mindent, és mégis kudarcot vallana, sokkal inkább sérülne az önbecsülése, mint mikor a saját halogatása miatt nem sikerül.

Nem tudom, Önnek milyen céljai vannak, és hol akad el a folyamat, de érdemes elgondolkodni azon, vajon milyen rejtett motiváció gátolja Önt. Azt gondolom, igazából senki sem akar saját magának rosszat, aki látszólag árt magának, annak is van rá oka, valamiért még mindig így éri meg, azt érzi. Néha már az megkönnyebbülést jelent, ha az ember rájön, mi van a háttérben, mert kimondva, tudatosítva kevésbé tűnik ijesztőnek. De ha továbbra is az, legalább van mivel dolgozni, tudjuk, milyen problémát kell valójában kezelni.

(Természetesen lehetséges, hogy terápiás segítség kell ehhez a folyamathoz, már a "rájövéshez" is - ismeretlenül nem tudom megítélni.)

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

281. Kibírhatatlan anya tigrissé váltam - Miért zárkóztam be???

Kedves Karolina!

14 hónapja szültem kisfiam, első gyermek. A problémák a szülést követő második napon jelentkeztek. (A kórházban, ahol szültem 24 órás roaming van.) Fáradtság, kialvatlanság és a tej sem indult meg, a csecsemősöknek természetesnek vélt napokban. Úgy éreztem nem tudom megadni a picinek amire szüksége van. Ha esetleg pótlást (tápszert) kértem, úgy néztek rám a csecsemősök, mintha valami rosszat kérnék Közben már a kórházban is sok volt a látogatónk, hiába kértem a családtagokat, hogy ha lehetséges egyszerre jöjjenek ne felváltva, mert így nem tudok pihenni. A haza érkezésünk utáni első hétben jól voltam. 

Aztán, sajnos kibírhatatlan "anya tigrissé váltam". Nem szívesen adtam ki a kezemből kisfiam, még ha alig álltam is a lábamon a fáradtságtól. Sajnos közösségbe sem jártam igazán az első 8 hónapban. Pedig lehetőségem lett volna rá, baba-mama klub, baba masszázs tanfolyam stb. Így utólag már nagyon bánom, mert a picinek és Nekem is jót tett volna. Főként ami nyomaszt és az elmúlt néhány hétben a sírásig sodort, az, hogy úgy érzem az elmúlt pár hónapban nem tudok felidézni boldog perceket csak a rosszakra emlékszem. 

Párom családja nem látogatta/látogatja az otthonunkban a picit, elvárták/elvárják, hogy már pár hetes korától fogva mi vigyük, hozzá tenném itthon lakunk a szüleimmel, akiket konkrétan személyesen nem is ismernek (a párommal 4éve vagyunk együtt, 3éve költözött hozzánk; lehetőségünk egyenlőre nincs elköltözni). Szerencsére már többet találkozok anyukákkal és gyermekeikkel, séták során, játszótér, csivitelő foglalkozás. Az ismerőseim között egyre több újdonsült Anyuka van. Amikor látom Őket mennyire boldogak, mosolygósak, jó kedvűek, teljesen padlóra kerülök, hogy nekem ez miért nem ment. 

Miért nem csináltam jobban akkoriban a dolgokat, miért zárkóztam be???!!! Egyszerűen ezen a érzésen nem tudom túl tenni magam. Sokszor szeretném újra kezdeni és jobban csinálni. Mit tegyek? Hiába fordultak jobbra a dolgok és kezdek kibontakozni ezek a dolgok beárnyékolják a napjaim. Ehhez persze hozzá jön még, hogy a párom részéről nagyrészt senki nem kíváncsi a fiúnkra. Az első 2 hónapban heti rendszerességgel vittük a picit nagypapához, nagymamához, nagybácsihoz, keresztpapához, de belefáradtunk. Így az egyetlen nap a héten amit együtt tölthettünk nem volt teljes. A párom hétfőtől szombatig dolgozik kamionosként. Ebből kifolyólag nagyobb veszekedés és harag még nem volt, nem is szeretnék, de mégis rossz így. Mára már nem azzal foglalkozunk, hogy ki mikor látta utoljára, hanem azzal, hogy nekünk éppen mi a jó ilyen téren.
Köszönettel: Anikó

Kedves Anikó!
Még semmiről sem késett le, nem kell amiatt bánkódnia, miért nem kereste előbb mások társaságát! Elég, hogy most felismerte, jól esne ilyen-olyan programokra menni, más anyákkal találkozni. Azt gondolom, ha kicsit megnyugszik, az kisugárzásuk át fog ragadni Magára is, és hamarosan Önön fogják látni: milyen jól érzi magát a bőrében ez az anyuka!

Ami a kezdeti élményeket illeti: ha valaki azt meséli Önnek, neki milyen simán ment minden a szülés körül, nyugodtan gyanakodjon. Ahogy Popper Péter mondta: ha valaki sokat dicsekszik szexuális sikereivel, nyugodtan meg lehet tőle kérdezni: "és mondd csak, mióta küzdesz potenciazavarral"? Talán nem is véletlen, hogy ez a példa jutott eszembe: sokan, talán Ön is a nőiségük vizsgájának tartják, tudnak-e szoptatni, minden simán és flottul megy-e a gyermek körül, ahogy álmaikban elképzelik. Én azt gondolom, nem az az igazi nő, akinek minden könnyen megy, hanem, aki elfogadja sajátos adottságait, és sérülékenységét, esendőségét is méltósággal viselve érzi magát teljes embernek.

Mindent jól csinált, higgye el!
(Hogy a párja családja jön-e látogatóba, amiatt nem érdemes emésztenie magát: így legalább Önök dönthetik el, mennyit találkoznak - ha folyton jönni akarnának, az is válhatna terhessé.)

Sok minden kavarog a fejében a családdal, babával kapcsolatban: lehet, hogy érdemes lenne szakember segítségét kérni néhány tisztázó beszélgetéshez, hogy kiszellőzzön az a sok érzés, ami most feltornyosult Önben.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

280. Nem hiszem, hogy örült a születésemnek

Elkeseredtem. 21 éves vagyok, tanulok. Édesanyám harmadik gyermekeként születtem, a második házasságából.A nagymamám, Édesanyám anyukája nem hiszem, hogy örült a születésemnek.
Egész életemben mellőzve éreztem magam nála, minden az unokaöcsém, illetve a nővérem körül forog. Még a börtönben ülő bátyámnak is havonta küldi a pénzt a nyugdíjából, engem azonban még a születésnapomon sem köszöntött. Rosszul esik, hogy sosem beszélünk, hogy nem hívott fel magához, nem vigyázott rám, míg az unokaöcsémnek még a kakaót is ágyba vitte. Igen, féltékeny vagyok...
Azonban nagymamám több agyvérzést is kapott, állapota jelentősen romlott, mondhatni, haldoklik. Jelenleg minden nap megy hozzá a családból valaki, különben nem iszik, és kiszáradhat. A család elvárja tőlem, hogy én is vegyek részt az ápolásában, amit én meg is teszek, de titkon nagyon keserű szájízzel teszem ezt. Soha nem kaptam tőle figyelmet, törődést, a tizenhat éves unokaöcsémnek ajánlották fel a 3 éves autójukat is, mikor nekem a munkámhoz hatalmas segítség lenne. Igazából a gesztus hiányzik. Bánt a kettős mérce, mert amíg az egyik unoka laptopot kapott, én néhány pár zoknit. Nem érzem magam teljes jogú családtagnak.

Nem akarok veszekedést generálni, és sajnálom, hogy ilyen rossz állapotban van, tudom, hogy nem érzi jól magát, de mégsem tudok neki szívből segíteni. Látom, hogy unokaöcsémről ezernyi kép van kirakva, rólam pedig egy óvodáskori, ami kb. 16 éve készült. 

Hogy tudnék ezen túllépni, hogy szinte nem is viselkedett velem nagymamaként? Viszont, ha nem látogatom, engem furdalna a lelkiismeret, amiért ilyen gonosz vagyok, hogy nem érdekel a haldokló nagyszülőm sorsa. Annyira bánt a dolog, szeretnék valami tanácsot, mit is tehetnék...
Köszönettel:
Dorka


Kedves Dorka!
A rossz szájíz akkor múlik el, ha megbocsát a nagymamának, ami hangsúlyozom, nem a hibája bagatellizálását, pláne nem az elkenését jelenti. Ezt azért sietek leszögezni, mert sokan félreértik a megbocsátást, mintha azzal azt mondaná az ember, "áh, nem is követett el olyan nagy bűnt velem szemben", és legyintene. Ez inkább elmaszatolás. A megbocsátás azt jelenti, tisztán látja, mi történt, ésmégis lemond az elégtételről. Mintha egy tartozást engedne el a másiknak.

Ebben az elengedésben az segítheti, ha inkább szánalommal, mint haraggal tekint a nagymamára. Nem tudjuk, mi volt az oka a viselkedésének, egy biztos: nem Önből fakadt, valahogy a család és az ő története alakult úgy, hogy másként tekintett a legkisebb unokára. Nem tudom, a nővére az előző házasságból való-e, ha igen, akkor már itt is a magyarázat: azt érezte a nagymama, a régi férjhez kell lojálisnak lennie. Ez tényleg az ő története, az Ön személyének ehhez semmi köze. A nagymama igazságtalanul Önt büntette valami más rossz érzéséért. Van mit megbocsátani neki, és higgye el, meg fog könnyebbülni, ha sikerül.
Cz. K.

279. Kérjem meg a gyerekeket, hogy ne szólítsanak anyának

Kedves Karolina!

Én egy gyermekotthon lakásotthonát vezetem, ahol 13 állami gondoskodásban élő gyermek él. 4-17 éves korú fiúkat, lányokat nevelek. Nagyon szeretem a munkámat és a gyermekek nagyon közel állnak hozzám. Teljes joggal mondhatom, hogy ők is nagyon ragaszkodnak hozzám. Van a csoportomban 2 gyermek aki anyának szólít. Én nem kértem ezt tőlük, de azt mondták, hogy úgy érzik megérdemlem ezt a nevet, mert mindketten ilyen anyát képzeltek el maguknak akivel ilyen őszinte bensőséges lehet a kapcsolatuk.. Az egyiknek nincs (lány 17 ) a másiknak(fiú 16 éves) nagyon rossz az anyjával a kapcsolata. Ritkán látják egymást.A kislányt 9 éve nevelem, a fiút 1.5 éve ismerem és 3 hónapja került a csoportomba. A felettesem azt mondta kérjem meg a gyerekeket, hogy ne szólítsanak anyának, mert nem én vagyok az anyjuk. Helytelen pedagógiailag ez. Én szóltam a gyerekeknek, hogy ne hívjanak anyának, de mindkettő tiltakozott és azt mondta, hogy ők döntöttek így és joguk van ahhoz, hogy így szólítsanak, mert nekik én vagyok az anyjuk, mert tőlem kapják meg azt amit a biológiai anyjuknak kellett volna megadnia.Nem hajlandóak elfogadni ezt. Mit tegyek? Valóban helytelen ez pedagógiailag?Én úgy érzem, hogy a gyerekeknek erre a szóra, ami valahol a kötődést erősíti bennük szükségük van.Ha helytelen, hogy tiltsam meg, mert azt gondolom a tiltással úgy érezné, hogy ellököm magamtól, amit már szóvá is tettek.

Üdvözlettel: I.
Kedves Levélíró!

Hogy pedagógiailag helytelen-e, erre nem lehet egyértelműen válaszolni, mert valójában nem az anyának nevezés a lényeg, hanem a kapcsolatuk. Én azt gondolom, a helyzet megoldása, ha úgy szoktatja vissza őket a saját nevére, hogy nem rájuk szól, azt hangsúlyozva, mit ne csináljanak, hanem nagyon kedvesen, akár magához vonva, átkarolva őket elmondja, szólítsák inkább xy-nak, Ön akkor is érzi, hogy szeretik Önt, és hogy a kapcsolatuk más dolgokon múlik. Mondhatja példának, Ön is a nevükön hívja őket, és Ön is nagyon szereti őket, tehát fordítva is jó ez. Említhet példákat, hogyan máshogy tudja az ember kifejezni, hogy a másik fontos a számára, például becézéssel, öleléssel (vagy bármit mondhat, ami belefér a kapcsolatukba). Azt gondolom, ha Ön is elfogadja ezt, és őszinték a szavai, a gyerekek is el fogják fogadni.
Cz. K.

278. Mit tegyek és kihez forduljak, amikor apósom bántalmazza az anyósomat?

Kedves Karolina,

Házas vagyok 10 éve és a feleséggel együtt egy anyóst is sikerült szerezni.
A gond pedig a következő:

Apósom okkal vagy ok nélkül, tudva, vagy tudat alatt, de bántalmazza az anyósomat: Szavakkal, ököllel. (hogy ezt az anyós kikényszeríti, vagy sem, azt sem tudom) Volt személyes tapasztalatom is, hogy anyóst a balesetire kellett vinni, vagy éppen egy családi ünnep hiúsult meg emiatt.
Erről velük, mármint a feleségem szüleivel nem beszéltem, mert kínos, rosszul érzem magam, és egyébként is az ő problémájuk.

DE! Minden egyes sértés, vagy verés, vagy megaláztatás után felhívja a lányát (a feleségemet) és elbőgi, elregéli, elpanaszolja, elnyávogja, stb ez az egészet.
A bosszantó ebben az, hogy a feleségem
- magába fordul
- elkezdi ölelgetni a gyerekeket, szinte rájuk mászik, "túl szereti" őket
- tönkremegy a hétvége, a tervezett program
- a SZEX élvezhetetlen lesz
- piszkálódni kezd, hibákat keres bennem
- stb
sorolhatnám, lényeg, hogy megöli a családom intimitását, szeretetét, hogy a kedves anyós és após nem tudják megoldani a problémájukat.
Miután a feleségem szüleinél elült a vihar, akkor a feleségemmel ezt nem közlik, hanem nála tovább tart.

Mi a bánatot tegyek és kihez forduljak?

A feleségem már többször mondta, hogy félti az anyját.
A drága anyós meg persze engem is utál, mert férfi vagyok és ez minden hibának a gyökere: nem tudok gyereket nevelni, nem törődök a feleségemmel, stb...

Szóval egy nagy kérdés: Most mit tegyek? A feleségemet sajnálom és valahogy segíteni szeretnék rajta, meg persze a családom egységét is szeretném megőrizni.

Üdv,
G.

Kedves G.!

Ha egyszerű viszálykodásról lenne szó, arról írnék, hogyan vonják ki magukat egy felnőtt, önálló pár magánéletéből. Itt azonban bűncselekmény történt, és ha jól értem, sorozatosan: nem gondolom, hogy ezt házastársak közötti magánügyként kellene, lehetne kezelni. Nem látok bele a viszonyulásokba, lehetséges, hogy felesége nem akarja feljelenteni apját, ám így cinkossá válik, válnak mindketten. Felesége magára vesz egy adag feszültséget a szüleitől, amit Ön is megérez, elszenved, és semmi nem változik, legközelebb ugyanúgy történik minden. Ez így valóban tarthatatlan, mert a felesége olyasmiben vállal részt, amiben nem kellene (a szülei egymás közti lelki problémáiban), és olyasmiben nem lépnek közbe, amiben kötelességük lenne, még ha az utcán látott idegenről volna is szó. Ha nyugodt lelkiismerettel szeretnének tükörbe nézni, és gyermekeiknek is válaszolni, amikor a nagyszülőkről (például a nagymama sérüléseiről) kérdeznek, ne hagyják, hogy ez folytatódjon! A kettőjük közötti lelki konfliktusok az ő ügyük, a bántalmazás nem az. (Amit fölvetett, hogy nem tudja, mennyire tudatos ez apósa részéről, illetve, hogy anyósa hogyan viselkedik vele szemben, a bűncselekmény szempontjából teljesen irreleváns.)


Ami a kérdés másik részét illeti, az érzelmi bevonódást, azt gondolom, ennek felesége a kulcsa. Bizonyára ő is szívesen kivonná magát, de nem könnyű megtenni. (Megjegyzem, ha már túl vannak a gyakorlati segítségnyújtáson, lehet, hogy könnyebb lesz, hiszen érezni fogja, hogy már tett valamit a szüleiért.) Ön azzal segíthet, ha megérti az ő szempontjait, és támaszt nyújt neki. Ha feszültséget, ingerültséget kap Öntől, két tűz közé kerül, és aligha tud higgadt lépéseket tenni. Ha Ön megértéséről és mellette állásáról támogatja, előbb-utóbb lesz ereje, hogy határozottan határt szabjon az anyai lelki inváziónak.

Cz. K.

277. A dohányzásról való leszokásban szeretnék tanácsot kérni

A dohányzásról való leszokásban szeretnék tanácsot kérni. A párommal töltött hétvégéken egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy rágyújtsak. Nem dohányzok, és teljes mértékben jól érzem magam. Viszont ha véget ér a hétvége, akkor jön a gond. Jön a hétköznap, a munka és a vele járó stressz. Nem élünk még együtt, de mire eljön az az idő, addigra teljesen szeretnék megszabadulni ettől a szenvedélytől. Mindig elhatározom, hogy akkor többet nem csinálom, és onnantól kezdve valami megszólal bennem valami. Elkezdek pánikolni, s innentől kezdve még többet szívok.

Kedves Levélíró!
Nagyon biztatónak találom a hozzáállását a kitűzött céljához: hogy tudatosan megfigyeli magát, milyen helyzetben gyújt rá, illetve, hogy konkrétan köti valamihez, amikorra le akarja tenni a cigarettát. Néhány éve létrejött egy szervezet, ami kifejezetten a dohányzásról való leszokásban segít, ha jól tudom, elsősorban telefonon keresztül. Javaslom a megkeresésüket, mert biztos vagyok benne, tudnak adni tippeket, hogyan csökkentse, szüntesse meg a dohányzást a hétköznapokban is. http://www.leszokasvonal.hu/ a honlapjuk.
Sok sikert kívánok!
Cz. K.

276. Egyikünk sem tudja lezárni a dolgot.

Kedves Karolina!
Volt egy 9 évig tartó kapcsolatom, aminek kb.3 éve lett vége.Én szakítottam,mert úgy éreztem,hogy a barátom túlságosan is rám támaszkodik,és ezt a terhet nem bírom el.Én egy ambíciózus ,feltörekvő ember vagyok,aki újabb és újabb lehetőségeket keres. Ő nem ilyen ;ő nem mer semmibe sem belekezdeni,mintha félne a kudarctól.Az idegei sem éppen vasból vannak;nagyon ki tud borulni.Nekem kellett egyensúlyozgatnom őt lelkileg.Olyan érzésem volt már mellette ,mintha én lennék a férfi és ő lenne a nő a kapcsolatunkban. 

Az a gond,hogy valahogy egyikünk sem tudja lezárni a dolgot. Engem elsősorban az gátol,hogy tudomásom van róla,hogy szakításunk óta nem volt senkije,és még mindig utánam vágyakozik. Tehát úgy érzem,hogy ő még mindig nincs rendben. Nem lehetek nyugodt afelől,hogy továbblépett és boldog. Így viszont én sem tudok igazán továbblépni ,mert állandóan ő jár az eszemben. Felelősséget érzek iránta,és lelkiismeret furdalásom van vele szemben.Ráadásul beszélni is szoktunk gyakran skype-on,ami szintén nem normális, ha az ember el akar engedni valakit. Ha én nem hívom, akkor ő biztsan hív. Van -e valami jó ötlete arra,hogy hogyan kezelhetném ezt a helyzetet? Hogyan zárhatnám le végleg a kapcsolatot kettőnk között úgy ,hogy még gondolatban se jöjjön elő többé.És hogyan "szerelhetném" le őt úgy,hogy közben ne bántsam meg ?

Kedves Levélíró!

Mintha mindketten a másiktól várnák, hogy megszakítsa a kapcsolatot... A volt párja talán nehezebben teszi ezt meg, hiszen nem ő akart szakítani, Öné lenne a feladat. Persze, még az is elképzelhető, hogy ő fog előbb ráébredni, milyen romboló ápolgatni ezt a kapcsolatot, és ezzel elvenni az esélyét annak, hogy legyen egy új. Ön kevesebbet veszít a jelenlegi helyzettel, elsősorban nem Ön szenved tőle, sőt, még egy másodlagos nyereség is az Öné: érezheti, hogy továbbra is pátyolgatja a volt partnert, ez kedvez az önbecsülésének, de a régi, nyomasztó teher nélkül jut ehhez az előnyhöz. Legyen őszinte magához, valamiért erre Önnek is szüksége van, ha másért nem, jól esik biztosítva látni, hogy valakinek ennyire fontos még három év után is.

Ha valóban szívén viseli a volt párja sorsát, engedje őt útnak, ne tartsa fenn vele a kapcsolatot! Meghozott egy döntést három éve, ennek mindkettőjükre nézve következményei vannak, vállalja az Ön részét!
Cz. K.

275. Meg akar halni ha nem folytathatja

Kedves Karolina!

Kérem segítsen dönteni. Nem tudom mit tehetnék. Férjem 43 éves 2 éve jár pszichológushoz, depresszió,ödipusz komplexus, erős bűntudat gyermekkorában elkövetett bűne miatt. Javulást reméltünk a terápiáktól. Kb 1 éve hitelt vettem föl, hogy a heti 1 alkalmat finanszírozhassuk, ugyanis amikor a pénzünk elfogyott férjem öngyilkosságot fontolgatott, mondván neki semmit nem sikerül végigcsinálni. Most elfogyni látszik a hitel is. És a férjem olyan függésben van még mindíg a pszichológusától, hogy örök életére tervezi a terápiát, és el nem tudja képzelni, hogy befejezze, vagy szüneteltesse. Tenni sem hajlandó azért, hogy pénzt keressen rá, vagy kompromisszumot kössön és ne járjon csak 2 hetente. Meg akar halni ha nem folytathatja. Persze én vagyok a hibás mert az anyagiakon keresztül én gátolom. Mit tehetnék? Félek ha tényleg elfogy az utolsó fillér is mi lesz? Mit tesz? Öngyilkos lesz? Kérdésem az lenne. Természetes e ez a függés 2 év kezelés után is? Vagy válasszunk másik szakembert aki segít ezt a függést feloldani? A saját pszichológusát 1 évvel ezelőtt kérdeztem, akkor azt mondta majd fogja oldani ezt a kötődést. és szólt a férjemnek, hogy csak az engedélyével lehet öngyilkos. Nekem úgy tűnik a függés csak erősödött,. Mit tegyek?

Kedves Brigitta!

Csak általánosságban tudok válaszolni, hiszen nem tudhatom, hogy hol tart férje terápiája.
Bizonyos fajta terápiás formáknál nem számít soknak a két év, tehát nem okvetlenül jelent túlzott függést, hogy férje nem szeretné most megszakítani a folyamatot. A heti egy alkalom ugyancsak nem számít sűrűnek., az Ön által felvetett kétheti gyakoriság egy feltáró jellegű terápiánál nagyon ritka lenne. (Sokaknál heti kettő a minimum ülés, ami alatt nem vállalnak terápiát.)

Nekem úgy tűnik, a terápia finanszírozása nagy jelentőségre tett szert a kapcsolatukban. Ön azon gondolkodik, másik pszichológust keresne, aki kevésbé tartja függésben férjét, ugyanakkor Ön az anyagiakon keresztül gyakorol rajta kontrollt. Azt írja, férje nem tesz azért, hogy legyen pénz a pszichológusra. Nem fejti ki, de gyanítom, épp a depressziójára hivatkozva? Mindenki sakkban tartja valamivel a másikat. Ha ki akarnak ebből lépni, hasznos lenne, ha együtt vennének részt a kezelésen, amennyiben a pszichológus nyitott erre, vagy valaki másnál párterápiás kezelésen.
Cz. K.

274. Házasságban élek, de az eltitkolt szenvedély, vágyakozás egyre nagyobb

Kedves Karolina!
A következő kérdéssel fordulnék Önhöz: Körülbelül 2 éve megismerkedtem egy nálam 12 évvel idősebb férfival. Neki családja van, nekem több éve tartó élettársi kapcsolatom. Egy közös baráti társaságban szoktunk lenni. Az első perctől hatalmas vonzódás alakult ki közöttünk. Ő felkeresett engem a hétköznapokban, de természetesen nem akartam róla tudomást venni. Aztán minél többet találkoztunk a társasági életben, elkezdtem vágyakozni utána és mintha szerelmet éreznék, kialakult valami. Egy kis időn keresztül többször titokban találkoztunk, fantasztikus volt vele minden pillanat. Aztán mivel tudtam, hogy közöttünk nem szabad, hogy történjen komolyabb dolog teljesen elfordultam felőle. Ezek után minden helyen őt kerestem, ő pedig meglepetéseket, üzeneteket küldött a munkahelyemre. A párkapcsolatomban megismerkedésünk előtt sem dominált a szenvedély, vele viszont minden pillanat az volt. A párkapcsolatomra térve, ma már házasságban élek, de ez az eltitkolt szenvedély, vágyakozás egyre nagyobb. Ő mára már a családját is feladná értem, és ennek ma már látszatát is adja. Én pedig teljesen össze vagyok zavarodva. A férjemnek én jelentem a mindent, egy kialakult, hétköznapi életünk van, amellyel nem vagyok elégedett, mert akkor nem vágyakóznék más után, de szeretem őt és nem tudnám feladni a jelent. Nem tudom, hogy ez mennyire normális dolog és mi lehet ilyenkor a megoldás. A férjem gyermeket szeretne. Nagyon tanácstalan vagyok. Előre is köszönöm válaszát.
Flóra

Kedves Flóra!
Azt szokták mondani, egy jó kapcsolatnak három pillére van: az elköteleződés, az intimitás és a szenvedély. Azt írja, utóbbi sosem működött igazán a kapcsolatukban a férjével - bizonyára ezért is fért az életébe egy másik férfi, aki éppen ezt képviseli. Ugyanakkor biztos, hogy a másik két területen sok tartalékuk van, hiszen ezért kötötték össze az életüket, ezért nem lépett még ki a házasságából annak ellenére, hogy jó ideje tart a viszonya. Azt gondolom, ha szeretne a házasságában boldogan élni, csak úgy lehetséges, ha hoz egy határozott döntést arról, hogy a szenvedély iránti igényét is ott szeretné kielégíteni, és ezért fog, pontosabban fognak együtt dolgozni a férjével, ha kell (és ez valószínűnek tűnik), párterápiás segítséggel. De ennek csak akkor van értelme, ha egyértelműen lemond arról, hogy más utat keressen.

Természetesen ez csak akkor működik, ha hisz benne, legalábbis valamennyi esélyt tud neki adni, hogy az otthonukba is beköltözhet a szenvedély, és ha elég értéket lát a házasságában ahhoz, hogy hajlandó legyen tenni érte, és elfogadni, hogy nem azonnal jön a változás. Ezt Ön érzi, Ön dönti el, egy biztos: a másik kapcsolatába fektetett energia nem fogja megjavítani a házasságát.

Azt javaslom, a gyerekkel még várjanak, előbb derüljön ki, sikerül-e kilábalni ebből a válságból.

273. Megakad a torkomban valami

Azzal a problémával fordulok önhöz,hogy mindig azt érzem hogy megakad a torkomban valami és így nagyon nehezen eszek pláne ha egyedül vagyok:Mit tegyek?Segítségét szeretném kérni!

Kedves Levélíró!
A gombócérzés a torokban általában szorongásra, feszültségre utal. Több dolgot tehet: megpróbál utána járni, mi az oka ennek, és segíthet az autogén tréning is. A rendszeres sport is oldja a feszültséget.

Azt írja, főleg, ha egyedül eszik, akkor jelenik meg a probléma: ezt két dologhoz tudom kötni: egyrészt, az ember mások társaságában (általában) kevésbé szorong, másrészt ők el is terelik a figyelmet az evésről és a tünetről. Az első szempontról már írtam, ami a figyelemelterelést illeti, ha egyedül eszik, akkor is megpróbálhatja, hátha beválik. Például nézzen filmet.

Cz. K.

272. A férjemmel megbeszélni a dolgot nem lehet, mert mindent tagad

Tisztelt Cziglán Karolina ! Férjemmel egyidősek (64 évesek) vagyunk. 48 éve ismerjük egymást, 42 éve vagyunk házasok. Hosszú házasságunk alatt többször voltak mélypontok (természetesen nyugodt időszakok is), ugyanis férjem életébe ugyanaz a nő több alkalommal is belépett, amit én nem tudtam bizonyítani, de a férjem viselkedéséből tudtam és a női megérzésemben is biztos voltam. Az utóbbi 4-5 év viszonylag nyugodtan telt, de tavaly nyáron és idén nyáron is visszatért ugyanez a nő (fiatal korukban a munkatársak voltak és egyébként egy városban élünk) ismét kapcsolatba kerültek egymással. Tavaly iszonyatos veszekedések voltak köztünk, mivel a férjem természetesen mindent tagadott, de én pár véletlenből megtudtam és telefonbeszélgetésük foszlányait hallottam, hogy együtt voltak nyaralni egy hétig.(A "barátnő" régóta egyedül él) A férjem azzal az indokkal utazott el, hogy régi barátokkal találkoznak. Ugyanez a szituáció idén ugyanúgy megismétlődött. Mielőtt elutaztak a férjem elfelejtett kilépni az e-mailjéből és a véletlen folytán a levelezéséből megtudtam, hogy így rendelt magánháznál szállást. Mivel a levél személyes hangvételü volt, tisztán kiderült számomra, hogy máskor is voltak ott. A levél végén úgy köszönt el, hogy nem csak a saját, hanem a barátnő nevét is kiírta. Ettől fogva nincs több bizonytalanság. Természetesen ismét én számonkértem, Ő először tagadott, aztán mindenféle magyarázatot adott. Borzalmasan rossz lelkiállapotban vagyok, fogalmam sincs mit tegyek. A szívem azt mondja, hogy nekem ez a hazug ember nem kell, már hányszor átvágott, de mihez kezdek 64 évesen, a férjem nem nyilatkozik, Neki így kényelmes. Van két felnőtt családos gyerekünk, akik nagyon szeretik az Apjukat is és tudom, hogy iszonyúan meg fogja viselni Őket, ha szakítunk. Arról nem is beszélve, hogy saját családi házban lakunk, amelynek jellegéből adódóan nem tudnánk két külön életet élni. A ház eladása szinte lehetetlen, esetleg áron alul, amit nem engedhetünk meg magunknak. Megint hunyjak szemet az újabb kaland felett ? A férjemmel megbeszélni a dolgot nem lehet, mert mindent tagad de leginkább nem hajlandó beszélni a problémákról. Azt hittem, hogy békés, nyugodt időskorunk lesz, ezen már nem tudok túllépni. Félek, hogy meggyűlöljük egymást és állandó szorongásban sem akarok élni. Racionálisan goldolkodva nem is látok ebből kiutat.
Kiváncsi vagyok szakember véleményére és előre is megköszönöm a válaszát.
Tisztelettel: Ági

Kedves Ági!

Megértem az elkeseredettségét, és azt javaslom, most ne hozzon semmilyen visszavonhatatlan döntést! Most a sértettség, csalódottság vezetné, miközben a valóságnak csak szűk szeletét látja: hogy férje hazug ember, aki becsapta Önt.

Ha megengedi, kicsit kitágítom ezt a képet. Mit is tudott most meg, mi változott? Tulajdonképpen semmi. Olvasott egy e-mailt arról, amit eddig is tudott, évek, talán évtizedek óta. Azt kell mondanom, nem baj, hogy férje tagad és mellébeszél. Gondolja el, ha teljesen nyílttá válna Önök között ez a téma, legközelebb azt kellene mondania, elmegy egy hétre barátnőjével nyaralni. Szeretné ezt hallani?

Azt hiszem, hogy Ön nem szeretne válni, és nem is az a kérdés, lehet-e így együtt élni valakivel, hiszen már jó ideje élnek így együtt. Inkább az, lehet-e boldogan (kevesebb veszekedéssel) élni valakivel, akiről tudható, hogy párhuzamos kapcsolata van. Tudom, hogy ez nem vigasz, de azt hiszem, sokkal többen élnek így, mint látszik, csak nem szeretik az emberek nagy dobra verni. Nem szeretnék, és nem is tudok ítélkezni, hogy ez jó vagy rossz, mindenesetre nem Ön az egyedüli, aki ilyen helyzetbe került.

Most az a kérdés, hogyan tovább, hogy élhetnének úgy együtt, hogy elviselhető, sőt, szeretettel teli legyen otthon a légkör. Először is várjon, várja meg, míg oldódik Önben a feszültség, és újra teljes valójában rálát férjére és kapcsolatukra, az összes árnyalattal együtt, értékelve, hogy ő az az ember, akivel felneveltek két gyereket, akivel bizonyára számtalan meghitt élményük volt, akivel rengeteg dolog összeköti Önöket. Ebben a pillanatban talán mindez megkérdőjeleződik, hiszen a férje "hazug", tehát talán azt is érzi, a házasságuk is hazugság. Pedig ez nem így van, a közös életük valóság, amit semmi nem vehet el.

Ha van olyan ember, akivel meg tudja beszélni, ami Önben kavarog (és nem fogja hergelni magát, csak meghallgatja), tegye meg, akár egy lelkisegély szolgálat is alkalmas erre. Az élő beszélgetés, még ha csak telefonon történik is, több, mint ez az egyszeri levélváltás.

Lehet, hogy végül valamilyen köztes megoldást találnak, például barátként élnek tovább.

Sok türelmet kívánok, és azt, hogy ne a sértettség vezesse lépéseit!

Cz. K.

271. Mindent és mindenkit birtokolni akar

Kedves Karolina!

Nagyjából 1,5 hónapja megismertem egy lányt, aki épp akkor szakított párjával, 6,5 év után. Van egy közös kislányuk is. Szakításuk oka a fiú alkoholproblémái miatt volt első sorban, valamint hogy folytonos otthonról való eljárásában más lányoknak kezdte el csapni a szelet. Lényegileg megcsalásról én magam nem tudok, de a lánynak nagyon sok volt az utolsó 1 évük, ahol a fiú estéről estére otthagyta őket, majd hajnalban zajjal jött haza, kiverve az álmot a lány szeméből.

A lakás amiben élnek, a fiú anyjáé, de ő úgy határozott, hogy ha ketté mennek, a fiú keressen magának albérletet, és a lány a közös kislánnyal, az unokával maradjon ott, csak rezsit fizetve. Ennek oka az, hogy a lány jelenleg állást keres, a fiú pedig jól kereső munkát végez.
A fiú nem költözik, egyfelől mert a folytonos delírium miatt képtelen albérlet keresésre, másfelől mert végtelenül egoista: mindent és mindenkit birtokolni akar. Erre sajnos levelem oka a legjobb példa: bár szakítottak, a fiú "csajozhat", azonban ha megtudja, hogy a lánnyal én találkoznék, rögtön elszáguld otthonról "még mit nem" felkiáltással, és így nincs ki vigyázzon kislányra.

A lány a kislánya védelmében (ő ezt mondja) drasztikusan nem akarja kidobni a fiút, mert fél, hogy akkor még annyira sem támogatja majd őket, mint most (néha ad pénzt ételre, a kislány óvodai dolgaira, ha nagyon ki van belőle könyörögve)

Voltaképpen a lány -érzem, érezteti, mondja is és feldob néha lehetőségeket- akar velem találkozni, de nagyon nehezen jön össze, ha egyáltalán összejön.

Kicsit lelki válságba keveredtem, mert nagyon megszerettem őt, de van bennem egy félsz, hogy így, hogy ha a fiú záros határidőn (anyagilag a lánnyal lesz ami lesz) nem költözik, akkor az "kényszerű" együtt lakás miatt, és a józan napok kedvességével a fiú szép lassan visszakerül egy belsőbb körbe a lánynál. valamint felmerült bennem az is: nem lehet-e, hogy most csak egy jóleső vigasz vagyok a lány számára, valaki, aki szöges ellentéte jelennek és a múltnak, és csak amíg otthon minden rendeződik, addig jó hogy vagyok, hogy van valaki akivel nőnek érezheti magát.
Mennyire esélyesek az ilyen megszakadt családi kapcsolatok, hogy egy a fent leírt élethelyzetben újra melegednek? Mikre számíthatok? Gondolom pontosabb ismeret lenne szükséges a szereplőkkel kapcsolatban, de nem akartam most eme fórum-jellegű kérdés feltevés terjedelmét meghaladni.
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
András


Kedves András!

Az összes felvetése jogos, de ezekre csak idővel fog választ kapni. Úgy gondolom, a lány volt párja most nem úgy viselkedik, hogy visszalopja magát a lány szívébe, de tagadhatatlan, hogy a közös gyerek erős kötelék, ilyen helyzetben valószínűleg mindenki azt szeretné lelke mélyén, hogy a gyermeke apjával rendeződjön a kapcsolata. Ám mindenkinek van valamilyen tűréshatára, nem tudjuk, hogy a lány túl van-e azon a ponton, mikor végleg lemondott a gyerek apjáról, mint lehetséges partnerről. Arra nem látok okot, hogy gyanakodjon, csak vigasznak kell, bizonyára azért találkozgat magával, mert ő is érdeklődik Ön iránt.

Azon tűnődtem, vajon valójában miért fordult hozzám... Hiszen még csak másfél hónapos ismeretségről van szó, tehát bizonyára nem a végső elkeseredettség íratta ezeket a sorokat. Azt is nyilván tudja, így és úgy is alakulhat a történet (abból a szempontból, hogy újra egymásra talál-e a lány és volt párja), és ezt senki nem jósolhatja meg előre. Vajon nem az a valódi kérdés, hogy Ön belekeveredjen-e egy ilyen zűrös történetbe? Hogy mi alapján döntse el, érdemes-e végigcsinálni ezt valakivel. Ezzel kapcsolatban csak azt javasolhatom, ne vegye magára a megmentő szerepét, ne akarja megoldani a lány (volt) családjának életét. Akkor valóban érheti olyan csalódás, hogy Ön bevonódik, magára veszi mások terheit, végül mégsem úgy alakul a lánnyal a kapcsolat, ahogy szerette volna. Javaslom, legyen ott a közelben, találkozzon a lánnyal, de akkor kezdje komolyan venni a kapcsolatukat, mikor azt látja, ő szabaddá vált egy új kapcsolatra, azaz elrendezte "előző életét".

Cz. K.

270. Mit tegyek, hogy könnyebb legyen, hogy talpra tudjak állni?

Kedves Karolina,
Alexandra vagyok 22 éves, és volt egy 2éves jól működő kapcsolatom, a párommal nagyon jól megértettük egymást, szerelmesek voltunk minden jól működött és mindent megtudtunk beszélni ő egyébként 22 éves, de körülbelül egy hónapja jött neki egy érzelmi hullám ami által úgy érezte h az érzései nem a megfelelőek irántam, de ezt próbáltam könnyen kezelni és nem rá görcsölni hanem úgy h ezen is túl leszünk mivel nekem is volt ilyen időszakom mikor össze voltam zavarodva. De aztán minden egyre rosszabb lett éreztem hogy valami baj van...Ugyan is a céljaink kicsit eltérőek mivel én külföldön szeretnék útnak indulni ez az álmom és emelett kitartok akármibe is kerüljön, csak ez neki bizonyára nem volt megfelelő célkitűzés illetve neki ez sok lett volna valószínű bepánikolt...Aztán szakított velem és utána rá pár napra kért gondolkodási időt amit megadtam neki de rájött arra hogy így jobb lesz mindkettőnknek, ő már ismerkedik én meg egyszerűen nem tudom mit tegyek hogy elfelejtsem nmegpróbáltuk úgy hogy tartjuk a kapcsolatot de rájöttem hogy úgy az életben nem fogom tudni elfelejteni így töröltem de így sem jobb sehogy sem jó az öngyilkosság gondolata kerülget egyszerűen össze vagyok zuhanva mit tegyek hogy könnyebb legyen???? Hogy ne hiányozzon?? Hogy talpra tudjak állni?Kérem segítsen!Köszönöm.


Kedves Alexandra!

Nagyon friss a szakítás, sajnos nem tud olyat tenni, hogy most ne fájjon. Valószínűleg nehéz hónapok állnak Ön előtt, ám idővel jobb lesz. Tudom, ezt könnyű mondani, és ez most nem vigasztalja Önt, mégis, tekintsen erre az állapotra úgy, mint amin szükséges átesni, nagyon nehéz, de vége lesz.

Azt kérdezi, hogyan tudna talpra állni. Egyelőre az a feladata, hogy adjon magának időt, hogy alkalmazkodjon az új helyzethez, közben, amennyire tudja, tegye a dolgát a hétköznapokban. Azt szokták mondani, a szakítást és a halált (pszichológiai értelemben a kettő hasonló: gyász) az embernek "ki kell fájnia" magából. Tehát engedje meg magának az érzéseket, a fájdalmat, hiányt, és ne ijedjen meg tőlük. Ezeket át kell élni ahhoz, hogy később valami újba tudjon fogni. Annyit tehet, hogy ügyesen egyensúlyoz ebben a folyamatban: ne próbálja minden pillanatban elterelni a figyelmét, de azért tartson kapcsolatot a külvilággal, találkozzon barátokkal, néha lépjen ki a gondolataiból, pihenjen egy kicsit, engedje meg magának, hogy egy könyv vagy film elterelje a gondolatait. 

Ami a találkozást illeti: egyet értek Magával, könnyebb, ha nem tartanak rendszeres kapcsolatot.

269. Teljes kétségbeesésemben fordulok önhöz

Kedves Karolina!
Teljes kétségbeesésemben fordulok önhöz,már szinte mindent megpróbáltam ,és folyton csak kudarc ér.Depresszióval és szorongással küzdök már 3 éve.A suliban kezdődött minden,az erős izzadással,rengeteg féle dezodort,izzadásgátlót kipróbáltam,golyós,spray-t,krémes,antisudorica,és exedor nevű izzadáscsökkentő szert,mégis folyton kigúnyoltak,kinevettek,megaláztak,azt hiszik nem szoktam fürödni,mert naponta többször is,minden szünetben ha csak tudtam bekentem,befújtam magam,izzadásgátlóval,mikor mit használtam,parfümöt is kirpóbáltam még emelett,nagyon sok fajtát,semmi sem hozott sikert.Anyukámmal összegyűjtöttük a pénzt,egy hónajbotoxra,90%-os javulás,nagyon boldog voltam,kb 3 hete csináltattam meg,azt hittem minden megváltozik,de tévedtem.Kicsit talán javult a helyzet,eddig a 3 év alatt,akkor mozdultam ki a lakásból,ha már tényleg kötelező volt,a suli maga volt a pokol,minden napi megaláztatás..stb. mindent elkövettem hogy akár egy napot is megússzak a suliból.Már nyári szünet van hála istennek,már 3 éve saját börtönömben élek és nem tudok kitörni.Ráadásul hüvelyfolyásom is van,ami még pluszban újabb gátlásokat szül,nem merek senki mellé leülni,mert érzik,már voltam nőgógyászál is többször is,de a vaginám túl szűk,a tampon sem megy fel,így sem kúp sem semmi más.Nem tudom hogy valaha képes leszek e túljutni a sérelmeken,és lehet e valaha normális életem,mindent megteszek hogy elmúljon a hüvelyfolyás és sikerülni kell,de félek hogy akkor is tele leszek gátlással,mert ha már nem merem felemelni a kezem,tele vagyok gátlásokkal,mert nem képes elhinni az agyam h nem vagyok kellemetlen szagú és soha nem ékhetek normális életet.Amikor már kezdem elhinni,hogy minden rendbe jön,akkor mindig történik valami,amitől ismét elzárkózom a külvilágtól a barátoktól,meg akarok halni ,mert hogy már csak a halál az egyetlen kiút.Már a gesztusokból rájövök nagyon sok mindenre,ennyi idő alatt sok mindent tanultam az emberekről,hogy mikor éreznek olyannak,és nem tudom hogy mit tegyek,hogy megszűnjön az örökös rettegésem,félelmem és szorongásom az emberektől,a gondolataiktól.
Kérem segítsen!!!!!!!

Kedves Levélíró!

El kell mondanom, hezitáltam, mikor elkezdtem megfogalmazni a választ, mert alapelvem, hogy nem írok diagnózist, hiszen ez elhamarkodott lenne egy levél alapján. Ugyanakkor tudnia kell, hogy mindaz, amit leír, beleillik egy pszichés zavarba, amivel mások is küzdenek. Ezt testdiszmorfiás zavarnak nevezik, az ilyen emberek nagy része a külseje miatt aggódik, de egy részük éppen amiatt, amit Ön ír, hogy milyen a testszaguk, és azt érzik-e mások is. Azért éreztem szükségesnek kivételt tenni, és leírni ezt, mert azt gondolom, akkor keres jó irányban megoldást, ha pszichés segítséget kér, nem pedig ha a testszag ellen küzd. Ami a testszagot illeti: senki sem tudja objektíven megítélni, mások mit éreznek belőle, hiszen a sajátját mindenki másképp érzi. Ráadásul, ha szorong amiatt, hogy kellemetlen szagú, akkor is érezni fog valamit, ha valójában nem az. Ezt alátámasztja a két példa, amit írt: a hónaljkezelés hatásaként, ha eddig lett volna is, most már biztosan nincs hónaljszaga (feltételezem, ha óránként használt izzadásgátló szereket, eddig sem volt), olyannal pedig még nem találkoztam, hogy valaki hüvelyfolyását társasági érintkezés során érezni lehetett volna. Úgy gondolom, itt nem a testszag, hanem a szorongás a lényeg, bármi történne (például megszűnne a hüvelyfolyás), a félelmei megmaradnának, esetleg átvándorolnának, és valami más hasonló, feltételezett szagtól szenvedne. Ezért azt javaslom, mindenképp keressen pszichés segítséget (pszichológust vagy terápiával foglalkozó pszichiátert), aki a szorongás oldásában segít. Valószínűleg hosszabb folyamatról van szó, nem biztatom hirtelen változással, ám érdemes belekezdeni.

Cz. K.

268. Rengeteg felesleges energiám megy el félelmekre szorongásokra

Kedves Karolina!

István vagyok 24 éves, egyetemi hallgató. Az ok, amiért most itt megkeresem önt, az a helyzet amibe most kerültem. Úgy érzem egy elég fontos döntés előtt állok és lassan 4 hete hezitálok. A probléma a gyógyszer. Bővebben: egy hónappal ezelőtt siófokon kórházba kerültem. Arra ébredtem, hogy kipattanok az ágyból fura foltokat látok hirtelen borzasztó rosszul éreztem magamat és hevesen vert a szívem. Ott siófokon háromszor is elmentem az ügyeletre este felvettek a kórházba, mert a mellkasi szorítás és a halálfélelem remegés izzadás nem akart csillapodni és estére már az ekg is mutatott valamilyen zavart. Sajnos előtte elég sok alkoholt fogyasztottam nem pihentem ki magamat rendesen és nagyon meleg is volt. A kardiológiai vizsgálatok során nem találtak semmilyen fizikális problémát a szívemmel, ez önmagában persze nagyon jó hír. A probléma csak az volt, hogy miután (3 nap után) kiengedtek ismételten arra ébredtem többször, hogy nyom fáj a mellkasom, bizsereg, izzadtam és nagyon erős halálfélelmem is volt. Aznap este elmentem az ügyeletre de a vizsgálatok eredményei és a zárójelentés alapján az orvos elengedett egy nyugtatóval és macskagyökeret javasolt. Egy- két nappal ezután háziorvosomnál jelentkeztem aki frontint írt fel. Holter ekg beutalót adott és Pszichiátriait is. Frontint elkezdtem szedni szép lassan egyre gyengültek a félelem rohamok és a szorongásom is oldódott. A 48 órás ekg-t még nem (majd csak 15-én fogják felrakni rám) de a kardiológus ismételten megvizsgált: ekg szív ultrahang és azt mondta semmi baja a szívemnek. Lassan elérkezünk a kérdésem lényegéhez :). A pszichiáter a következő diagnózist adta: F4100; Pánik zavar (szindróma) (epizódikus, rohamokban jelentkező szorongás) F3210; Közepes depressziós epizód F4110; Generalizált szorongás. Erre felírta a frontin mellé Rexetin-t ez egy antidepresszáns. Én a lehetséges mellékhatások miatt megrettentem. Ki is váltottam a gyógyszert, de nem kezdtem el szedni. Nem mertem elkezdeni. A történetnek persze (főleg sajnos) vannak előzményei főleg szorongásos gondolatok amelyek eléggé alaptalanok, és sokszor én sem értem miért féltem egyáltalán ezeknek az eseményeknek a bekövetkeztétől. Mindenesetre nem akarok most mindent egyszerre ide leírni. Én reménykedek abban, hogy a problémámra van valamilyen gyógyszermentes vagy legalább antidepresszáns mentes pszichoterápiás módszer. Mindenképpen meg akarok változni mert sokszor arra gondolok teljes egészében fel fogom emészteni magamat. Rengeteg felesleges energiám megy el félelmekre szorongásokra "agyalásokra" Ön mit javasolna nekem? Szedjem? Ne szedjem? Mit tegyek? Gyógyítható a lélek?

Kedves Levélíró!

Valóban, a leírtak alapján a pánikrohamok egyértelműek, gondolom, a másik két diagnózist a beszélgetés alapján adta az orvos.

Hogy szedje-e a gyógyszert, arra nem tudok választ adni, mindkét döntés lehet ésszerű. Leszögezem, nem tartom ördögtől valónak a gyógyszerszedést, ám ha úgy érzi, kibírja nélküle, és belevágna egy azonnali megkönnyebbülést nem ígérő, ám talán tartósabb hatással kecsegtető pszichoterápiába, akkor tegye azt! Annyi előnye mindenképp van a terápiának, hogy az önértékelésének jót tesz, hogy Ön dolgozott saját magán, az erőfeszítéseinek köszönheti a javulást. Szakszóval mondhatnám úgy, az énhatékonyságának jót tehet a pszichoterápia. Ám akkor sincs semmi baj, ha bármelyik pillanatban mégis úgy dönt, szeretné igénybe venni a gyógyszer nyújtotta támaszt. Az, hogy a pszichiáter gyógyszert írt fel, valószínűleg nem személyre szabott megoldás volt, hanem a legtöbb kórházban nincs komoly pszichoterápiás lehetőség, így a felsorolt problémákra ez az adódó kezelés.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

267. Képtelen vagyok újra és újra meghunyászkodni apám előtt

Kedves Karolina!
Édesapámmal kapcsolatban keresem. Gyermekkoromban soha nem éreztem a tiszteletet irántam, mindig megkaptuk(tesvéreim is)hogy mi csak gyerekek vagyunk és ne vitatkozzunk. Soha nem lehetett véleményünk, ha felnőttek jöttek hozzánk, minket bezavart a szobábánkba, hogy ne zavarjuk őket. Alig vártam hogy felnőjek, és ennek vége legyen. 32 éves vagyok, van egy másfél éves kisfiam. Nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem miatta a nővérem előtt, aki velem veszekedett. És apámban semmi lelkiismeret furdalás nem volt, sőt. Mikor beszéltünk, én megemlítettem, hogy ezt nem illett volna így csinálni. Nem kiabáltam (bár szívem szerint ezt tettem volna), csak ezt így kijelentettem. Erre felháborodott, hog hogy jövök én ahhoz hogy Őt kioktassam, nem vagyok a anyja. Mondtam hogy én szívességet tettem Neki, amiből végül úgy alakult, hogy nekem lett nagyon kellemetlen helyzetem. Nem is beszéltünk 2,5 hónapig. Közben a hátam mögött minkét testvéremmel közölte, hogy soha nem jön meglátogatni, mert tiszteletlen voltam vele. Ma felhívott, előhozta a témát(én magamtól hagytam volna, nem ér annyit az egész), és csak azt mondogatta, hogy nincs jogom kioktatni Őt. Én meg mondtam, hogy Neki kellene bocsánatot kérnie tőlem, nem pedig fordítva. Erre közölte velem, hogy akkor nincs miről beszélnünk ezután. Nagyon tehetetlennek érzem magam, nem akarom megfosztani a kisfiam a nagypapától, de egyszerűen képtelen vagyok újra és újra meghunyászkodni, mindent eltűrni, csakmert "gyerek" vagyok. Ön mit gondol? Válaszát előre is köszönöm, további szép napot!
Üdvözlettel: Vivien

Kedves Vivien!
Nem derül ki leveléből, hogy valójában mi történt, kár, mert egy példán keresztül jobban lehetne látni, milyen a viszonyuk. De ami érthető, hogy úgy érzi, apja továbbra sem ismeri el Önt egyenlő félként, annak ellenére, hogy már felnőtt. Nem szeretné megszakítani vele a kapcsolatot (már kisfia miatt sem), de meghunyászkodni sem.

Én a megoldást abban látom, ha lemond arról a reményről, hogy apja meg fog változni, és hogy "jó útra" tudja téríteni őt. Ez nem meghunyászkodást jelent, hanem érzelmi önállóságot, azt, hogy már nem úgy hatnak Önre apja szavai, mint egy kiszolgáltatott gyerekre, és nem teszi függővé saját egyensúlyát az apai reakcióktól. Amennyiben egy elhangzott mondatot sértőnek talál, kikérheti magának, vagy bármilyen más módon határozottan kifejezheti nemtetszését, de az sose legyen egy vita indítása, egy átdobott labda, ami az apja térfelén pattog. Apja nem fog bocsánatot kérni, és végül Ön frusztrálódik, amiért megint nem úgy alakult a helyzet, ahogy Ön szerette volna. Azt tartsa észben, hogy csak az Ön viselkedése múlik magán, apjáé nem. Egyébként, egy konfliktust gerjesztő embernek az a legnagyobb büntetés, ha a másik nem háborodik fel, nem veszekszik, nem próbál harcolni, ezt higgye el.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

266. Komoly problémáim vannak a kapcsolatteremtéssel

Kedves Karolina!

20 évesen úgy érzem komoly problémáim vannak a kapcsolatteremtéssel. Mindig is zárkózott ember voltam, de régebben ez nem annyira zavart, mostanában viszont már nagyon megnehezíti az életemet. Akárhányszor társaságba megyek alig merek megszólalni, állandóan ideges vagyok és feszült, egyszerűen nem tudok feloldódni, beszélgetni, jól érezni magam, pedig nagyon szeretném. Sokszor már inkább el se megyek bulizni, annyira félek az emberektől. Nincs is önbizalmam. Kevés barátom van, és párkapcsolatom se volt még. Állandóan otthon vagyok, és szerintem ez ennyi idősen kicsit sem jó. Ráadásul most készülök egyetemre, és mellette kollégiumba fogok lakni, félek hogy nem tudok majd beilleszkedni emiatt,vagy nem fogom jól érezni magam. Hogyan tudnám megoldani ezt a problémát?

Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel: Bogi
Kedves Bogi!

Amit leír, azok a szociális fóbia tünetei. Szorongás az emberek társaságától, beilleszkedési nehézségek, a társas helyzet ijesztő feladatnak tűnik, még akkor is, ha elvileg a szórakozás kedvéért ment oda. Azt nem írja, van-e egy-két jó barátja, akivel négyszemközt fel tud oldódni. Ha igen, érdemes tőlük is visszajelzést kérni, ők hogyan látják magát kívülről, van-e valami, amin szerintük érdemes változtatni. Igaz, ez csak kis része a megoldásnak, mert a lényeg a félelmei. Hasonlóan más fóbiákhoz, úgy érdemes közelíteni, hogy gyakorolja magát abban, amitől fél, ám nem rögtön a mély vízzel kezdi. Javaslom, keressen olyan közösséget, csoportot, ami valamiért kevésbé ijesztő Önnek, amit védettebbnek érez. Vallásos embereknél jó szokott lenni egy vallási közösség, ami általában bensőségesebb, elfogadóbb, mint a hétköznapi élet színterei. De választhat célzottan csoportterápiát, ahol bizonyára többen küzdenek hasonló problémával, és beszélni is tud majd erről. De bármilyen szabadidős tevékenységet is kereshet, ami csoportos, és amivel kapcsolatban azt érzi, nem lenne olyan ijesztő az Ön számára. Ahogy telik-múlik az idő, egyre oldottabban fog tudni részt venni, bizonyára lesznek olyanok, akikkel különösen egymásra tudnak hangolódni, az önbizalma is erősödni fog. Figyelmeztetem, lassú folyamatról van szó, ne várja, hogy fél év múlva Ön lesz az éjszaka királynője! De ha kitartóan gyakorol, és sok tapasztalatot szerez, évek múltával jó esély van rá, hogy nem fog problémát okozni egy új társaságba való beilleszkedés sem.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

265. Az eszem azt mondja, hogy megalázott vagyok

Kedves Karolina, kérem segítsen.

2 éve megismertem egy férfit, akit nagyon megszerettem valószínűleg, ezért is vesztettem el a realitásom. Ez az ember engem feleségül akar venni. A probléma az, hogy sexchatelt, de ezt napi szinten óránként alkalmanként néhány percenként újabb és újabb nőket nézegetve. Ezt onnan tudom, hogy lekértem az oldaltól milyen gyakran csinálta. Az eredményen megdöbbentem amikor láttam, hogy nem telik úgy nap vagy óra, hogy ne ezt tegye még hétvégén is amikor itthon vagyunk a fiammal.

Amikor szóba hozom a sérelmem és tudatom, hogy nekem ez megalázó közli, hogy ez csak sex és ugyanúgy nézte, mint a híreket az indexen. Napi szinten éltünk nemi életet, sőt napjában többször is próbáltam kielégíteni, tudva, hogy ez neki fontos, de már belefáradtam. Ezen felül a szomszédok szóltak édesanyáméknak, hogy féltenek, mert amikor szóba hozom ezt, akkor mindent összetör, beül az autójába, csikorgatja a gumit, kidobja a kulcsom az udvarra, nem rég a munkahelyi telefonom, a magántelefonom és már ki tudja hány telefont tört össze még ami az Övé volt, és kiabál és csapkod. Legutóbb állítólag a szomszéd már a rendőrséget akarta hívni, hogy ne essen bajom. Nagyon szeretem, és nehezen tudom magam eldönteni. Egy intelligens ember, aki cégtulajdonos, így nincs korlát arra vonatkozólag, hogyan töltse el a napját.

Nagyon szépen kérem erősítsen meg abban, hogy helyes ha különválok ettől a férfitól és elküldöm egy pszichológushoz. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni mit tegyek, mert mindig visszakönyörgi magát. Próbálom magam kívülállóként elképzelni mit tennék, és az eszem azt mondja, hogy megalázott vagyok, hisz online kurvákkal nem tudok versenyezni, lévén a fiam nevelése, a munkám, a ház meg az egyéb teendőim fontosabbak, mint hogy egy élvhajhász ember mellett éljek.

40 éves leszek, egy multi cégnél dolgozom, egyszer már elváltam, amikor a gyermekem apja elhagyott egy másik nőért 7 éve. Mosolygós, nyílt embernek tartom magam. Az őszinteség az erősségem, és amikor rákérdeztem, hogy néz-e ilyet a neten akkor a szemembe hazudott, és közölte, hogy nem sexchatel, de nem sokkal később lebukott. Most azt állítja már vagy egy éve nem csinálja. Mivel minden jelszavát megváltoztatta ez már nem tudom ellenőrizni, így nem tudom, hogy felhagyott-e vele, és hogy megtudott-e változni. Várom válaszát! Köszönöm szépen!

Üdvözlettel: Virág Kívánok Önnek szép napot!!!

Kedves Virág!

Párja minden bizonnyal függőségbe került a szexchattől. Ezért én is gyanakodnék az Ön helyében, vajon felhagyott-e vele. A problémát én elsősorban magában a függőségben látom, azaz abban, hogy valaminek a rabja, ami kitölti napjának jelentős részét, és nem tud tőle szabadulni. Ebből a szempontból mindegy, szexchatről, pornóról, alkoholról vagy játékgépről van-e szó. Lehetséges, hogy párja ezt saját maga előtt is titkolja, és valóban elhiszi a magyarázatot: ártatlan szokásról van szó, mint a hírek nézegetése. A dührohamok legalábbis arra engednek következtetni, nem szívesen nézne szembe vele: problémája van.

Hogy elküldje-e pszichológushoz, nem tudom: csak akkor van értelme, ha ő maga is menne, van motivációja. Azonban Önnek is jól jönne a segítség annak tisztázásában, mi köti ehhez a férfihez, miért hagyja mindig, hogy visszakönyörögje magát.

Cz. K.

264. Még mindig a sírás jön rám, ha eszembe jutnak

Kedves Karolina!

A problémám a visszatérő álmaim édesapámmal. A szüleim már 6 éve elváltak, elég rossz házasság volt az Övék. Gyermekkoromban sok agresszív vitának, voltam a szem és fültanúja.. Sok rossz emlékem van, még mindig sokszor a sírás jön rám ha eszembe jutnak. Nem ritkán előfordul, hogy édesapámmal álmodom, és álmomban dühös vagyok, és folyamatosan sírok. Próbáltam uralni ezeket az érzéseket, megértetni magammal, hogy már elváltak a szüleim, és nem jön vissza édesapám, de hiába. 20-on éves fiatal Vagyok, még édesanyámmal élek, viszont elég érett lennék, hogy tudjam kezelni ezt a problémát, mégsem megy. Mi lehet az oka ezeknek a folyamatosan visszatérő álmoknak?
Köszönöm a segítségét előre is!

Kedves Levélíró!

Ne aggódjon az álmok miatt, ez is a gyászfolyamat része.

A hat év soknak tűnhet, valójában nem az idő a lényeg, hanem, hogy mit kezdett az Ön számára megterhelő élményekkel. Javaslom, legközelebb, mikor felidézi a veszekedéseket, ne csak a történésekre koncentráljon, hanem próbálja megfogalmazni, mire lett volna szüksége abban a helyzetben. Például félt, és biztonságra lett volna szüksége? Nyugodt légkörre? Gyászolja el, amit abban a helyzetben nem kapott meg.

Azért, hogy sikerüljön ez a folyamat, javaslom, felejtsen el mindent, ami arról szólna, egy-egy helyzetben kinek volt igaza, kinek mi járt volna, mi lett volna jogos. Mikor azt írom, vizsgálja meg, mire lett volna szüksége, kifejezetten érzelmi szükségletre gondolok.

Az érzelmek intenzitása akkor fog csökkenni, ha megtanul magával együtt érezni, de ez egészen más, mint az önsajnálat: az önsajnálatban az ember eggyé válik a régi önmagával, ugyanabba a helyzetbe képzeli magát, mint ahol annak idején volt. Az együttérzés a felnőtt önmaga empátiája a régi Emma felé. Egyfajta tisztelgés az akkori hiányai előtt.

Cz. K.

263. Ha nem dolgozik egész nap semmit se csinál

Kedves Karolina!
A testvéremmel kapcsolatosan szeretném leírni aggodalmaim. 4 tagú család vagyunk, a szülőkkel jómagam és nővérem élünk. Ő 32 éves, nálam 10 évvel idősebb. Teljesen motiválatlan személyiség, nem célja önállósodni, lusta, néha arra nem képes, hogy a mindennapi dolgait rendezze Pl: lemenjen a boltba. Dolgozik, de a munkája inkább kibújó kifogás a feladatok elől - Pl: "Tegnap nehéz volt a munka, ezért ma egész nap pihenek.". A probléma csak ott van, hogy nincsenek barátai, nem jár sehová, partner kapcsolata is nagyon rég volt. Ha nem dolgozik egész nap semmit se csinál. Mindig is voltak furcsaságai, amelyek mostanában egyre erősödnek. Mindentől fél. Fél ismerkedni új emberekkel, fél önálló életbe belekezdeni. A szociális félelmein kívül szorongásai is vannak. Egyszer a szomszédban elektromos tűz volt, azóta mániákusan retteg, hogy nálunk is lesz, de sorolhatnám a különböző ilyen jellegű félelmeit. A legsúlyosabb az étel undora, irreálisan minden ételt romlottnak hisz. Aggodalmam azóta erősödött, hogy egyre többet tettekben is megnyilvánulnak ezek a félelmei, 1 napig nem voltunk itthon csak ő volt, és az összes elektromos eszközt kihúzta, az hűtőből sok ételt kidobott és egyéb. Azután döntöttem el, hogy írok önnek, miután tegnap éjjel hajnalban én még ébren voltam és filmeztem, és ő berontott a szobámba mert "furcsa hangokat hallott, és furcsa szagokat érzett", és nem a filmezésem hangjára mondta mert megmutattam neki, hogy erre gondolsz? Már javasoltuk neki, hogy nem szégyen felkeresni 1 orvost, de ő ezt határozottan elutasítja.
Kedves Levélíró!

Pedig fontos lenne, hogy külső segítséghez jusson, mert magától nem fog megváltozni a helyzet. Esetleg közelíthet onnan, hogy Önök is elkísérik, és részt vesznek családterápián. Ehhez az együtt élő családtagoknak bele kell menniük a dologba. Kettős értelme lenne ennek: egyrészt testvére látná, mindenkinek fontos, hogy ő hogy van, másrészt azért lenne jó, mert ez az irányzat rendszerként tekint a családra: anélkül, hogy hibáztatna bárkit, vagy felelősöket keresne, arra keresi a választ, hogyan lehet úgy változtatni, hogy mindenkinek jobb legyen. Nyilván nem könnyű az együtt élés (például, mikor a hűtőből kidobja testvére az ételeket), így Önök is érintettek a történetben, nem a testvér egyszemélyes problémájáról van szó.

A másik érv a terápia mellett (legyen egyéni vagy családterápia), hogy testvére biztosan nem érzi jól magát a bőrében, tehát megéli az ún. szenvedésnyomást: azt a szenvedést, ami motiválja az embert, hogy bekapcsolódjon és bent maradjon egy terápiában. Efelől is közelíthet: megkérdezheti, nem akarja-e, hogy ne kelljen ennyit félni, hogy könnyebb legyen az élete. Ha nem azt érzi testvére, azért kell pszichológushoz fordulni, mert vele baj van, hanem azért, hogy neki jobb legyen, van remény a meggyőzésre.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

262. Nem szabadna nélkülünk a gyermekünket náluk hagyni.

Kedves Cziglán Karolina!

Szeretnék Öntől tanácsot kérni!
Van egy 3 éves kislányom, akit mindenki nagyon szeret. Nagyon barátságos,aranyos kislány!
A nagynénémnél vettem észre olyan dolgokat, amik nagyon zavarnak: /Neki nincsenek gyermekei/
-állandóan ölben tartja kislányomat, mindig puszilgatja, simogatja, nem úgy viszonyul hozzá, ami szerintem egészséges lenne, mellkasára fekteti.....stb, ha ő is velünk van és megszidom a gyermekemet valamiért, akkor rögtön megöleli, simogatja, így a lányom nem is fogad olyankor szót, amikor nagynéném is jelen van. Volt amikor pár napot töltött náluk kislányom, és amikor hazajött, nem bírtam vele, nem fogadott szót...pár nap kellett, mire újra úgy viselkedett, ahogy megszoktuk tőle. Amikor kislányom nála tartózkodik, ölben eszik, eteti, ....mindig puszilgatnia, ölelni kell őt.. Több alkalom is volt, amikor én is jelen voltam és hallottam, hogy anyunak szólította, és ő ezt hagyta, nem szólt semmit, amikor én kiigazítottam, hogy nem az anyukád, az én vagyok, erre az volt a válasz, hogy féltékeny vagyok, a kislányom kicsi még, nem baj, ha véletlenül másnak is anyát mond. Nemtetszésemet szóvá tettem többször, de erre az lett a válasz mindig, hogy féltékeny vagyok, ez nem normális.

Már ott tartok a férjemmel együtt, hogy talán nem is szabadna nélkülünk a gyermekünket náluk hagyni.

Mit tegyünk? Jól látjuk a helyzetet?
Köszönöm a válaszát!


Kedves Éva!

A távolból nem tudom megítélni, hogy nagynénje szeretetmegnyilvánulásai túlzóak-e, egyedül az Ön kezében van a kulcs, hogy őszintén magába nézzen: lehet-e alapja annak, hogy Ön bármi miatt féltékeny rá.

Akármi is a válasz: természetesen ne hagyja olyannál a gyermekét, akire nem bízza jó szívvel! Hallgasson a megérzésére, és legyen mindig ott, mikor ők találkoznak.

A többnapos távollét után a kislány furcsa viselkedésének az is lehetett oka, hogy meglehet, korai volt neki egy ilyen hosszú elválás ebben az életkorban. A másik ok, hogyha úgy kezelték ott őt, mint egy kisbabát, ő maga is kissé éretlenebbül kezdett viselkedni.

Ha pedig olyan helyzet adódik elő, mikor Ön rászólna a kislányra, teremtsen olyan körülményeket, hogy ne tudjon beavatkozni a nagynénje. (Na az ő karjában legyen.)

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

261. Őrlődök a szüleim és a menyasszonyom között

Tisztelt Cziglán Karolina!

Olyan gondom van, hogy van egy menyasszonyom, és úgy volt, hogy össze is költözünk, de összetűzések akadtak anyukám, és közte, így most ő hazaköltözött. Az volt a gond, hogy a menyasszonyom elég trehány, pl. állandóan szétdobálja mindenét, meg nem is túl házias, és ezek miatt anyu először finomabban, majd erélyesebben is rászólt. Ilyen volt pl. hogy az utcai ruhájában lefeküdt az ágyra, és anyu ezt nehezményezte. A gyűrűt is vissza akarta adni, de mondtam, hogy maradjon nála. A szüleim ellenzik a további kapcsolatot vele, de ő azt szeretné, hogy költözzünk külön. Mondjuk itt is külön lettünk volna, mert az emeleten most csináltattuk meg a konyhát, tehát teljesen külön lennénk, de ő azt mondta, hogy nem akar idejönni, mert nem akar állandó stresszben élni. A problémát tetézi még az, hogy a családjukban volt többszörös pszichés gond, az apja alkoholista volt, majd skizofrén lett, a bátyja füvezett, és tavaly szintén kijött rajta a skizofrénia, de a nővére, meg ő is járt már korábban pszichológushoz, bár a párom most is jár a kapcsolati válságunk miatt, és én is úgy látom, hogy eléggé labilis személyiség. Mondjuk én is magam alatt vagyok nagyon most. Szóval őrlődök a szüleim, meg ő közte, nem tudom, hogy mitévő legyek. Az eszem azt mondja, hogy szakítsak vele, de a szívem meg azt hogy ne. Ő az első nő az életemben aki igazából ragaszkodik hozzám, aki dédelget, pátyolgat, ezt hiányoltam az előző kapcsolataimban a lányoktól, és én is nagyon szeretem. A kérdésem igazából az lenne, hogy mit tegyek, nem tudok dönteni?

Válaszát előre is köszönöm.

Üdvözlettel: Zoltán 


Kedves Zoltán!
Menyasszonya bizonyára úgy látta, hogy Ön nem áll ki mellette, és ez félelemmel tölthette el a későbbiekre nézve is. Akár nőről, akár férfiről van szó, ahhoz, hogy biztonságban érezze magát házastársa mellett, szükséges, hogy érezze, ők a legkisebb egység, ők az új család, aminek ereje abban rejlik, hogy mindketten a közös érdeküket tartják szem előtt. Ha ehhez konfrontálódni kell a szülőkkel, akkor ennek árán is. Ha Ön komolyan gondolja ezt a kapcsolatot, akkor ki kell állnia párja mellett, megvédeni a magánéletük határát. Ahhoz, hogy Önök hogy vezetik életüket (például milyen ruhában fekszenek az ágyra) másnak nincs köze. Mellékes, hogy az adott kérdésben kinek van igaza, mert a fő kérdés, engedi-e, hogy mások jogot formáljanak a véleményalkotásra.

Akárhogy is dönt a menyasszonyával kapcsolatban, később sem fogja tudni megúszni a szüleiről való érzelmi leválást, legalábbis, ha szeretne valódi, tartalmas kapcsolatot.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

260. Olyan sok idő telt el így az életemből, hogy nem szeretnék többet elpocsékolni

Kedves Karolina!

A probléma ott kezdődik, hogy van az életemben egy fiú, akit igazából körülbelül 7 éve ismerek. Fiatalabb nálam egy évvel, de ő volt az első nagy "szerelem" még általános iskolában. Egy évig "együtt voltunk", vele csókolóztam először... Aztán megszakadt közöttünk a kapcsolat. 2 éve felbukkant a "régi nagy szerelemem". Igazából a pár év alatt, amíg nem beszéltünk teljesen megváltozott, már nem volt az a jó fiú, éppen egy rendőrségi ügye volt, meg akart változni és azt mondogatta mindig is én voltam neki a nagy szerelem. A külön töltött idő alatt neki nem volt normális kapcsolata. 

A mai napig nem tudom miért, de én akkor mindent eldobtam és teljesen ő került a középpontba. A baj ott kezdődött, hogy ő csak hazudni tud, és tudja, hogy kell rám hatni. A mai napig nem változott meg, pedig akkor két évvel ezelőtt megígérte. Tud a lelkemre hatni, tudja mit kell mondania, hogy fájjon. Nagyon csúnyán bánik velem, rettenetesen önző. Olyan dolgokat mond és olyan hangsúllyal, ami néha hihetetlen. Semminél nem vagyok fontosabb soha, semmit nem mondana le, vagy adna fel értem. Mindent megbocsájtok neki, elviselem ahogy beszél velem, mert két aranyos mondat után elfelejtem a sok rosszat. 

A két év alatt többször megpróbáltam tovább lépni, próbáltam szerelembe esni. Sok rendes és tényleg odaadó fiúval ismerkedtem meg, akik tudom, hogy becsülnének és szeretnének, de sajnos én mindig a hibát kerestem és valahogy mindig visszataláltam hozzá. Már beszélni sem tudok róla senkinek, mert még az ő barátai, sőt a testvére is azt mondta, hogy nem érdemel meg, ne foglalkozzak vele de nem tudok mit tenni, mindig elhatározom, hogy most befejeztem de sosem sikerül.

Olyan sok idő telt el így az életemből, hogy nem szeretnék többet elpocsékolni. Nem tudom, hogy szerelemből ragaszkodok ennyire, vagy csak az évek alatt kialakult kötődés. Arra is gondoltam, hogy lehet az bánt, hogy miért nem tudok ennyire megfelelni neki, hogy ő miért alacsonyít le néha annyira amikor nekem pont az ő véleménye fontos lenne. Nagyon szeretnék már tényleg túllépni, szeretném újra a nyugodt életemet élni.

Mit kellene tennem, hogy legyen annyi erőm, hogy le tudjam zárni végleg?

A válaszát előre is köszönöm!

Kedves Levélíró!

Nagyon be tudja szippantani az embert egy ilyen kapcsolat, amiben intenzíven jelentkeznek az érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek. Hiszen önként kellene lemondani mindarról, ami miatt ragaszkodik ehhez a fiúhoz. Bizonyára a biztonság és az ismerősség érzése is itt tartja. Biztonság abban az értelemben, hogy megszokta ezt a kapcsolatot, bármennyire is viharos érzelmileg. Paradox módon éppen a viharok miatt kiszámítható, ez persze a hullámvasút kiszámíthatósága.

Mi kellene ahhoz, hogy kiszálljon belőle? Az, ha nem romantikát és kihívást látna benne, hanem patológiát, azt, hogy ennek a fiúnak a sérültsége az, ami miatt bántja Magát (és saját magát). És rájönne, hogy sokkal színesebb és élettel telibb két jól lévő ember kapcsolata.

Cz. K.

259. Hogyan tudnám oldani a folyamatos szorongást?

Nagyon szorongós vagyok, de 5 napja még a szokásosnál is jobban, a gyógyszerek ellenére is… Sokszor még én magam sem tudom megfogalmazni, hogy mitől. Esténként folyton remegek, olyan érzésem van, mintha minden irányból támadástól kellene tartanom, kapkodom a levegőt, stb. A családomnak nem mertem elmondani, mert az lenne a reakciójuk, hogy ne hisztizzek. De én nem tehetek róla. Tényleg nem tehetek róla. Napközben kicsit jobb, mert egyszerre nézek filmet, csinálok rendet a szobámban és beszélgetek a barátnőmmel a neten, hogy a gondolataimat elnyomjam valamennyire. De estére már elfáradok, és ilyenkor „támadnak”.

Ráadásul a családomtól félek is kicsit, viszont túl kell valahogy élnem a nyarat... Abban szeretném a segítségét kérni, hogy tudnám oldani egy kicsit ezt a folyamatos szorongást, és azokat a gondolatokat elnyomni magamban, amik újabb szorongást váltanak ki belőlem?

Megmondom őszintén, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy írjak-e, mert kicsit az Ön véleményétől is tartok, de kérem, ne tartson gyerekesnek, vagy ilyesmi! Csak annyi elutasítást kaptam már az emberektől…

Válaszát előre is köszönöm!

Viki

Kedves Viki!

Nem tartom gyerekesnek, de kevés az információ. Leginkább az élethelyzetével kapcsolatban: hány éves, milyen kihívások előtt áll, van-e, ami túl ijesztő a maga számára?

A másik kérdés, hogy milyen gyógyszerekről van szó - szakembernél járt, aki szorongásoldót írt, esetleg valamilyen gyógynövényt szed, ami vény nélkül kapható?

Ami kiderül, hogy nem érzi jól magát családja körében, úgy hiszi, nem értenék meg, illetve, hogy fél tőlük. (Ez is további kérdéseket vet fel bennem...) Ám valószínűleg mégsem közvetlenül a családi közeg aggasztja, hiszen nem tudja, mitől szorong, ám a figyelemelterelés jó hatással van rá.

A legjobb persze az lenne, ha szakemberhez fordulna, de gondolom, valami akadályozza ebben, ezért írt inkább levelet. Mégis próbálja keresni a lehetőségét, hátha megvalósítható! Addig is, ami segíthet, ha akár napló formájában leírja az érzéseit, lehet ez egy esti rituálé. Érdemes kipróbálni, hogy az ágyban olvasson elalvás előtt: ez eltereli gondolatait, és elkíséri abban az időszakban, amit legnehezebbnek él meg. Természetesen érdemes úgy megválasztani a könyvet, hogy az ne legyen nyomasztó, hanem olyasmi, ami megnyugtató az Ön számára, de legalábbis kösse le a figyelmét.

Ezek átmeneti megoldások, ám ha a probléma is átmeneti, esetleg egy aktuális élethelyzet vagy a nyár, a családdal való összezártság miatt alakult ki, elég lehet.

A legnagyobb segítség az lenne, ha tudna valakivel őszintén beszélni érzéseiről, aki elérhető az Ön számára, hús vér személy. Esetleg egy távolabbi családtag?

Üdvözlettel:
Cz. K.

258. Csődtömegnem érzem magam

19 éves vagyok és most érettségiztem le. Régen is, de mostanában főleg rengeteget gondolkodom azon, hogy mit kezdjek az életemmel. Kezemben az érettségi, nem is sikerült rosszul, de nincs olyan dolog ami igazán érdekelne. Nem tudom, hogy hogy tovább és emiatt folyton csak aggódok. Nem érzem úgy, hogy bármiben is jobb lennék mint mások. Tulajdonképpen egy elég nagy csődtömegnem érzem magamat. Csak azt akartam tulajdonképpen megkérdezni, hogy nem tudna e valamit ajánlani, hogy merre induljak el. Tudom, hogy nem ismer és nem tud nekem konkrétumokat mondani, de hogy deríthetném ki hogy mivel akarok foglalkozni? Előre is köszönöm a válaszát, tudom, hogy az emberek ennél sokkal nagyobb gondokkal is küzdenek, de nekem mégis ez tűnik most a legfontosabbnak.


Kedves Levélíró!

Nagyon is komoly ügy, amivel küzd, és normális, hogy ez leköti energiáját. Legyen türelmes magával, természetes, ha időbe telik, míg megtalálja, ami igazán érdekli, esetleg több irányban is próbálkozik, míg rájön. Valójában elég kevesen tudják biztosan tizenkilenc évesen, mit is szeretnének, és nem is hiszem, hogy tudni kellene már most.

Hogy merre induljon mégis: gondolja át, milyen helyzetekben érzett eddig sikerélményt, hogy mi fontos ahhoz, hogy jól, otthonosan érezze magát egy helyzetben? Például mennyire lényeges, hogy emberek legyen Maga körül, vagy jobban szeret egyedül dolgozni egy feladaton? Mi az, ami leköti, milyen témák? Megtörtént eseményeket keressen, élményeket, amiket a megtapasztalt a bőrén, ez sokkal többet segít, mintha elméletben merengene azon, mi illik magához. Ha összegyűjtötte ezeket az információkat, kicsit jobban fogja látni, egyáltalán milyen irányban érdemes elindulni.

Azt is hasznosnak tartom, ha nem kezd még sem tovább tanulni, sem komolyabb munkát keresni, hanem élményeket gyűjt, amennyire erre lehetősége van. Legyen az külföldi munka, esetleg többféle önkéntes munka, akár itthon. Ez arra jó, hogy saját magáról szerezzen tapasztalatot, így többet megtudjon arról, milyen tevékenységek, helyzetek testhezállóak Önnek. És persze önbizalmat is szerezzen.

Üdvözlettel:
Cz. K.

257. Bármit mondok sértésnek veszi

Kedves Karolina!
Közel 10 hónapja ismerem a páromat. Majdnem, hogy együtt élünk. Minél többet vagyunk együtt, egyre több mindent észre veszek. Lassan 2 éve nem él együtt a feleségével, de én még mindig úgy érzem, hogy nagyon kötődik hozzá. Ő ezt kikéri magának. 

Házasságuk alatt a felesége több alkalommal megcsalta, amit ő tud és el is ismert, mégis vannak alkalmak, amikor szóba kerül és azt mondja "hát azt mondták, volt köztük valami".

A gyerekeit nagyon szereti. Elvitte a felesége és az élettársa a gyerekeket nyaralni. Lelki beteg volt. Azt mondta, hogy én ezt nem érthetem, hogy egy idegen ember adja meg a gyerekeinek azt amit neki kéne. Most neki kéne ott lenni. Meglepődtem a kijelentésén. Két napig alig evett, ivott. Ezzel magyarázta a helyzetet. Ilyenkor nyilvánosan szenved, néz ki a fejéből. Azt mondta, hogy ő ilyen, így kell elfogadni. Én nem értem, a gyerekei elmehetnek egy szép helyre ahol jól érzik magukat, olyan emberekkel, akik szeretik őket. Ő mégis ebben hatalmas problémát lát. Türelmetlen ilyenkor velem is, semmi gyengédség, kedvesség, amit meg kell értenem.

Nagyon pesszimista és rendszeresen támad, hogy én optimistaként fogom fel a dolgokat.
Megbeszélni nem hajlandó semmit. Bármit mondok sértésnek veszi.
Nagyon szeretem, de elfáradtam. Beleadom szívem, lelkem a kapcsolatunkba, de most már nem sok értelmét látom. Mit tegyek?
Válaszát köszönöm!

Kedves Levélíró!

Nem biztos, hogy a volt feleségéhez kötődik párja, a leírtakból azt látom, inkább a gyerekek elhagyása miatt van bűntudata. Hiszen egy pártól el lehet szakadni, ám ha gyerekek is születtek, valamilyen módon mindig köze lesz ahhoz a családhoz. Nem ír arról, hogyan tartják a kapcsolatot a gyerekek apjukkal, mennyire rendezett a helyzet. Ezek fontos kérdések, lehet, hogy valahol ezekben rejlik a probléma. Ám az is lehetséges, hogy párja bűntudata nem a jelenlegi helyzetre vonatkozik, hanem arra, hogy részben miatta szétesett a gyerekek családja. Erre utal a megjegyzése, hogy neki kellene ott lennie a családi nyaraláson. (Mindegy, ki csalt meg kit, nyilván mindkét félen múlt a házasság zátonyra futása.) Emellett bizonyára nem esik jól neki, hogy másvalaki nyaraltatja a csemetéket.

Ezek a párja szempontjai, amiket azért tartottam fontosnak részletezni, mert Ön is jobban tud hozzá viszonyulni, ha érti ezeket. Ez Önnek sem könnyű helyzet, hiszen mindez nem az Ön élete, mégis közvetetten azzá vált a párja révén.

A kapcsolatuknak akkor van jövője, ha ezekről megtanulnak kommunikálni. Lehet, hogy párja sincs tisztában érzéseivel, ezért nem tudja közvetíteni Ön felé. Amit Ön tehet, hogy biztosítja megértéséről. Persze, nem kell örökké, és érthető, ha fogytán a türelme, hiszen Ön is jogosan várhatja el a törődést, gyengédséget. Ha lát rá esélyt, hogy rendeződik a helyzet (és valószínűleg lát, hiszen különben nem írt volna), próbálja visszajelezni párjának, megérti őt. Az "optimizmust", ami egyébként nagyon egészséges tulajdonság, ebben az esetben bagatellizálásként élheti meg. Az ő problémája lelkiismereti jellegű, illetve el kell gyászolnia a veszteséget (a családi életét) - ehhez idő és pszichológiai értelemben vett munka kell.

Természetesen nem csak Önnek kell tennie kapcsolatukért, ha Önnel rideg a párja, nyugodtan jelezheti, hogy ne Önön vezesse le azokat a feszültségeket, melyek nem kettőjük között keletkeztek.

Üdvözlettel:
Cz. K.

256. Lehet, hogy már nincs rám szüksége?

Kedves Karolina! Kíváncsi vagyok a véleményére. 3.5. éve vagyok párkapcsolatban, egy nálam lényegesen fiatalabb hölggyel. ( több mint 20 év a korkülönbség). A családja ellenzi a kapcsolatot és nem fogad el. Az első évben szidalamzás, az elmúlt 2 évben levegőnek nézés volt a taktikájuk.Tavaly eljegyzést tartottunk, már az esküvőt is bejelentettük idén augusztusra. Most végzett a párom az egyetemen. Azt mondja időt kér, mert bizonytalanságai vannak. Őszinték a kételyei, vagy csak átverés, szakítani akar csak ürügyet keres, netán a mérgező szülők hatása. 1 éve hozzám költözött, és teljesen én tartom el, kicsit fura, hogy ősszel már keres. Lehet, hogy nincs rám szükség? Üdv Zoltán

Kedves Zoltán!
Hogy barátnőjének mik a tervei, nem tudhatom, hiszen nem ismerem őt, csupán néhány alapvető adatot. Azt gondolom, mindegy, hogy a szülőknek mekkora volt a hatásuk a mostani helyzetre, egyrészt, mert ez olyan tényező, amire nincs hatással, másrészt mert barátnője felnőtt nő, így ő dönti el, mennyire engedi befolyásolni magát. Így végső soron Önök ketten számítanak, hogy Önök hogyan tervezik a jövőt.

Ami az anyagiakat illeti, Ön ismeri a barátnőjét, kérdés, mit gondol róla az eddigi tapasztalatai alapján: lehetséges-e, hogy az anyagi helyzetének várható megváltozása befolyásolja döntését? Ha ez komolyan felmerül Önben, vajon milyen hangulat uralkodik (uralkodott) Önöknél? Nem hallom ki soraiból az alapvető bizalmat és jóindulatot.

Igyekszem diplomatikusan fogalmazni: lehetséges, hogy kapcsolatukban az anyagi különbség is része volt az egyensúlynak. Nyilván az Ön számára is van (volt) előnye, hogy egy csinos, fiatal hölggyel él(t). Bár nem mérhetjük kilóra, hogy ki milyen előnyt visz egy kapcsolatba, de valamilyen észlelt egyensúly szükséges ahhoz, hogy működjön a kapcsolat.

A lényeg: ha eddig tartalmasnak élte meg kapcsolatukat, ne magában állítson fel teóriákat, hanem igyekezzen bizalommal fordulni barátnőjéhez, és Tőle megtudni, mit szeretne.
Cz. K.