Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2012. február 22., szerda

231. Nem akarom végignézni, ahogy tönkreteszi magát

Üdvözletem!
Van egy 18 éves fiam, aki nagyon agresszív, és tanácstalan vagyok. Próbálom, szépen megmagyarázni neki a dolgokat, és meggyőzni arról, hogy ha ennyire nem tud uralkodni az indulatain akkor keressünk fel egy pszichológust. De sajnos az a válasz menjek én oda, mert én vagyok bolond nem ő. Már félek tőle, mert rám emeli a kezét, és sajnos az egész család retteg, mikor kezdi el az őrjöngését. Fenyegetőzik, tör-zúz. Mit tehetek? Hogyan vigyem orvoshoz, mert látom, hogy egyedül nem tudja megoldani, a segítséget pedig nem fogadja el. Attól tartok köz-és önveszélyessé válik, ha nem teszek valamit. Magam pedagógus vagyok, ezért már mindent megpróbáltam amit tanultam pszichológiából. De semmi nem használ. Parancsol, utasít, követel. Ha nemet mondok őrjöng, és támad. Két éve hagytuk el az apját, pont az agresszív viselkedése miatt. Őt sem tudtam annak idején rávenni, hogy tegyen valamit. Most a gyerek teljesen leutánozza az apja  viselkedésformáit, és éppen úgy reagál mint Ő Tudom, hogy a gyökér onnan indul,de tenni szeretnék valamit. Még kiskorú, március végéig, szeretném tudni, mint szülője, tehetek-e valamit, hogyha kell "kényszerből" vigyem orvoshoz. Nem akarok rosszat neki, de nem akarom végignézni, ahogy tönkreteszi magát, és maga körül mindenkit. Kérem adjon tanácsot hova fordulhatnék, vagy mit tehetnék! Előre is köszönöm!
Tisztelettel:Éva

Kedves Éva!
Egyértelműen a családterápia lenne a megoldás. Mindketten a másik felet hibáztatják: jó lenne kilépni ebből a keretből, nem felelőst keresni, hanem azt, hogyan tudnának közösen változtatni a kapcsolatukon. Ehhez külső, elfogulatlan személyre van szükség. Kényszeríteni nem tudja fiát, hogy pszichológushoz menjen, nem is lenne értelme, mert bizonyára nem nyílna meg, nem lenne motivált a változásban. Ha onnan közelít, hogy van valami, amiben egyetértenek: egyiküknek sem jó, ami most otthon folyik (az agresszív kitörések kétségbeesett jelzései ennek), és mindketten érdekeltek abban, hogy valami változzon, akkor van rá esély, hogy rábeszélje fiát a terápiára. De csak akkor, ha Ön is nyitott rá, és nem csak a fiától várja a "megjavulást".
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2012. február 21., kedd

230. A kislányom ragaszkodik hozzá hogy az apja újra velünk éljen

2éve elváltam. A kislányom ragaszkodik hozzá hogy az apuka újra velünk éljen, viszont mi csak veszekednénk, és a nagyfiam sem akarja hogy visszajöjjön hozzánk az apuka. Megoldást szeretnék!

Kedves Levélíró!
Mivel Ön a szülő, az Ön felelőssége, hogy együtt él az apával, vagy sem. Ezt nem a családi kupaktanács dönti el. Magának tudnia kell, melyik életforma jobb a gyerekei számára, hogy miért vált el, tudnák-e másképp csinálni, ha visszajönne. A gyerekeitől nem várható, hogy felmérjék, milyen lenne, ha visszajönne az apjuk, az ő megnyilatkozásaik ezzel kapcsolatban érzelmi reakciók, amik vágyakból, esetleg haragból, félelemből adódnak. Önnek a szülői felelősség miatt túl kell látnia az érzelmein, és mérlegelni, mi tesz jobbat a gyermekeknek: az apával, vagy nélküle tud-e nyugodtabb, biztonságosabb, szeretettelibb légkört biztosítani. Ennek alapján döntsön!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2012. február 20., hétfő

229. Rettenetesen utálom azt a kort amiben élek

Kedves Karolina,

24 éves nő vagyok. Nekem az a problémám, hogy rettenetesen utálom azt a kort amiben élek. Sokszor arra vágyom, bárcsak sok-sok évvel ezelőtt születtem volna, egy egészen más helyre.Úgy érzem elegem van az emberekből, máskor viszont vágyom a társaságukra. Lassan 5 éve élek párkapcsolatban boldogan, barátnak kevés ismerősömet nevezném, felszínes a kapcsolat velük. Mérnöknek tanulok az egyik egyetemen, már kevés van hátra a diplomáig, de egyre jobban elegem van ebből is, egyáltalán nem szeretnék azzal foglalkozni amit eddig tanultam, mert csak rombolással járna. A természetet, állatokat sokkal többre tartom a nyugati "kultúra" helyett. 

Nagyon szeretek aludni, mert közbe rengeteget álmodok, ami szinte mindig jobb mint ami a valóságban történik. Lassan nem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel. Azt hiszem, nekem az alapvető asszonyi dolgok okoznának örömöt, mint a gyereknevelés, és háztartási tevékenységek, egy csendes helyen. De ezt itthon nem merném elvállalni. Megoldás lenne egy külföldi élet?
Előre is köszönöm a választ!
Orsi


Kedves Orsi!
Meggyőződésem, hogy rossz helyen keresi a megoldást. Nem érzi jól magát a bőrében, nem érzi helyén magát, ezért egy másik életet képzel el magának. Ha külföldre költözne, vagy másik korba született volna, nem oldana meg semmit, mert a kellemetlen érzések oka belül van, nem kívül. Így a megoldás kulcsa is. Elsőként az emberi kapcsolatok terén lehetne kezdeni a rendrakást. Vajon miért van elege az emberekből, amikor éppen így érzi? Tud úgy kapcsolódni, olyan bizalmi kapcsolatokat kialakítani, mint amire vágyna? Ha nem, vajon mi akadályozza ebben?

Nem tudom megítélni, a munka megfelelő-e Önnek, de megint csak a vágyálmok és menekülés irányába hat, hogy valami gyökeresen mást képzel el helyette - azt könnyű ideálisnak látni. Több, mint valószínű, hogyha mást csinálna, rögtön nem tűnne olyan idillinek az az élet. Röviden: a harmóniát magában találhatja meg, és akkor a világot is harmonikusabbnak fogja látni.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2012. február 17., péntek

228. Úgy érzem, hogy meg vagyok fosztva a szabadságomtól

Kedves Pszichológus!

25 éves lány vagyok, 18 éves korom óta SM beteg vagyok. 18 éves korom előtt a szüleim nem engedtek el engem szórakozni, koncertre, úgyhogy akkoriban az olvasás kötötte le a szabad időmet. Most hogy elmúltam 18, most engednének,viszont az SM miatt korlátozva vagyok a járásban, vagy ha jobban is vagyok, nincs kivel menjek, nincs túl sok barátom. Párkapcsolati szinten is a kiégés fele közeledek, sok partnerem volt, akik leginkább azért szakítottak velem, mert képtelenek voltak elfogadni azt, hogy korlátozva vagyok a mozgásban. Főiskolára járok még, de félek a jövőtől hogy így hogyan fogok tudni munkát találni és dolgozni járni. Én magam érzem,hogy nehezen vagy egyáltalán nem tudom feldolgozni azt, hogy nem tudok rendesen járni és azt, hogy 25 vagyok és gyakorlatilag még semmit nem tettem, valamint nem tudok szórakozni járni. Úgy érzem, hogy meg vagyok fosztva a szabadságomtól.
Válaszát előre is köszönöm!
Szilvi 

Kedves Szilvi!
Nem biztos, hogy könnyebb lenne most, ha kamaszkorában többet járt volna bulizni, ne a szüleire haragudjon! Az érzése, frusztrációja teljesen érthető, de senki sem hibás a korlátozottságáért, sem Ön, sem más.

Azt gondolom, jó, hogy tudatosította magában, hogy bizonyos helyzetekben speciális nehézséget jelenthet majd állapota, és nem dugja homokba a fejét. Azonban nem kell lemondania sem a szórakozásról, sem a munkáról. Nagyon jó, hogy tanul, igyekezzen minden olyan területen erősíteni esélyeit, amiket nem befolyásol állapota! A szórakozásról sem kell lemondania, hiszen mozgássérültek is járnak szórakozni, színházba, még tánccsoportjuk is van. Nem derül ki, pontosan milyen mértékű a korlátozottsága, mindenesetre amit ajánlhatok, hogy gyűjtsön információt, keressen sorstársakat, akiktől mintát láthat, hogyan tud teljes életet élni az SM-mel együtt is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2012. február 16., csütörtök

227. Kicsi korom óta lopok a családomtól

Tisztelt Pszichológus!

21 éves nő vagyok. Úgy érzem kicsit más vagyok mint a többi ember. Kicsi korom óta pénzt és egyéb holmikat lopok el a családomtól. Az okát nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy szükségem van rá. Pedig ha kérném egész biztosan megkapnám. Sokszor olyan dolgokat lopok el tőlük amiről tudom, hogy nem fogom hasznát venni de mégis abban a percben úgy érzem, hogy kell. A pénzel úgy állok, hogy egyre több és több kell. Egy ideje itthon vagyok mindig és így szerencsére nem érzem nagy szükségét és kicsit csillapodott a vágyam is más dolgainak eltulajdonítására de szeretnék teljesen megváltozni. Nem tudom, hogy ebből hogyan lehetne kijutni. Csak én vagyok ilyen? Vagy esetleg Ön találkozott már hozzám hasonló emberrel? Úgy gondoltam, hogy mástól nem fogok majd lopni, hogy meg tudom állni. De sajnos a kollégiumban újra rám tört a csillapíthatatlan vágy, hogy elcsenjek ezt-azt. Persze rájöttek. Kicsi koromban megálltam az apró pénzek ellopásánál de mostanra már nagyobb összegeket is eltulajdonítottam családon belül. Attól félek, hogy ez itt nem fog megállni. Nem szeretnék börtönbe jutni! A szüleim mindenben támogatnak de sajnos Édesanyámnak nincs elég ideje beszélgetni erről. Pedig mikor többet beszéltünk ezekről akkor egy ideig tudtam magamon uralkodni. Kérem adjon tanácsot! Mi állhat ennek a hátterében?

Válaszát előre is köszönöm!



Kedves Levélíró!

Ez hasonló probléma, mint mikor valaki nem tudja megállni, hogy el ne játssza a pénzét valamilyen szerencsejátékon, vagy hogy igyon. Szaknyelven, ez egyike az impulzuskontroll-zavaroknak. Sajnos nagy valószínűséggel nem fog elmúlni magától, pusztán azzal, hogy összeszedi akaratát. Ha így lenne, már megoldódott volna, hiszen Önnek sem jó ez az állapot. Javaslom, keressen szaksegítséget! Remélhetőleg abban is segítséget kap, hogyan javíthatnak édesanyjával való kapcsolatán.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: