Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2012. május 30., szerda

251. Kislánya belemarkolt a fenekembe

Kedves Karolina!

Egy elég érdekes mozzanat történt a napokban, amivel nehezen tudok bármit is kezdeni. Egyik barátnőm 9 éves kislánya miközben megölelt, belemarkolt a fenekembe. Rákérdeztem, hogy mi volt ez, mire azonnal hárított, hogy egy másik kislány volt (a barátnője, aki amikor látta, hogy Zs megölel, ő is becsatlakozott és hozzánk bújt). Aztán mivel nem kettesben voltunk, ott volt ez a harmadik kislány, illetve a szülők is jöttek, nem akartam nagy ügyet csinálni ebből, hanem leültünk kártyázni.


Korábban, amikor 6-7 éves volt, akkor a keze sokszor járt a mellemfelé, de mindezt azzal magyaráztam magamnak, hogy kicsi még, sokáig szopott (2,5 éves koráig), illetve az édesanyjával is szoros testi kapcsolatot szokott meg. Azt sem engedtem, határozottan megfogtam az elkószált kezecskéket, de ügyet nem csináltam ebből soha (gyerekkel vagy a szülővel megbeszélni). Most viszont ezzel nehezen tudok bármit is kezdeni.

Egyébként közeli kapcsolatban vagyok a lányzóval és az édesanyjával is, illetve egy értelmes, okos gyerekről van szó, akivel akár meg is lehet beszélni az ilyesmit. Érdemes szóba hozni ezt? Ha igen, kinek: a gyereknek vagy a barátnőmnek? Nem szeretném, hogy a kislány megszégyenüljön, de bele sem szeretnék szólni a gyerek nevelésébe, viszont nem szeretném, hogy megismétlődjön.

Köszönettel:
E

Kedves Levélíró!

Őszintén szólva én sem vagyok benne biztos, mi van a gyermek viselkedése mögött. Bizonyos életkorban természetes, hogy a gyermekek felfedezik maguk és mások testét, aminek legintenzívebb időszaka az óvodáskor, de persze utána sem múlik el nyomtalanul. A szülőnek kell abban ügyesnek lennie, hogy megtanítsa ebben a határokat, anélkül, hogy bűntudat alakulna ki a kicsiben. Elképzelhető, hogy ez nem sikerült tökéletesen. Azt gondolom, hogy a gyermek viselkedése inkább a kíváncsiságról, mint a szexualitásról szól. Javaslatom az, hogyha ez egyszeri alkalom volt, ne tegye szóvá, de ha a hasonló események rendszeressé válnak, a barátnőjével beszéljen erről. Lehet, hogy erre nem is lesz szükség, mert az, hogy a kislány letagadta, hogy ő nyúlt volna a fenekéhez, arra utal, hogy érezte a rosszallását.
Cz. K.

2012. május 27., vasárnap

250. Szüleim képtelenek kimutatni, hogy szeretnek

Tisztelt Karolina!

Röviden és lényegre törően igyekszem felvázolni helyzetemet. Remélem tud segíteni. Huszonéves kismama vagyok, pár hét múlva megszületik első gyermekünk. Természetesen nagyon várjuk, és izgatottak vagyunk.  Konkrét ideáim voltak azzal kapcsolatban, hogyan fogom nevelni a gyermekünket, mit fogok másként csinálni mint a szüleim, de ez a teória kezd megdőlni.


Eléggé szorongó típus vagyok, gyerekkoromban kifejezetten szorongó, szégyellős, gátlásos kislány voltam.19 évesen átestem átestem a depresszión és a pánikbetegség gyötrelmein, melyek helyett mára már a szorongás és kisebb melankólia, ami megmaradt. Betegségem oka a szüleim viselkedése- ami abban nyilvánult meg hogy édesapánk és édesanyánk sem foglalkozott velünk. Szinte semmi jóleső élményem nincs a gyerekkoromból. Édesapám dolgozott, vacsorázott, és tévézett, vagy olvasott. Napjai egykedvűek voltak. Édesanyám pedánsan mosott, főzött, takarított, vasalt ránk, mindig azt nézte, mindig minden nagyon pedáns legyen. 6 éves korunkig mesélt nekünk mesét, aztán ős is elfásult. Nagyon féltettek minket mindentől és mindenkitől. Számos dolgot írhatnék még le, de sosem lenne vége. 



Szüleimmel jó a kapcsolat, de nagyon felszínes, kölcsönösen nem tudunk megnyílni egymásnak. Én mióta férjhez mentem, sokkal nyíltabb vagyok, képes lennék egy nagy ölelésre, és sokszor kezdeményezek komolyabb témákról beszélgetéseket) pl a babám fejlődése a pocakomban) de kényelmetlenül érzik magukat tőle. Sokat segítenek anyagilag, és mindig hoznak valamit de képtelenek kimutatni, hogy szeretnek. Attól félek, nem tudom majd úgy nevelni a gyermekemet, és úgy foglalkozni vele, ahogyan azt én szeretném! Mert félek, nem tudom a hátam mögött hagyni a múltat, és félek, hogy bizonyos dolgok átöröklődhetnek a lányunkba (szorongás). Vidéken élek. Itt pszichológushoz járni egyenlő a kiközösítéssel. Mit lehetne tenni?
Köszönöm előre is remélem lesz ideje válaszolni.
Tisztelettel: kismama


Kedves Kismama!

Bár természetes, hogy vannak tervei, hogyan fogja nevelni a lányát, legyen nyitott arra, hogy elhagyja ezeket az elveket! Nem ezek fogják igazán segíteni, hanem ha meri jól érezni magát a bőrében. Édesanyjának is voltak elképzelései egy asszony feladatairól, és fásultság lett az eredmény. Ha Ön meg akar felelni egy elképzelt ideális anya képének, könnyen elfáradhat a kudarcoktól (hiszen a tökéleteshez képest csak kudarcok érhetik az embert). A gyerekeknek egyébként sincs szükségük tökéletes szülőre, csak olyanra, aki hitelesen meg tudja mutatni: az élet jó, jól lehet benne érezni magunkat. Ehhez pedig az a kulcs, hogy valóban így élje meg. Az egyetlen, amire elég odafigyelnie, az a korrigálás képessége. Azaz nem kell supermannak lennie, elég, ha odafigyel a saját és a baba visszajelzéseire, és hajlandó változtatni, ha valami nem stimmel. 

Ami a szülőkkel való viszonyt és a múlt rendezését illeti: látszólagos ellentmondás, de éppen az fog változást jelenteni, ha már nem akarja megváltoztatni őket, a velük való kapcsolatot. A valódi feldolgozás az, ha elfogadja őket olyannak, amilyenek. 

Jó egészséget és sok örömet kívánok a babához!

2012. május 25., péntek

249. Elégtétel lenne, ha ezt a viszonyt a barátja felsége elé tárnám.

Kedves Karolina!
A feleségemmel közel 30 éve vagyunk házasok, két fiú gyermekem van. A kapcsolatom feleségemmel már hosszabb ideje elég hűvös, mert úgy érzem van valakije. Ez a sejtésem egy véletlen folytán beigazolódott, miután egy közösségi portált véletlenül nyitva hagyott, miután aludni ment. Döbbenet volt számomra, mikor az ott leírtakat elolvastam. Ez a kapcsolat közel 10 éve tart megszakításokkal, évente néhány alkalommal találkoznak különféle városok szállodáiban egy-egy napra. Ilyenkor a feleségem mindig mondta, kiküldetésre kell mennie, ez a munkájához tartozik, így elfogadtam. A szeretője távoli ismerősöm, aki jelenleg a második házasságában él, és tudom, hogy volt még más barátnője is időközben. Ott gyerek nincs, és nagyon szereti a feleségemet. Én ezt a hosszú viszonyt meg tudtam bocsájtani, mert még most is szeretem, és én voltam az oka, hogy elhanyagoltam jó néhány évvel ezelőtt, ami ehhez a lépéséhez vezetett. Válásra nem gondolunk, hanem megpróbáljuk az életünket új alapokra tenni.
Ez a tüske viszont nagyon szúrja a lelkemet. Úgy gondolom, hogy elégtétel lenne a számomra ha ezt a viszonyt a barátja felsége elé tárnám.
Ön szerint mit tegyek?
Köszönettel: Egy bánatos férj



Kedves Attila!

Önben most mintha két személy harcolna: egy egészséges felnőtt ember, aki tudja, érzi, hogy kettőn áll a vásár, és a kettőjük közösen (jól-rosszul) működtetett kapcsolata vezetett oda, hogy belefért egy harmadik személy. Ez a felnőtt harcol egy sértett gyermekkel, aki elégtételt szeretne az őt ért bántalomért. Félreértés ne essék: a fájdalmát értem, és jogosnak tartom. Szeretett volna boldog, harmonikus kapcsolatban élni feleségével, és valódi veszteség, ha egy nap ki kell mondani, rá kell ébredni, nem úgy alakult ez, ahogy tervezték. Tetszik a kifejezés, hogy azt mondja, új alapokat szeretnének. Ezzel a hozzáállással sikerülhet (szemben azzal, mintha mindent a régiek szerint szeretnének folytatni, azzal a különbséggel, hogy ne legyen külső kapcsolat). Azonban ennek van egy nagy ára: hogy önként lemondjon az "én áldozat vagyok, a feleségem vétkezett" pozícióról, ami nagy kísértés ilyen helyzetben. Ha ezt megteszi, és elengedi azt a tüskét, és bosszút sem forral a másik pár ellen, az nemcsak nagyvonalú gesztus Öntől, hanem a saját boldogságáért teszi. Az a kérdés, inkább elégtételt akar venni, ami után, megjósolhatom, sokkal rosszabbul fogja magát érezni, vagy inkább boldog akar lenni.


Cz. K.

2012. május 15., kedd

248. Azt mondta, hogy túl okos vagyok

Kedves Karolina!
Péter vagyok, 21éves és és lenne önhöz egy kérdésem, mert elég járatlan vagyon a témában, és az ön véleményére lennék kíváncsi.

Röviden, tömören a történtet:
Visszautasított egy lány ismerősöm (gyakorlatilag szerelmet vallottam neki), aztán egyszer összefutottunk, beszélgettünk, és azt vettem észre, hogy mégsem vagyok közömbös számára. Beszélgetés közben mondta is, hogy félreismert, bár, hogy ezt mire értette, azt nem tudom. Búcsúzásnál azt mondta, hogy túl okos vagy, de ezt vegyem bóknak. Nem számítottam rá, hogy egy ilyen mondattal búcsúzik, és nem is étettem/értem, hogy mire célozhatott evvel a mondattal.
Ön mivel magyarázná, hogyan értelmezné ezt az egészet a leírtak alapján?

Válaszát előre is köszönöm..
Tisztelettel:Péter



Kedves Péter!
Talán azért nem tűnt közömbösnek, noha korábban visszautasította Önt, mert hízelgő volt számára a közeledése, ettől ő is kissé "kivirult".

Gondolom, leginkább arra vonatkozik a kérdése, vegye-e továbbra is komolyan a visszautasítást, vagy lehetséges, hogy a "félreismerésre" való utalással arra célzott a lány, hogy meggondolta magát. Mivel én ezeken a beszélgetéseken nem voltam jelen, nem ismerem a beszélgetés részleteit, illetve nem láttam a metakommunikációt, nem tudom eldönteni, így lehet-e. Mindenesetre, ha felmerült Önben, hogy már érvényét veszítette az elutasítás, nyugodtan kezdeményezzen egy találkozót, abból nem lehet baj. Ha igent mond rá a lány, az biztató jel. Legjobb, ha egyszerűen csak igyekszik jó programot csinálni, nem szükséges újabb vallomással előállnia. Annak később jön el az ideje, ha már közel kerültek egymáshoz.
Cz. K.

2012. május 13., vasárnap

247. Fiatal lány vagyok, aki fél a nemi élettől!

Kedves Karolina!
Én egy fiatal lány vagyok, aki fél a nemi élettől! Sokan úgy tudják körülöttem, hogy még nem szeretkeztem senkivel sem. Persze ez nem igaz, én most 17 éves vagyok, és már most úgy érzem, hogy el kell mondanom valakinek, így találtam rá az ön oldalára! Még fiatalabb voltam, szinte kislány, amikor én és az unokatestvérem puszta "kíváncsiságból", ami nem mondom, jó érzés volt, megtettük azt, amit nem szabadott volna, de most nem tudom, mit tegyek?!... Szüleimmel nem merek róla beszélni, meg senkinek sem, mert félek a véleményektől.... kérem, ha tud, segítsen, köszönöm! :)


Kedves Levélíró!
Az a legfontosabb, hogy magában helyre tegye ezt az eseményt.
A gyermekek, kiskamaszok szexuális kíváncsisága természetes dolog, és az is természetes, hogy bizonyos életkorban (ez általában inkább a kisgyermekkorra, leginkább óvodás korra vonatkozik), a hozzájuk legközelebb lévőkkel, más gyermekekkel, akár rokonokkal élik meg ezt az érdeklődést. Ez általában egymás nemi szervének megnézésében, esetleg megérintésében szokott megjelenni, és persze jó, ha megáll egy bizonyos pontnál. Önöknél kicsit később, nem kisgyermekként került ez elő. Valószínűleg részben az életkori eltolódás is az oka, hogy tovább mentek, amiről mai tudással már látja, nem kellett volna. Ám ahogy minden rossz döntés, ezt is megbocsátható. Próbáljon megértően viszonyulni az akkori önmagához, akiben talán valamilyen hiányérzet volt, amit ezzel akart betömni, és csak utólag látta, hogy nem a megfelelő eszközt választotta. Ha úgy érzi, segítségre van szüksége az élmény feldolgozásához, és a szexualitástól való félelem eloszlatásához, forduljon szakemberhez! Ebben az esetben könnyebben segít egy külső személy, mint a család.
Cz. K.

2012. május 10., csütörtök

246. Ma eljárt a kezem

Kedves Karolina!

Azért fordulok önhöz, mert nem bírok a 13 éves kamasz fiammal. Úgy beszél velem, ahogy én sosem tenném fordított irányba. Bármit kérdezek, két legjellemzőbb válasza: "leszarom" és "lófaszt". Többször erélyesen rászóltam, kértem, hogy ne beszéljen velem így, mondtam, hogy ez nem stílus, nem engedheti meg magának. Az juttatott idáig, hogy levelet írjak önnek, hogy ma eljárt a kezem. Tehetetlen voltam és dühös, nem akartam, hogy újabb hatástalan intés hagyja el a számat.

Az apjára sajnos nem számíthatok, vele kihűlt a kapcsolatunk, igaz, részben anyagi okból, részben a fiunkra tekintettel egy fedél alatt élünk. De ő éli a maga világát, későn jár haza, akkor sem veszi ki a részét a gyereknevelésből. Gondolom, nehéz ezen a távolból segíteni, de minden ötletért hálás vagyok. Én már kétségbeesett vagyok.
Éva



Kedves Éva!


Amit férje (volt férje?) sajátos helyzetéről ír, az megmagyarázhatja fia viselkedését. Anélkül, hogy értené a saját magát, meglehet, hogy ki akarja provokálni apja visszatérését a családba. Viselkedése a külső szemlélő számára olyan, mint egy hiány kifejeződéséé: a világos keretek, korlátok, viszonyok hiányáé. Azt gondolom, a legrosszabb helyzet ez a tisztázatlan, köztes állapot: van is és nincs is apja a gyermeknek. Azt javaslom, beszéljen erről férjével, és teremtsenek tiszta helyzetet! Ha Önök már nem egy pár, ezt megmondhatják fiának, hiszen úgyis látja, érzi, hogy valami nincs rendben. Ám a szülői feladatok ettől még az apára is tartoznak. Próbálja elérni, hogy részt vállaljon ezekben, ha kell, konkrét feladatmegosztással, vagy idő meghatározásával, mikor ő foglalkozik vele. Ha szükséges, vegyék igénybe szakember (családterapeuta) segítségét!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2012. május 8., kedd

245. Rajtakaptam, hogy szemezett egy lánnyal

A férjemmel 3 éve vagyunk házasok, 4 éve ismerjük egymást. Tavaly egy esküvőn rajtakaptam, hogy szemezett egy lánnyal, illetve gyakran oda-odanézett. Akkor nem ismerte be ezt az egészet, utána hiába kértem őt számon. Nemrégiben újra feljött ez a téma, és most elismerte, hogy tényleg odanézett, de azért, mert a lány elkezdte figyelni őt. Nagyon kiakadtam ezen, hogy egyrészt még csak 2 éves házasok voltunk, és ő ilyet csinált, másrészt, hogy korábban nem ismerte be. Néha máskor is észrevettem már, hogy meg-megnézett egy nőt, de az csak egy pillantás volt. Egyébként jó férj, mindig azt részesíti előnyben, amit én szeretnék, beteg voltam a házasságunk első 2 évében, és vitt egyik orvostól a másikig, szóval amúgy jóindulatú, szerető férj. De most nagyon megijedtem, hogy talán nem bízhatok benne, és ha már most ilyeneket csinál, akkor később talán megcsal. Nagyon összevesztünk, el akartam hagyni emiatt, de! sírt, hogy ő szeret, és csak miattam van értelme munka után hazajönnie stb. Nem tudom, bízhatok-e benne, és hogy hogyan merjek így gyerek szülni, hiszen ki tudja mi lesz később. A másik dolog ami aggaszt, hogy a családjában az apukája és a bátyja részéről is fordult már elő hűtlenség, mi van, ha ez genetika, és így is úgyis meg fogja tenni?? Bár most azt mondja, hogy ő tudja, hogy sohasem csalna meg, én mégis komolyan azon gondolkodom, hogy elhagyjam, és keressek olyan társat, aki nem bánt meg olyasmivel, hogy más nőket nézeget..


Várom véleményét, előre is köszönettel,
Éva


Kedves Éva!

Nehéz lehet ilyen erős félelmekkel élni!
A problémát nem az esküvői incidensben látom, hanem abban, amilyen erősen Ön szorong az elképzelt megcsalatástól, elhagyatástól. Ezen kellene segíteni, lehetőleg szakember segítségével. Amit leír, az a külső szemlélő szempontjából nem ad okot féltékenységre - és ezt talán Ön is képes látni, mikor nem adja át magát a kínzó fantáziáknak. Férje valószínűleg azért nem ismerte el rögtön, hogy odanézett, mert tudta, hogy ezzel milyen hatást vált ki Önből.

Nem tartom jó oknak a féltékenységre, ha valaki felmenői hűtlenek voltak - az ember csak a maga tetteiért felelős, és a megcsalás nem genetikai kérdés.

Cz. K.

2012. május 4., péntek

244. Feleslegesnek érzem magam a családomban

Tudom nem lehet megoldani a kérdésem ilyen rövid idő alatt, de Ön szerint mi legyen a lépés részemről, hogy ne érezzem ezt, azt biztos megtudja mondani. 

56 éves nő vagyok, tulajdonképpen szerető család, - egy lányom van, és két unokám 5 éves, és 6 hónapos.Imádom őket, és imádom a lányom, a vejem, és a párom is. Mégis úgy érzem, hogy nincs szükség rám a családban. 

Miért? - Most veszítettem el a munkámat, ami nagyon megvísel (bank-biztosítás vonalon). Most interjúkra járok, van szabadídőm. Én is meghetek velük sétalni ( a párom, a lányom a kicsi,a párom kőszobrász-restaurátor így ídőszakos a munkája is, tehát sokat van itthon. Sokat besegít a lányomnak. Vigyázz a kicsire, elviszi sétálni.

Most már ott tartunk, ha vásárolni megyünk akkor én mindig rosszat veszek le polcról, nem jól csinálom ezt-meg azt...

A lányom állandóan rámszól ...anyu enged már el a kocsit, anyu ezt nem úgy kell.
Felneveltem őt, nem volt könnyű egyedül.

A párom itthon mindent megtesz, vásárolt, gyerekre vigyázz,főz!!!

Nem találom a helyem a családomban. Eddig én voltam a családösszetartó, most úgy érzem felesleges vagyok a családban. 

Mi lenne a helyes lépés, hogy ne érezzem ezt a nagyon fájó érzést.
köszönettel, egy anya, nagymama


Kedves Levélíró!

Nem érzem szavaiból a családi határok tisztaságát, azaz azt, hogy -amellett, hogy lánya, veje, unokái nagyon fontosak az Ön számára-, elsősorban párjával érezné, gondolná magát egy egységnek. Ha jól értem, mind együtt laknak, és sok időt töltenek együtt, például rendszeresek a közös séták. Ez nem szükségszerűen probléma, ám lánya ingerültsége kapcsán felmerül, vajon ő eléggé érzi-e, hogy Ön őt, férjét és gyermekeit külön egységként, családként elfogadja. Ezt sejteti, hogy rosszalló megjegyzésekkel kíséri a részvételét olyan dolgokban, amelyek általában családi események, és máshol nem feltétlenül a nagyszülők bevonásával történnek (bevásárlás, babakocsi tolása a sétán). Persze, hogy valóban ez-e a probléma, azt legjobb volna első kézből, a lányától megtudni. Az Ön szerepe igenis fontos a családban, de éppen abban áll a jelentősége, hogy segítse a fiatal kis családot, hogy ki tudják alakítani határaikat. Ez lehet fájdalmas folyamat is az Ön számára, hiszen látszólag valamiféle eltávolodást jelent lányától. Valójában inkább a kapcsolat átalakulását.

Konkrét javaslatom: egyrészt beszéljen lányával! Ne azt kérdezze, miért olyan undok magával, hanem azt, van-e valami, amit másképp szeretne, amilyen változás jól esne neki. Másik javaslatom: ne menjenek mindig a gyerekekkel, néha szervezzenek közös programot párjával, csak kettesben. Ezzel jelzi: Önök egy szűkebb egység, egy külön család. Ha ezt lányáék is érzik, csökkenni fog a feszültség.

Cz. K.

Leggyakrabban megtekintett kérdések: