Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2014. december 21., vasárnap

359. Belefáradtam az örökös panaszkodásba, siránkozásba

Kedves Karolina!
Szégyellem magam, hogy ilyenekre gondolok. Hosszú az út ide eljutni, de legalább már felismertem: nem tudom feltétel nélkül elfogadni, és teljes önfeláldozással rajongani a szüleimért - főleg az anyámért (úgy mint eddig).
Pedig nekem nagyon jó életem volt, de hogy milyen ára van, azt az utóbbi pár évben érzem igazán. Megkaptam mindent tőlük, (ésszerű határokon belül), persze segítettek lakást, kocsit venni, felújítás, stb… Cserébe úgy ügyeskedett, hogy ne menjek el messzire tőlük, 25 km-re lakunk, de úgy látom most már ez is messze van. Az lenne a legjobb, ha ott lennék állandóan velük és kiszolgálnám/ápolnám őket. Idősek, késői gyerek vagyok. 20 éve vagyok házas, azóta élek tőlük külön. 20 éve minden áldott nap (van hogy többször is)telefon, hogy mit csinálunk, hol vagyunk, miért nem vettük fel, jaj, csak nincs valami baj… A 20 év alatt a hétvégék 95%-át náluk töltöttük. Akkor is, ha nekünk is programunk lett volna, ha semmi kedvünk sem volt kimenni, ha nem is éreztem jól magam. Csoda, hogy a férjem eddig bírta! Mindig volt segíteni való(falun, kert) pedig eddig nem is voltak igazán rászorulva a segítségünkre, de nem tetszett, ha nem akartunk kimenni. Most, hogy már nagyon idősek, most lenne igazán szükségük ránk, de sajnos én már ELFÁRADTAM! Belefáradtam az örökös panaszkodásba, siránkozásba, hogy ő milyen szerencsétlen, beteg, öreg, tehetetlen stb.
Vitatkozni sem érdemes vele, mert akkor jön a mártír szerep, meg hogy ő mindent megtett értünk és ez a hála… Van egy “számlám”, hogy ő mennyi mindent adott nekem/nekünk. Ha 100 évig élnék, sem tudnám letörleszteni… de már nem is akarom. Lehet, hogy hálátlan és önző vagyok, de így 40 évesen szeretném végre a saját életemet élni!
Hogyan tudok kilépni ebből a függésből?
Előre is köszönöm a választ.
Zsuzsa


Kedves Zsuzsa!

Van egy rossz hírem: ha ki akar lépni ebből a túlzott, egészségtelen kötöttségből, vállalnia kell a bűntudatot. Tehet érte, hogy megváltozzon a kapcsolata szüleivel, de ez nem megy könnyen, rossz érzések is kísérni fogják.

Természetes, hogy a gyermek, ha felnőtt is, érez valamiféle kötelezettséget a szülei iránt. Édesanyja azonban elhitette Önnel, hogy ez arra is vonatkozik, hol éljen, hogyan töltsék a szabadidejüket, hogyan osszák be idejüket. Ez nem igaz, bármennyit is kapott tőlük. Egy alapvető elvet kell itt helyretenni: Amit az ember a szüleitől kapott, az nem tartozás. Azt ajándékként kapta, és ez lehet olyan muníció, amit a saját párja, gyerekei érdekében fel tud majd használni. Egy tele puttony, amiből adni tud. Ha úgy tetszik, az ember a gyerekeinek adja tovább, amit a szüleitől kapott, nem a szüleinek adja vissza. (Ha nincsenek gyerekei, akkor is van mód, hogy azoknak adjon, akik függnek tőle.) Ön saját magának és (új) családjának "tartozik", legyen az a párja, ha vannak, a gyerekei. A férje évtizedek óta alkalmazkodik, az Ön szüleinek segít, ott tölti az idejét, noha ez egyáltalán nem lenne dolga. Javaslom, állítsa helyre a rendet, és kerüljön első helyre a férje! Őt illeti mindaz, amit most a szülei kapnak.

Hogy édesanyja miért hiszi, valahogyan törlesztenie kell, amit kapott tőle, nem tudom, biztosan megvan a saját története, ami megmagyarázná ezt. Talán ő keveset kapott a saját szüleitől, ezért érzi "mínuszban" magát. Biztosan megvan az oka, hogy ő miért gondolja igazságosnak, hogy a lánya mindenben alkalmazkodjon, mindig rendelkezésre álljon, de ez az ő, nem pedig az Ön története, ezt nem feladata megoldani.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. december 1., hétfő

358. Elhagyom akkor talán gondolkodik mit szeretne az élettől/tőlem

Kedves Karolina!
Belevágnék a közepébe. 37 éves vagyok, a férjem 35. Ő még nem akar gyereket és pedig már szeretnék. Pár hónapja (4 hónapja) nem élünk házas életet sem. Valószínű nincs senkije, de nem vagyok benne biztos. Elhatároztam magam, hogy elhagyom akkor talán gondolkodik mit szeretne az élettől/tőlem. Mindig húzogatom magamban a napokat ... holnap költözök ... szombaton költözök ... Olyan nehéz. Olyan nehéz összeszednem magam és elindulni.
Előre is köszönöm válaszát.
Judit



Kedves Judit!
Nyilván sok minden összeköti Önöket, sok jó is van ebben a kapcsolatban, és ezekről nehéz önként lemondani. Miközben a másik oldalon ott van, hogy szeretne gyereket, és nem akar olyan kapcsolatban maradni, amiben (belátható időn belül) nem válik valóra ez a terv.

Amikor valaki ki akar lépni egy kapcsolatból (szinte már az elhatározás is megvan), de mégsem teszi, gyakori, hogy elkezd egy vágyott képpel, egy fantáziával együtt élni. "Ez a férfi jó lehetne nekem, ha csak ebben az egy dologban megváltozna." És benne marad a kapcsolatban, hátha megváltozik, fantáziában már meg is előlegezi neki. És közben persze folyton átéli a csalódást, haragot, mikor szembesül vele, hogy párja nem olyan, mint amilyet szeretne, mégsem tudja elengedni a vágyat, hogy egyszer olyan lesz. Hiszen már csak egy kicsit hiányzik, és annyi jó van benne. "Ha egy kicsit megbízhatóbb lenne/ megtanulná kifejezni az érzelmeit/ kevesebbet inna stb., akkor mi lennénk az ideális pár, hiszen annyi minden működik köztünk." Igen, csakhogy az a pár, aki abban az egy dologban egy kicsit megváltozik, nem létezik. Az a férfi, aki olyan, mint a párja, de akar gyereket (mostanában), sajnos nincs. Arra, aki van, mondhat igent vagy nemet, ez az Ön döntése. De aki nincs, arra ne várjon hiába.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. november 29., szombat

357. Nem találok olyan társat akivel jól érezném magam

Kedves Karolina!
Bálint vagyok 19 éves. Még nem volt igazi barátnőm akivel hosszas kapcsolatom lett volna, és sajnos úgy érzem talán nem is lesz. Valahogy nem találok olyan társat akivel jól érezném magam, és rengeteg vicces dolgot tudnánk együtt csinálni. Lehet valamit én csinálok rosszul? Teljesen a romjaimon vagyok, és tanácstalan vagyok. Kérem segítsen.
Bálint


Kedves Bálint!
Ennyi ismeret alapján nehéz lenne tippelnem, mi lehet a gond, de az biztos, hogy nem jelent semmit, ha valaki 19 évesen még nem talált párt. Igazából nem ritka, hogy az érzelmileg igényesebb emberek nehezebben találnak társat, mert számukra nem vállalhatók olyan helyzetek, amikbe más esetleg belemenne.

Keveset ír arról, Ön szerint mi a gond (ha egyáltalán van gond, ami hangsúlyozom, egyáltalán nem biztos), ezért felvetek néhány kérdést, nem azért, hogy nekem megválaszolja, inkább hogy magának, és ennek mentén elinduljon.

Olyan lányt talál nehezen, aki tetszene magának, vagy vannak ilyenek, csak nem kölcsönös a vonzalom? Van-e egyáltalán elég lehetősége ismerkedni, találkozik-e az Önéhez hasonló érdeklődésű, értékrendű lányokkal? Mit tesz, ha valaki tetszik, megtalálta-e már az Önhöz illő közeledési formát?

Alig tudok valamit Önről, de sok különböző oka lehet, hogy valakinél akadályba ütközik a társtalálás. Lehet, hogy túlzott elvárásai vannak, valamiféle ideálképet keres, és eleve nem talál olyat, aki megfelel ennek. Ebben az esetben érdemes feltenni a kérdést: mit vár a kapcsolattól? Aki tökéletes párt akar, általában a saját gyenge önértékelését akarta pótolni a párral, mintha csak azt mondaná, "biztos én is érek valamit, ha ez a tökéletes ember engem választott".

Nem ritka, hogy valaki egyszerűen olyan közegben mozog, hogy nincsenek új arcok, vagy olyanok vannak, akik nem illenek hozzá. Akkor érdemes célzottan olyan csoportot, közösséget keresni, ahol van rá esély, hogy hasonló értékrendű emberekkel találkozzon. Sokan ódzkodnak tőle, de az internetes ismerkedés is jó megoldás lehet, mert ott valóban mindenféle ember megfordul, és olyanokkal is találkozik, akivel sosem hozta volna össze a sors egyébként. Csak türelemmel kell keresni.

Aztán az is előfordul, hogy arról van téves, előre megírt kép valaki fejében, az ismerkedés menete mi kell, hogy legyen. Nem mindenkihez passzol, hogy leszólít egy idegent, és leveszi a lábáról a szövegével. Volt, aki úgy talált párt, hogy mivel félénkebb természetű volt, levelet írt annak a lánynak, akit meglátott egy rendezvényen, és nagyon szimpatikus volt neki. Van, akinél könnyebben alakul ki kapcsolat egy barátkozásból. De mindenki megtalálhatja a számára megfelelő módot és tempót, csak figyelembe kell venni a személyes sajátosságokat, és lehetőleg olyan helyzetet teremteni, amiben jól tudja érezni magát, amiben jól "működik", ami nem idegenszerű.

Javaslom, gondolkozzon el rajta, vajon milyen ponton állt meg az ismerkedés, mi az, ami az Ön számára nehéz, és akkor már ahhoz a problémához célzottan tud keresni valamiféle megoldást.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. november 21., péntek

356. Nem megyek el a szalagavatójára, ha megbukik megint félévkor

Tisztelt Pszichológus!

A lányom végzős középiskolás, de bukdácsol, egyszeri év ismétlés után sem változik semmi a hozzá állásában, nem tanul a saját hibájából .Semmivel nem vagyunk rá hatással. Arra gondoltam, nem megyek el a szalagavatójára, ha megbukik megint félévkor. Elmondtam neki is, hogy szerintem ez az esemény a sikeres 4 év megkoronázása, nem tudok ünnepelni ha megint kérdéses teljesítménye. Kérdésem, többet ártok vele ha nem megyek el a szalagavatóra? Hogy kellene helyesen felfognom a lányom hozzáállását? Én csak azt látom, hogy nem teljesíti a kötelezettségét még 3-asra sem.

Köszönöm előre is a válaszát! 

Anna

Kedves Anna!
Nem javaslom, hogy kihagyja a szalagavatót (azt sem, hogy ezzel fenyegetőzzön), ez talán helyrehozhatatlan sérelem lenne kapcsolatukban, és megbánná később a döntését. A tanulás valóban fontos, de annyira, hogy megmérgezze a kapcsolatukat? Valamikor át kell adnia a felelősséget nagylányának, tulajdonképpen sokkal korábban, fokozatosan kellett volna, és hagyni, tanuljon úgy, ahogy tanul, és vállalja ő a következményeket. A szülő-gyerek kapcsolatot pedig ne kérdőjelezze meg a bukás vagy bármilyen jegy! Ha egy fontos, szimbolikus eseményre direkt nem megy el, az olyan, mintha egy kicsit azt mondaná, maga nem az anyja, ő nem a lánya. Hiszen az anyák ott vannak lányuk szalagavatóján, akár jó tanuló volt, akár rossz. Nem beszélve arról, hogy szalagavató akkor lesz, ha lánya befejezi az iskolát, azaz így vagy úgy, de teljesíti a követelményeket. Lehet, hogy éppen csak, de ha neki az elég, akkor egyelőre ezt kell elfogadni (remélve, hogy később lendületet kap). Bizonyára lesznek még más döntései is lányának, ami eltér az Ön értékrendjétől, erre érdemes felkészülni. 

Gyermeke még észbe kaphat, és ha plusz erőfeszítéssel is, de korrigálhatja a mostani eredményeket. A szülő-gyermek kapcsolat sérülése viszont sokkal nehezebben gyógyítható. Mit gondol, hogy érezte magát lánya, mikor bejelentette, talán el sem megy a szalagavatóra? Én azt hiszem, nagyon magányosan, mint akit elhagynak. Lehet, hogy ő sem érti, miért nem szedi össze magát, talán ő sem így szeretné, nem tudom, mi van ennek a hátterében. De bármi is az oka, aligha fog a helyzeten segíteni, ha eltávolodnak egymástól. Értékelje, amit lehet, drukkoljon neki, de hagyja, hogy ő szenvedje el a következményeket, bármilyen nehéz is ez most Önnek anyaként. És ne hagyja, hogy az osztályzatok fontosabbakká váljanak, mint a kapcsolatuk!


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. október 26., vasárnap

355. Hogyan küzdjem le az utálatot az apámmal szemben?

Kedves Karolina!
15 éves vagyok, de már ezt érzem pár éve és egyre nagyobb düh van bennem. Nem bántott soha, csak beszéddel, az anyámmal és a testvéreimmel is rondán viselkedett nem egyszer az évek alatt és szerintem ez hatással volt rám. Már nem tudok úgy rá nézni vagy hozzá szólni, hogy ne éreznék gyűlöletet. Ez kezd felemészteni... Mit tegyek?

Sári 


Kedves Sári!

Ebben a pillanatban nem tudok jobb, megnyugtatóbb megoldást, mint hogy engedje meg magának, hogy haragudjon. Próbálja önmagát együttérzéssel kezelni, ami más, mint az önsajnálat: nem az a lényeg, hogy kinek van igaza (ki az agresszor, ki az áldozat), hanem annak az érzésének adjon helyt, hogy maga másmilyen légkörben, más hangulatban szeretne élni, és ez hiányzik.

Úgy gondolom, nehéz távolsággal nézni egy olyan helyzetet, ami kényszerűen adott. Könnyebbség lesz, ha függetlenné válik az apjától, és maga dönti majd el, mikor és mennyit találkozik vele. Akkor átkerül a hangsúly arról, hogy milyen nyomasztó a viselkedése arra, hogy ő is esendő, aki bizonyára azért viselkedik úgy, ahogy, mert nem tud jobban (talán ő is feszült, és nem tud vele mit kezdeni, talán tehetetlen, mert ő is szívesen élne máshogy, de nem megy). Azaz egyszerre fér meg egymás mellett, hogy az apja esendőségére is elfogadással nézzen, és a saját érzéseire, hiányaira, sebeire is. De ehhez idő és távolság kell, ez nem a ma feladata.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. szeptember 5., péntek

354. Van, aki arra biztat, hogy minél több fiút próbáljak ki

Kedves Karolina!

Egy kissé érdekes dologgal állok elő. Legalábbis, számomra érdekes.

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy a barátaimnak teljesen természetes, hogy szexuális kapcsolatba lépnek egy fiúval, és egyáltalán nem nehéz túllépniük ezen, ha esetleg szakítanak, vagy később egyáltalán nem találkoznak. Az összes lányismerősöm, barátom így van ezzel, sőt a felnőttek is mindig azt mondják nekem, hogy ha egy fiúval nem jön össze, ne görcsöljek, lesz más, akivel biztosan jobb lesz. Sőt, van, aki arra biztat, hogy minél többet próbáljak ki.

Van egy hobbim - valószínűleg gyerekesen fog hangzani -, de szeretem a szerepjátékokat. Viccesnek találom őket. Ott is megesnek hasonló dolgok - a virtuális világban -, mint pl. megcsalás, szakítás, újra összejövetel. Nem óhajtom részletezni, mert így kissé kínos erről beszélnem.

A problémám az, hogy engem ez lelkileg teljesen megvisel. Még ha csak egy virtuális világról is van szó, ha ilyesmi történik, mindig sírva fakadok, és legszívesebben összekuporodnék a sarokban. Nem viccelek, volt, hogy órákig sírtam. Nem voltam szomorú, meg közben nem éreztem semmit, egyszerűen csak sírtam és összeszorult a torkom.

A való élet ennél sokkal rosszabb. Volt egy barátom, akivel együtt voltam, de végül szakított velem. Azóta úgy gondolom, nem vagyok képes arra, hogy újra kapcsolatom legyen. Nem azért, mert depressziós lennék miatta, nem. Egyszerűen zavar, hogy már nem vagyok érintetlen. Rosszul érzem magam a gondolattól, hogy valaki már "használtan" kap meg, egyenesen sírhatnékom van tőle. Akárhányszor az eszembe jut, összekapja a görcs a mellkasomat, hányingerem van magamtól és rettenetes bűntudatot érzek. Kérlek segíts, mit tegyek? Ez nem normális, ugye?

Előre is köszönöm a választ!

Tamara



Kedves Tamara!


Én különválasztanám a szakításra való érzékenységét, ami a szerepjátékban sírógörcshöz vezetett, és a szex és érintetlenség témáját.

Azt írja, a barátai könnyen túllépnek egy-egy kalandon, míg maga még a virtuális térben is rosszul viseli ezt. (Igaz, érzelmeket nem mindig élt meg, "csak" sírt hosszan: a sírás, úgy gondolom, sokat mond, még ha nem is engedte közel magához az érzéseket - talán éppen, mert túl fájdalmasak lettek volna.)

Az ideális -az egészséges- a kettő között lenne valahol. Nem biztos, hogy a barátai teljesen őszinték, mikor ennyire könnyedén beszélnek a szakításról, legyen szó párkapcsolatról, vagy "csak" szexuális kapcsolatról. Ha valakihez közel kerül az ember testileg-lelkileg, akkor normális dolog, hogy kötődni kezd hozzá, így hát a kapcsolat megszakadása fáj. Nyilván nem ugyanaz egy bensőséges párkapcsolat és egy egyalkalmas szex, de ha valaki ezt sosem éli meg, gyanítható, hogy problémája van az intimitással, és nem képes a másikhoz igazán közel kerülni.

A szerepjátékos példából viszont úgy látszik, Önnek van valami speciális érzékenysége, ami a múltból fakad. (Hiszen az aktuális pillanat nem magyarázza a heves érzelmi reakciót.) Talán érzékenyebb az elválásra, a másiktól való elszakadásra, és inkább ez nehezítheti a következő kapcsolat kialakítását, semmint az, hogy már nem szűz. Ennek részleteit nem tudhatom, de az Önhöz legközelebb állókkal való kapcsolatban érdemes keresni, valahol sérülhetett a biztonságérzete, fájdalmasan élhette meg, hogy a másik érzelmileg nem eléggé elérhető.

Ami azt a kérdést illeti, Önt már használták, tehát nem érintetlen: ne úgy gondoljon magára, mint egy boltban vásárolt termékre, amit nem szívesen vesz meg az ember, ha látja, valaki már felbontotta, és belekotort. Erről az jut eszembe, mikor a következő, számomra taszító és téves hasonlatot olvastam valakitől: olyannal kapcsolatot kezdeni, aki nem szűz, hasonló, mint egy nem tiszta, körbenyalogatott pohárból inni. Úgy gondolom, a szex nem arról szól, hogy az egyik fél használja a másikat, a következő pedig már használtan kapja meg. Ön egy élő ember, aki képes kapcsolatba lépni, benne lenni, és ha szükséges, a kapcsolatot megszakítani, elgyászolni az elszakadást. A szexben ez a közelség, a másikkal való kapcsolat nyilvánul meg, ezért utólag is tisztelettel érdemes gondolni a lezárt kapcsolatra, annak érzelmi, testi vonatkozására is. Ne tekintse magát tárgynak, amit már használtak, hanem tekintse az életét egy történetnek, amiben van helye az előző kapcsolatnak is, ami fontos volt, benne volt érzelmileg, a magáé, az élete része, és ennek a történetnek része az összes élmény, a szexuális élmények is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. augusztus 22., péntek

353. A mérgét zúdította rám, ok nélkül teljesen váratlanul

Kedves Karolina!
10 éve váltam el, nemrég megismerkedtem egy férfivel, nagyon igértesnek indult a kapcsolat. Jött a közös nyaralás. A páromnak ritkán volt jó kedve, legtöbbször a mérgét zúdította rám, ok nélkül teljesen váratlanul mindenbe belekötött.

Egy példa: királynői tartással sétáltam végig a tóparton- szerinte, és még arra sem voltam képes, hogy meggyorsítsam a lépteim, ha jön egy autó - egy nyaralóövezetben voltunk. Izekre szedett emiatt, úgy kritizált, mintha életveszélyben lettem volna és óriási hülyeséget csináltam volna.
Mikor megkérdeztem, miért ilyen dühös - láttam, hogy halálosan komolyan gondolja - a válasz ez volt: rendnek kell lennie, neki elvei vannak. Értetlenségemre és a szituáció miatt mutatott döbbenetemre lefagyott, nekem szegezte a kérdés: "most félek tőle?", jobb lenne, ha elmenne?". Amikor azt válaszoltam, hogy valóban azt érzem, jobb lenne, ha csomagolna és elmenne, megijedt, átváltott, eltűnt a gonoszkodás, elnézést kért.

Ez csak egy példa volt a sok közül: többször az elveire hivatkozva szabályosan megalázott, fölényeskedett.
A kapcsolatnak vége, úgy döntöttem, menekülök.
Itt nagy a baj, úgy érzem...de mi?

Tud segíteni?
Előre is köszönöm a választ!
Vilma


Kedves Vilma!
Azt kérdezi, mi a baj a (volt) párjánál. Úgy gondolom, az önreflexió hiánya. Önreflexió alatt azt értem, mikor valaki figyeli a saját reakcióit, megpróbálja értelmezni, mit miért érez, mi játszódik le benne, többek közt azt is igyekszik helyre tenni, hogy egy problémás helyzetben az indulatai mennyire szólnak a másikról, mennyire saját magáról.

Bárkivel előfordulhat, hogy egy apróságtól indulatba jön. De szerencsés esetben az ember észreveszi, hogy ez az érzelem nincs arányban azzal, ami történt, és ahelyett, hogy a másikra zúdítaná minden feszültségét, igyekszik tompítani azt, és megérteni, miért is élte át ezt a rossz érzést. Úgy tűnik, volt párjánál ez nem történt meg, úgy gondolta, ha a maga viselkedése váltotta ki a haragját, akkor nyilván maga érte a felelős, és magán kell leverni a dolgot.

Írta a példát a királynői testtartásról, és hogy még az autók miatt sem szaporázta lépteit. Elmerengtem, mi lehet amögött, ha valakit ez indulatba hoz. Leírok néhány ötletet, de ezek az én asszociációim, meglehet, párja más okból lett dühös.

- Lehet ebben féltékenység, hiszen a királynői testtartás felhívja a figyelmet. De azt mégse mondhatta, húzza kicsit össze magát, hogy más férfiak ne vegyék észre, ezért kellett a látszólag racionális magyarázat az autókról.

- Egy királynőről, aki az autót sem veszi észre az elvarázsoltság is eszembe jut, zavarhat valakit egy ilyen benyomás azért, mert gyakorlatiatlannak látja a másikat, és irritálja, hogy minden praktikus feladat az ő vállát nyomja. Azaz a szerepeken módosítana, kölcsönös kapcsolatra vágyik, nem arra, hogy egy királynőt szolgáljon.

- A királynő, akit az autó sem zavar nyilván magabiztos, nem fél másoktól, elégedett önmagával. Kelthet ez kisebbrendűségi érzést a másikban, aki szeretné ugyanígy érezni magát, de nem tudja.

Én az első változatot tartom a legvalószínűbbnek, valószínűleg önbizalomproblémákkal küzdött a volt párja, ezért fenyegetést élt meg, ha Ön túl kihívó, túl tetszetős. Erre utal a magyarázat, hogy neki elvei vannak, amivel mintha meg akarná indokolni, jogosak az érzései.

Ezek már csak utólagos gondolatkísérletek, a lényeg az, bármi is volt a férfi indulatai mögött, ő nem jutott el odáig, hogy elemezze ezeket, és rájöjjön, mi ebből az, amivel nem magának, hanem neki van feladata.

Úgy gondolom, ha egy összességében jó kapcsolatban előfordul egy-két ilyen eset, azt lehet kezelni, a humor jó eszköz lehet erre. De ez akkor igaz, ha alapvetően rendben van magával a másik fél (kis segítséggel rá tud látni, hogy túlzásba esett), és ha nem ezek a kirohanások uralják a kommunikációt. De ha ez kerül túlsúlyba, az lélekölő, mert a másik folyamatosan úgy érzi, támadják, elégedetlenek vele, nem fogadják el. Ha így volt, úgy gondolom, a saját önbecsülése érdekében jól tette, hogy lezárta a kapcsolatot.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. augusztus 13., szerda

352. Sokszor úgy érzem fiú vagyok

Kedves Karolina!

27 éves nő vagyok, de egyáltalán nem érzem magam annak.Gyerekkorom óta érzem így.Volt kiskoromban szexuális traumám-ez lehet az egyik oka? Sokszor úgy érzem fiú vagyok, és már néha az őrületbe kerget ez az egész. Mindenképpen szeretnék meggyogyulni, nem hiszem, hogy egy nemátalakítás megoldás lenne. Kihez tudnék fordulni, mert ez már nagyon rég ota bennem van?? Pszichologusnál, pszchihiáternél már voltam(szerintük nem vagyok transznemű)- De ezt szeretném ha belülről érezném hogy tényleg nő vagyok.Esetleg nincs valamilyen alternatív gyogymód? Tényleg elszeretném elfogadni magam, és semmiképp nem akarok műtétet,meg hasonlót. köszönöm.

Linda
Kedves Linda!
Én azt hiszem, hogy a nemiség nem ilyen fekete-fehér kérdés, hogyha valaki "sokszor" úgy érzi (tehát hol így, hol úgy), mintha fiú lenne, akkor transznemű, pláne, hogy ebből egyenesen következne a nemátalakítás. Mintha félne ettől: de hát ki mondja, hogy át kellene műttetnie magát? Egyébként a transzneműek számára sem feltétlenül a nemátalakítás a megoldás; van, aki ebben látja, és van, aki nem igényli ezt: az identitása inkább a másik nemé, mégis békében él azzal a testtel, ami adatott. A transzneműek sem egyformák, és egyébként is: ahányan vagyunk, annyiféleképp éljük meg a férfi és női mivoltunkat. Lehet olyan érzése az embernek, hogy bizonyos szempontból mintha a másik nemhez tartozna, de ez vagy zavarja, vagy nem, illetve van, akinek fontos a neme, és van, aki úgy érzi, ő első sorban egy ember, XY, és csak másod- vagy sokadsorban nő, férfi. Mindezt azért hangsúlyozom, hogy ne higgye, hogy extrém a helyzete: Ön is valahogyan megéli a nemiségét, ahogy a többi ember is így vagy úgy - nagyon sokféleképp. Ám ami igazán fontos: hogy az ember elégedett-e ezzel a megélésével, jól érzi-e magát a bőrében. Ahogy írja, Ön nem érzi magát jól, nem tudja elfogadni önmagát, és emiatt fontos lenne terápiás segítséget igénybe vennie. Nem azért, hogy férfit vagy nőt varázsoljanak Magából, hanem hogy megtalálja annak az útját, hogyan élhetne harmóniában önmagával. (A szexuális traumának természetesen köze lehet az önelfogadási problémához, de akár köze van, akár nincs, a megoldás ugyanaz: megbarátkozni önmagával.)


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. augusztus 11., hétfő

351. Depresszióval diagnosztizáltak, ami szorongásos állapottal társult

Nem régen depresszióval diagnosztizáltak, ami szorongásos állapottal társult. A főiskolát nem tudtam idejében befejezni, csúsztam sajnos e probléma miatt fél évet. Úgy érzem a tanulási nehézség összekapcsolódik egyfajta kommunikációs deficittel. Sokáig próbálkoztam, mindhiába...Próbáltam visszapörgetni az eseményeket és rájöttem, hogy középiskolában az esszéírás volt az erősségem: nagyon szeretek írni, még a történelmi esszéket is szépirodalmi elemekkel túzdeltem tele.

A fősuli alatt éreztem úgy, mint ha egy fal emelkedett volna az elmém köré. ami gátat szabott a gondolatok szabad áramlásának. Hogyan tudnám ezt feloldani? Olvastam, hogy a naplóírás sokat segíthet. A tanulás során pedig hangfelvétel készítése, hogy ne féljek a saját hangomtól. Kitöltöttem egy online tesztet és az eredmény szerint auditív-vizuális típusú tanuló vagyok. Hogyan tudnám ezt hasznosítani? Tetszene tudni ezzel kapcsolatban tanácsot adni számomra?

Angol szakirodalomban találkoztam egy pár módszerrel, de nem tudom, hogyan működne ez magyar nyelven. Kétségbe cagyok esve: érzem több potenciál van bennem. Gyógyszert már szedek: anti-depresszámst és egy enyhe nyugtatót. Létezik megoldás?

István

Kedves István!

Ha lenne lehetőségem visszakérdezni, most megkérdezném: mi is az, amiben változást szeretne? Merthogy a levél elején szorongásról és depresszióról ír, a főiskolán való csúszást ennek következményeként említi, majd különféle kommunikációs és tanulást, vizsgázást javító stratégiákban gondolkodik. Egyfelől, ahogy utal is rá, korábban nem voltak efféle (tanulási) problémái, másfelől a szorongás és depresszió bőven elegendő ok a tanulmányi eredmény romlására. Aki szorong, annak sok figyelmét elvonja a szorongás, az önmaga motiválása is csorbát szenvedhet, hiszen nehezen hiszi el, sikeres lehet a vizsga, és a sikeres vizsgával aztán valamit tud kezdeni, ami teljesebbé teszi az életét. Hasonló a helyzet a depresszióval: jelentősen rontja a motivációt. Ezért úgy gondolom, nem a teljesítménynövelésben kell keresni a megoldást, hanem az érzelmi problémák kezelésében, és ezt minden bizonnyal követni fogja, hogy a tanulás terén is helyrezökkennek a dolgok. Hogy vajon mi okozhatja a szorongását, a depresszióját, azzal kapcsolatban kevés a támpont, így ennek kapcsán csak általános tanácsom lehet: a gyógyszerszedés úgy tűnik, teljes mértékben nem oldotta meg a problémát, érdemes volna pszichológiai segítséget kérni. Már csak azért is, mert úgy tűnik, nem szívesen foglalkozik az érzelmi szempontokkal, erre utal, amit fentebb is írtam. Érdemes megkérdeznie magától, vajon mi az oka ennek?


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. július 9., szerda

350. Ha lezárul valami, mindig nagy ürességet érzek

Kedves Karolina!
Ha lezárul valami, mindig nagy ürességet érzek, legyen az akár egy könyv, vagy egy nyaralás. Barátaimmal nyaralni voltunk, éjjel nappal csak beszélgettünk, fantasztikus volt. De, mint mindig, mikor hazajöttem, jött a gyomorgörcs, a hiány. Szeretnék ennek véget vetni, hogy minden nyaralás, program, filmnézés, olvasás stb után ürességet érzek, sőt mikor még benne vagyok az élményben, akkor is már sokszor a végétől rettegek. Talán azért fogalmazódott meg most bennem a tenni akarás ezen érzés ellen, mert tudom, hogy a kis csapatunk most volt utoljára így együtt. De mint említettem az apróságok (sorozat befejezte) is hasonló érzést váltanak ki bennem. köszön a segítséget, egy 20 éves lány



Kedves Levélíró!
Javaslom, hogy amikor van egy kis ideje egyedül, nyugodtan, úgy, hogy senki sem zavarja, idézze fel ezt az érzést, például a mostani nyaralással kapcsolatban, mikor elszorult a szíve amiatt, hogy vége van. Kicsit adja magát át az érzésnek, hagyja, hogy hasson magára. Majd engedje, hogy jöjjön, ami jön gondolatként, emlékként. Csak figyelje meg, mi jut eszébe, nem kell, hogy rögtön értelmesnek tűnjön, meglehet, nem lesz egyértelmű, miért épp azok az emlékképek jönnek. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan összeáll, hogy vajon miért ilyen érzékeny a lezárásra, arra, hogy valaminek vége van, a veszteségélményre. Bizonyára el fog jutni egy fel nem dolgozott veszteséghez, aminek a fájdalmát viszi magával, és ami mindig megérintődik, mikor valami lezárul. Akkor fog ez "megoldódni" (idéző jelben írom, mert valójában nem kell megoldani), ha engedi, hogy előjöjjenek a fájdalmas érzések, ha "kifájja" magából azt az eredeti veszteséget. Meglehet, nem egy alkalomról van szó, többször is át kell adnia magát ennek. Nem állítom, hogy biztosan egyetlen konkrét esemény áll az érzékenysége hátterében. Lehet, hogy egy visszatérő élmény, ami nem is tűnik drámainak, sokakkal megesik, az élet normális része, valamiért mégis feldolgozatlan maradt az Ön számára. Szándékosan nem szeretnék példát mondani, mert nem befolyásolnám ezzel, de bárki életében lehetnek olyan veszteségek, amik a külső szemlélő számára semmiségnek tűnnek, de mégsem tudott vele mit kezdeni abban az életkorban. Próbáljon ítéletmentesen állni magához, nem értékelni, csak engedni, hogy áramoljanak a gondolatok, érzések, és ha valami fáj, engedje, hadd fájjon, az hozza el a gyógyulást.

Bízom benne, hogy mielőbb,
Cziglán Karolina

2014. június 30., hétfő

349. A hosszabb távollét megviseli-e a 22 hónapos gyermekem?

Tisztelt Karolina!
A férjemmel már régebb óta van szó külföldön történő munkavállalásról, habár inkább én erősködöm, ő, úgy vettem észre, nem akar. A véleménye az, hogy menjek én (szerinte amúgy is csak „fantáziálok” erről), mert én úgyis GYES-en vagyok, neki itt az állása a viszonylag jó fizetésével (ebből a kettőből épphogy megélünk). Ha sikerül, ő eljön GYES-re a kislányunkkal, aztán ha lehetőség adódik, jönnek utánam. A lányunk 22 hónapos, vele kapcsolatban szeretném kérdezni, ha én most elmegyek és külföldön vállalok munkát, amiből kifolyólag előfordulhat, hogy hónapokig csak telefonon és skype-on tudom vele tartani a kapcsolatot, az milyen rövid- és hosszú távú hatásokkal járhat a kislányunk számára? Van-e olyan kor, esetleg, amit, ha elér a gyermek, az anyuka is bizton elindulhat hosszabb távra külföldre dolgozni, és a hosszabb távollét nem viseli meg a gyermeket?
Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel:
Rita


Kedves Rita!
A 22 hónapos kor ebből a szempontból nagyon fiatal. Az ún. tárgyállandóság képessége szükséges ahhoz, hogy ne okozzon sérülést az anya távolléte, ami azt jelenti, a gyermekben az anya és a kapcsolat képe akkor is fennmarad, ha fizikailag egy darabig távol vannak egymástól. Azaz tudja a gyermek, hogy az anya nem tűnt el, megvan, a kapcsolat is folytonos, csak most valamiért egy időre nem tudnak találkozni. Amíg ez ki nem alakult, néhány napos távollétet sem ajánlanak a szakemberek. Mint minden, ez is nyilván egyéni eltérésekkel fejlődik, általában három éves kort szokás mondani (van, aki inkább négyet), amikor nem gond, ha az anya több napig nem találkozik a gyermekkel. Azt is tegyük hozzá, a beszéd fejlődése ebben meglehetősen fontos: sokat segít, ha meg lehet beszélni a gyerekkel, hogy mi az oka a távollétnek.

Csakhogy: Ön több hónapról ír. Általánosságban jellemző rám, hogy nem pártolom a lelkiismeret furdalás keltését a szülőkben, és abban hiszek, hogy sokféleképp lehet jó szülőnek lenni. De most jó érzéssel csak azt írhatom Önnek, hogy egy kisgyerek esetében nagyon soknak tartom a több hónapos anyai távollétet. (A skype és telefon ezen aligha enyhít: persze, ha egy nagykamaszról beszélnénk, mást mondanék, de a gyerekkel való kapcsolatnak szerves része a testi kontaktus, ölelés, simogatás, összebújás.) Szívem szerint egyáltalán nem ajánlanék ilyet, hiszen, amennyiben klasszikus felállásról beszélünk, azaz, az anya az "elsődleges gondozó" (elnézést a ronda kifejezésért - Önöknél ez van, hiszen Ön van GYES-en), akkor ő biztosítja a folytonosságot, adja meg a biztonságérzetet. Persze, jobban elő lehet ezt készíteni, megbeszélni egy iskolás korú gyereknél, de ott sem biztos, hogy a több hónapos elszakadás nem okoz zavart a kapcsolatukban. De egy kétévesnél vagy óvodás korú gyereknél ilyen hosszú különválást semmiképp nem ajánlanék, sőt, határozottan lebeszélném róla.

Csak óvatosan kérdezem: a saját szempontjából beleképzelte magát abba a helyzetbe, hogy hónapokig nem találkozik a kislányával? Vajon csak a gyermeknek lenne ez nehéz?

Sajnálom, hogy nem írhattam biztatóbbat,
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. június 26., csütörtök

348. Tartok tőle, hogy észreveszi, hogy vonzódom hozzá

Tisztelt Karolina!

Egyetemista vagyok, első két évben egy tanársegéd tartott nekünk pár gyakorlatot. Mindig elég szeszélyes hangulata volt, rendesen kivágta a "hisztit" (de szó szerint olyat, amit egy nő is megirigyelne) ha nem dolgoztunk (mások sosem akadtak ki ilyenkor, főleg nem ennyire), de velem sosem kiabált, mindig rendes volt, még ilyenkor is..


Elsőben az írásbeli vizsgán, sétállt le-fel, nézte menyire tudjuk a kérdéseket, a terem elég széles volt, így ha elment az egyik végébe, simán lehetett puskázni, csak én sosem mertem, mert féltem, hogy lebukok. Mikor visszajött és látta, hogy még mindig nem puskáztam ki az egy kérdést, amit nem tudtam (ezen múlt volna, hogy leteszem e), elment ismét a terem másik végébe és feltűnő érdeklődést mutatott a falon lógó rajzok iránt, közben fél szemmel oda-oda sandított, hogy sikerült e már átírnom valakitől, majd ismét odajött, és mikor látta, hogy végre írtam valamit, elégedetten folytatta a le-fel sétálást.

Miután harmadik évben már nem tanított, kicsit hiányozni kezdett, ezért megkértem, hogy legyen a mentorom, egy konferencia versenyen, amit örömmel el is vállalt, de végül nem érkezett nagyon segíteni a munkában. A konferencia után, épp ment el a folyosón, míg én vártam egy terem előtt és a mobilommal "babráltam", persze fél szemmel figyeltem, nyilván ő is észrevette, de nem jött oda, míg nem köszöntem. Direkt nem akartam vele beszélgetni, mert a konferencia előtti napon válaszolt a két héttel azelőtt elküldött munkára, hogy lenne mit kipofozni rajta, persze nem volt már rá idő, megbeszélni, mit. Végül nem birtam ki, hogy ne köszönjek, mire odajött, érdeklődött, hogy ment, elmondta hogy nem volt idelye és ha gondolom, utólag átnézhetjük. Persze örömmel beleegyeztem, de valószinűleg ismét nem volt idelye, mert végül nem sikerült időpontot egyeztetnünk. Azóta nem kerestem, nem akartam rámenősnek tűnni.

Időközben azonban rájöttem, hogy nem közönbös a számomra. Nagyot dobban a szívem, mikor néha meglátom. Fiatal, úgy 13 évvel lehet idősebb nálam, amennyire tudom, nincs senkije
Most végzős vagyok, szeretném vele megbeszélni a történteket, mert sokat jelentett/jelent a számomra, de tartok tőle, hogy észreveszi, hogy vonzódom hozzá. Nem szeretném, hogy megtudja, nem akarom komplikálni az életem, viszont így sem szeretnék elválni tőle. Mivel külföldön tanulok, a tudomásomra jutott, hogy ő is tud valamennyire magyarul, régebben beszélt is pár diákkal a korábbi generációkból, de velem még nem... Erre is szeretnék rákérdezni, szinte alig vagyunk magyarok a szakon, és jó lenne tudni, hogy nem vagyunk egyedül… Csak nem tudom, merjek e beszélgetést kezdeményezni? A kapcsolatunk mindig kizárólag szakmai volt, akoriban nem is éreztem iránta mást, és nem is szeretném ha a tudomására jutna, hogy ez megváltozott. Viszont hálás vagyok neki a támogatásáért és szeretnék vele mégegyszer beszélgetni, mielőtt befejezem az egyetemet, de nem tudom, hogyan közelítsem meg? Nem szeretnék bonyodalmat, csak lezárni az egyetemi éveket… Önnek mi a véleménye?

Üdvözlettel,
Annamari


Kedves Annamária!

Legyen őszinte magával, és mielőtt találkoznak (ha találkoznak), fogalmazza meg magának, valójában mit szeretne ettől az embertől! Nem akar bonyadalmat, írja, de valamit mégis csak akar tőle...

Lezárni az egyetemi éveket? Ezek szerint a többi tanárhoz is oda fog menni...? Megköszönni a támogatását? De hiszen éppen hogy kevéssé segített, nem adott időben visszajelzést ahhoz, hogy fel tudja használni. Azt gondolom, látni szeretné, mert tetszik magának, sőt, évek óta fontos Önnek, hiszen már harmadikban "hiányozni kezdett" (gondolom, nem minden korábbi gyakorlatvezető hiányzott). Ez rendben van, nincs ezzel semmi baj, csak akkor miért nem ezt mondja magának?

Viszont valójában keveset tudunk arról, kölcsönös-e a vonzalom: az, hogy hosszan nézte a vizsgán a falon lógó képeket, úgy gondolom, kevés támpontot ad, és voltak olyan helyzetek, mikor lett volna lehetősége a tanárnak szorosabbra fűzni a kapcsolatot, és nem élt vele. Ahogy ír erről, van ebben valami rajongás-féle, ami alatt azt értem, fontossá vált Önnek ez a férfi, ha összefutottak, figyelte minden mozdulatát., és igyekezett messzemenő következtetéseket levonni belőlük, de meglehet, ennyi talán elég is Önnek. Ez is érthető, az ember mindennapjait szebbé tudja tenni, ha van kire gondolni, figyelni, felbukkan-e az illető. Ha ez a helyzet, azt gondolom, most nem vele van dolga, hanem saját magával: elengedni ezt az érzést, elfogadni, hogy lassan lezárul ez a szakasz az életében.

Ha viszont úgy látja, lehet realitása a kapcsolatnak, érdemes lenne a tettek mezejére lépni. Megértem, hogy nyíltan nem szeretne kezdeményezni. Egyfajta középút lehetne, ha alkalmat teremtene rá, hogy ő kezdeményezhessen, például megkeresné valamilyen ürüggyel, aztán felvetné, igyanak meg a büfében egy kávét, majd átadná neki a lehetőséget, javasol-e külső programot. Persze, először saját magával lenne érdemes tisztázni, ha valami visszatartja az ismerkedéstől, valamiért nem tartja helyesnek, akkor vajon mi az a gát? Úgy tűnik, mintha levelében is, és nyilván saját maga előtt is igyekezne palástolni vonzalmát, és azt, hogy valamit szeretne ettől a férfitől. Miért, ha szeretne, az baj?

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. május 29., csütörtök

347. Miért van annyi a magányos, depressziós ember?

Tisztelt Karolina!

Miért van az, hogy a mai világban ( lehet, hogy ez az én meglátásom csak) annyi a magányos, depressziós ember? Sokan nem találják a helyüket, görcsölnek, és csak egy nagy üres űr az életük. Nem tudom régebben lehet másabb volt a helyzet, az is lehet, hogy ez a mai világ ilyen felszínes és sokakra ez hatással van, mert nem ehhez szoktak. Azért tettem föl ezt a kérdés, mert ez személyes ügy nekem is. Én is elég befordult lettem sokat görcsölök, sajnos nem vagyok boldog. Tudom, hogy nem lehet az ember mindig boldog, de nálam ez már zajlik egy ideje. Persze nem vagyok pánikbeteg, de nem is érzem felszabadultnak magam.Régebben másabb voltam. Tudtam élni igazán és nem aggódtam dolgokon.Tudom, hogy ezt a gondomat nem lehet levélben megoldani, de némi tanácsadás jól esne. Nem tudom, hogy köze van ennek a mai világhoz vagy sem? Egyáltalán van e alapja ennek a "mai világ" közhelynek ilyen szempontból?

Üdvözlettel,
Dávid



Kedves Dávid!

Sajnos a pontos forrásra nem emlékszem, csak az élmény maradt meg, hogy egyszer belebotlottam egy tizenkilencedik századi írásba, ami arról szólt, hogy a "mai világ" mennyivel rosszabb, mint amilyen régebben volt, az emberek már nem olyan erkölcsösek, önzőbbekké váltak stb. Szóról szóra azok a gondolatok szerepeltek ott, amiket ma is sokan hangoztatnak. És talán a nyolcadik században is ugyanezt mondhatták, talán időszámításunk előtt kétezer évvel is... Nekem gyanús ez a "bezzeg régen" jellegű gondolkodás, hiszen ilyenkor a valóságot hasonlítjuk össze a fantáziával, egy feltételezéssel. Gyakran tények szólnak az ellen, amit állítunk, például előszeretettel mondják sokan, hogy ma agresszívebbek az emberek, mint rég. Gondoljunk a középkori kínzóeszközökre, arra, hogyan változtak idővel a gyereknevelési elvek (ma is van, aki veri a gyereket, de azért sokkal kevésbé divat), arra, hogy egyre több helyen elutasítják a halálbüntetést. Persze, a mai világ is tele van erőszakkal, arra is sorolhatnánk a példákat, de ugyan, miből gondoljuk, hogy régen kevesebb volt? Ez csak példa arra, mennyire torzíthat, mikor a valóságot egy nem létező, romantikus elképzeléshez hasonlítjuk.

Azon tűnődtem, miközben megfogalmazza, leginkább az zavarja, hogy Maga nem boldog, nem felszabadult, mégis a világ dolgaival kezd - biztos van ennek oka. Mintha az Ön életében is lenne egy aranykor, egy bezzeg régen, és azon gondolkodna, ha az jobb volt, mitől. Nem tudom, hány éves, ez nem derül ki leveléből, de vajon nem a felnőtté válással függ-e ez össze: a régi világ nem az volt, amiben még sok mindent nem látott a valóságból, a mai világ pedig a felnőtt élet hideg valósága? És amikor felveti, mennyi a magányos, szorongó ember, amögött vajon nem az van-e, hogy szeretné tudni, Magának van-e esélye boldognak lenni? Ebben a világban, ami nem egészen olyan, mint képzelte, és ahol amúgy is kevés boldog embert lát maga körül.

Keveset tudok a konkrét élethelyzetéről, hogy mi okoz nehézséget, szenvedést a mindennapjaiban, ezért ennyit tudok írni válaszul. Ha mégis valamilyen irányt meg kéne jelölni, az éppen az lenne, hogy valahogy konkrétabbá tenni, mitől szenved. Ha erre nem egyszerű felelni, gondoljon arra, milyen helyzetek a legnehezebbek, és abból ki tud indulni, vajon ott mi az, ami megterheli. Kisebb problémán könnyebb dolgozni, mint általánosságban a boldogtalanságon.

Remélem, megtalálja a saját helyét ebben a mai világban is, ezt kívánom!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. április 25., péntek

346. Úgy érzem a munkatársaim nem fogadnak be

Kedves Karolina!

Huszonkét éves egyetemista lány vagyok, csecsemő és kisgyermeknevelő szakon. Mivel levelező tagozaton vagyok, úgy döntöttem keresek mellette munkát, hogy munkatapasztalatot is szerezzek a tanulmányaim mellé. Mivel az egyetem előtt megszereztem( egy a jelenlegi tanulmányaimhoz hasonló) felsőfokú szakképzést, szerencsére sikerült egy bölcsődében elhelyezkednem, amit később az önéletrajzomba is beleírhatok. 


A gond azonban ott van, hogy nagyon nehezen találom a helyem ebben az új környezetben. Még csak másfél hónapja kezdtem dolgozni, de úgy érzem a munkatársaim nem fogadnak be. Ez egy zárt közösség, ahol úgy látom nehezen fogadnak be új embereket. Még csak meg sem akarnak ismerni. Én próbálok mosolyogni mindenkire, próbálok "ismerkedni" velük ( kérdeztem őket hogy mióta dolgoznak itt, miért választották ezt a szakmát ilyenek...) de rám senki nem kíváncsi, egyetlen egy ember kérdezte meg hogy honnan jöttem. Amikor például hárman vagyunk egy helységbe, úgy beszélgetnek egymással mintha én ott sem lennék, ilyenkor kellemetlenül érzem magam. Próbálok bizonyítani, de mivel még próbaidőn vagyok a gyerekek gondozásában sajnos nem vehetek részt. De mindig próbálok a gondozónők keze alá dolgozni, takarítok, előkészítem az ételt a gyerekeknek, mindig megkérdezem tudok-e segíteni valamit. Tehát sosem üldögélek tétlenül egy széken és nézem ahogy mások dolgoznak. 

Azon gondolkozom, mit rontottam el? Lehet hogy csak én nem illek bele ebbe a kis közösségbe? Félek, mert azon gondolkozom, hogy fogok együtt dolgozni ezekkel az emberekkel, amikor már jobban jelen lehetek a gyerekek életében? Félek, mert komolyan elgondolkoztam azon, vajon tényleg ezt akarom csinálni egész életemben? Egyszer már gyakorlatoztam egy hónapig bölcsődében, ott mindenkivel nagyon jó volt a viszonyom és nagyon jól éreztem magam munka közben. Örömmel mentem be dolgozni. Most viszont sokszor sírok munka után, izgulok munkakezdés előtt, félek hogy megint feleslegesnek fogom érezni magam. Félek attól, hogy megint kiküldenek az egyik gyerek születésnapjáról, mondván hogy inkább szoruljak háttérbe mert még csak nemrég dolgozom itt...Ön szerint mit tegyek? Nem akarom ilyen hamar feladni, de nem tudom mit tegyek, hogy javuljon a jelenlegi helyzet. Egyelőre a gondozónők közül akikkel egy csoportszobában vagyok csak eggyel érzem úgy hogy könnyű vele együtt dolgozni mert ő szerencsére nyitott és kedves, de a többiekkel is szeretnék normális viszonyt kialakítani, legalább a jó munkavégzés érdekében.

Válaszát előre is köszönöm!

Üdvözlettel: Kitti


Kedves Kitti!
Nagyszerű, hogy tudja, mivel szeretne foglalkozni, és annyira lelkes, hogy már az iskola mellett elkezdett dolgozni. Őszintén szólva nem tudom, mi az oka a kollégák elzárkózásának, és megértem, hogy ez elkeseríti Önt. Amit tanácsolok, hogy ne hagyja magát belehelyezni a közösített szerepébe: tudom, hogy nehéz, de viselkedjen úgy, mintha minden rendben lenne. Ahhoz, hogy valaki kiközösített legyen, hosszú távon az ő "együttműködése" is szükséges: akit nem fogadnak be, -érthető módon- elkezd maga is bezárkózni, mufurc lenni, vagy éppen túl sok, tudálékos. Maradjon nyitott, normális, kicsit mindig érdeklődjön, ha van alkalma, meséljen magáról is egy-két mondatot, de ne vigye túlzásba, ne akarjon mindig nagyon barátságos, nagyon beszélgetős lenni. Gondoljon arra, most maga az új, és sajnos ez a közösség úgy tűnik, nehezebben nyit az új kolléga felé. De telik az idő, és majd nem lesz új, és ha kitart, és megőrzi nyitott barátságosságát, idővel megszokják, befogadják majd.

Egy apró tanács: az említett kérdései (mióta dolgozol itt, miért választottad ezt a szakmát) teljesen rendben lennének egy jó közösségben, ahol nyitottan fogadják. Ha viszont van egy alapfeszültség, nem adott a jóindulat, vehetik úgy, mint kíváncsiskodást. Kérdések helyett próbáljon inkább kapcsolódni, ami alatt azt értem, finoman jelezni, hogy számon tartja a többieket, nyitott rájuk. Olyasmire gondolok, ha például megtudta valakiről, kedvenc együttese az XY, megemlítheti, hogy reggel éppen az XY együttestől ment egy szám a rádióban, és eszébe jutott róla. Persze, ezt sem kell túlzásba vinni, de a legjobb taktika talán az, ha visszafogottan jelen van, és néha finoman jelzi az odafigyelését, egy-egy pozitív impulzust küld valaki felé. Mindenki szereti rokonszenvesnek, elfogadottnak megélni önmagát, ez nemcsak Önnek az igénye, a többieké is. Idővel a sok-sok kis jóérzés, amit másoknak okozott, megtérül, és bizonyára befogadják Önt.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. április 16., szerda

345. Túl sok mindent viselek el,túl sok mindent nyelek le

Kedves Karolina!
Nem is tudom hol kezdjem.Talán ott,hogy úgy érzem 18 éves korom óta megátkoztak.Mióta betöltöttem a "felnőtt kort"szinte a magánéletem katasztrófa.A párkapcsolataim sorra mennek tönkre,és az a legrosszabb hogy tudom miattam. Túl sok mindent viselek el,túl sok mindent nyelek le. Túlságosan ragaszkodó vagyok,mert mindig attól félek egyedül maradok,ezért elviselek mindenféle megalázást és bántalmazást. Ilyenkor jön a költői kérdés hogy:miért?..Igazából most tavaly pont egy ilyen hibába estem bele. Belezúgtam egy nálam 9 évvel idősebb férfiba,és azt hittem vele másabb lesz.Fél éven keresztül csak ki használt,elhitette velem hogy ő akar engem,és megalázott.Idén január 20.-án megtudtam hogy terhes vagyok tőle.

Mikor elmondtam neki,nem éppen örömmel fogadta de azt mondta hogy ő szeretné.Én mindent rendben találtam,szépen fejlődött a kicsi is.Beléptem a bizonyos harmadik hónapba,mikor közölte velem,hogy vettessem el a gyereket,ő nem szeretné.Sőt felejtsem is el, mert ő kibékült az exével és szeretné normálisan újra kezdeni vele. Mikor én közöltem vele hogy én meg akarom tartani,elindult a fenyegetőzés,így nem volt mit tennem..gyenge voltam és február végén elmentem az abortuszra. 

Borzalmas érzés volt,amit nagyon sokan nem értenek meg. Mindenki elvárja hogy legyek most is olyan mint régen(mindig mosolygós) de valami megváltozott..már nem tudok olyan lenni. Jelen pillanatban a helyes utamat se tudom. Azt se tudom mit csináljak magammal,mármint hogy jobb lenne ha elmennék egy másik közegbe,vagy vágjak bele egy új kapcsolatba. Maradjak egyedül?..Egyszerűen össze vagyok zavarodva,és nem nagyon látok ki utat. Nem tudom mit tegyek..


Kedves Kitti!

Úgy gondolom, az már nagy dolog, hogy látja a felelősségét a párkapcsolataiban, és képes azt mondani, tudja, hogy nem véletlenül mentek tönkre ezek a kapcsolatok, hanem magának (is) szerepe van ebben. Ez esély arra, hogy változtasson. Csakhogy a változáshoz mélyebben meg kellene érteni, mi történik ilyenkor magával. Tudja, hogy túl sokat nyel, mert fél a kapcsolat elvesztésétől. Ez jó kiindulópont, de ezen még nehéz változtatni, hiszen ahogy Ön is írja: oka van a túlzott alárendelődésének. Annak megválaszolásához, hogy vajon miért fél ennyire attól, hogy elveszíti a másikat, miért nem hisz benne, hogy meg tudja őt tartani, komolyabb önismereti munkára lenne szükség szakember segítségével. Azt gondolom, a megoldás most nem egy új párkapcsolat, hiszen az eddigiek feldolgozása, megértése nélkül nincs rá garancia, hogy nem ugyanaz fog történni, mint eddig. Inkább adjon magának egy kis időt, hogy megértse saját magát, és a magzat elvesztésének feldolgozásához is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. február 18., kedd

344. Egy idő múlva már a szex sem működik

Kedves Karolina!
38 éves ff vagyok. Problémám az, hogy csak olyan nőkhöz vonzódom akik nem szeretnek, hidegek velem, sőt kihasználnak. Próbáltam már sok mindent. Próbáltam együtt élni olyannal aki szeret, de nem megy mert egy idő múlva már a szex sem működik. S hajt a vágy, hogy megint olyan után fussak akinek nem kellek. Próbáltam már azt a verziót is, hogy feladom minden hiúságom és maradok olyannal aki hideg velem. Ez se ment, mert ennek meg óriási lelki fájdalom az ára (megcsal, lenéz, kihasznál). Sok pszichológiával kapcsolatos módszert próbáltam. Pszichodrámára jártam 1 évig, kineziológushoz, különböző terápiákra, de ezek az élet helyzetek újra és újra visszajönnek. Állandó szorongásom van , hogy nem kellek egyetlen egy nőnek sem. Nem merek ismerkedni, leszólítani senkit sem, főleg olyat aki tetszik is. Erre is rengeteg pénzt elköltöttem. Voltam "csajozós" tanfolyamon , de inkább csak ártott az egész. Nem tudom mit tegyek.
Árpád


Kedves Árpád!
Elsősorban a másik fél, a nő érzelmeiről írt, a sajátjairól kevésbé, mintha ezeket nem is élné meg, értené teljes biztonsággal. Vajon Ön pontosan mit él meg, mikor úgy érezi, szereti a másik, és egyáltalán, miből érzi, hogy szereti, miből, hogy lenézi... Hiszen volt olyan nővel is együtt, aki lenézte magát. Valamiért mégis igent mondott Önre az illető: vajon tényleg lenézte, vagy valamilyen viselkedésre, megnyilvánulásra "ugrik", ami azt érezteti Önnel, a másik lenézi? Mindezzel azt hangsúlyozom, hogy sok itt a kibontásra váró részlet, az az egyszerű, egyértelmű kettősség, amit vázol (a szerető és lenéző nőkről) valószínűleg sok árnyalatból áll.
Ám egy valami látszik: ha nem bírja az olyan nőket, akik szeretik, és a szex sem működik velük, akkor a kötődéssel van problémája. Azaz ne kerüljön túl közel a másik, az már veszélyes. Persze, tudatosan azt szeretné, hogy nagyon közel kerüljön, mégis feszül Önben valamiféle ellenérzés, ambivalencia ezzel kapcsolatban, ami már nem teljesen tudatos. Valamiért úgy hiszi, a tapasztalat azt mondatja magával, közel kerülni a másikhoz, egy nőhöz veszélyes. Nem feltétlenül a harmónia és elfogadottság terepe. Erre érdemes elindulnia, hiszen a vágyott, elutasító nők és a nem vágyott, szerető nők kettőssége egyaránt arról szólnak: legyen az illető kicsit közel is, távol is.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. február 14., péntek

343. Már többen a fejemhez vágták, hogy leszbikus vagyok

Kedves Karolina,

20 éves egyetemista vagyok. A probléma, amivel önhöz fordulok az lényegében az, hogy teljes mértékben kiráz a hideg bármilyen jellegű kapcsolattól, ami a férfiakkal lehetséges. Vannak férfinemű barátaim, de én ennél többet nem kívánok senkitől. Nem volt soha túl sok érdeklődő utánam, de az a néhány nagyon megkeserítette az életemet, őket rövid úton-módon elzavartam, mert a felfordult a gyomrom a gondolattól is, hogy hozzám érhetnek. Sőt, néha egyenesen gyűlölöm őket, az egész férfi társadalmat, amiben én csak egy préda lehetek vagy egy felszolgáló életük végéig.

A környezetemben már többen a fejemhez vágták, hogy leszbikus vagyok, azonban a nők sem mozgatnak meg jobban, mint bármelyik férfi. A szüleim csak jelzőket dobálnak a fejemhez, mert meglehetősen konzervatívak (azért nem vallásosak, csak régi vágásúak).

Azért írok, mert ez kezd tarthatatlanná válni. Egyszerűen néha szétvett a düh a másik nem iránt, a folyamatos vádaskodások, amik pedig a családomtól érkeznek továbbront az egészen. Undorodom magamtól, mert úgy érzem én vagyok a hibás és tényleg nem vagyok normális, és néha azt mondom magamnak, hogy oké megpróbálom, de akkor a legmélyéből valami bődületes erővel tőr elő a NEM AKAROM érzés. Hogyan tudnám ezeket az érzéseket legyőzni, legalább valamivel kellemesebbé tenni az életemet?

Üdvözlettel
Beáta


Kedves Beáta!

Bár férfiakhoz vonzódni nem kötelező (sem férfiként, sem nőként), és sokféle kapcsolat, életmód elképzelhető, amiben ki-ki boldogan élhet, a levele alapján mégis azt javasolnám, próbáljon utána járni (akár szakmai segítséggel), hogy mi áll az indulatai mögött! Ugyanis Önnek nem az a problémája, hogy nem vonzódik a férfiakhoz, hanem az, hogy nagy adag harag, feszültség tombol Önben, aminek a mélyén bizonyára van valami más érzés: szomorúság vagy csalódottság valami miatt, amihez egyelőre nem tudunk eljutni. Feltűnő, hogy levele tele van nagyon erős kifejezésekkel, amik nehezen köthetők össze a megfogalmazott tartalommal. Ha belegondolunk, egész semleges szavakkal is le lehet írni, hogy nem vonzódik sem a férfiakhoz, sem a nőkhöz, hogy bántja Önt, hogy ezt mások nem értik meg, és hogy a maga részéről megelégszik a férfiak barátságával. De egész máshogy hangzottak sorai, egy mélyen tomboló vihar képe rajzolódott ki. A forrásra csak következtetni lehet, azt gondolom, valahol a kiszolgáltatottságtól való félelem körül van keresnivalónk. Azt írja, nem akar préda, sem cseléd lenni. Ezek arról szólnak, eleve nem egy kiegyensúlyozott párkapcsolat képe merül fel lelki szemei előtt, hanem arra számít, csak használni akarják Önt. De hogy merül ez fel: ki várja ezt Öntől (hogy préda, cseléd legyen)? Mintha máris védekezne egy meg nem történt támadás ellen. Ha valaki ezt akarja Öntől, nyilván nem ő lesz a maga embere, választ majd olyat, aki nem prédát és kiszolgáló személyzetet lát Önben. Ezek persze csak a józan ész szavai, az érzései egész más szinten mozognak, és ez megérne egy kis utánajárást. Azt gondolom, mindenképp érdemes elmerengenie azon, milyennek látja, érzi szülei párkapcsolatát, és mit üzen ez az Ön számára. A szülők kapcsolata mindenképp erősen befolyásolja, mit hiszünk arról, milyenek a párkapcsolatok, hiszen ebből láttunk a legtöbbet, ez az, aminek áldásos vagy káros hatásait (a kiegyensúlyozottságot, örömet vagy feszültséget) a saját bőrünkön tapasztaltuk. És azon is érdemes morfondíroznia, lát-e olyan kapcsolatot, ami rokonszenves az Ön számára, ahol úgy bánnak egymással a felek, ahogy Maga is várná. Van-e akadálya, hogy azt valósítsa meg?

Gondolatébresztőként ennyit tudtam írni, remélem, sikerül elindulnia ennek alapján!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. január 27., hétfő

342. Szeretem én magam? Sajnos nem

Kedves Karolina!
Szeretem én magam? Sajnos nem, és ennek több árulkodó jele is van! Pedig volt ez jobb is! Á dehogy! Sajnos nem, még egykor, amikor 47kg voltam, és akkor sem, amikor 55, most pedig végképp nem

Vajon amikor lefogyok (már, ha megteszem, az utóbbi 3 év nem erre utal) akkor ez változni fog?! Csalódok magamban minden nap, amikor nem úgy teljesítek az egyetemen, amihez hozzászoktam, amikor a pillanatnyi kielégülés érdekében telizabálom magam, pedig ez nem én vagyok, és mégis ezt teszem, pedig agyban tudom, hogy ez nem jó, de nem törődök vele, és kínzom magam! Hihetetlen, amit magammal művelek, és érzem, hogy ez minden csak elfogadható. De nemcsak érzem, agyban is tudom, tisztában vagyok vele, és mégse teszek semmit se. 


A „rohamaim” okaira vannak ötleteim, de mi értelme van a tudatnak/sejtésnek, ha egyszerűen képtelen vagyok fordítani a dolgokon?! 180o-os fordulatra lenne szükségem, de egyszerűen nem találom magam! Nem érzem, hogy szeretném önmagam, a testemet, vagy a lelkemet, nem is értem, hogy szerethet –e engem bárki?! Nyilván, segítek a családomnak és barátaimnak, amikor tudok, de ez természetes! Remekül elhülyülünk, és beszélgetünk, általában vidám vagyok velük, néha mindenkinek lehet szar kedve 1-2 apróság miatt. Az hogy lazának tudom mutatni magam, viccelődök, bármiről, mindenről és semmiről el tudok beszélgetni az emberekkel nem jelenti azt, hogy szerethető lennék!

Valami nagyon hiányzik belőlem, valami kis plusz, amibe bele lehetne szeretni, vagy komoly gond van. Rengeteg olyan tulajdonságom van, ami elrettenti a férfiakat, hisz túl makacs és önálló vagyok, sértő a humorom és a személyiségem, és talán még túl okos is vagyok. Bárkinek, akinek kell, segítek, akár erőmön felül is viszont piszkosul hozzászoktam az elmúlt 24évben ahhoz, hogy egyedül oldjam meg a gondjaimat, és csak a legszükségesebb esetekben támaszkodjak másra. Annyira bezárkóztam önmagamba, hogy nemcsak a külvilágot nem engedem közel, de már saját magamat se! Lehetséges ez?! Hogyan változtassak, mert az, ami most megy egyszerűen nem… ahányszor elhatározom, hogy mostantól másképp lesz, legjobb esetben is 2 nappal később minden ugyan az. Beszűkült a világ, holott sose vagyok egy helyen huzamosabb ideig! Körbetanultam és dolgoztam a fél országot és lassan már fél Európát, ki tudja hány ismerősöm van szerte a világon, és mégis bezárva, magányosnak érzem magam. Akut –e a problémám? Nem! Nehezen viselem? Igen! Tudok –e rajta változtatni? Jelenleg úgy érzem, hogy nem, maximum romlik a helyzet, amit nem akarok tovább folytatni, mert érzem, hogy ez önkínzás és nem! De nem tudom, hogy mit tegyek!

Így visszaolvasva elég zavaros lett ez a bejegyzést, ezért elnézést kérek, és nagyon szépen köszönöm a segítségét!
Anna



Kedves Anna!

Nem is olyan zavaros ez a levél, mert a sok-sok gondolatnak van egy metszéspontja: rosszul érzi magát a bőrében, valami nagy (lehetőleg hirtelen) változást szeretne, 180 fokos fordulatot, helyre zökkenni - és ez nem megy. És mivel nem megy, egyre jobban haragszik magára. Szeretném felmenteni az önvád alól: ez így nem is sikerülhet, és nemcsak azért, mert változni hosszú idő, hanem azért sem, mert hiányzik a pontos cél. A fogyás egyfajta kapaszkodó, ahogy erre Ön is rálát - már tudja, hogy nem ezen múlik. De más nem körvonalazódott, mitől is érezné jól magát. És azt gondolom, itt van a kulcs: éppen az okozza ezt a rossz közérzetet, szenvedést, hogy nem tudja még, ki maga, mi szerethető Önben, leginkább, maga mit szeret magában. Ha írhatom kicsit szakmaibban: az identitása bizonytalan. Ezért én azt gondolom, Önnek elsősorban nem változni, nem javulni, pláne nem 180 fokos fordulatot venni (na de mihez képest, és akkor hol is lenne?) kéne, hanem megismernie önmagát. Ha van rá lehetősége, szakember segítségével, de természetesen vannak más utak is, ám azt mélyen hiszem, hogy csakis mások tükrében tudjuk meglátni magunkat. Legjobb egy állandó, elfogadó, bensőséges közösség, Lehet ez akár vallási, vagy valamilyen szimpatikus tevékenység (például karitatív) köré szerveződő csoport, a lényeg az, hogy olyan hely, ami valamelyest családias, személyesebb. Nem arra gondolok, hogy majd ők megmondják, ki Ön, és miért szerethető, hanem hogy a velük való együttlétben megbarátkozik önmagával. Szépen lassan, évek alatt. Közben nyilván jönnek új ötletek, még mi segítene Önnek, hogy jobban elfogadja önmagát. Ez csak a kiindulópont.

Az evésrohamok sejtésem szerint arról szólnak, ha az embernek nincs lehetősége az önbizalmát helyrebillentenie, egyfajta instant megoldás, hogy más módon okoz jó érzést magának. Úgy tűnik, azt felismerte, hogy a jó érzés egyik lehetséges forrása a teljesítmény, és az ebből fakadó önbecsülés, ezzel csak az a probléma, hogy könnyen meginog, hiszen az ember nem teljesíthet mindig jól, és kell, hogy valamire akkor is támaszkodhasson, ha épp kudarc érte, vagy egyszerűen csak éli a "szürke" (legalábbis teljesítmény szempontjából átlagos) hétköznapokat. Talán nem véletlen, hogy a közösségeknél épp a karitatív szervezetek jutottak eszembe: egy másik forrása annak, hogy az ember jobban érezze magát a bőrében, ha úgy érzi, tud adni, hasznos mások számára, tehát az önzetlen segítés, az altruizmus.

Egy levél erejéig ismerem Önt, nem jobban, így nyilván nincs csodareceptem, de ezt a két gondolatot remélem, hasznosítani tudja: otthonos, elfogadó közeg és másoknak adás - és ha ezekből kicsit merít, és erőre kap, Önnek nyilván még sokkal jobb ötletei lesznek, hogyan haladhat tovább.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. január 14., kedd

341. Fel lehet-e dolgozni valaha a feldolgozhatatlant

Kedves Karolina!
36 éves férfi vagyok, 4 hónappal ezelőtt elvesztettem azt a nőt aki a mindent jelentette nekem. Katikámnál 28 évesen rákot diagnosztizáltak, 1 évig harcolt, harcoltunk sajnos mindhiába. 7 évig éltünk együtt, már a kapcsolat elején éreztem, hogy ő az az ember akivel le akarom élni az életem. Ő volt a másik felem, a lelki társam ő volt nekem a minden. A csodálatos èlmények mellett a kapcsolatunknak két gyönyörű szép gyermek is a gyümölcse lett. Kislányom 5 éves kisfiam 20 hónapos. Egyedül maradtam velük és az elvesztése feletti feldolgozatlan fájdalom mellett, a gyermekek iránti felelősség is megnövekedett. Úgy érzem, hogy egy kicsit én is meghaltam akkor 4 hónappal ezelőtt. Egy dologban vagyok biztos, hogy a gyermekeimet tisztességben, szeretetben felneveljem. Mosolygok rájuk játszok velük és megadok mindent nekik amit csak tudok, de hazudni nem lehet nekik, sokszor èszreveszik hogy szomorú vagyok, sajnos néha azt is látják ha sírok. A kérdésem az lenne, fel lehet-e dolgozni valaha a feldolgozhatatlant, és mit tegyek, hogy a gyermekeim ne érezzék ezt a rettenetes fájdalmat bennem, hiszen az ő lelkiviláguk még annyira sérülékeny és ettől őket meg akarom óvni. Válaszát előre is köszönöm.
István


Kedves István!
Fogadja részvétemet! Azt kérdezi: fel lehet-e ezt dolgozni. Egy kicsit elmorfondíroztam, mit értünk vajon feldolgozás alatt, gyakran használjuk könnyedén ezt a szót... Ha azt értük, olyan lesz a végén, mintha 'mi sem történt volna, hogy nem lesz semmi hiány, akkor az őszinte válaszom az, hogy valószínűleg nem. Ezért én másképp fogalmaznék: meg lehet tanulni a hiánnyal együtt élni (Önnek és a gyerekeknek is), úgy, hogy az elviselhető legyen, sőt, úgy, hogy a hiánnyal együtt is teljesnek érezzék az életet, boldogok legyenek. Sajnos ez nem gyors, és nem fájdalommentes folyamat, de ezt úgyis tudja.

Amit a gyerekeiért tehet, hogy őszinte. Persze, nem azt értem ez alatt, hogy zúdítsa rájuk az érzelmeit, de azt igen, hogy nem kell eljátszania, hogy nem gyászol. A gyerekek mindenképp átélik, megérzik a lelkiállapotát, de ha a szavak szintén ezeket tagadja, az bizonytalanságot, szorongást ébreszt bennük. Lehessen beszélni a gyászról, az anyjukról - ezt a kicsire is értem a jövővel kapcsolatban, de egyszerű szavakkal már a jelenre is. Ha elsírja magát, és csodálkozva néz a kicsi, mondhatja, hogy apa most szomorú, mert hiányzik neki anya. A mondatot talán nem érti teljesen, de azt igen, hogy mondott valamit, ami hiteles magyarázat. Legyen kint kép az anyáról, kerüljön szóba, amikor úgy adódik.

És ami a kicsit távolabbi jövőre nézve fontos: talán még nem gondol semmilyen örömre, hiszen annyira a közelmúltban ment el a felesége. De később gondoljon rá, hogy akkor tud adni, ha Ön is töltekezik.A felelősség ne térítse el attól, hogy néha lepasszolja a gyerekeket, és nemcsak egyéb kötelességek kedvéért, hanem saját maga miatt, hogy kikapcsolódjon, élményekhez jusson. Ha igazán jót akar a gyerekeknek, merjen majd néha "önző" lenni. Ezt raktározza el, és jusson eszébe, ha itt lesz az ideje!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: