Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2012. március 24., szombat

236. Lassan már depressziós leszek

Nagyon aggódom amiatt, hogy lassan már depressziós leszek, mert lassan már semmi jó nem történik velem, vagy ha igen, azt a következő csapás úgyis felülmúlja.

23 éves végzős magyartanár szakos egyetemista vagyok. A legnagyobb gondot a szüleim katasztrofális anyagi helyzete okozza a számomra. Anyukám szintén tanár, ezért nem keres túl sokat, az apukám pedig munkanélküli már több mint egy éve, és 50 évesen, érettségivel, nyelvtudás és számítógépes ismeret nélkül nem is túl keresett munkaerő. Többmilliós hiteltartozásunk van, amit a napokban mondtak fel. Van egy középiskolás öcsém, akit még azért fel kéne nevelni. Én kollégista vagyok, mert otthon már megőrültem volna, és dolgozni sem tudnék, mert egy pici faluban élünk, ahonnan sehová sem lehet bejárni.

A párommal 2 éve vagyok együtt és nagyon szeretem, nagyon sokat segít, és többek között neki köszönhetem, hogy nem kell otthonról pénzt kérnem - ennél többel viszont nem tudom segíteni a szüleimet. Ritkán járok haza, mert én is mindig sírógörcsöt kapok tőle, ha meglátom, mi a helyzet otthon. Az apukám egyébként is egy nehéz természetű ember, de amióta nincs munkája, egyenesen elviselhetetlen, anyukám is rendszeresen sír és nem tudjuk, hogy mi lesz, ha az egész fizetését elviszi a bank. A párom pedig már egyre rosszabbul bírja, hogy mindig neki panaszkodom. És hiába tudom, hogy valóban elviselhetetlen lehet egy idő után egy folyton panaszkodó, szinte soha nem mosolygó barátnő. Nem tudom, minek kéne örülnöm, mikor mindegy egyes este azzal fekszem le, hogy vajon mikor fogják otthon kikapcsolni a villanyt, esetleg a szüleim mikor kötik fel magukat, vagy anyukám mikor kap infarktust (a nagymamám is abba halt bele, ezért nem érzem alaptalannak a félelmemet).
Én nem tudok nekik többet segíteni, a diákmunkából iskola mellett örülök, hogy magamat fent tudom tartani. Mégis bűntudatom van, hogy nem kell otthon lennem, vagy ha elmegyünk valahová a párommal és jól érezném magam. Ilyenkor egyből az jut eszembe, hogy ezt a pénzt haza is adhattam volna sütievés vagy buszjegyre/mozijegyre költés helyett.

Ezzel pedig el fogom marni magam mellől a barátomat, aki már nem egyszer mondta, hogy miért nem tudok én is olyan mosolygós lenni, mint pl. az öccse barátnője, és miért foglalkozom a szüleimmel, ők rontották el, nekem nem kell cipelnem ezt a terhet... De szerintem ha az ő szülei lennének ilyen helyzetben, ő is segíteni akarná őket...én nem tudok csak így hátat fordítani nekik és azt mondani, hogy azzal nem segítek, ha sajnálom őket. Persze tudom, hogy ezzel nem segítek, de ha boldog lennék, azzal sem segítenék nekik.

Nem tudom, mit tegyek, hogy ne veszítsem el a páromat, de a szüleim problémáitól se kelljen elfordulnom (és emellett még ne is őrüljek meg).
Válaszát előre is köszönöm szépen!

Kedves Levélíró!

Valóban nagyon nehéz helyzetben van, az egyik legkínzóbb szituáció, mikor az ember közeli rokonai vannak bajban, de nem tud rajtuk segíteni. Egy dologgal azonban máris segített: Ön miatt nem kell aggódniuk.

Egy mondatával vitatkoznék: "de ha boldog lennék, azzal sem segítenék nekik." A szülei is tudják, milyen helyzetbe kerültek érzelmileg, még ha nem is képesek ezen változtatni. Az, hogy van egy családtag, aki nagyjából rendben van (nemcsak anyagilag, hanem lelkileg is), megnyugtató lehet számukra. Ha az ember gyermeke szenved és gyötrődik, az még nagyobb csapás, mint az anyagi gondok. A legtöbbet tehát azzal segít szüleinek, ha egy kis örömet, életet visz haza. Annak igazán nincs értelme, hogy miközben keveset jár haza, mert nem bírja látni, ami ott folyik, aközben mégis mindig ezzel foglalkozik, és párjának panaszkodik. Nem mondom, hogy többet járjon, mert Ön érzi, mit bír, de amikor ott van, legyen ott igazán, beszélgessen, hallgassa meg őket, majd térjen haza tiszta lelkiismerettel, és ne büntesse magát azért, ami nem a maga bűne.

Cz. K.

235. Kislányom erősen irtózik a gombos ruháktól

Kedves Karolina!
Egy 2 éves kislány édesanyja vagyok. Kislányom erősen irtózik a gombos ruháktól, mára odáig jutottunk, hogy nem hajlandó ilyen ruhákat felvenni(nem hisztiből, látszik rajta, hogy komolyan sír), és rámszól, hogy húzzak másik pólót, ha gomb van rajta. Annyit mond lebiggyedt szájjal, hogy nem szeretem gombokat. A kispárnát, paplant is el kell fordítani, hogy ne lássa a gombokat. Nem erőltetem, nem próbálgatom a gombos dolgok viselését nála, megoldható, hogy gomb nélküli ruhákat vásároljak neki. Egyébként egy egészséges, kiegyensúlyozott, jó gyermekről van szó, békés családi háttérrel, semmi mástól nem fél. Kérdésem, hogy kell-e ezzel foglalkozni, vagy nem? Aggódom, hogy nehogy később esetleg más, súlyosabb gondja legyen ebből!
Várom szíves válaszát!


Kedves Levélíró!
Sok gyereknél előfordul, hogy valamitől (látszólag) ok nélkül fél, a legfurcsább dolgoktól akár, ami nem köthető semmilyen rossz élményhez. Szerintem fogadják ezt el, hiszen, ahogy írja, megoldható, hogy ne hordjon gombos ruhákat. Ha nem merül fel más, ami szorongásra utalna, nincs ok aggodalomra.
Cz. K.

2012. március 12., hétfő

234. Ő mindent jobban tud, mint a pszichológus

Van egy párom, aki 17 év után felbontotta a kapcsolatát az addigi barátnőjével( a hölgyről mindenki jó vélemennyel van, kedves művelt türelmes szép lány) megismerkedtünk mi, és nekem mar az elején is feltűnt pár furcsa dolog.

A párom nyugtalanul alszik, vakarja magát a fejen, a mellen a hatan, néha addig, amíg ver, nem folyik. Gyorsan beszél, gyorsan jár, es vagy nagyon rendetlen, vagy nagyon precíz. Napok, néha órák alatt átváltozik. Nekem van egy kisfiam az előző kapcsolatomból, es van egy közös 9 hónapos kicsink is. Amióta megszületett a kicsi, a párom egyre dominánsabb, agresszívabb. Állandóan kiabál velem, es szidja a nőket. Ha szolok neki, légy szíves ne kiabálj velem problémát így nem lehet megoldani akkor 2 napig nem jön haza. Ha elmegyünk sétálni, o mindig rohan, alig tudjuk utolérni, majd megint kiabál, milyen anyámasszony katonája vagyunk. Nagyobbik fiam 5 eves a múltkor alig tudta mar tolni a biciglijét hegynek felfele, sírt es kert hogy varjuk meg, erre a párom megint elkezdett ordítozni, hogy ez az en hibám, mert, hogy milyen gyenge gyereket nevelek belőle, es hogy nem segíthetek neki!

Állandóan parancsolgatni akar es azt hajtogatja, hogy csak akkor leszek sikeres az eletemben, ha az o utasításait követem. Válaszleveleket ír az üzleti mailjaimra, engem meg sem kérdezve, es ha megjegyzem hogy ezt nem akarom akkor ordít megintcsak velem. A gyerekekkel nem foglalkozik, azt mondja hogy az a nők dolga, ami meg nem zavarna annyira, de az állandó ordítozásai es a felelősség állandóan másra/okra való háritása elviselhetetlen tőle. Professzionális segítséget nem fogad el, mert o mindent jobban tud, mint a pszichológus! Tegnap nagyon agresszívan vezetett + beszelt a fiammal erre megkértem csendben hogy vegye halkabbra magát es az autóban igen is felek ha így megy, erre o ezt a tekintélye alaásásának nevezte es átköltözött éjszakára a nappaliba. Attól felek hogy az édesapja mániás depresszív , esetleg nála is ez jött ki ? Mit tehetek? Kérem segítsen


Kedves Levélíró!
A levelében leírtak nem utalnak mániás depresszióra. Nem dobálóznék diagnózissal, ami egyértelmű, hogy alacsony a párja önértékelése, ezért fontos számára, hogy minden helyzetben érezze, ő a főnök. A lényeg: most nehezen elviselhető légkör uralkodik otthon. Együtt tudnának változtatni, persze segítséggel, amire párja jelenleg nem nyitott. Sajnos azt nem gondolom, hogy volna olyasmi, amit ha Ön egyedül megtesz, akkor párján is csodálatos változások mutatkoznak. Ilyen csodarecepttel tehát nem szolgálhatok, az egyetlen tanács, amit adnék, hogy azt mérlegelje, a gyermekei szempontjából vállalható-e még a helyzet. Ha azt látja, lelkileg sérülhetnek az otthoni légkör miatt, akkor az Ön felelőssége, hogy hagyja-e ezt, vagy lépést tesz a felszámolása érdekében. Ezt egyedül Ön érzi, hiszen Ön lát minden pillanatot. Nem tudom, amit leírt, azok a kellemetlen percek a sok-sok jó mellett, vagy az általános kép. Nekem leginkább az a része volt riasztó, hogy párja meg akarta tiltani, hogy segítsen kisfiának. Ha azt érzi, a kapcsolaton belül kiszolgáltatott helyzetbe került, ahol nem tud testi-lelki védelmet nyújtania gyermekének (gyermekeinek), lépnie kell! Arra is figyeljen, ha olyan folyamatokat lát elindulni, hogy a külvilágtól, külső kapcsolatoktól, szabad mozgástól el akarja szigetelni a párja. Sajnos, a verbális durvaságot gyakran követi a partner kiszolgáltatott helyzetbe való hozása, és a folyamat végül akár bántalmazásig is fajulhat. Ezzel nem megijeszteni szeretném, csupán óvatosságra, éberségre inteni.
Cz. K.

233. A búcsú hiánya a legrosszabb

Van egy 12 éves fiam s a napokban elütötte a cicáját 1 autó. azonnal orvoshoz vittük de nem lehetett megmenteni ő kisfiam nem volt jelen az orvosnál de a cicát itthon látta hogy nagyon megsérült nyílt törés volt. A cicát eltemettük nélküle mert nem akartunk több fájdalmat neki így nem tudott elbúcsúzni tőle . A legjobb barátjának tekintette akivel mindent megosztott bánatát és örömét nagyon rosszul tettük mert ott szeretett volna lenni a temetésen megsimogatni a fejét elbúcsúzni. Nem tudom, hogy segítsek neki mert azt látom,hogy nem tudja lezárni keresi minden nap sír csak sír. Ez hétfőn történt.annyira bánom hogy így döntöttünk de nem gondoltam hogy ennyire megviseli mert már nem az első cica. Megbeszéltük hogy készítünk a kertbe egy kis cica emlékhelyet ahol virágok rajz stb lehet.megmondtam neki őszintén hogy rossz döntést hoztunk és eltemettük itthon de nem akarja tudni hová hogy ki ne ássa nem tudom mit tegyek annyira bánt a rossz döntésem már az is eszembe jutott hogy újra eltemetni de 3 nap után hát ...nem hiszem hogy jó ötlet ebbe kezdek én is már belebetegedni kérem segítsen mit tegyek hogyan segítsek feldolgozni neki . Sokat beszélgetünk róla nézegetjük a képeit de azt látom a búcsú hiánya a legrosszabb és az hogy látta a cica sérülését . köszönöm Kata

Kedves Katalin!

Az ember néha elkövet hibákat: jól tette, hogy elmondta, megbánta a "titokban" történő temetést, így kvázi bocsánatot kért. Az is jó, hogy együtt érez a fiával. Az érzelmi bevonódását azonban túlzottnak érzem, azt hiszem, az Ön erőteljes szorongása inkább elbizonytalanítja fiát, mintsem segítené. Ha Önben azt érezné, hogy bár szomorú dolog történt, de hisz abban, hogy ez feldolgozható, és hogy Maga a helyén kezeli az eseményt (nem tragédiaként, hanem természetes történésként), akkor a fia is könnyebben tudná átvenni ezt az attitűdöt. Nyilván látja az Ön őrlődését, ez nem segíti, hogy ő maga elbúcsúztassa az állatot. Az egész probléma is azzal kezdődött (a nélküle történő temetés ötlete), hogy nem hittek benne, elviseli az ezzel járó érzéseket. Értem a kímélő jó szándékot, azonban az üzenet mégsem szerencsés, valahogy úgy fordíthatnám le "nem vagy elég erős hozzá, hogy megbirkózz a helyzettel". A jövőben, ha sírni látja fiát, simogassa meg a karját, mondja azt "tudom, hogy hiányzik a cica". Ennyi elég.

Ám ha a sok sírás és a cicával való kizárólagos foglalkozás fennmarad, elgondolkodnék azon, vagy valami egész más van a fájdalom hátterében, ami a cica halála kapcsán lobbant be, tudott megjelenni. Például kérdés, hogy áll a fia a barátokkal, emberi kapcsolatokkal. Nem lehet, hogy a cica az egyetlen igazi barát? Ha így van, akkor segítségre lenne szüksége a fiának abban, hogy az emberek, a kortársai között is megtalálja a helyét. A fia kamaszodik, most jön el annak időszaka, hogy egyre fontosabbak lesznek a barátok. Jó lenne, ha ő is tudná élvezni ennek az időszaknak minden szépségét.
Cz. K.

232. Nem tudom kimutatni a szeretetemet

Tisztelt Pszichológus!

Én egy 27 éves férfi vagyok, és kisgyerek korom óta nagyon komoly problémáim vannak az emberi kapcsolatokkal. Beilleszkedni soha nem tudtam egyetlen közösségbe sem, bár néhány röpke pillanatot leszámítva erre gyerekkoromban nem is vágytam. 1-2 barátom mindig akadt ugyan (hozzájuk ragaszkodtam is), de velük is csak nagyon nehézkesen, inkább a "véletlen" műveként sikerült összebarátkoznom. Sokszor értek már olyan vádak, hogy illetlen, érzéketlen vagyok, többek között a szüleim a mai napig időnként előhozakodnak azzal, hogy úgy érzik (az egész családdal egyetemben), hogy nem szeretem őket, ami egyáltalán nem igaz, mégsem tudom megfelelően kimutatni a szeretetemet, örömömet. Sok egyéb furcsaságomból kifolyólag (pl rázom a kezeim, hajlamos vagyok részletekbe belemerülni, stb...) én már régóta egy enyhe fokú autizmusra gyanakszom, szakemberhez ezzel eddig nem fordultam, ugyanis kicsit ódzkodom egy hivatalos diagnózistól (tartok tőle, hogy attól a pillanattól feladnám a küzdelmet, és tovább romlana a helyzet). Másrészről szívesen fejleszteném magam (amennyiben ez ilyen idősen még reális), fáj, hogy fájdalmat okozok a szeretteimnek, akaratom ellenére. Ráadásul szeptembertől a továbbtanulás mellett döntöttem, amit új esélynek fogok fel, amit jó lenne a lehető legjobban kihasználni, vmi kapcsolatfélét kialakítani másokkal, ideális esetben elfogadó párt találni.


A kérdésem igazából az lenne, hogy lehet-e, és ha igen, milyen mértékű fejlődést elérni? Vannak-e esetleg felnőttekkel foglalkozó csoportok, ahol ilyen problémákkal küzdőknek segítenek, akár szakértői vélemény nélkül is? Amennyiben mindenképpen előkövetelmény a szakértő vélemény, azt hol, és hogyan lehet beszerezni?

Válaszát előre is köszönöm,

Ben

Leggyakrabban megtekintett kérdések: