Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2012. július 27., péntek

263. Ha nem dolgozik egész nap semmit se csinál

Kedves Karolina!
A testvéremmel kapcsolatosan szeretném leírni aggodalmaim. 4 tagú család vagyunk, a szülőkkel jómagam és nővérem élünk. Ő 32 éves, nálam 10 évvel idősebb. Teljesen motiválatlan személyiség, nem célja önállósodni, lusta, néha arra nem képes, hogy a mindennapi dolgait rendezze Pl: lemenjen a boltba. Dolgozik, de a munkája inkább kibújó kifogás a feladatok elől - Pl: "Tegnap nehéz volt a munka, ezért ma egész nap pihenek.". A probléma csak ott van, hogy nincsenek barátai, nem jár sehová, partner kapcsolata is nagyon rég volt. Ha nem dolgozik egész nap semmit se csinál. Mindig is voltak furcsaságai, amelyek mostanában egyre erősödnek. Mindentől fél. Fél ismerkedni új emberekkel, fél önálló életbe belekezdeni. A szociális félelmein kívül szorongásai is vannak. Egyszer a szomszédban elektromos tűz volt, azóta mániákusan retteg, hogy nálunk is lesz, de sorolhatnám a különböző ilyen jellegű félelmeit. A legsúlyosabb az étel undora, irreálisan minden ételt romlottnak hisz. Aggodalmam azóta erősödött, hogy egyre többet tettekben is megnyilvánulnak ezek a félelmei, 1 napig nem voltunk itthon csak ő volt, és az összes elektromos eszközt kihúzta, az hűtőből sok ételt kidobott és egyéb. Azután döntöttem el, hogy írok önnek, miután tegnap éjjel hajnalban én még ébren voltam és filmeztem, és ő berontott a szobámba mert "furcsa hangokat hallott, és furcsa szagokat érzett", és nem a filmezésem hangjára mondta mert megmutattam neki, hogy erre gondolsz? Már javasoltuk neki, hogy nem szégyen felkeresni 1 orvost, de ő ezt határozottan elutasítja.

Kedves Levélíró!

Pedig fontos lenne, hogy külső segítséghez jusson, mert magától nem fog megváltozni a helyzet. Esetleg közelíthet onnan, hogy Önök is elkísérik, és részt vesznek családterápián. Ehhez az együtt élő családtagoknak bele kell menniük a dologba. Kettős értelme lenne ennek: egyrészt testvére látná, mindenkinek fontos, hogy ő hogy van, másrészt azért lenne jó, mert ez az irányzat rendszerként tekint a családra: anélkül, hogy hibáztatna bárkit, vagy felelősöket keresne, arra keresi a választ, hogyan lehet úgy változtatni, hogy mindenkinek jobb legyen. Nyilván nem könnyű az együtt élés (például, mikor a hűtőből kidobja testvére az ételeket), így Önök is érintettek a történetben, nem a testvér egyszemélyes problémájáról van szó.

A másik érv a terápia mellett (legyen egyéni vagy családterápia), hogy testvére biztosan nem érzi jól magát a bőrében, tehát megéli az ún. szenvedésnyomást: azt a szenvedést, ami motiválja az embert, hogy bekapcsolódjon és bent maradjon egy terápiában. Efelől is közelíthet: megkérdezheti, nem akarja-e, hogy ne kelljen ennyit félni, hogy könnyebb legyen az élete. Ha nem azt érzi testvére, azért kell pszichológushoz fordulni, mert vele baj van, hanem azért, hogy neki jobb legyen, van remény a meggyőzésre.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2012. július 25., szerda

262. Nem szabadna nélkülünk a gyermekünket náluk hagyni.

Kedves Cziglán Karolina!

Szeretnék Öntől tanácsot kérni!
Van egy 3 éves kislányom, akit mindenki nagyon szeret. Nagyon barátságos,aranyos kislány!
A nagynénémnél vettem észre olyan dolgokat, amik nagyon zavarnak: /Neki nincsenek gyermekei/
-állandóan ölben tartja kislányomat, mindig puszilgatja, simogatja, nem úgy viszonyul hozzá, ami szerintem egészséges lenne, mellkasára fekteti.....stb, ha ő is velünk van és megszidom a gyermekemet valamiért, akkor rögtön megöleli, simogatja, így a lányom nem is fogad olyankor szót, amikor nagynéném is jelen van. Volt amikor pár napot töltött náluk kislányom, és amikor hazajött, nem bírtam vele, nem fogadott szót...pár nap kellett, mire újra úgy viselkedett, ahogy megszoktuk tőle. Amikor kislányom nála tartózkodik, ölben eszik, eteti, ....mindig puszilgatnia, ölelni kell őt.. Több alkalom is volt, amikor én is jelen voltam és hallottam, hogy anyunak szólította, és ő ezt hagyta, nem szólt semmit, amikor én kiigazítottam, hogy nem az anyukád, az én vagyok, erre az volt a válasz, hogy féltékeny vagyok, a kislányom kicsi még, nem baj, ha véletlenül másnak is anyát mond. Nemtetszésemet szóvá tettem többször, de erre az lett a válasz mindig, hogy féltékeny vagyok, ez nem normális.


Már ott tartok a férjemmel együtt, hogy talán nem is szabadna nélkülünk a gyermekünket náluk hagyni.

Mit tegyünk? Jól látjuk a helyzetet?
Köszönöm a válaszát!



Kedves Éva!

A távolból nem tudom megítélni, hogy nagynénje szeretetmegnyilvánulásai túlzóak-e, egyedül az Ön kezében van a kulcs, hogy őszintén magába nézzen: lehet-e alapja annak, hogy Ön bármi miatt féltékeny rá.

Akármi is a válasz: természetesen ne hagyja olyannál a gyermekét, akire nem bízza jó szívvel! Hallgasson a megérzésére, és legyen mindig ott, mikor ők találkoznak.

A többnapos távollét után a kislány furcsa viselkedésének az is lehetett oka, hogy meglehet, korai volt neki egy ilyen hosszú elválás ebben az életkorban. A másik ok, hogyha úgy kezelték ott őt, mint egy kisbabát, ő maga is kissé éretlenebbül kezdett viselkedni.

Ha pedig olyan helyzet adódik elő, mikor Ön rászólna a kislányra, teremtsen olyan körülményeket, hogy ne tudjon beavatkozni a nagynénje. (Na az ő karjában legyen.)

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2012. július 23., hétfő

261. Őrlődök a szüleim és a menyasszonyom között

Tisztelt Cziglán Karolina!

Olyan gondom van, hogy van egy menyasszonyom, és úgy volt, hogy össze is költözünk, de összetűzések akadtak anyukám, és közte, így most ő hazaköltözött. Az volt a gond, hogy a menyasszonyom elég trehány, pl. állandóan szétdobálja mindenét, meg nem is túl házias, és ezek miatt anyu először finomabban, majd erélyesebben is rászólt. Ilyen volt pl. hogy az utcai ruhájában lefeküdt az ágyra, és anyu ezt nehezményezte. A gyűrűt is vissza akarta adni, de mondtam, hogy maradjon nála. A szüleim ellenzik a további kapcsolatot vele, de ő azt szeretné, hogy költözzünk külön. Mondjuk itt is külön lettünk volna, mert az emeleten most csináltattuk meg a konyhát, tehát teljesen külön lennénk, de ő azt mondta, hogy nem akar idejönni, mert nem akar állandó stresszben élni. A problémát tetézi még az, hogy a családjukban volt többszörös pszichés gond, az apja alkoholista volt, majd skizofrén lett, a bátyja füvezett, és tavaly szintén kijött rajta a skizofrénia, de a nővére, meg ő is járt már korábban pszichológushoz, bár a párom most is jár a kapcsolati válságunk miatt, és én is úgy látom, hogy eléggé labilis személyiség. Mondjuk én is magam alatt vagyok nagyon most. Szóval őrlődök a szüleim, meg ő közte, nem tudom, hogy mitévő legyek. Az eszem azt mondja, hogy szakítsak vele, de a szívem meg azt hogy ne. Ő az első nő az életemben aki igazából ragaszkodik hozzám, aki dédelget, pátyolgat, ezt hiányoltam az előző kapcsolataimban a lányoktól, és én is nagyon szeretem. A kérdésem igazából az lenne, hogy mit tegyek, nem tudok dönteni?

Válaszát előre is köszönöm.

Üdvözlettel: Zoltán 



Kedves Zoltán!
Menyasszonya bizonyára úgy látta, hogy Ön nem áll ki mellette, és ez félelemmel tölthette el a későbbiekre nézve is. Akár nőről, akár férfiről van szó, ahhoz, hogy biztonságban érezze magát házastársa mellett, szükséges, hogy érezze, ők a legkisebb egység, ők az új család, aminek ereje abban rejlik, hogy mindketten a közös érdeküket tartják szem előtt. Ha ehhez konfrontálódni kell a szülőkkel, akkor ennek árán is. Ha Ön komolyan gondolja ezt a kapcsolatot, akkor ki kell állnia párja mellett, megvédeni a magánéletük határát. Ahhoz, hogy Önök hogy vezetik életüket (például milyen ruhában fekszenek az ágyra) másnak nincs köze. Mellékes, hogy az adott kérdésben kinek van igaza, mert a fő kérdés, engedi-e, hogy mások jogot formáljanak a véleményalkotásra.

Akárhogy is dönt a menyasszonyával kapcsolatban, később sem fogja tudni megúszni a szüleiről való érzelmi leválást, legalábbis, ha szeretne valódi, tartalmas kapcsolatot.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2012. július 13., péntek

260. Olyan sok idő telt el így az életemből, hogy nem szeretnék többet elpocsékolni

Kedves Karolina!

A probléma ott kezdődik, hogy van az életemben egy fiú, akit igazából körülbelül 7 éve ismerek. Fiatalabb nálam egy évvel, de ő volt az első nagy "szerelem" még általános iskolában. Egy évig "együtt voltunk", vele csókolóztam először... Aztán megszakadt közöttünk a kapcsolat. 2 éve felbukkant a "régi nagy szerelemem". Igazából a pár év alatt, amíg nem beszéltünk teljesen megváltozott, már nem volt az a jó fiú, éppen egy rendőrségi ügye volt, meg akart változni és azt mondogatta mindig is én voltam neki a nagy szerelem. A külön töltött idő alatt neki nem volt normális kapcsolata. 
A mai napig nem tudom miért, de én akkor mindent eldobtam és teljesen ő került a középpontba. A baj ott kezdődött, hogy ő csak hazudni tud, és tudja, hogy kell rám hatni. A mai napig nem változott meg, pedig akkor két évvel ezelőtt megígérte. Tud a lelkemre hatni, tudja mit kell mondania, hogy fájjon. Nagyon csúnyán bánik velem, rettenetesen önző. Olyan dolgokat mond és olyan hangsúllyal, ami néha hihetetlen. Semminél nem vagyok fontosabb soha, semmit nem mondana le, vagy adna fel értem. Mindent megbocsájtok neki, elviselem ahogy beszél velem, mert két aranyos mondat után elfelejtem a sok rosszat. 
A két év alatt többször megpróbáltam tovább lépni, próbáltam szerelembe esni. Sok rendes és tényleg odaadó fiúval ismerkedtem meg, akik tudom, hogy becsülnének és szeretnének, de sajnos én mindig a hibát kerestem és valahogy mindig visszataláltam hozzá. Már beszélni sem tudok róla senkinek, mert még az ő barátai, sőt a testvére is azt mondta, hogy nem érdemel meg, ne foglalkozzak vele de nem tudok mit tenni, mindig elhatározom, hogy most befejeztem de sosem sikerül.

Olyan sok idő telt el így az életemből, hogy nem szeretnék többet elpocsékolni. Nem tudom, hogy szerelemből ragaszkodok ennyire, vagy csak az évek alatt kialakult kötődés. Arra is gondoltam, hogy lehet az bánt, hogy miért nem tudok ennyire megfelelni neki, hogy ő miért alacsonyít le néha annyira amikor nekem pont az ő véleménye fontos lenne. Nagyon szeretnék már tényleg túllépni, szeretném újra a nyugodt életemet élni.

Mit kellene tennem, hogy legyen annyi erőm, hogy le tudjam zárni végleg?

A válaszát előre is köszönöm!


Kedves Levélíró!

Nagyon be tudja szippantani az embert egy ilyen kapcsolat, amiben intenzíven jelentkeznek az érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek. Hiszen önként kellene lemondani mindarról, ami miatt ragaszkodik ehhez a fiúhoz. Bizonyára a biztonság és az ismerősség érzése is itt tartja. Biztonság abban az értelemben, hogy megszokta ezt a kapcsolatot, bármennyire is viharos érzelmileg. Paradox módon éppen a viharok miatt kiszámítható, ez persze a hullámvasút kiszámíthatósága.

Mi kellene ahhoz, hogy kiszálljon belőle? Az, ha nem romantikát és kihívást látna benne, hanem patológiát, azt, hogy ennek a fiúnak a sérültsége az, ami miatt bántja Magát (és saját magát). És rájönne, hogy sokkal színesebb és élettel telibb két jól lévő ember kapcsolata.

Cz. K.

2012. július 11., szerda

259. Hogyan tudnám oldani a folyamatos szorongást?

Nagyon szorongós vagyok, de 5 napja még a szokásosnál is jobban, a gyógyszerek ellenére is… Sokszor még én magam sem tudom megfogalmazni, hogy mitől. Esténként folyton remegek, olyan érzésem van, mintha minden irányból támadástól kellene tartanom, kapkodom a levegőt, stb. A családomnak nem mertem elmondani, mert az lenne a reakciójuk, hogy ne hisztizzek. De én nem tehetek róla. Tényleg nem tehetek róla. Napközben kicsit jobb, mert egyszerre nézek filmet, csinálok rendet a szobámban és beszélgetek a barátnőmmel a neten, hogy a gondolataimat elnyomjam valamennyire. De estére már elfáradok, és ilyenkor „támadnak”.

Ráadásul a családomtól félek is kicsit, viszont túl kell valahogy élnem a nyarat... Abban szeretném a segítségét kérni, hogy tudnám oldani egy kicsit ezt a folyamatos szorongást, és azokat a gondolatokat elnyomni magamban, amik újabb szorongást váltanak ki belőlem?

Megmondom őszintén, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy írjak-e, mert kicsit az Ön véleményétől is tartok, de kérem, ne tartson gyerekesnek, vagy ilyesmi! Csak annyi elutasítást kaptam már az emberektől…

Válaszát előre is köszönöm!

Viki


Kedves Viki!

Nem tartom gyerekesnek, de kevés az információ. Leginkább az élethelyzetével kapcsolatban: hány éves, milyen kihívások előtt áll, van-e, ami túl ijesztő a maga számára?

A másik kérdés, hogy milyen gyógyszerekről van szó - szakembernél járt, aki szorongásoldót írt, esetleg valamilyen gyógynövényt szed, ami vény nélkül kapható?

Ami kiderül, hogy nem érzi jól magát családja körében, úgy hiszi, nem értenék meg, illetve, hogy fél tőlük. (Ez is további kérdéseket vet fel bennem...) Ám valószínűleg mégsem közvetlenül a családi közeg aggasztja, hiszen nem tudja, mitől szorong, ám a figyelemelterelés jó hatással van rá.

A legjobb persze az lenne, ha szakemberhez fordulna, de gondolom, valami akadályozza ebben, ezért írt inkább levelet. Mégis próbálja keresni a lehetőségét, hátha megvalósítható! Addig is, ami segíthet, ha akár napló formájában leírja az érzéseit, lehet ez egy esti rituálé. Érdemes kipróbálni, hogy az ágyban olvasson elalvás előtt: ez eltereli gondolatait, és elkíséri abban az időszakban, amit legnehezebbnek él meg. Természetesen érdemes úgy megválasztani a könyvet, hogy az ne legyen nyomasztó, hanem olyasmi, ami megnyugtató az Ön számára, de legalábbis kösse le a figyelmét.

Ezek átmeneti megoldások, ám ha a probléma is átmeneti, esetleg egy aktuális élethelyzet vagy a nyár, a családdal való összezártság miatt alakult ki, elég lehet.

A legnagyobb segítség az lenne, ha tudna valakivel őszintén beszélni érzéseiről, aki elérhető az Ön számára, hús vér személy. Esetleg egy távolabbi családtag?

Üdvözlettel:
Cz. K.

2012. július 9., hétfő

258. Csődtömegnem érzem magam

19 éves vagyok és most érettségiztem le. Régen is, de mostanában főleg rengeteget gondolkodom azon, hogy mit kezdjek az életemmel. Kezemben az érettségi, nem is sikerült rosszul, de nincs olyan dolog ami igazán érdekelne. Nem tudom, hogy hogy tovább és emiatt folyton csak aggódok. Nem érzem úgy, hogy bármiben is jobb lennék mint mások. Tulajdonképpen egy elég nagy csődtömegnem érzem magamat. Csak azt akartam tulajdonképpen megkérdezni, hogy nem tudna e valamit ajánlani, hogy merre induljak el. Tudom, hogy nem ismer és nem tud nekem konkrétumokat mondani, de hogy deríthetném ki hogy mivel akarok foglalkozni? Előre is köszönöm a válaszát, tudom, hogy az emberek ennél sokkal nagyobb gondokkal is küzdenek, de nekem mégis ez tűnik most a legfontosabbnak.


Kedves Levélíró!

Nagyon is komoly ügy, amivel küzd, és normális, hogy ez leköti energiáját. Legyen türelmes magával, természetes, ha időbe telik, míg megtalálja, ami igazán érdekli, esetleg több irányban is próbálkozik, míg rájön. Valójában elég kevesen tudják biztosan tizenkilenc évesen, mit is szeretnének, és nem is hiszem, hogy tudni kellene már most.

Hogy merre induljon mégis: gondolja át, milyen helyzetekben érzett eddig sikerélményt, hogy mi fontos ahhoz, hogy jól, otthonosan érezze magát egy helyzetben? Például mennyire lényeges, hogy emberek legyen Maga körül, vagy jobban szeret egyedül dolgozni egy feladaton? Mi az, ami leköti, milyen témák? Megtörtént eseményeket keressen, élményeket, amiket a megtapasztalt a bőrén, ez sokkal többet segít, mintha elméletben merengene azon, mi illik magához. Ha összegyűjtötte ezeket az információkat, kicsit jobban fogja látni, egyáltalán milyen irányban érdemes elindulni.

Azt is hasznosnak tartom, ha nem kezd még sem tovább tanulni, sem komolyabb munkát keresni, hanem élményeket gyűjt, amennyire erre lehetősége van. Legyen az külföldi munka, esetleg többféle önkéntes munka, akár itthon. Ez arra jó, hogy saját magáról szerezzen tapasztalatot, így többet megtudjon arról, milyen tevékenységek, helyzetek testhezállóak Önnek. És persze önbizalmat is szerezzen.

Üdvözlettel:
Cz. K.

2012. július 8., vasárnap

257. Bármit mondok sértésnek veszi

Kedves Karolina!
Közel 10 hónapja ismerem a páromat. Majdnem, hogy együtt élünk. Minél többet vagyunk együtt, egyre több mindent észre veszek. Lassan 2 éve nem él együtt a feleségével, de én még mindig úgy érzem, hogy nagyon kötődik hozzá. Ő ezt kikéri magának. 

Házasságuk alatt a felesége több alkalommal megcsalta, amit ő tud és el is ismert, mégis vannak alkalmak, amikor szóba kerül és azt mondja "hát azt mondták, volt köztük valami".

A gyerekeit nagyon szereti. Elvitte a felesége és az élettársa a gyerekeket nyaralni. Lelki beteg volt. Azt mondta, hogy én ezt nem érthetem, hogy egy idegen ember adja meg a gyerekeinek azt amit neki kéne. Most neki kéne ott lenni. Meglepődtem a kijelentésén. Két napig alig evett, ivott. Ezzel magyarázta a helyzetet. Ilyenkor nyilvánosan szenved, néz ki a fejéből. Azt mondta, hogy ő ilyen, így kell elfogadni. Én nem értem, a gyerekei elmehetnek egy szép helyre ahol jól érzik magukat, olyan emberekkel, akik szeretik őket. Ő mégis ebben hatalmas problémát lát. Türelmetlen ilyenkor velem is, semmi gyengédség, kedvesség, amit meg kell értenem.

Nagyon pesszimista és rendszeresen támad, hogy én optimistaként fogom fel a dolgokat.
Megbeszélni nem hajlandó semmit. Bármit mondok sértésnek veszi.
Nagyon szeretem, de elfáradtam. Beleadom szívem, lelkem a kapcsolatunkba, de most már nem sok értelmét látom. Mit tegyek?
Válaszát köszönöm!


Kedves Levélíró!

Nem biztos, hogy a volt feleségéhez kötődik párja, a leírtakból azt látom, inkább a gyerekek elhagyása miatt van bűntudata. Hiszen egy pártól el lehet szakadni, ám ha gyerekek is születtek, valamilyen módon mindig köze lesz ahhoz a családhoz. Nem ír arról, hogyan tartják a kapcsolatot a gyerekek apjukkal, mennyire rendezett a helyzet. Ezek fontos kérdések, lehet, hogy valahol ezekben rejlik a probléma. Ám az is lehetséges, hogy párja bűntudata nem a jelenlegi helyzetre vonatkozik, hanem arra, hogy részben miatta szétesett a gyerekek családja. Erre utal a megjegyzése, hogy neki kellene ott lennie a családi nyaraláson. (Mindegy, ki csalt meg kit, nyilván mindkét félen múlt a házasság zátonyra futása.) Emellett bizonyára nem esik jól neki, hogy másvalaki nyaraltatja a csemetéket.

Ezek a párja szempontjai, amiket azért tartottam fontosnak részletezni, mert Ön is jobban tud hozzá viszonyulni, ha érti ezeket. Ez Önnek sem könnyű helyzet, hiszen mindez nem az Ön élete, mégis közvetetten azzá vált a párja révén.

A kapcsolatuknak akkor van jövője, ha ezekről megtanulnak kommunikálni. Lehet, hogy párja sincs tisztában érzéseivel, ezért nem tudja közvetíteni Ön felé. Amit Ön tehet, hogy biztosítja megértéséről. Persze, nem kell örökké, és érthető, ha fogytán a türelme, hiszen Ön is jogosan várhatja el a törődést, gyengédséget. Ha lát rá esélyt, hogy rendeződik a helyzet (és valószínűleg lát, hiszen különben nem írt volna), próbálja visszajelezni párjának, megérti őt. Az "optimizmust", ami egyébként nagyon egészséges tulajdonság, ebben az esetben bagatellizálásként élheti meg. Az ő problémája lelkiismereti jellegű, illetve el kell gyászolnia a veszteséget (a családi életét) - ehhez idő és pszichológiai értelemben vett munka kell.

Természetesen nem csak Önnek kell tennie kapcsolatukért, ha Önnel rideg a párja, nyugodtan jelezheti, hogy ne Önön vezesse le azokat a feszültségeket, melyek nem kettőjük között keletkeztek.

Üdvözlettel:
Cz. K.

Leggyakrabban megtekintett kérdések: