Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2013. december 30., hétfő

340. Lehet gond abból, hogy 4 évesen számítógépes játékokkal játszott?

Üdvözlöm!
Az lenne a kérdésem, hogy a 4 éves gyerekem kb 3 hónapja elkezdett számítógépes játékokkal játszani.A testvére most 1.5 éves és előszeretettel rombolja szét a legóvárat vagy a fa vonatpályát amit épített, gondolom ezért kezdett inkább a számítógép felé húzni.Eleinte meséket nézett,(úgy gondoltam nem baj, ha megtanulja kezelni a gépet, ma már minden úgyis a számítógép körül forog).Aztán játszani kezdett főleg az autós játékok érdeklik, de megtalált a gépen egy lövöldözős játékot és azzal is játszik elég sokat(abban is inkább autóval játszik).Remélem még időben töröltem le a játékot.Lehet a későbbiekben gond abból, hogy 4 évesen néhány hónapig ilyen játékokkal játszott? Szeret rajzolni(irka firkákat,)szinezni,legózni, vonatozni, autókkal játszani szereti a rajzfilmeket(főleg az autós rajzfilmeket).Eléggé hisztis néha szófogadatlan de ha megkérdezem tőle hogy szabad-e ilyet csinálni vagy olyat, tudja hogy mit szabad és mit nem.Tudja azt is hogy nem szabad embereket bántani, elütni (mint a játékban).De ennek ellenére félek attól később gond lesz, hogy pár hónaig játszott a gépen ilyen játékkal.Remélem még lehet a jó irányba nevelni, nem alapozta rossz irányba ez a játék a személyiségét.
Válaszát előre is köszönöm.
Linda



Kedves Linda!
Amiatt ne aggódjon, hogy a pár hónap agresszív számítógépes játék ártott volna! A számítógépes játékok, vagy akár a túl sok TV nem úgy árt, hogy egyszer csak valami szörnyű átkerül belőle a gyerekbe, ami onnantól kifejti mérgező hatását, hanem inkább az a hiány árt, amit elszenved az ezekkel hosszasan foglalkozó gyerek. Jó lenne, ha egyszerre csak keveset (max. 20 percet), és Önnel, Önökkel együtt nézne mesefilmet, közben beszélgetve. Azaz ne az történjen, hogy bambul a gyermek a film előtt, hanem legyen az is interaktív, közös tevékenység. Igen, tudom, kinek van erre ideje egy másfél éves gyerek mellett... A számítógépes játékban ugyan aktív a gyermek, de nem pótolja a "valódi" játékot, azt, mikor a szobában talált tárgyakból és a fantáziájából képzeletbeli helyzeteket, történeteket, világokat hoz létre. Azt javaslom, a számítógépes játéknak is szabjon időbeli korlátot, ne az legyen a fő játéktevékenység!

Megértem, hogy miért fordult a gyermek a számítógépes játékok felé, amiben nem zavarja a kistestvér, de inkább rohangálásra, sok-sok interakcióra (szülő által elmondott mesére, beszélgetésre, dögönyözésre), szabad játékra lenne szüksége az életkorából adódóan. Kérdés, hogy milyen mértékű az engedetlenség, hisztisség: természetes, hogy egy gyerek nem mindig csinálja azt, amit tudása szerint szabad lenne, főleg, ha van egy kistestvér, akinek jelenléte nyilván sokszor frusztrálja. Azt javaslom, kínáljon alternatívákat a nagyobb gyereknek, ha zavarja a kistestvér, például hívja ki a szobából, hogy "segítsen" Önnek mondjuk a főzésben (ami persze egy ekkora gyereknek még nem teher), és/vagy legyen egy elkülönített tere, ahova a kicsi nem tud bejutni. Az rendben van, hogy ismerkedik a számítógéppel, ha ez felfedező tevékenység, például a szülővel együtt pár percet szánnak rá, hogy nézegessék, mi mindent lehet vele csinálni. Azonban a (túl hosszú) mesefilm nézése közben kialakult passzív állapot, vagy a túl hosszú számítógépes játék feszültséget kelthet a gyermekben, "hisztisebb", agresszívebb lesz tőle, és hangsúlyozom még egyszer: nem a tartalomtól.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. december 1., vasárnap

339. Mikor érdemes megmutatni látható csontbetegségem?

Segítséget szeretnék kérni párkapcsolati kérdésben. Új kapcsolat,első randi. Örökletes, látható csontbetegségem van /csont kinövés a végtagokon / normális életet élek. Tehát mikor érdemes elmondani, megmutatni, hogyan tálaljam, helyesen szeretnék cselekedni. Köszönöm válaszát
Zoltán

Kedves Zoltán!
Nehéz kérdés, mert egyrészt ilyesmire nincs általános recept, másrészt nem tudok részleteket (mennyire látványos a csontkinövés, Ön hogy viszonyul ehhez, az életét befolyásolja-e valahogyan). Mivel azon gondolkodik, mikor érdemes megmutatni, gondolom, olyasmiről van szó, ami első ránézésre nem látszik. Azt gondolom, nem kell előre elhatározni, hogyan és mikor fogja szóba hozni, mert ez a találkozó légkörétől is függ. Ami az időzítésnél sokkal fontosabb, az az Ön viszonyulása. Hogy jóban van-e önmagával, a testével, tudja-e, hogy ezzel együtt teljes értékű ember, vagy úgy tekinti a csontkinövéseket, mint valamilyen hátrányt, hibát, ami a másik ember szemében csökkentheti értékét, és a saját szemében is. Ez a viszonyulás az, amit a másik meg fog érezni, és ez nagyban fogja alakítani az ő reakcióját. Úgy hiszem, hogy az ember nem egy tökéletesen "szabályos" másikat keres, hanem egy teljes értékű embert, akivel jó együtt lenni. Ha valaki jóban van önmagával, jó légkör veszi körül, akkor könnyű őt elfogadni olyannak, amilyen. Ha az ember azt érzi a másikon, rejtegetni valója van, szégyell valamit, az zavart kelthet benne is, nem tudja, hogy viszonyuljon hozzá. Ez a jó vagy rossz viszonyulás mindenképp érződik, függetlenül attól, hogy mikor kerül nyíltan szóba a téma. Összességében tehát azt gondolom, az a lényeg, hogy kialakul-e Önök közt a szimpátia, nem a téma időzítése fogja eldönteni a kapcsolat sorsát.

De hogy mégse kerüljem ki a választ a konkrét kérdésre: szerintem ne ez legyen a legelső információ, hiszen valószínűleg nem ez a legfontosabb dolog, amit Önről tudni érdemes. Ha egy kicsit személyesebbé válik a légkör, akkor nyugodtan felhozhatja. Legjobb, ha valahogyan természetesen kerül szóba, azaz nem azzal a felütéssel, hogy "Huh, valamit el kell mondanom", hanem valahogyan kapcsolódva a szóban forgó témához. Megmutatni akkor mutassa, ha kéri ezt a másik fél.

A legjobbakat kívánok a randihoz!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. november 27., szerda

338. A baleset óta nagyon agresszív testvérével

Kedves Karolina!

3 gyermekes anyukaként fordulok önhöz. Kisfiam 7 éves, középső leányzó 5 a pici lány pedig 2 lesz nemsokára.S ajnos 6 héttel ezelőtt nagyon súlyos autóbalesetünk volt. Szerencsére a gyerkőcök szinte karcolásokkal megúszták,én nagyon súlyosan sérültem,még kórházban vagyok most is.


Problémánk a nagyfiút érinti. Sajnos a baleset óta nagyon agresszív a húgával,de csak a középső gyerkőccel.Korábban is voltak nézeteltérések közöttük,de ez most más! Olyan dolgokat mond neki a legkisebb esetben is,hogy rosszul vagyok. (pl. beleszúrja a nyakába a ceruzát,kiveri a fogait stb.) Rémisztő! Mi nem vagyunk a tettlegesség hívei,nem szoktuk bántani egyiket sem sosem!Ő viszont gyakran megüti,megrúgja a testvérét. Honnan vesz egyáltalán ilyeneket?És amilyen düh van rajta úgy tűnik komolyan is gondolja a fenyegetéseit. Ezek a dührohamok a délutáni tanulásoknál is előjönnek. Most elsős,és megértem,hogy az ovi után ez nagy változás,napközis,így 4-ig bent van,nem is szoktuk kínozni,de legalább délutánonként,meg hétvégén egy picit gyakorolunk (most a férjem)vele. Már a gyakorlás elején vergődik,rángatózik,csapkod,ha valami nem megy elsőre üvölt,és feladja.Úgy viselkedik komolyan,mintha nem lenne teljesen normális.

A baleseten kívül nem történt más dolog vele,amire visszavezethető ez a magatartás-változás.Tény,hogy sok osztálytársa is érdekes kis egyén,csúnyán beszélnek,verekednek a szünetekben,nem úgy viselkednek szerintem,mint egy 7 éves kisiskolás.

Várom megtisztelő véleményét,hogy mire vezethető vissza ez a változás,vagy mit tehetnénk mi szülők,hogy visszaálljon a rend!


Köszönettel:
egy 3 gyerekes kétségbeesett anyuka



Kedves Patrícia!

Nagyon érthető, hogy felborult fia lelkivilága. A baleset önmagában is ijesztő élmény, ráadásul Ön súlyosan megsérült, hetek óta kórházban van. Ezt nehéz feldolgozni egy gyereknek, egyrészt az elszakadás, az Öntől való távolság miatt, másrészt, éppen mert nagyobb, jobban felfogja, hogy mi történt, hogy az anya, akit biztonságban akar tudni minden gyerek (hiszen akkor van ő is biztonságban), megsérült. És ez a szeparációs élmény plusz szorongás (a szeparációs élmény az, hogy ritkábban látják egymást, a szorongás az elvesztésére vonatkozik) a legrosszabbkor jött, amikor egyébként is új helyzettel, az iskolával kell megbirkóznia. Annak viszont örülni lehet, hogy jelzett a gyermek, segítségre van szüksége, veszélyesebb, mikor ez nem látszik a csemetén.

Amit első körben javaslok, hogy pátyolgassák, szeretgessék akár az életkoránál korábbi szintnek megfelelően, ne kelljen most nagyfiúnak lennie, és ha egy mód van rá, hagyják el a délutáni, hétvégi gyakorlásokat. Délután négyig iskolában van, és még utána kezdődik az otthoni gyakorlás - nem erre van most a legnagyobb szüksége. Hülyéskedésre, hancúrozásra, odafigyelésre! Egy kis külön, csak neki szóló figyelemre, ami persze most nehezebb lehet, hiszen férjének két ember helyett kell helyt állni, ilyenkor időből van legkevesebb. Mégis, ha valahogy sikerülne kiszakítani napi 20 percet, amikor férje egyedül rá figyel, de nincs semmilyen feladat, csak játszanak, beszélgetnek, összebújnak, az nagyon sokat jelentene. Segíteni kell ennek a fiúnak, hogy újra felépüljön a biztonságérzete. Az agressziónak ne dőljenek be, amögött kétségbeesés van, a valódi üzenetet hallják meg, a megnyugtatás, biztonság iránti szükségletet!

Ami a konkrét agresszív megnyilvánulásokat illeti: természetesen azokat nem kell jóváhagyni, de felfújni sem. Nyugodtan, határozottan állítsák le, tegyék helyre a verbális agressziót is (csak röviden: "ilyet nem mondunk, mert ez rosszul esik a másiknak"), aztán térjenek fölötte napirendre.

Ha nem javulna a helyzet (de remélem, mielőbb fog), akkor javaslom, hogy vegyék igénybe gyermekpszichológus segítségét a baleset traumájának feldolgozásához.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. november 15., péntek

337. Ha a szülésem élménye szóba kerül, rögvest sírva fakadok

Kedves Karolina!

Nehezen, lelkiismeret furdalással fordulok most Önhöz. Három hete született meg a kislányom és azóta sem tudtam a szülés élményét feldolgozni. Nem tudom, hogy a fájdalom, a stressz, vagy mi okozza bennem azt, hogy amikor csak a szülésem élménye szóba kerül, rögvest sírva fakadok. Probléma mentes terhesség után három nappal a kiírt időpontot követően burokrepesztés segítségével megindították a szülést. 6-8 perces fájásokkal mentünk a kórházba, de rásegítettek az orvosok, hogy a folyamat beinduljon. Első gyerekhez képest, rövid 7 órás vajúdást követően született meg az én kis Emmám. A szülés közben elakadt a pici feje, mert csak akkor derült ki, hogy a farcsontom visszafele fordul. Egy főorvos és egy szülésznő segítette átemelni a kicsim fejét ezen a csonton, egy másik doktor pedig a hasamat nyomva igyekezett kipréselni Emmát. Egy hang nélkül feküdtem és tűrttem a fájdalmat, majd mikor éreztem, hogy kijött, lenéztem és csak két kis kék lábat láttam. Sírást nem hallottam, rögtön a félelem kerytített hatalmába, hogy ezen testi hibám miatt, hogy az a csont ott visszafele hajlik, megöltem a kislányomat. Iszonyatosan hosszúnak tűnő másodpercek következtek, mikor is mondták, hogy semmi baja, felsírt rögtön, csak én nem hallottam, illetve azonnal könnyíteni is kellett rajta, hiszen a köldökzsinór a nyakán volt. Mellre tették, láttam, hogy él, mozog, sír, de nem tudtam örülni, nem jött a beharangozott katarzis, csak a félelem, hogy meggyötörtem a kisbabámat, akit kilenc hónapig gondoztam, igyekeztem a legjobbat adni neki, óvni. Féltem attól, hogy később is csak ártani fogok neki. A férjem mellettem volt végig, ha nem lett volna ott, talán jobban összetörök. 


Most, hogy már itthon vagyunk, kezdem feldolgozni a traumát, de nem telik el nap, hogy ne jusson eszembe az a nap, sokan kíváncsian kérdezik milyen volt a szülés. Ha az igazat mondom el, elképednek, akik nem szültek még, megijednek. Nem akarok senkit elrettenteni, hiszen a kisbabám maga az élet csodája, de nem hiszem, hogy vágynék több gyerekre, de még a test közelségre sem. 


Szeretném ha elmúlna ez a nyomasztó érzés, félek, hogy a lelki állapotom miatt a kislányom rossz jelzéseket kap tőlem. Igyekszem rá sokat mosolyogni, simogatni, beszélni hozzá, de van, hogy csak tartom a kezemben, sírok és bocsánatot kérek tőle.


Meddig tarthat el ez az érzés, mi az, ami segíthet ezt az élményt feldolgozni, vagy elfelejteni? Meddig normális, hogy még mindig ennyire felzaklatnak a történtek?

Köszönöm megtisztelő válaszát.
Laura


Kedves Laura!

Vajon hogy jutott el addig a gondolatig, hogy ártott a babájának, hogy önmagát hibáztatja? Amit együtt átéltek, az egy nehéz, próbára tévő, de közös, sikeresen záródott élmény. Egyikük sem követett el semmilyen hibát, mindketten, jobban mondva, mindhárman a párjával együtt, tette, ami a dolga, és a lehető legjobban csinálták. Ha kicsit távolabbról ránéz a történetére, talán Ön is látja, nem tehet róla, hogyan állnak a csontjai, szemben sok mindennel, ami Önön múlt: hogy vállalta ezt a babát, hordozta a terhesség alatt, hogy mindent megtett a jó szülés érdekében, és szeretettel fogadta. Igen, nem katarzissal, de ki mondta, hogy úgy kellett volna? A terhességről, anyaságról, szülésről sokszor úgy beszélünk, hogy rákenünk valamiféle hamis, rózsaszín mázat. Ilyen az is, hogy csodálatos boldogságban kellene úsznia, mikor kezébe fogja az újszülött csecsemőt. Ugyan már! A szülés fájt, fáradságos volt, még meg is volt ijedve a komplikáció miatt, miért épp katarzist kellett volna éreznie? Érezhet örömet, szorongást, fáradtságot, megkönnyebbülést, és leginkább ezek meg még sok más keverékét. És most, hogy túl van rajta, a kislányával való kapcsolat sem akkor jó, ha csupa habkönnyű boldogság. Ön szereti a lányát, örül neki, odafigyel rá. Ez éppen elég. Hogy közben szorong, jól fogja-e csinálni, teljesen természetes, hiszen most tanulja ezt. Az lenne meglepő, ha teljesen magabiztos lenne minden pillanatban.

Ami pedig a szülés elmesélését illeti: csak akkor mesélje, ha szívesen teszi, akkor viszont nyugodtan, hiszen ha a másik fél rákérdezett, ne vegye zokon, ha meg is kapja a választ. Nem minden szülés megy simán sem orvosi, sem lelki értelemben, nem azzal teszünk jót a többieknek, ha ezt a hamis képet hitetjük el velük.

Ami az utolsó kérdéseit illeti: igen, érthető, hogy felzaklatták az események, hiszen veszélyben érezte babáját. Ebből is tudhatjuk, hogy Önnel minden rendben van, hiszen már akkor is megvolt a kötődés Önök között. Különben mitől is zaklatódott volna fel? Éppen erre van szüksége Öntől a lányának, hogy ő legyen a legfontosabb a maga számára. Bocsánatot kérnie tőle nincs miért. Egyszerűen csak legyen olyan, amilyen: ha jókedve van, olyan, ha rosszkedvű, olyan, ezzel nem árt neki, a babának nincs szüksége egy mindent könnyen vevő, örökké mosolygó álanyára. Magára van szüksége.

Azt gondolom, ha később is megmarad ez az erős bűntudat, az valami másról szól, mint a visszahajló farcsontról, és ebben az esetben érdemes egy szakember segítségével utána járnia, mi állhat a bűntudat mögött. De ezzel várjon még nyugodtan, friss az élmény.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. november 9., szombat

336. Egy éve kiderült, hogy a férjem megcsal

Kedves Karolina!

Először is köszönöm,hogy elolvassa a levelemet. Talán az is segít, ha csak kiírom magamból, ha pedig esetleg megoldást , vagy útirányt is tudna javasolni, sokat segítene...


37 éves vagyok, a fiam 15 éves. Férjemmel 22 éve ismerjük egymást.Az elsők voltunk egymásnak... Mint minden házasságban, voltak jobb és rosszabb időszakok. 2 éve mind oly sokan, hitelt vettünk fel, hogy nagyobb lakásba költözzünk. 1 éve kiderült, hogy a férjem megcsal. Hogy mióta, nem tudom, de mielőtt bizonyossá vált, több hónapja tartott már a "túlórázás" , az "egész napos céges rendezvények", időszaka. Persze a rákérdezéskor tagadás volt a részéről, de az ember lánya érzi az ilyet - még ha nem is hiszi el eleinte, hogy vele is megtörténhet. Tudom, hogy nem tisztességes, de kb. 1 éve megnéztem a telefonját, 2 SMS-t találtam, ami egyértelművé tette a dolgot. Kb. egy hónapig őrlődtem, azt gondoltam, meg tudom oldani ezt magamban, biztos okot adtam rá, hogy megcsaljon, biztosan én vagyok a rossz feleség, de próbálok megváltozni és akkor biztosan vége lesz majd a viszonyának. Nem tudtam feldolgozni, kellettek a miértekre a válaszok, így elmondtam a férjemnek, hogy láttam az üzeneteket a telefonjában és kértem, hogy mondja el, mi történt és hogy ha menni akar, menjen, nekem elég volt a megalázottságból és a hazugságból.Tagadott mindent. Persze nem hiszem el a mai napig, egyértelmű volt, amit láttam. A bizalom részemről megszűnt, bármennyire is szeretném "visszacsinálni". Tudom, hogy manapság a megcsalás gyakori, tudom, hogy én is nagyon messze vagyok a tökéletestől, de ha már egyértelműen kiderült a dolog, akkor mondja el az okokat, mert ha a nyilvánvalót is tagadja, innentől ahogy mondják, "azt sem hiszem el, amit kérdez".

Ez tavaly év végén volt. Idén év elején a férjem úgy döntött, hogy felmond a munkahelyén egészségügyi okokra hivatkozva. A munkahelyi stressz miatt magas lett a vérnyomása. Persze "megbeszéltük", de ez persze olyan megbeszélés, amire az ember nem mondhat nemet, még akkor sem, ha jól ismeri a következményeket.Most már 8 hónapja, hogy nem dolgozik, a hitelt, rezsit persze fizetni kell, a kamasz gyerek az ott van, ha nincsenek is nagy igényei, iskolába, edzésre jár, a ruháit kinövi, enni is akar...

Kb. fél évig még elhittem, hogy lesz másik munkája mire a tartalékainkat feléljük, de eddig egyetlen állás volt, ahová felvették volna, de az nem tetszett neki, nem fogadta el!A tartalékok fogynak, ahogyan a türelmem is a helyzettel szemben.

A házimunkában persze nem segít, hiába van otthon egész nap. Arra hivatkozik, hogy a magas vérnyomása miatt nem érzi jól magát. Most már ezt is kételkedve fogadom.Most már 9 hónapja szedi a gyógyszereit, folyton méri a vérnyomását, teljesen normálisak az értékek.Amikor meg mondom, hogy ha ennyire nem érzi jól magát, menjen el egy magánorvoshoz, az egészségpénztárból ki tudjuk fizetni a költségeket, azzal jön, hogy úgysem tudnak semmit csinálni vele...Ha én ennyire nem lennék jól,hogy elmondásom szerint a betegség miattnem tudnék dolgozni,biztosan addig járnám az orvosokat, amíg meg nem gyógyítanak, nem csak várnám a csodát...Így munka után én mosok, főzök, vasalok, a gyerekkel foglalkozok...Ő csak TV-t néz, internetezik...

A probléma az, hogy a fent leírtak miatt már nem tudom őt elfogadni, nem tudok megértő lenni. Nem tudok felnézni rá, nem tudom tisztelni, még szeretettel sem szeretni, nemhogy szerelemmel.Amikor eldöntöttük, hogy ő "pihen" pár hónapig, nem erre számítottam.Nem a teljes semmittevésre gondoltam a részéről.

Közben az én munkám is borzasztó, egész nap gyomorgörccsel ülök az irodában, mert a főnököm pokollá teszi minden napomat. De én nem "lázadhatok", nekem nyelnem kell, nekem tűrnöm kell. Sokszor a mellékhelyiségben sírok a munkahelyemen, annyira elegem van, de én nem tehetek semmit...

Közben persze ott ordít a kisördög a fejemben, hogy amíg én dolgozom, addig ő simán együtt lehet a barátnőjével, hiszen honnan is tudnám meg?! Megőrülök a gondolattól, hogy amíg én azért tűrök, hogy a lakást ne vegyék el, a hitelt fizetni tudjuk, addíg ő ki tudja, mit csinál - akár a lánnyal is lehet. Miért ne, hiszen hazudott róla. Nem tartom férfinak sem már, mert az aki a családja megélhetéséről nem tud gondoskodni, az nem férfi. Úgyí érzem, ez a vég, hogy ez a gondolat megszületett a fejemben...Soha nem kértem, hogy tartson el, én mindig becsületesen dolgoztam, én úgy gondolom, hogy egy házasságban 2 egyenlő fél kell, hogy legyen.De nálunk már nincsen egyenlőség, én valahol a lábtörlő alatt meghúztam magam, mert ha bármikor is szóvá tettem, hogy kezd aggasztóvá válni a helyzet és hogy én mennyire nem érzem jól magam,kikéri magának, hogy dehát ő beteg, miért nem értem meg?!

Sajnos a gyerekkel sem foglalkozik, amit látok - amikor én otthon vagyok, csak kötözködik vele, nincs rá tekintettel, nem próbálja meg megtalálni a közös hangot vele. Persze tudom, kamasz, nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Nekem sikerülni szokott.

Kedves Karolina! Őn szerint mit tegyek? Van visszaút, hogy visszakapjam a férjem, vagy teljesen reménytelennek tűnik a helyzet? Tudom, hogy ennyiből nem lehet "ítéletet hirdetni", de Ön szerint van esélyünk a normális életre?

Ha válaszol, nagyon köszönöm, Kyra



Kedves Kyra!
Az a benyomásom a levél alapján, hogy amit Ön úgy él meg, mint az utóbbi év krízisét, az fokozatosan, sok-sok év alatt alakult ki, de most a (lehetséges) szerető és a munkanélküliség miatt kénytelen észrevenni. Ahogy olvasom a levelet, érzem, hogy rég nincs hozzáférésük egymás érzéseihez, gondolataihoz. Van egy férfi, aki egyszer csak felmond a munkahelyén mondvacsinált (vagy legalábbis később okafogyottá váló) indokkal, aztán otthon van, nem fogad el másik állást, és nem tesz semmit. Nagyon is értem, hogy a Maga számára elviselhetetlen ez a helyzet, de arról tudunk valamit, hogy a férjével mi történt? Ez az életmód aligha vágya bármelyik férfinek, az ő önbecsülésének sem tesz jót, hogy nincs sikerélmény, egyre nőnek az anyagi gondok. Erős a gyanúm, hogy depresszió állhat a háttérben, talán az anyagi nyomás, talán más okok is közrejátszanak, de mintha férje nem hinné, hogy eleget tud tenni a kihívásoknak, ezért inkább elmenekül előlük. A magas vérnyomásra (vagy más testi tünetre) való hivatkozás tipikus megoldása azoknak, akik gyengeségnek tartanák, ha felvállalnák, lelki gondjuk van, segítséget pedig végképp nem kérnének.

Megértem, mikor azt írja, most már nem hogy szerelmet, de szeretetet sem érez. De ez a jelen helyzetnek szól, annak, hogy az Ön energiái is kimerülőben vannak. Gondolja át, mennyit ér ez a kapcsolat, idézze fel, ami összeköti, összekötötte Önöket, kezdve a megismerkedésükkel, hogy akkor mi tetszett férjében, és a többi szép emléket, és ennek fényében döntse el, tud-e még energiát fektetni ebbe a kapcsolatba! Nem csak Ön van bajban, higgye el, férje legalább annyira. A legfontosabb feladat az lenne, valahogy tudjanak beszélni róla, mégis mi történt, például miért érezte a férje, fel kell mondania a munkahelyén. Mi volt számára elviselhetetlen teher? Nem hiszem, hogy egyszerűen kedve szottyant pihenni, egyrészt az eddigi életében dolgozott, tehát nem olyan típus, aki nem hajlandó dolgozni, másrészt nyilván őt is nyomasztotta a hitel. Próbáljanak a korábbi erőforrásokra alapozni, arra, amit eddigi életükben jól megoldottak, és ezek is kerüljenek szóba, ne csak a hiányok, sérelmek, hiszen ha valaki egyébként is gyengének érzi magát, ez még jobban megbénítja.

Sajnos nem lesz könnyű dolga, mert egyértelmű, hogy férje nem könnyen beszél érzelmekről, talán még magának sem vallja be, mi a probléma. Mégis, ha támogatóan lép fel, több esély van arra, hogy tisztázzák, mi is történik maguk közt, a családban. A támogató alatt nem anyai-pátyolgató stílust értek, hanem őszinte, egyenrangú, nem hibáztató kommunikációt. Tudom, talán igazságtalan, hogy miután Maga tartja a frontot, most még megértő is legyen, de bármilyen kényelmesnek tűnik férje életmódja, úgy tűnik, most Ön az erősebb kettőjük közül.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. október 28., hétfő

335. Egyre jobban kezdek eltávolodni az emberektől.

Tisztelt Karolina!

17 éves,kamasz vagyok.A problémám az,hogy nem találom a helyem,néha beteges gondolatok,álmatlanság,rémálmok,fejfájás,gyengeség kínoz.Már öngyilkosságon is gondolkoztam(elvetem a gyenge embereket,így hát kizártam a lehetőséget).Szerintem ennek köze lehet a lelki állapotomhoz.A korosztályommal,osztálytársaimmal nem jövök ki túl jól,kevés barátom van.Régen ez nem így volt,őszintén egyre jobban kezdek eltávolodni az emberektől.Régen teljesen vidám,befogadott személyiség voltam,a lányokkal sem voltak soha problémáim,sportolok és rengeteg dolgot csinálok csak,hogy elűzhessem a negatív gondolataim.(Rendes családban nőttem fel).Régen sok probléma volt velem az iskolában,mára semmi probléma nincs,új osztályom van,de úgy érzem ez a depresszív állapot felerősödik bennem és teljesen felemészt.Dohányzom és mást is fogyasztottam hogy enyhítsem "fájdalmaim" de semmi nem használ.A segítségét szeretném kérni,hogy mi lehet a baj és mit tegyek,hogy újra a régi lehessek?Magányosnak érzem magam,de ugyanakkor csak nagyon kevés ember közeledését tudom elfogadni,borzasztóan lobbanékony vagyok és nehezen tűröm az "ostobább" embereket,sokszor stresszes vagyok és percek alatt képes vagyok teljes hangulat változáson átesni.Várom válaszát,nagy szükségem lenne a segítségére.
Előre is köszönöm.
Egy kamasz

Mr Anonim


Kedves Mr Anonim!

Őszintén szólva nem fogom tudni megmondani a levél alapján, hogy mi a probléma forrása, mert csak a "végeredmény" olvasható ki, az titok maradt előttem, mi volt ennek a folyamata, mi változott meg Önben, vagy éppen Maga körül. Egy biztos: érzékeny, kritikus (jó értelemben!) személyiség lehet, aki mélyebben éli meg a kamaszkorral járó viharokat. Örülök, hogy azt írja, rendes családból származik, mert ebből feltételezem, talán nincsenek komoly konfliktusok otthon, de mégis, kevéssé derül ki számomra, milyen ez a család: jó otthon a légkör, jó hazamenni, érzi, hogy biztatják, büszkék magára? Ezek is fontosak, még akkor is, ha ez az időszak éppen a szülőktől való eltávolodás időszaka - de akkor nem ijesztő a távolodás, ha az ember biztos az otthoni bázis megrendíthetetlenségében. Ezt gondolatébresztőnek szánom: gondolja át, az otthoni viszonyokkal elégedett-e, és ha nem teljesen, vajon melyik szülővel lenne könnyebb beszélni erről. Ők látják, hogy nehéz magának? Tudnak segíteni? Előfordulhat, hogy magának kell segítenie nekik, hogy tudjanak segíteni.

Én a legfontosabbnak az emberi kapcsolatokat látom, a barátságokat. Azt írja, nincs baj az osztállyal, mégis elszigetelte magát, és magányos. Nekem ez kissé ellentmondásos, illetve hiányzik valami a képből: ha szimpatikusak, vajon miért nem barátkozik velük? A lobbanékonysága miatt? Mert nem bírja az ostobaságot? Talán lenne, aki elfogadja lobbanékonyságával együtt, és biztosan nem mindenki ostoba. Azt gondolom, a kiút arrafelé vezet, hogy feléjük nyisson, akár kissé "erőltetve" is, mármint saját magán erőt véve, hogyha épp könnyebb útnak is látszik passzivitásba burkolózni, mégis tegyen lépéseket, hogy közelebb kerüljön másokhoz. Később majd nem kell erőltetni, hiszen biztos érik pozitív tapasztalatok, és onnantól kedve is lesz keresni a rokonszenvesek társaságát. A sport jó, de nehéz úgy elűzni a negatív gondolatokat, ha az ember csak magában őrlődik. Néha ki kell szellőztetni a gondolatokat, érzéseket, ami csak emberi kapcsolatokon keresztül, beszélgetéssel működik.

Kitartást kívánok mindehhez!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. október 25., péntek

334. Kamaszlányom azt állítja több rossz van az életében, mint jó

Kedves Karolina!

A segítségét szeretném kérni 8.-os kamaszlányommal kapcsolatosan.Előzményként leírom, hogy nagyon vártuk, normál időre született, nem volt semmi probléma a szülésnél, mégis lassan indult be a mozgásfejlődése, jártunk tornára, úszásra. Később jött a szobatisztaság kérdése, ami 2 évünkbe telt 3-tól 5 éves koráig,mert sokáig inkább visszatartotta. Ebben az időben szakember segítségét is igénybe vettük. Értelmileg szépen fejlődött, mindig nagyon szerette a könyveket, az óvodában inkább "jó" kislány volt, de senki nem mondta, hogy gond lenne vele. 


Aztán jött az általános iskola alsó tagozata, ami csupa jót hozott neki. Sikerei voltak a tanulásban, kis barátai is voltak, emellett járt táncolni, furulyázni. Ami ebben az időszakban még megvolt nála, az az ujjszopás. Aztán eljött a felső tagozat, ahol minden megváltozott. Kitalálta, hogy ő nem jár tovább táncra, mert nem érzi ott jól magát.Én is láttam, hogy nehezen alkalmazkodik idegen környezetben. Később a legjobb barátnője elpártolt tőle az osztályban, és egy másik visszahúzódóbb kislánnyal barátkozik most. Egy darabig szekálták is, mert esetlen volt, gyerekesebben gondolkodott. 

Az évek folyamán nagyon hullámzó volt a hangulata, úgy érezte nem értik meg a többiek, zárkózottabbá vált. Most nyolcadikra pedig már azt mondja, hogy több rossz van az életében, mint jó, különállónak érzi magát a kortársaitól, és nincs is miért élni. Iskolán kívül van egy nagyon jó barátnője, akivel már kiskoruk óta ismerik egymást, vele érti meg legjobban magát. Mióta ilyen zárkózott lett, hiába biztattam, hogy járjon zeneiskolába, táncolni. Látom fél az újabb kudarcoktól. Nehezen alkalmazkodik új dolgokhoz, fél tőle. 

Kérem írja meg, Ön mit tanácsol, hogy lehetne őt kimozdítani ebből a helyzetből. Előre is köszönöm a válaszát.

Adél


Kedves Adél!

Amit leír, annak más-más súlya lehet attól függően, hogy összességében tud-e örülni bizonyos dolgoknak a lánya. A kijelentés: "nincs miért élni" általános hangulatot jelez, vagy csak múló mélypontokat, amik között az alaphangulat azért jobb? Kamaszkorban természetesek a hangulatingadozások, az is belefér, hogy a gyermek zárkózottabb lesz, és megnyugtató, hogy azért most is van egy-két barátja, akivel, mint írja, jól megértik egymást. Ez fontos! Azonban, ha alapvetően a lehangoltság és örömtelenség jellemzi a lelkiállapotát, akkor mindenképp érdemes lenne pszichológiai segítséget igénybe venni. Nagyon ajánlanám, hogy keressenek a korosztályának megfelelő pszichodrámát, ami éppen a társas életben kicsit kevésbé taplraesetteknek sokat adhat. Én inkább ilyenfajta, azaz nem teljesítményorientált tevékenységekre helyezném a hangsúlyt, mintsem a különórák folytatására. Persze, kell sikerélmény is, de ha lánya eleve szorong, valószínűleg ezek a tevékenységek is inkább stresszt jelentenek most számára, mint örömet. Később, ha lelkileg helyre rázódik, talán újra kedvet kap hozzájuk. Az is fontos, hogy otthon mit közvetítenek felé. Nagy segítség, ha eltalálja a megfelelő középutat, amiben komolyan veszi lánya érzelmeit, nem bagatellizálja, ugyanakkor nem is ijed meg tőlük, nem tekinti úgy, hogy baj van vele. Ha a szülő úgy tekint gyermekére, mint akivel valami baj van, a gyerek is így fogja magát látni. Nincs baj, csak egy érzékeny kamaszlánya van, aki egy kis segítségre, biztatásra szorul, és legfőképp elfogadásra, hogy úgy jó, ahogy van.

Felmerült bennem, vajon mennyire kezelik nagylányként ezt a kamaszt, nem lehet-e, hogy ha nem is szándékosan, de egy kicsit a korához képest gyerekként bánnak vele? Az is lehet oka, hogy elbizonytalanodik egy fiatal, ha azt látja a szülein, megijedtek a kamaszodásától, a nővé válásától, nem engedik el könnyen. Nem tudom, ez-e a helyzet, de mindenképp érdemes őszintén megkérdezni ezt magától.

Összességében tehát elfogadás és elengedés a kulcsszó, úgy gondolom, támogassák a lányt, de csak néhány lépés távolságból, úgy mint kamaszt, ne mint gyereket.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. október 14., hétfő

333. Az én hibám, hogy mindig megbocsátok neki

Kedves Karolina!
Én egy 21 éves lány vagyok és a barátom is velem egykorú. Már féléves kapcsolatunkat ünnepeljük.Én elég érett gondolkodású lány vagyok, a barátom sajnos kevésbé. Ezzel is magyaráztam az eddigi viselkedését... " a fiúk mindig később komolyodnak meg"


De most már ,úgy vélem ,hogy nem biztos ,hogy ez itt a gond. Sajnos voltak apró vitáink,mint minden kapcsolatban vannak.Például a szabadidő elöltésén vagy a barátaink miatt , vásárlás és exbarátom miatt. De a gond ,hogy ő a dühét vagy haragját nem tudja máshogy levezetni,mint erőszakkal, akár tettlegességgel. Sokszor volt ilyenre példa, először csak vázát tört össze , tárgyakat vágott a falhoz , dobta ki a dolgaimat az ablakhoz , de később eltüntette a mobilomat és a kulcsomat , kizárt a lakásból,ahol lakom és sajnos ütött is meg és lökött is fel. Segítséghez már többször fordultam barátokhoz , akik a szakítás mellett támogattak persze. 

Az én saját hibám ,hogy mindent megbocsátok neki , mikor másnap újra és újra felkeres , szinte zaklat , hogy " megbánta és ez volt az utolsó " -sok esélyt adtam már neki. A gond,hogy be sem látja ,hogy milyen súlya van annak amit tesz és csak nevet rajta és letagadja. Kértem ,hogy forduljon orvoshoz segítségért, de nem hiszem,hogy megérti,hogy az agressziója nem normális. Ebben kérem a segítségét , adjon tanácsot ,hogy miként tudnék rajta segíteni vagy megértetni vele ,hogy a dühének nem a legjobb levezetése az ütés.

Előre is köszönöm a válaszát
Tisztelettel : Eszter


Kedves Eszter!

Abba most nem is mennék bele, hogy amit leírt, az a bántalmazó kapcsolatok jellegzetes dinamikája, a fokozatosan durvuló agresszió, mely a megbánás-könyörgés szakaszokkal váltakozik. És hogy kialakul egy mintázat, a másik fél minden alkalommal azt elhiszi, többé nem fordul elő, hiszen annyira hiteles a megbánás (persze, hogy hiteles, hiszen abban a pillanatban őszintén is gondolja az illető).

De inkább tágabb kontextusba helyezném a kérdést, túl a bántalmazáson: általánosságban is azt gondolom, nem érdemes arra építeni egy párkapcsolatot, hogy a másik majd megváltozik. Sem bántalmazás kapcsán, sem ha abban reménykedünk, majd kevésbé lesz lusta, majd többet kedveskedik, majd egy kicsit társaságibb lesz, majd nem lesz olyan csapodár stb. És úgy már egészen megfelelne, hiszen egyébként annyi jó tulajdonsága van, 85%-ban már most is remek ember. Ez egy alaptévedés, aminek talaján sok-sok kapcsolat megy tönkre. Ennek igazán tragikus változata, mikor valaki azt hiszi, majd ha megszületik a gyerek, megváltozik a párja. Azaz szül vagy nemz egy gyereket valakinek, akit nem tart alkalmas szülőnek. Arra gondolva, hogy a jövőben más lesz az illető. Miért lenne más? Ő az az ember, akit most lát. Csak kicsit, lassan lehet változni, és nem feltétlenül abba az irányba, ahogy az ember párja kívánná.

Röviden: akkor legyünk valakivel együtt, ha a jelenbeli, valódi énje tetszik, megfelel nekünk, ne akkor, ha el tudnánk képzelni másmilyennek, és az már tetszene. Általánosan fogalmaztam, de gondolom érti, hogyan vonatkozik ez Önre is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. október 5., szombat

332. Párom még nem akar gyermeket vállalni de nekem már minden vágyam az

Tisztelt Karolina!
Én egy 22 éves lány vagyok,aki mindig komolyan gondolkodott az élettel kapcsolatban. Nem voltam kicsapongó természetű. Az átlagnál érettebbnek érzem magam,ugyanakkor van egy dolog,ami emészt. Mindig is úgy éreztem,az anyaság az én hivatásom,fiatal anya szerettem volna lenni. Több mint egy éve erősen,mindennél jobban vágyom erre a szerepre.Sokat elemezgettem magamban,miért is szeretném ennyire,ne talán valami lelki gondom lehet,amivel ezt szeretném-e pótolni,de hosszú vágyakozásom közepette rájöttem,bármit teszek,hogy elfeledjem ezt az érzést,annál jobban érzem. Ha csak rá gondolok,szinte valóságosnak érzem a gyermekemet,aki még csak az álmaimban létezik. Mindennapi teendőim között nincs olyan dolog,amiről eszembe ne jutna,s ha meglátok kismamákat és gyerekeiket,örömmel és fájdalommal vegyes érzés uralkodik el rajtam.Nincs nap,hogy ne gondolnék még meg nem született kisbabámra.


Egészséges családban nőttem fel szerető szülők gyermekeként. Egy éve még,az előző párkapcsolatomban eldöntöttük az akkori párommal,hogy belekezdünk, mivel kapcsolatunk már évek óta tartott,s azt gondoltuk, megéri belevágni.7 hónapot próbálkoztunk sikertelenül aztán akkor véget is ért a kapcsolatunk sok év után, és ez után a reménnyel és várakozással teli időszak után.

Igazából sose működött a kapcsolatunk, hiba volt tervezni, de így utólag hálás vagyok hogy nem jött össze a baba.Viszont már akkor is akartam és ez az érzés nem múlt, sőt felerősödött az eddig is erősnél jobban.

Most van egy friss,3 hónapos kapcsolatom,ami eddig nagyon harmonikusnak tűnik,sok közös dolog van bennünk, komolyan gondoljuk és hosszú távra, s még ezekről a dolgokról is beszélgettünk,a párom is szeretne gyermeket,a gond viszont az,hogy nem mostanság,ami friss kapcsolatnál érthető is,viszont én félek,mi van ha csak hosszú idő után szeretne gyermeket vállalni.

Én már készen érzem magam az anyaságra,s ő még nem érzi magát készen.Nem akarom elijeszteni magamtól ilyen korai vallomással,de nagyon félek,hogy ő még jó darabig nem lesz készen.Sógornőm 24 hetes terhes,nagyon várom a babát,hogy megszülessen,nagyon fogom őt szeretni.Kicsit kárpótol a sajátomért de a vágyakozásom így sem szűnik.Titkon abban reménykedem,párom kedvet kap ezáltal az apasághoz.
Nagyjából felvázoltam Önnek a történetem.

Meg tudná kérem válaszolni,hogy ez az érzés természetes,valóban megérhettem az anyaságra lelkileg is?Mit tegyek,ha párom még nem akar gyermeket vállalni és nekem már minden vágyam az? Kicsit vannak félelmeim is,mivel előzőleg nem sikerült több hónapig.

Kérem segítsen,előre is nagyon szépen köszönöm válaszát,további szép napot kívánok Önnek!
Tisztelettel: Ilona


Kedves Ilona!

Csak manapság számít korainak, hogy valaki 22 évesen anya legyen, igaz, változott az élet, és a többség valóban nem érett még 22 évesen a gyermekvállalásra. Biztosan sok oka van ennek, az egyik kézenfekvő, hogy sokkal többféle életpálya közül választhatunk, végtelen lehetőségek közül alakíthatjuk ki, kivé válunk, miről fog szólni az életünk, így érthető, hogy az identitás kialakítása időigényesebb feladat, mintha egyfajta utat látnánk magunk előtt. De persze nagy a különbség, ki mikorra érik meg. Annak alapján, hogy 22 éves, nem mondanám, hogy nem lehet valós vágy a gyermekvállalás (bár muszáj hozzátennem, létezik a "korai zárás" nevű jelenség, ami épp arról szól, kellő próbálkozás nélkül köteleződik el az ember. Nincs eléggé megdolgozva a választás, és később ébredhet rá, ez nem is az ő útja.)

Ami nekem feltűnő a levélből, hogy a gyerek kérdésen kívül valahogy nem jelenik meg kellő súllyal semmi más. És ezért javaslom, mégis legyen óvatos! Vágyik gyerekre, örülne, ha már babázhatna, ez rendben van. De ez a mostani kapcsolat milyen, hogyan változik, mi jó benne, hol tart stb.? Ezek költői kérdések, nem várok választ, csupán arra utalok, hogy mintha elsikkadna az az ember, akivel együtt vannak, és a kapcsolatuk fejlődése, mintha nem kettőjükre lenne szabva a gyermek utáni vágy, nem a kapcsolatuk érett volna meg rá, hanem az lenne a helyzet, hogy Ön gyermeket szeretne, és -elnézést, hogy így mondom-, a párja eszköz ehhez. Nem személyre, élethelyzetre, kapcsolatra szabott a vágya. És nekem ez arra utal, hogy mégis valami másról szól ez, főleg, hogy ennyire elhalványul emellett minden más az életében. Tévedhetek, hiszen nem ismerem Önt, de ennyi alapján az az érzésem, mintha, ahogy érzésem szerint Önben is megfogalmazódott ez, valamit pótolni akarna a gyermekkel. Az a kérdés, a többi dolog helyén van-e az életében. Van-e, ami érdekli, foglalkoztatja, egyéb célok? Fontos emberi kapcsolatok? És persze nem utolsó sorban: feldolgozta-e a volt párkapcsolatot, azt, hogy vége lett, és azt az élményt, hogy nem fogant meg a gyermek? Vajon nem azért érdekli ennyire a kérdés, mert szeretne megnyugodni, hogy teherbe tud esni?

Mivel keveset tudok Önről, pontos képem nem lehet arról, miről szól az Ön életében ez a téma, csupán annyit tanácsolhatok, a gyermekvállalás előtt járjon ennek utána, akár szakember segítségével, önismereti céllal.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. szeptember 25., szerda

331. Más is mondta hogy hagyjam el...mégsem tudom mit tegyek?

Kedves Karolina! Segítséget kérnék, illetve tanácsot.

Közel egy éve vesztettem el súlyosan beteg Gyermekemet. Nagyon nehezen dolgozom fel, és iszonyatosan hiányzik. Nincs pillanat, hogy ne gondoljak Rá és ne érezzek végtelen fájdalmat.
Senkit nem hibáztatok érte, sem orvost sem magunkat.

Eddig sem volt rózsás a kapcsolatunk a férjemmel, de utána a poklokat járta meg a kapcsolat.
Folyamatos veszekedések sorozata következett teljes mértékben elhidegültünk egymástól.
Ő váltig állítja, hogy szeret, mindenáron ragaszkodik hozzám...én nem. Nem vágyom az érintésére, a jelenlétére és egyáltalán semmire ami vele kapcsolatos.

Több dolgot megpróbáltunk már. Meghitt romantikus estét (ami nekem egy szenvedés volt), nyaralást a gyerekek nélkül (alig vártam, hogy vége legyen).

A gyermekeimmel (két iskolás korú kislányom van) nagyon jól érzem magam, ha együtt vagyunk teljesnek érzem magam, viszont ha már négyesben kell lennünk borsódzik a hátam.

Nincs alapvetően a férjemmel gond, nem kocsmázik, nem herdálja a pénzt, talán kicsit indulatosabb, de ez érthető. Viszont nagyon uralkodó típus. Talán nem csalt meg soha, talán soha nem volt rajtamkívül más kapcsolata, de én soha nem nyomoztam ez után.

Ő váltig állítja hogy van valakim, ezért nem kívánom őt. Nincs más rajta kívül férfi az életemben, de ezt neki hiába mondom. Azt mondta várjunk egy kicsit hátha azért vagyok ennyire elutasító, mert megvisel a gyász....

Tudja, bevallom őszintén én az utóbbi időben nagyon megváltoztam. Hol jobb a hangulatom hol rosszabb. Ez változik egyik pillanatról a másikra. Sokat sírok és legalább annyit nevetek. Alapvetően ez utóbbi jellemzi a hangulatom, de 15 éves házasságunk alatt soha nem éreztem ennyire nőnek magam mint mostanában,de csak akkor, hogy ha ő nincs mellettem, előtte szégyellem hogy egyáltalán vagyok (ha érti mire gondolok). Ha velem van, kicsinek és butának érzem magam.
én mindig azt kérdezem, hogy és ha nem így van akkor...?

A gyerekek is látják, hogy szenvedek, más is mondta hogy hagyjam el...mégsem tudom mit tegyek?
valóban várjak még? valóban azért nem szeretem, mert még erősebb a gyász?
Köszönöm hogy elolvasta levelem:
Gabriella



Kedves Gabriella!

Fogadja őszinte részvétem!
Kevesebb, mint egy éve vesztette el gyermekét: bár fájdalomból sok, de ahhoz, hogy feldolgozza a gyászt, és megtanuljon együtt élni a veszteséggel, kevés. Még ha tökéletes is lett volna kapcsolata férjével, akkor is próbára tenné ez az időszak. Ez most valóban próbatétel a kapcsolatuk szempontjából, amit nem érzek lezártnak, azaz nem gondolnám, hogy váljon, mert elhidegültek, de azt valóban gondolom, hogy ebben a pillanatban nincsenek jó úton a megoldás felé. A romantikus vacsora és a nyaralás jó ötlet lenne egész más élethelyzetben: ha nagyjából minden rendben lenne, csak kissé eltávolodtak volna egymástól, és csak fel kellene éleszteni a szikrát. Önök most krízishelyzetben vannak, gyászidőszakban, melyben egymásban tudnának támaszra lelni, ha megtalálnák az utat egymáshoz. Csak a férje van ugyanabban a helyzetben, mint Ön, és csak Ön van ugyanabban a helyzetben, mint ő. Persze, egyikük anya, másikuk apa, és két különböző személyiség, de talán érti, mire gondolok. Nem csoda, hogy tele van indulattal, és borzasztóan érzi magát a társaságában, ha nem érzi, hogy társak lennének ebben a gyászban. Azt javaslom, keressenek fel egy tapasztalt párterapeutát, és adjanak esélyt annak, hogy megtalálják az utat egymáshoz! (A tapasztalatot azért hangsúlyozom, mert meglehet, már jártak is valakinél, és talán éppen párterápiás feladat volt a romantikus vacsora... Ha így is történt, ne adják fel.) Ne várja magától, hogy rögtön pozitív érzései legyenek férjével szemben, ebben a pillanatban talán Önök ketten vannak a legtávolabb egymástól a Földön, hiszen Maguk között tornyosodik a közös gyermek halálának fájdalma, amiben még nem találtak egymásra. Ha sikerül beengedni egymást erre a területre, akkor fognak változni érzései, és akkor talán Önök lesznek a legközelebb egymáshoz.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. szeptember 16., hétfő

330. Minden ürügyet megtalál, hogy hívogasson

Kedves Karolina!
2011-be halt meg édesapám, édesanyámat nagyon megviselte. Egy településen lakunk, a testvérem Budapesten. Eleinte gyakran látogattam, hogy enyhítsem a magányát és mindennap beszéltünk telefonon. Így, két év után is anyukám állandóan telefonál, amikor unatkozik, van olyan nap, hogy 4-szer is. Minden ürügyet megtalál, hogy hívogasson. Ugyanakkor, a testvéremmel legfeljebb egyszer egy nap beszél. Sajnos egyre terhesebbnek érzem ezt a dolgot, a férjem is egyre nehezebben tolerálja.
Már említettem neki, hogy foglalja el magát, olvasson könyvet, vagy járjon el hasonló korú társaságba, de mintha meg sem hallaná, és mindig azt mondja, hogy nekem fogalmam sincs, hogy milyen rossz egyedül. Volt rá példa, hogy hívott, és kérdeztem, hogy mi a gond, akkor azt felelte, hogy semmi, csak valakivel beszélni akart,én éppen el voltam foglalva, ezt közöltem vele, erre ő azt válaszolta, hogy az biztosan fontosabb nekem, mint ő. Erre mit lehet mondani? Tanácstalan vagyok, mert nem szeretném megbántani, de ez így nekem, érzem, hogy nagyon rossz. Nem igazán tudom, hogy mit tegyek!

Dalma

Kedves Dalma!
Apja halála után talán indokolt volt az intenzív kapcsolattartás, de a gyászév letelt, mára már életformává vált a napi többszöri beszélgetés. Nem kríziskezelésről van hát szó, hanem berögzült szokásról. Leveléről az jutott eszembe, hogy minden lelkisegély szolgálatot hívnak úgynevezett "krónikus hívók", akik nem egy aktuális, feszítő probléma megoldását várják a segítőtől (és ha megkapták, továbblépnek), hanem életformává válik számukra, hogy rendszeresen elbeszélgetnek a szolgálattal. Néha csak az időjárásról, vagy arról, mit főztek aznap. Ezzel nincs is baj, ám ha ez túlmegy egy határon, például mindennapossá válik, akkor a saját érdekükben korlátozzák őket, csak a hét bizonyos napján, vagy csak bizonyos időtartamban beszélnek velük. Ennek értelme, hogy ne erre korlátozódjon életük, kicsit rá legyenek kényszerítve más emberi kapcsolatokra is, a lelkisegély ne elégítse ki az emberi kapcsolatokra irányuló minden szükségletüket.

Ezt azért írtam le ilyen részletesen, mert Önnek is van egy krónikus hívója, akit korlátoznia kell a saját és az ő érdekében is. Nem lehet egyszerre a lánya, a szomszédja, a barátnője (hogy tovább menjek: az elhunyt férje...). Ön "csak" a lánya, legyen olyan a kapcsolat Önök között, mint egy jó anya-lánya kapcsolat, beszéljenek naponta-kétnaponta egyszer.

Hogy mit mondjon Édesanyjának? Erre is lehet persze ötleteket adni, de azt gondolom, ki fogja találni, ha Önben belül megerősödött az elhatározás, és ha megbékélt azzal, hogy ez egy darabig nehéz lesz, de tudja, helyesen cselekszik. A lényeg nem az, hogy mit mond, hanem hogy hogyan. Nyugodt kedvességgel. Nem esedezik, hogy hívja kevesebbet, de nem is támad, nem sértődik meg. Ha azt vet fel Édesanyja, hogy akkor ez a dolog Önnek fontosabb (ami miatt leteszi), mondhatja, ebben a pillanatban valóban fontosabb, mint hogy sokadszorra aznap beszéljenek. De olyan egyszerű technikai megoldás is megteszi, ha hívja Önt, küld egy SMS-t (vagy szóban mondja), hogy elfoglalt, majd este visszahívja. Ezek már részletkérdések, azt hiszem, nem ez nehéz Önnek, hanem hogy megengedje magának, hogy határokat húzzon.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. szeptember 10., kedd

329. Azt gondolja, hogy lehet, hogy meleg

Kedves Karolina!
A férjemmel elég régóta sok vitánk van,leginkább a pénz miatt, a így a szexuális életünk szinte semmi. Azt mondtam neki egyik nap, hogy költözzön el, hátha változtat a viselkedésén, de az ellenkezőjét értem el. Nagyon hiányzik, nagyon szeretem. Van két kis gyermekünk. Beszéltem vele és mondtam, hogy hiányzik, és azt mondta, hogy ő neki is mi. Szeretne megölelni, de van valami, ami nem hagyja nyugodni. Azt gondolja, hogy lehet, hogy meleg, bár nem vonzza senki, még az elköltözése előtt pedig mondta, hogy mennyire kíván, de nem akar kihasználni. De ez a gondolat, nagyon nyugtalanítja, és így nem akar visszajönni, hozzánk mert nem tudja,hogy mi van és sajnál minket, és nagyon szeret bennünket. Én ezt nem tudom elfogadni, hogy az egyik nap kíván, a másik nap gyanakszik arra, hogy meleg. Lehet, hogy a sok vita összekavarta benne az érzéseket. Mi tévő legyek? Nagyon szeretem.

Judit

Kedves Judit!
Nem gondolnám, hogy a veszekedések miatt merült fel férjében a gondolat, hogy meleg. Éppen fordítva: azt hiszem, azért "kellett" annyit vitázni a pénz kapcsán, mert hiányzott az intimitás, és ilyenkor jól jön egy téma, amit ki lehet nevezni feszültségforrásként. Kevés a pénz, tehát nincs szex. Valójában nincs szex, mert gond van a kapcsolattal (lehet, azért, mert férje valóban meleg, ezt nem tudhatjuk mi most, hiszen ő sem tudja még), tehát mindenkiben nő a feszültség, mert érzi, valami nem stimmel. Senki nem tudja, mivel van gond, így hát elkezdi keresni, mi okoz problémát, és sok minden kínálkozik, például az, hogy feszültek a pénz miatt. Ez arra is alkalmas, hogy eltereljék a figyelmet a személyesebb problémákról. Persze, mindez nem tudatosan, nem szándékosan történt.

Amit most tehet, hogy megpróbálja elviselni a jelenlegi helyzet bizonytalanságát (hogy nem tudja, helyreáll-e a család, hogy valóban meleg-e a férje), és minél nyitottabban, ugyanakkor nyugodtabban kommunikálni férjével arról, melyikük mit szeretne. Mi az, amiben biztosak. Jó kiindulási pont például, ha abban biztosak, hogy jót akarnak a gyerekeknek, és hogy normális viszonyt szeretnének egymással. Akkor egyelőre ezen lehet dolgozni. Napolják el azt a kérdést, együtt maradnak-e (vagy inkább újra együtt lesznek-e). Az segít a legtöbbet, ha nem keresnek hibást, sőt, még hibát sem. Olyanná alakult a kapcsolat, ami már egyiküknek sem jó. Most azt kell nyitottan megnézni, vajon ki tudnak-e alakítani egy másfajta kapcsolatot: akár párkapcsolat formájában, akár barátként és szülőtársként.

Lehet, hogy férjének még sok idő lesz, míg megbizonyosodik róla, meleg-e, ezt hiába próbálná sürgetni. Ebben a pillanatban olyan megoldást kell találni arra, hogy elviselhető legyen a légkör, amibe belefér, hogy nyitva marad ez a kérdés.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. szeptember 3., kedd

328. Megcsaltam őt, mivel ő is ezt tette velem

Tisztelt Cziglán Karolina!

Az én problémám igen összetett. Nagyon hálás lennék, ha valami jó tanáccsal tudna ellátni, mert már az öngyilkosság gondolata is megkörnyékezett, nem is egyszer. 43 éves vagyok és 18 éve házas,két lányunk van. 10 és 16 évesek.

Egy jó pár éve kezdtem azt érezni, hogy a feleségem eltávolodik tőlem, tudtam hogy szeret, de már nem olyan volt mint régen. Fél évvel ezelőtt, nem tudom mi okból, talán az Isten akarta így, talán nem, de felkeresett az életem első nagy szerelme Szlovákiából, akivel 18 évesen fülig oda voltunk egymásért, de két év után a pénztelenség és a talán az akkori rendszer is lehetett az oka, de én elfelejtettem azt a nőt, mert csak ritkán tudtunk találkozni. Most viszont újra szerelembe estünk. Ráadásul sokkal jobban, mint annak idején, és ez a lamour azóta is tart, és egyre többet találkozgatunk, amire már a feleségem is rájött, és voltak vitáink ezen. Bár nekem mindig is lelkiismeret furdalásom volt, amikor vele találkoztam, mert éreztem hogy a feleségem sohasem tenne ilyet velem.

A hetekben viszont igen gyanús lett a feleségem, és nyomozni kezdtem utána, ami alapján kiderült, és ő be is vallotta, hogy már 2 éve van valakije, de sírva esküdözött, és a nyakamba borult, hogy mindig is lelkiismeret furdalása volt ezért, és mostantól vége, befejezte. Megbocsát nekem, és kezdjünk újra mindent, ha én is megtudok neki bocsátani, mert ő nem akar engem elveszíteni és szeret engem. Így, ha újra kezdünk mindent az én lelkiismeretemnek is könnyebb, hogy megcsaltam őt, mivel ő is ezt tette velem, és már régebben, mint én ővele. Viszont most a Szlovák lány sír nagyon, hogy ő sosem hazudott nekem, én vagyok neki a minden, és csak velem akar élni, és nem tudja miért akarom azt a nőt választani, aki már 2 éve hazudozik nekem. Ő az idén vált el, mert a férjének már 10 éve szeretői voltak, és nem bírta tovább elviselni. Most viszont nem akar már nélkülem élni, én vagyok neki a minden.

Én viszont tanácstalan vagyok. Ragadjam meg az alkalmat a feleségemmel való békülésre (megbízva benne úgy, hogy előző nap még a találkát beszélte meg a férfivel), eldobva ezzel azt, aki szeret engem nagyon, és én is őt, vagy szakítsam szét a családomat, annak ellenére, hogy a feleségemet is szeretem, és nem tudom kiverni a fejemből az együtt eltöltött 18 évet.
Tudom, sokan mondják nem lehet egyszerre két nőt szeretni, én mégis ebben a helyzetben vagyok.
A szlovák nő viszont úgy ragaszkodik hozzám, mint egy gyerek, és soha senki nem szeretett még így engem. A feleségem viszont két éve hazudozik nekem. Igaz fél éve már én is neki. Mégis szeretem őt is. Nem tudom mit tegyek.

Köszönöm megtisztelő válaszát!

István


Kedves István!

A jelenlegi, csak fájdalmasan megoldható helyzetet vegye úgy, mint az árát annak, hogy már régen érezte, gond van a házasságában, mégsem tett aktív lépéseket. Ilyenkor előbb-utóbb felbukkan egy harmadik. Ha jól működött volna a házasság, bizonyára egyikük sem lett volna nyitott a külső kapcsolatra. Mindenképp komoly veszteség lesz lemondani az egyik nőről, ezt nem tudja megspórolni. Annak idején, mikor elkezdte érezni, hogy gond van a házassággal, amennyire leveléből kiderül, aktívan nem sokat tettek, hogy javítsanak a helyzeten, és ismét közel kerüljenek egymáshoz. Most jóvá teheti ezt, és kezébe veheti az irányítást. A legrosszabb az lenne, ha nem tudván dönteni a két nő között, várna, hogy megoldódjon magától a helyzet (például valamelyik nő mondjon nemet). Ezt azért írom, mert sokakkal történik ez, és bár abban nem adhatok tanácsot, kit válasszon, de azt határozottan javaslom, hogy ez utóbbi, mindenkinek ártalmas megoldást ne válassza. Egyszóval: bárhogy is dönt, fel kell vállalni a gyászt és veszteséget a döntés következtében.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. augusztus 27., kedd

327. Számitógépén olyan lányok vannak, akiket megkötöztek

Kedves Karolina!

A párommal több mint fél év vagyunk együtt, a kapcsolatunk rendkívül harmonikus, mind lelki mind fizikai téren. Mindketten huszonévesek vagyunk. Nem szoktunk veszekedni, nagyon szeretjük egymást. Nemrégen a számítógépén egy egész sorozat videót találtam, melyen olyan lányok vannak, akiket megkötöztek. A lányokat nem verik meg, nem bántják, csak megkötözve vannak. A videók többségén a lányok élvezik a helyzetet, de előfordul, hogy eljátsszák, hogy nekik ez nem jó - de ott is látszik, hogy csak színészkednek. Kérdőre vontam a párom, ő bevallotta, hogy évek óta ilyen videókat néz, pornó HELYETT, de tőlem teljesen külön akarta választani ezt az "énjét". 


Nem akart rávenni semmi ilyesmire, és hangsúlyozta, hogy csak olyan videókat néz, ahol a lányok tényleg nem szenvednek. Az tetszik neki, ha az egyik fél kiszolgáltatott helyzetben van, de csak akkor tetszik neki, ha tényleg nem élnek vele vissza. Elmondta, hogy az olyan videók, ahol akár csak picit is fájdalmat okoznak a lányoknak, már nem bírja nézni. Én nem nagyon tudok megbarátkozni a helyzettel. Nagyon félek, hogy eldurvul a dolog, és később megnézni a sokkal erőszakosabb videókat is, avagy esetleg erőszakos lesz - bár eddig erre semmiféle jel nem utalt soha - akkor sem, mikor én valamire nemet mondtam, akár szex közben is.

Ön szerint el kéne tudnom fogadni ezt a helyzetet, vagy veszélyben vagyok?
Várom válaszát!
Előre is köszönöm:
Hajnalka



Kedves Hajnalka!

Emiatt biztosan nincs veszélyben. Az ember szexualitása sokkal változatosabb, mint amit mások számára is hozzáférhetővé tesz. Persze, jó, ha párkapcsolaton belül ennek egy részéről lehet beszélni, de nem kell, hogy minden fantázia közös, megosztott legyen. Önnek tehát nincs dolga ezzel, különösen így, hogy párja sem várja Öntől, hogy megvalósítsák a megkötözős jeleneteket, és Maga sem vágyik rá. Egyébként nagy különbség, hogy valami fantázia szintjén vonzó, vagy valóban meg is akarja élni az ember. Lehet érdekes valamit elképzelni, látni, de ebből nem következik egyenesen, hogy az ember a valóságban is szeretne hasonló helyzetbe kerülni.

A megkötözés sokak számára izgató, ezt mutatja a bilincs, mint szexuális segédeszköz léte. Ennek nincs köze az erőszakossághoz. Inkább egyfajta kontrollvesztettséget jelent annak részéről, aki meg van kötözve, a másik fél pedig talán a teljes önátadást látja benne. Baj akkor lenne, ha párjánál ez feltétele volna annak, hogy élvezze a szexet, de úgy tűnik, erről szó sincs.

Vajon miért ijesztette meg ez az információ ennyire? Ezt csak gondolkodtató kérdésnek szánom saját maga számára.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. augusztus 10., szombat

326. Megtudtam, hogy anyum csalja apumat

Udv! 
Tanacstalan lettem, ezert fordulok segitsegert. Megtudtam, hogy anyum csalja apumat, talaltam emaileket a telefonjaban, mert mar gyanusan sokszor vonult felre, es meg a wc-re is magaval vitte a mobiljat. 1 napig emesztettem magam de amikor megint jelzett a telefon az uj uzenetrol elpattant az agyam es megmondtam, hogy tudok a dologrol.

Az elejen tagadta, de vegul mindent beismert. Kb 1 eve van neki ez a masik "szerelme". Kerdeztem, hogy de akkor miert nem valt el apatol, hiszen igy is sokat veszekedtek, de nem adott normalis valaszt csak dadogott penzrol, meg felelmrol..

Apa.nem az az agressziv fajta. Azt is mondta, hogy apaval.mar nem akarja helyrehozni a kapcsolatat. Igy kijelentettem, hogy vagy elvalik tole szepen, megmondja hogy mar nem.szereti stb. igy apanak nem.kell tudnia errol a masik palirol, vagy ha tovabb szivatja apat akkor elmeselek mindent neki az emailekrol... 

21 eves lany vagyok es meg 12 napig anyuval kell egyutt dolgoznom de hanyingerem van ha ranezek, mert mi mindig ossze tartottunk de cserbenhagyva erzem magam es hatalmasat csalodtam. Nincs tesom de szeretnem, hogy valaki mondjon ra valamit. Mit csinaljak? Helyesen cselekedtem?
Heni

Kedves Heni!

Megértem az érzéseit, hiszen volt egy elképzelése a családjáról, édesanyjáról, és ez most hirtelen megkérdőjeleződött. Így érthető a csalódottsága, dühe. Ugyanakkor érdemes tudatosítania, hogy ez a kérdés szülei párkapcsolatára vonatkozik, azt érinti. Nem Önt csalta meg édesanyja, hanem az apját. Ne haragudjon, ha nyersen hangzik, de Önnek, mint gyermeküknek, ebbe nincs beleszólása. Gondoljon bele, ha valamelyik szülő abba akarna beleszólni, hogyan vezeti párkapcsolatát! Találnának egy SMS-t, ami nem tetszene nekik, és zsarolnák, hogy kínos helyzetbe hozzák, ha nem olyan lépéseket tesz, amiket ők elgondoltak. Valószínűleg fel lenne háborodva, hogy illetéktelen területre tévedtek... 

Ön talán attól tart, anyja melletti kiállás, apjával való kiszúrás, ha hallgat, de itt nem cinkosságról van szó, nem kell választania, ugyanis ezt a kérdést nem az Ön kompetenciája kezelni. És azt se felejtse el, hogy a teljes történet kis szeletébe nyert csak bepillantást! Nem tudja, hogyan alakult a szülők kapcsolata, milyen sérelmek lehetnek egyik-másik oldalon, mi vezetett a megcsaláshoz. De ezt az ember legkevésbé szülei kapcsán láthatja tisztán, hiszen nem kívülálló, Önnek megvannak a saját érzelmei, viszonyulásai. Javaslom, helyezkedjen vissza abba a szerepbe, ami a valóság, hogy Ön a szülei gyermeke, nem pedig bírája. Az a fontos, hogy anyaként, apaként mit érez irántuk. Most dolga van: egy új információt be kell illesztenie az anyjáról alkotott képbe. Ha ez sikerül, bizonyára dühe is enyhülni fog.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

325. Romával jár és ezzel megbánt bennünket

Kedves Karolina!
Egy aggódó keresztanya vagyok. A keresztlányom egy cigány ill. félcigány fiúval jár egy éve. Családunk soha nem szidta a cigányokat- bár elég sok van a környezetünkben - , pedagógus lévén sokat tanultam kezelésükről, kultúrájukról, mindennapi életem része a velük való kapcsolat. Ismerek rendes és nem rendes családokat. Sajnos az utóbbiakból több van felénk. Ezt nagyon nehezen viselem, s édesanyám és persze testvérem is.

Amikor 1 éve keresztlányom boldogan közölte, hogy van új barátja, de még nem beszél róla többet, örültünk, mert előtte szakított az előző barátjával. Sajnos egy hét múlva nagy tragédia következett be, keresztfiam (keresztlányom testvére)szerelmi bánatában öngyilkos lett. Nagyon megviselt mindannyiunkat és a mai napi nehéz. Keresztlányom 1 hónapra rá mondta el, hogy hogy hívják az új barátot, és rögtön kiderült származása./Sőt az apa családja közelében nőttünk fel és nem voltak pozitív emlékeink/

A lelki traumáját figyelembe véve próbáltunk vele finoman beszélni, tudattuk vele, hogy nem örülünk, mi nem szeretnénk, és ezzel megbánt bennünket,de ő annyira szerelmes lett, hogy figyelmen kívül hagyta érzéseinket. Mi 1 éve abban bízunk kiszeret belőle,ő pedig szerintem arra számít, hogy megenyhülünk.

Már találkoztunk a fiúval,barátságos, tisztelettudó, dolgozik.Szeretnénk elfogadni,vártunk, de egyre nagyobb bennünk a tiltakozás, amit visszafojtottunk eddig. Nem tudom elképzelni, pl. hogy most meghívjuk ünnepi ebédre hozzánk, és ezt megmondtuk neki. Keresztlányom most ezt nagyon rossz néven veszi, és azt mondja, hogy akkor ó sem jön. Nem szeretnénk őt is elveszíteni. Mennyire lehet neki megtiltani 21 évesen? Mi a helyes viselkedés a család részéről? Vagy várjunk még? Mit mondjunk neki? Kérem segítsen!
Köszönettel: Krisztina



Kedves Krisztina!
A megoldandó feladat nem a keresztlányával való viszonyban van, hanem az Ön (Önök) viszonyulásában. Gondoljon bele, ha nem volna roma a fiú, akkor megfelelő oknak találná-e az elutasításra, hogy rossz tapasztalatai voltak a fiú apjának családjával? Miközben a fiú barátságos, tisztelettudó. Azt gondolom, az apja családja senkin sem kérhető számon, csak saját viselkedése.

Őszinte leszek, felzaklatott levele. Nehéz volt olvasni, hogy egy láthatóan aggódó, jószándékú, intelligens asszony azt írja, nem tudja elképzelni, meghívjon ünnepi ebédre valakit, aki egyrészt keresztlánya választottja, másrészt az Ön tapasztalata szerint is barátságos, rendes ember, mégsem hívná meg, mert roma. Mintha egy leprásról vagy olyanról írna, aki valami szörnyűséget követett el Ön ellen. Próbálja elképzelni, hogyha Ön született volna romának, vajon hogy esne Önnek, mit kezdene vele, ha nem tettei alapján ítélnék meg, hanem származása, illetve egyes családtagjai alapján?

Tágabb perspektívából nézve: nem, nincs értelme egy 21 éves nőt tiltani a szerelmétől, de valószínűleg egy fiatalabbat sem. De bűntudatot kelteni sincs értelme, mondván, hogy szerelmével megbántja magukat. Nem azért választotta szerelmét, hogy bántsa Önöket, hanem mert bizonyára értékesnek tartja, jól érzi magát vele, szereti őt. Nem tudják őt elfogadni, párját elutasítani, csak együtt a kettőt. Én az elfogadást tanácsolom, de a döntés az Öné.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. augusztus 1., csütörtök

324. Hogyan adjak önbizalmat annak akinek nincs?

Kedves Karolina!

Hogyan adjak önbizalmat annak akinek nincs?
Konkrétan a páromról van szó. Már 30 éves és nincs önbizalma. Elmondása alapján tudom, hogy nem volt éppen felhőtlen a gyerekkora és sokszor nem élhetett igazi gyerekként. Mindig azt hallotta, hogy ő mire nem képes és mit nem tud megtenni. Ami a legrosszabb, hogy ezt a saját Édesanyjától kapta meg. Aki úgy nyilatkozott nekem nem olyan túl régen, hogy örülhet, hogy csak ennyire stikkes a fia...

Én úgy látom, hogy nagyon intelligens és céltudatos, amit a csekélyke önbizalma nagyon hamar le is tör és gyorsan jut el a meg tudom tenni és képes vagyok rá álláspontról az ez nekem úgy sem fog sikerülni stádiumig.

Nekem nem okoz gondot, hogy édesapjának mentális problémái vannak, mert a Párom ezt gyógyszerek nélkül, nagy odafigyeléssel legyűrte magában. Mentálisan és pszichésen is erős, de a belenevelt gátakon nem képes fölülemelkedni. Sokszor beszélgetünk a gyerekkorunkról és arról, hogy min is mentünk át és sajnos neki nem igazán volt gyermekkora. Nem mesélt neki senki, nem mondták neki, hogy ügyes vagy, hogy ez az, csak így tovább, megy ez neked....

Amikor a tanulásról van szó a mai napig megkérdezi tőle az anyja, hogy azt meg minek, meg úgy sem megy az neked...

Ön szerint ezeken a dolgokon hogyan tudna túl lépni, hogy egy stabil és lelkileg is rendezett életet tudjunk élni, amit nagyon, de nagyon szeretnénk?
Rita


Kedves Rita!

Sok minden kiderül leveléből, de egy dolgot homály fed: Önnek mi a problémája? Önnek. Utolsó soraiból kiderül, hogy érez valami megakadást kapcsolatukban, amit párja gyermekkorával és önbizalomhiányával köt össze, de nem fogalmazza meg saját érzésként, problémaként. Arról ír, párjának van gondja, az Öné legfeljebb az, hogyan segíthetne neki, de mégis Ön ír, tehát valamilyen módon Ön szeretne segítséget.

Hogy a megfogalmazott kérdéssel foglalkozzak: párként a puszta létével, azzal tud segíteni, hogy nem szerencsétlennek, hanem erősnek és értékesnek látja őt. Jó, ha dicséri, de nem anyáskodó, kifundált módon. Ne akarja megmenteni, segíteni neki, ne akarjon pár helyett pótanya vagy pszichológus lenni, mert Ön "csak" (és hangsúlyozom az idézőjelet!) egy jó pár tud lenni: akkor ad a legtöbbet, ha a helyén van. Ezt azért is írom, mert párkapcsolatban könnyen előfordulhat, hogy az egyik embert csak a jó szándék vezeti, valóban szeretetből akar a másiknak segíteni, de a másik megérezvén ezt a segítő szándékot "lenyomva" érzi magát, azaz még kisebbnek. Azért, mert a segítő-segített viszony aszimmetrikus, a párkapcsolat (legalábbis nagyjából) szimmetrikus. Olyan érzést kelthet a segítési szándék, hogy "én rendben vagyok, téged viszont támogatni kell". még akkor is, ha a megfogalmazott szavak épp az ellenkezőjéről szólnak. Arról, hogy "erős, ügyes, stb. vagy". De ha ezt úgy mondja, hogy fel akarja emelni a másikat, akkor abban benne van az üzenet, hogy maga felül van, és azt a hatalmat tulajdonítja magának, hogy Ön az, aki olyan helyzetben van, hogy emelhet. Ez a gondolatom az első mondatáról is: "Hogyan adjak önbizalmat annak, akinek nincs?" Sehogy. Ez nem áll hatalmában. Nem kell megmenteni a párját, csak bízzon benne, hogy ő maga tudja viselni élete terheit, amiben természetesen nagy támaszt és értéket jelent egy jó párkapcsolat. Ha a párja tudja, hogy Ön értékeli őt, felnéz rá, megbízik benne, azzal sokat ad neki, és persze a kapcsolat is épül. Amit még adhat, hogy elviseli ezt a tulajdonságot (mármint az önbizalomhiányt). Amikor eljut a párja oda, hogy "úgysem tudom megcsinálni", ne legyen türelmetlen, türelmetlenül segíteni se akarjon neki. Legyen vele ott érzelmileg, elfogadva, hogy igen, neki ilyen érzései vannak. Azaz érezzen együtt, ami persze nem egyetértést jelent a kínzó gondolattal, tehát természetesen kifejezheti, hogy maga bízik benne.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. július 31., szerda

323. Lányom 20 éves, a párja 36. Normális-e egy ilyen kapcsolat?

Lányom 20 éves, és két hónapja jár egy 36 éves férfival. Ő az első az életében.
Sajnos én ezt a helyzetet nem tudom feldolgozni, nem tudom, hogy álljak hozzá. Normális-e egy ilyen kapcsolat? Mit tegyek, hogy ne idegenítsem el a gyermekem, mert már oda akar hozzá költözni, nem lehet vele kommunikálni, elzárkózik. Kétségbe vagyok esve. Mindig az van a fejembe, hogy a férfi csak kihasználja őt. Mit tegyek?
Köszönöm
Beatrix


Kedves Beatrix!

Ön vajon tudja, miért zavarja Magát ennyire a korkülönbség? Minden a személyeken múlik, de elképzelhető akár, hogy egy 20 éves és 36 éves szinkronban legyenek egymással, ha az egyikük érett személyiség, a másik pedig kicsit "lemaradt". (Attól még, hogy ez a lánya első kapcsolata, lehet, hogy érett és komoly, sőt, nem ritka, hogy épp az átlagnál komolyabb lányok várnak az első kapcsolattal.) Lehet, hogy csak rövidre akarta fogni levelét, ám könnyen elképzelhető, hogy van jelzésértéke: semmi nem derült ki arról, valójában milyen ez a férfi (találkoztak-e egyáltalán), milyen a kapcsolata a lányával; mit látott, ha találkoztak: jól bánik-e vele.

Megértem az ellenérzését, a legtöbb anya tartana tőle egy ilyen helyzetben, hogy kevésbé tapasztalt lánya egy "dörzsölt rókával" jött össze, aki, ha akarja, megtévesztheti őt. De a korkülönbségből még nem következik, hogy ilyen szándéka lenne! (És egy másik húsz éves is tud komoly sebeket okozni, ha olyan személyiség.) Lehet, hogy például arról van szó, az illető férfi nem szeretne még gyermeket, családot, és azt tapasztalta, a vele egykorú nőknél ketyeg az óra. Ez csak egy lehetőség.

Lánya biztosan érzi az Ön határozott elzárkózását, és lehet, hogy ez is közrejátszik benne, hogy már költözni akar, hiszen kapcsolata ezzel a férfivel egyben lázadás, így talán vehemensebb lépéseket tesz, mint egyébként tenné. A legjobb, ha önmagával tisztázza, nem a körkülönbségen múlik, hogy tartalmas, szép lesz-e ez a kapcsolat (Egyébként nem olyan extrém ez a korkülönbség, talán amiatt érződik nagyobbnak, hogy lánya még fél lábbal a kamaszkorban van.) És ha egy kicsit nyitottabbá sikerült tennie magát, nyugodtan kérdezze meg lányát, neki mi tetszik ebben a férfiben, és elmondhatja, hogy magát mi aggasztja, de nem vádlón, hanem az őszinte érzéseit. Valójában jól esik egy kisebb és nagyobb lánynak is, ha érzi a szülői támogatást, akár aggodalom formájában, de csak akkor tud vele mit kezdeni, ha azt is érzi, komolyan veszik őt, és tiszteletben tartják, hogy végül is ő dönt.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. július 19., péntek

322. Szeretném neki a lehetőséget megadni, hogy az unokájával találkozzon

Kedves Karolina
Külföldön élünk a férjemmel és most várjuk az első gyerekünket, az anyósommal nem neveznem ideálisnak a kapcsolatom(szokásos: elvetted a fiam kérdéskör-én pedig közelről sem vagyok ideális meny) , de szeretném neki a lehetőséget megadni, hogy az unokájával találkozzon. de tudom, ha a kisujjamat nyújtom... arra pedig teljesen alkalmatlan vagyok, hogy havonta egy hetet kibírjak vele egy fedél alatt-nem akarok és nem is tudok... vajon hogyan a legkönnyebb meghúzni a határt? van valami jó eszköz erre? a leülök és megbeszélem vele értelmesen sem miatta (egy perc múlva zokog és őrjöng, hogy utálom és mindent elveszek tőle), se pedig miattam(képtelen vagyok két percnél tovább elviselni a hisztit) nem működik:) köszönettel: Zanza


Kedves Zanza!
Csak azt látom megoldásnak, hogy az anyós ne Önöknél szálljon meg (valami kifogást is kitalálhat(nak), miért nem lehet ott lakni, vagy ha az egyenesebb út tetszik, megmondhatják, hogy fontos Önöknek, hogy családként őrizzék a privát szférájukat, ezért nem szeretnék, ha ott aludna - ezen valószínűleg megsértődik majd). Onnantól kezdve, hogy külön laknak, már könnyebb meghúzni a határt: meg tudja mondani, mikor mennyit ér rá, ha nem tudja tovább elviselni őt, hirtelen dolga akad. Találkozhatnak semleges helyen, játszótéren, parkban, kávézóban, és akkor nincs semmire kényszerítve. Most abból indultam ki válaszomban, hogy az anyós látogat ki önökhöz, ha fordított a helyzet, egyértelmű, hogy ne nála szálljanak meg.

Mikor azt kérdezi, hogyan lehet meghúzni a határt, abból azt hallom ki, lelke mélyén nem biztos benne, hogy joga van hozzá, hogy nem esik túlzásba. (Merthogy a konkrét kérdésre az lenne a válasz: nemet mondással.) Lehet ugyan, hogy az anyós nem olyan szörnyű, mint amilyennek látja, és Ön sem ideális meny, de egy biztos: a gyermeknek legfőbb érdeke, hogy Ön jól érezze magát a bőrében, akkor tud jól gondoskodni róla. Minden más csak ezután következik. Ne legyen bűntudata amiatt, hogy biztosítja ezt a jóérzést magának!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. július 11., csütörtök

321. Egy éve halt meg a 35 éves fiam drogtúladagolásban

Úgy érzem egyre nagyobb bajban vagyok. Több mint egy éve halt meg a 35 éves fiam drogtúladagolásban.Ez a hivatalos verzió. Együtt éltünk ,tudtam róla de nem tudtam megakadályozni.Álmomban sem gondoltam hogy ez megtörténhet!!

Borzalmas lelkiismeretfurdalásom van,mert nem tudtam neki segíteni  Lelkiekben teljesen össze volt zuhanva egy szakitás miatt.Hibáztatom magam és erről nem tudom magam lebeszélni,mert úgy érzem hogy nem voltam jó anya,mert tulajdonképpen végig néztem amit csinált. Meg szeretnék halni, de van egy másik /nagyobb/ fiam és tudom hogy miatta nem tehetem, de borzalmasan szenvedek. Hazafelé már az utcán rám jön a sírás  alig bírom visszafogni magam. Mit tegyek? Köszönöm ha válaszol


Kedves Levélíró!

Komolyabb segítségre lenne szüksége egy e-mailnél, kevés, amit így kaphat. Önsegítő csoportra, vagy első körben legalább lelkisegély szolgálattal való néhány beszélgetésre gondolok. Önsegítő csoport alatt drogfüggők szüleinek csoportját értem, régebben találkoztam ilyennel (érdemes utána nézni, remélhetőleg működik még), volt olyan csoporttag is, akinek meghalt a gyermeke. (Az interneten rákeresve jópár találat jön a szülőcsoport+drogra, érdeklődjön utána a szenvedélybetegekkel foglalkozó szervezeteknél, biztos vagyok benne, hogy hamar eligazítják!)

Elsősorban Önnek kellene terep arra, hogy elmondja, kibeszélje az összes gondolatát, fájdalmát, ez lenne az igazi segítség a Maga számára - kevésbé fontos, amit én mondhatok. Az csupán annyi, hogy érthetőek az érzései, át kell magát küzdenie ezeken. Az egy év, ami a fia halála óta eltelt, ebben a helyzetben nem sok: általában gyászévről szoktunk beszélni, tehát hogy ennyi időt igényel normális esetben a gyász, sokan kiegészítik azzal, lehet ez két év is, még az is belefér, én pedig azzal egészítem ki, hogy a gyermek elvesztése sokkal nehezebb, mint bármely más gyász, tulajdonképpen egész életen át tart a feldolgozás, persze, nem egyforma intenzitással, nem ennyire kínzó módon, mint ahogy most megéli. Sosem lehet pontos, végleges választ kapni arra, miért így történt, de elfogadhatja, annyit adott, amennyit képes volt szülőként, és nem mindenható, nem volt egyedül az Ön kezében annak formálása, hogy fia boldog, kiegyensúlyozott ember legyen. Hiszen, ha csak Önön múlt volna, így lett volna. Ő mégis más utat választott, és ebbe Önnek már nem volt beleszólása.

A saját, és másik fia érdekében azt javaslom, ne halogassa a személyes segítség megkeresését!

2013. július 3., szerda

320. Nagyon nyomorultul érzem magam

Kedves Karolina!

38 éves elvált férfi vagyok.Válásomat nehezen dolgoztam fel,néhány évig önpusztító életet éltem,alkohol problémáim voltak és a nőktől is elfordultam.Voltak kalandjaim,de ezek többnyire egy éjszakás kalandok voltak alkohollal fűszerezve. Egy évvel ezelőtt a munkahelyemen megismertem egy nőt aki kezdeményezett velem szemben.Eleinte nem is figyeltem oda,de
a jelek teljesen egyértelműek voltak.Csak beszélgettünk napi szinten tíz hónapon keresztül,szépen lassan ismerkedtünk.

Eközben elkezdtem változni,letettem az alkoholt,elkezdtem odafigyelni magamra, lefogytam 22kg, szóval drasztikus életmód váltás történt.Úgy egy hónappal ezelőtt randit kért tőlem.
Találkoztunk.Sok mindent megbeszéltünk,azt is,hogy ki mint gondolja ezt a helyzetet és mit szeretne.

A nőről tudni kell hogy kapcsolatban él hosszú ideje és gyerek is van. Én ennek
tudatában voltam. A randi végén ő volt aki kezdeményezett megcsókolt,és nagyon jó volt,árulkodó,érzelem teli. Egy hétre rá jött a következő alkalom ami már komolyabb volt. Sajnos elég balul sült el a dolog,mert csak félig sikerült. Nem történt aktus mert,nagyon heves volt a találkozásunk nagyon akartuk mindketten,leblokkoltam a nő reakcióitól,irányítani akart és erőteljes volt. Nagyon rosszul éreztem magam a történtek után. De ő megerősített,hogy semmi gond nincs majd a következő alkalommal.Nos,mi tagadás beleszerettem leplezni sem tudtam,de benne is elindultak folyamatok amikről beszéltünk is.Ő dobta a labdát én lecsaptam. Sajnos egyik napról a másikra minden megváltozott.Hiteget, kitér, nem beszél csak általános dolgokról, ideges, megszűnt minden testi kontaktus még az érintés is. Számomra érthetetlen és felfoghatatlan az egész. Többször próbáltam,hogy beszéljen de nem. A részemről elküldött kettő db üzenetre hivatkozva amit késő délutáni órában kapott tőlem,próbál lerázni,hogy neki ez így nem jó mert...konkrétumot nem mond. Nagyon nyomorultul érzem magam,bohócnak mert én elmondtam neki mit érzek és mindent ami bennem volt,megnyíltam neki. Egyszerűen nem tudom kezelni ezt a helyzetet mert nem volt még részem. Köszönöm.


Kedves Levélíró!

Azt gondolom, a Hölgy viselkedése azért változott meg, mert reálissá vált a kapcsolatuk. Sok hónapig csak beszélgettek, flörtöltek, nem kellett komoly döntést hoznia, hogy akarja-e ezt a kapcsolatot, nem beszélve a már meglévő család felborításáról. Most, hogy a gyakorlatban is elindult valami Önök között, tétje lett számára a történetnek, és visszavonulót fújt. Nem Ön rontotta el, hanem a helyzet változott. Valószínűleg a Hölgy szándékai őszinték voltak, és nem akart bolondot csinálni Magából, azt gondolom, ő sem látta pontosan, milyen lesz, ha valóban elindul Önök közt a kapcsolat, és tudja-e majd vállalni ezt a lépést.

Nem sok tennivalója van ebben a helyzetben, neki kell eldöntenie, merre tovább.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. július 1., hétfő

319. 21 éves fiam a volt barátnőjével webcamszex-szel

Tisztelt Karolina!

Elkeseredett 44 éves édesanya vagyok, 23 év rendezett házassággal a hátam mögött. Férjemmel példás családi életet élünk. Tegnap véletlenül tudódott ki, hogy a 21 éves diplomás fiam a volt barátnőjével webcamszex-szel (pedig már új kapcsolatban van). Mit tegyek, kérem adjon tanácsot, mert én nem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Azon túl, hogy veszélyes, erkölcstelen is. Mennyire elfogadott jelenség ez manapság? Lehet-e devianciának tekinteni és mit kell tennie egy szülőnek? Meg vagyok rémülve! Köszönöm válaszát!


Kedves Klára!
Ne tegyen semmit! Fia felnőtt ember, a szexuális élete az ő magánügye, amihez Önöknek, a szülőknek nincs semmi köze. Gondoljon bele, jó néven venné-e, ha fia arról akarna beszélni Önnel, neki mi a véleménye az Önök szexuális szokásairól...

Ez volt a gyakorlati tanács, ami pedig az érzelmi részét illeti: az már az Ön története, és ezzel érdemes lenne foglalkozni. Érezhetően megrázta Önt ez az információ. Erkölcstelennek tartja, és úgy látja, más mintát mutattak a férjével. Azt hiszem, a fia viselkedése az Ön számára abban a dimenzióban értelmezendő, hogyha jó szülők voltak, a fia pedig hálás gyermek, akkor az Önök értékei szerint kell élnie. Ha nem így tesz, akkor porszem került a gépezetbe: vagy a fiára kell haragudnia, vagy a szülői minta kérdőjeleződik meg (ezt abból gondolom, hogy igyekezett leszögezni, az Önök házassága jó, Önök más elvek szerint élnek). Higgye el, nem minden Önről, Önökről mond valamit, amit a fia tesz! Ez nem vizsga. Ön bizonyára mindent megtett, ami egy anyától várható, most már hátradőlhet. A fia élete külön élet, neki szíve joga bizonyos dolgokban eltérni attól a mintától, amit látott. Lehet, hogy lesz, ami csak a kipróbálás szintjéig lesz érdekes (erre is szükség van), és lesz, amiben tartósan máshogy választ, mint Önök. Emiatt nem kell kétségbe esnie, ez már nem az Ön felelőssége.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

318. Ön és közveszélyesnek minősített, harcolhat-e a gyermekeiért?

Tisztelt pszichológus asszony! Egy fontos kérdést szeretnék feltenni önnek. Van egy ismerősöm, aki hozzám fordult segítségért, de nem tudok neki válaszolni, hiába van olyan végzettségem, amilyen... Kérdésem az lenne, hogy válófélben lévő férj, aki pár éve öngyilkosságot követett el, de megmentették, viszont ön és közveszélyesnek minősítették, harcolhat-e a gyermekeiért? Vagy felesleges, mert úgysem kaphatja meg őket? Három gyermeke van, és imádásig szereti őket. Ha tud, kérem válaszoljon!
Köszönettel:
Piroska


Kedves Piroska!
Nem vagyok a gyermekelhelyezés szakértője (ez jogi kérdés is), de ha valóban ön- és közveszélyes, aligha neki ítélik a gyermekeket. Értem, hogy szereti őket, ezért igyekezzen velük tartani a kapcsolatot, a gyermekek életében így is fontos pont lesz, de ha ön- és közveszélyes, akkor az apának is az az érdeke, hogy ne ő legyen a gyermek gondozója.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. június 30., vasárnap

317. Azt akarja elérni, hogy bepisiljek

Kedves Karolina!
Szorongó beteg vagyok. Összefutottam egy férfival, aki felajánlotta a segítségét. Kezeléseket csinálunk, de számomra igen fura. Azt akarja elérni, hogy bepisiljek, aztán nem szabadna átvennem a bugyimat, vizes bugyiban kell aludnom. Emellett olyan relaxálást ajánlott, amitől rendszeresen émelygek, szédülök és hányingerem van. Biztos, hogy ez nekem jót tesz? Megalázónak érzem ezt az egészet, és úgy gondolom, hogy kellemetlen fizikai tüneteket von maga után. Úgy gondolja, hogy az izmaim a stressztől túl merevek, és ha sikerülne bepisilnem, az azt jelentené, hogy lazultak az izmok. Számomra nem szimpatikus ez a terápia, és nagyon kellemetlen, főleg mikor 12 órán át nem pisilhetek. Köszönöm válaszát! Üdv, Fanni


Kedves Fanni!

Ez valami vicc?
A pisilő módszer helyett autogén tréninget vagy pszichoterápiát javasolnék. Számtalan módszerrel közelíthető a szorongás, tulajdonképpen az összes valódi terápiás eljárásnak van erre válasza. Lehet csoportos vagy egyéni, amelyik szimpatikusabb. Egy valódi terápia nem lehet megalázó, és nem okozhat tartósan stresszt, főleg, ha a szorongásoldás volt a célja. Átmeneti nehézséggel, akár a feszültség növekedésével járhat, de kell, hogy legyen valami feloldás a végén. Csak zárójelben jegyzem meg, fizikailag sem tűnik túl egészségesnek ez a "módszer".

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. június 23., vasárnap

316. A szexet azért nem erőlteti, mert úgy érzi, mintha a legjobb barátjával csinálná

Kedves Karolina!

A párommal 9 éve vagyunk együtt, de már egy ideje az ő részéről nem az igazi a dolog. Az én javaslatomra tartottunk 1 hónap szünetet, hogy el tudja dönteni, mit akar. Letelt az 1 hónap, akkor azt válaszolta, hogy szerinte külön folytassuk, de nem biztos benne, hogy jól döntött. Ekkor felajánlottam, hogy adjunk magunknak még egy esélyt, hogy megpróbáljuk felrázni a kapcsolatunkat, és ha nem sikerül, még ez után is külön válhatunk. Azóta eltelt 2 hét,(ez idő alatt sem sokszor találkoztunk) de még mindig nem jutottunk dűlőre, nem tud dönteni. Azt mondja, nagyon szeret, mindenben mellettem áll, és nem akar elveszíteni, de úgy érzi, hogy már csak barátként szeret. Nem érti saját magát, mert amúgy mindenben egy hullámhosszon vagyunk. A szexet is azért nem erőlteti, mert úgy érzi, mintha a legjobb barátjával csinálná. Rosszul érzi magát amiatt, ahogyan bánt/bánik velem. Én nagyon szeretem, és szeretném megmenteni a kapcsolatunkat, ha még lehet.Nem tudom mit tehetnék.
A segítséget előre is köszönöm.


Kedves Levélíró!

Jól tette, hogy határidőt szabott, de az 1 hónap lehet, hogy rövid egy kilenc éves kapcsolatnál. Meg aztán el is gyengült, utána Maga ajánlotta fel, mégis próbálják meg, noha erre nem érkezett határozott kérés. (Ezért nem is javasolnék új határidőt, így már kevésbé hiteles a dolog.)

Azt gondolom, egy kapcsolat nagyon mélyről is megmenthető, nagyon komoly krízisekből is ki lehet lábalni, de egy dolgot nem lehet: a másik fél motivációját helyettesíteni. Más lenne a helyzet, ha párja azt mondaná: most csak barátként tud Önre tekinteni, és nem tudja, lábra állítható-e még ez a kapcsolat, de nagyon szeretné, és tegyenek meg mindent ezért. A mondat második fele sajnos hiányzik. Persze, szereti Önt, és nem akarja bántani, mert kötődik Magához, természetes, hogy kilenc év után neki is fájdalmas a szakítás, és szeretné elodázni, hogy igazán szembesülnie kelljen ezzel. De ez a kapcsolat megmaradásához kevés, kell(ene) az elhatározás az ő részéről is, hogyha csak egy kis esély van, hogy rendbe jöjjön, tegyenek meg érte mindent. Ezt nem mondja párja (volt párja?). Hogy nem tudja, jól dönt-e, egészen mást jelent, inkább azt, hogy fél a szakítással járó fájdalomtól.

Legyen tehát őszinte magával: látja-e, hogy a párja is tenni akar a kapcsolat megmentéséért? Ha nem, akkor ne húzza az időt, legyen Maga erősebb, és döntsön! Higgye el, később visszanézve büszke lesz magára, hogy önámítás helyett karakán volt. A gyász fájdalmas munkája sajnos nem megspórolható.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. június 22., szombat

315. Nem tudom, hogy apám elfogadta-e melegségem?

Tisztelt Karolina! Régóta küszködök a saját hülyeségeimmel, amit elismerek, viszont egy pár dologra nem tudok rájönni, hogy miért van. Nagyvonalakban felvázolva a történetet. Körülbelül 14-15 éves koromban tisztázódhatott bennem az a tény, hogy tényleg meleg vagyok. Nagyon sokáig nem mertem elmondani szüleimnek, hogy ez a tényállás velem, de végül édesapám rájött, hogy ez a helyzet, ugyanis videókat talált a számítógépemen. Mikor szembesített a ténnyel, hogy ő tudja nagyon mérges lett és e szavakkal zárta le beszélgetésünket: "Elvágom a torkát annak, aki olyat tenne veled mint ott!" Hangsúlyoznám, hogy hirtelen haragból mondta ezt és nem komolyan gondolta. Nagyon sokáig csak köszönőviszonyba voltam vele, majdnem 3 évig. Ezek után kezdtem azt hinni, hogy elfogadta és újra elkezdtünk beszélgetni, segítettünk egymásnak és egyéb dolgok. Elhívtam egyik olyan ismerősömet is aki a mostani párkapcsolatom egyik felét teszi ki. Majd nemsokkal ez előtt megint elkezdte nekem mondogatni a haragunk alapjait, hogy neki sose lesz unokája tőlem, nem tudja ezt felfogni, de ugyanakkor elfogadja és szeretné, ha boldog lennék. Kérdésem a következő lenne: Elfogadta ezt a dolgot vagy sem? Reménykedhetek benne, hogy azt fogja előtérbe helyezni, hogy boldog legyek vagy inkább a saját gondolkodásához ragaszkodva a saját problémáit helyezi előtérbe ahelyett, hogy azzal törődne, hogy valakivel (legyen az lány vagy esetemben férfi) boldog vagyok? Meddig tűrjem még ezt? 
Tisztelettel: egy tanácstalan ember

Kedves Levélíró! Látom a szándékot apja részéről, hogy elfogadja az Ön melegségét, de tudnia kell, hogy a szülőknél ez nem egyszerű döntés kérdése, hanem le kell számolniuk korábbi elképzeléseikkel, fantáziáikkal (például az esküvőről, unokákról - bár elméletileg egyik sincs kizárva, de mégsem úgy lesz, ha lesz, ahogy elképzeli a szülő). Ez többlépcsős folyamat, többször le kell újra ülni beszélgetni. Adja meg ezt az időt neki! Önben talán már helyén van ez a kérdés, de apjának meglehet, más a tempója. Az sem kizárt, az elmúlt években eltemette magában a kérdést, azzal hitegetve magát, azért nem hall róla, mert ez csak tévedés, fellángolás volt. Most szembesült (ismét) a realitással. Rajta, és önmagán is azzal segít, ha jelzi, nyitott a beszélgetésre, ha esetleg kérdései lennének az apjának a melegséggel kapcsolatban. Elképesztő, hogy milyen tévinformációk élnek sokak fejében, akiknek az életéből kimaradt a homoszexualitás témája, és csak a médián keresztül tájékozódtak. Természetesen nem olyan intim kérdésekről kell beszélgetniük, ami csak az Ön magánügye, hanem általában a melegségről, illetve arról, mit jelent ez az Ön számára. Apja nagyon elkötelezett, hogy végig menjen az elfogadás útján, ez kiderül az idézett mondatokból, ugyanakkor még nem jár a végén (ez is kiderül). Önnek is el kell fogadni valamit: hogy ez időbe telik neki. Üdvözlettel: Cziglán Karolina

2013. május 29., szerda

314. Úgy érzem nem bírom tovább a feszültséget

Kedves Karolina!
40 éves, két kisgyerekes anyuka vagyok. kb. 1,5 éve mentem vissza dolgozni. Sajnos a munkám olyan, hogy egyedül rám hárul minden felelősség egy kis cég pénzügyese vagyok. Úgy érzem nem bírom tovább a feszültséget, folyamatosan szorongok. 3-4 óra alvás után felébredek, elöntenek a kétségek, vajon ezt vagy azt jól csináltam-e, végigpörgeti az agyam mivel vagyok elmaradva, így visszaaludni nem tudok. Folyton úgy érzem egy elefánt ül a mellkasomon.Szabályosan elönt és elterjed rajtam a rossz érzés. Nem tudom ellátni rendesen az itthoni teendőimet, folyton rohanok, állandóan fáradt vagyok. A férjem sokat dolgozik és semmiben nem tud segíteni. Már lelkileg sem tudok rátámaszkodni, mert fárasztja a panaszkodásom. Ugyanakkor a munkám majdnem hibátlan, de nagyon pörgős, és sajnos sokkal több mint, amit el tudok végezni. Kérem adjon tanácsot, hogyan tudnék felszabadulni egy kicsit? Állandóan azt érzem, hogy nincs kedvem élni, ami persze nem igaz, hiszen fel szeretném nevelni a gyermekeimet.
Szedjek szorongás csökkentőt?
Tudna nekem javasolni valami megoldást? Vagy én ilyen stresszes típus vagyok és így kell leélnem az életem?

Megtisztelő válaszát előre is megköszönve,

Üdvözlettel:
Szilvi



Kedves Szilvi!

A szorongásoldót azért nem javasolnám, mert itt életvezetési problémáról van szó, inkább azt kellene orvosolni. Legfőképp azt látom gondnak, hogy senki nincs, akit támaszként élne meg, akivel megoszthatná a felelősséget, a gyerekek gondját is egyedül viszi, és "panaszkodni" sem mer. Vajon mi lesz ezzel a kapcsolattal, ha nem tudják, vagy legalábbis Ön nem tudja megosztani, ami foglalkoztatja? Javaslom, időben figyeljenek erre oda, mert elhidegülhetnek egymástól, ha együtt élnek, de nem érzik mindenben társnak a másikat.

Amin még segíteni lehet: hogy mennyire hatnak Önre a munkahelyi élmények, ez nyilván hozzáállás, felfogás kérdése is, ezen pszichológussal lehet dolgozni. A stressztűrést, és hogy jobban tudjon pihenni, autogén tréninggel lehet segíteni. Egyszerű ötletnek tűnik, de a kikapcsolódás is fontos: minden héten legyen egy pár órás időszak, mikor valaki vigyáz a gyerekekre, és nincs más dolga, mint lazítani.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. május 23., csütörtök

313. Sírva könyörög, hogy ne kelljen elmennie

Valószínűleg jelentéktelennek tűnik a problémám másokéhoz képest, de nekem komoly fejfájást okoz. 

A történet főszereplője a serdülő kislányom (12 éves), aki alig várta a pár nap múlva elkövetkezendő osztálykirándulást Ráktanyán, amely a civilizációtól teljesen elzárt hely a Bakonyban. Egészen mostanáig. A mai napon azonban könnyek között mesélte el, hogy az egyik kísérő megjárta azt az utat, amerre ők is fognak túrázni és mindenféle siklóval találkozott. Ezt persze fel is vette telefon segítségével és a 2 méter hosszú állatott mutogatta a kislányomnak is, aki ettől teljesen kiborult. Remegve mesélte el a történetet és hallani sem akar arról, hogy ő az erdő közepére menjen a kirándulni. Sírva könyörög, hogy ne kelljen elmennie, mert annyira retteg a siklóktól.

A kérdésem a következő lenne: Mi ilyenkor a helyes szülői magatartás? Engedjek neki és ne menjen el a kirándulásra? Vagy ragaszkodjak hozzá, hogy elmenjen és igenis győzze le a félelmét?

Tisztelettel kérem segítségét és válaszát előre is köszönöm.

Kedves Levélíró!

Nehéz kérdés, mert az ember sejti, hogyha elmegy, valószínűleg jól fogja magát érezni, a félelem, fóbia viszont mégiscsak komolyan veendő dolog, "joga" van a lányának félnie a siklótól. Két trükk jutott eszembe, fontolja meg, hátha valamelyik használható:

- mondja lányának, készüljön úgy, mintha elmenne a kirándulásra, csomagoljon össze, kimennek a megbeszélt találkozási helyre a megbeszélt időben, de ha ott is úgy dönt, nem szeretne menni, akkor visszafordulhat. Valószínű, hogyha már ott lesz a nyüzsgő, túrára készülő társasággal, nem fog akarni kimaradni belőle, és ha szorongva is, de menni akar. (Sőt, még valószínűbb, hogy már a készülődés alatt megtörténik ez a változás.)

- Felajánlhatja, hogy elmennek együtt az állatkertbe, ahol vannak kígyók is, nézze meg őket, élőben is olyan szörnyűek-e, és utána döntsön.
A kettő kombinálható is: elmennek az állatkertbe, a végső döntést pedig a többiekkel való találkozáskor hozza meg.

A kötelezővé tételnek valószínűleg nem sok értelme van, ha lánya meg akarja úszni a kirándulást, aznapra rosszul lesz (valóban), és senki nem jár jól, mert mindenki vesztesnek érzi majd magát.

Kíváncsi vagyok, hogy alakult a történet, ha teheti, kérem, jelezzen vissza!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. május 22., szerda

312. Mostanában egyre jobban eluralkodik rajtam a pánikhangulat

Kedves Karolina!
Alapjában véve jó kedélyű embernek tartom magam, de mostanában egyre jobban eluralkodik rajtam a pánikhangulat. Egy diplomával már rendelkezem, most azt folytatom mesterképzésen, azonban most úgy érzem betelt a pohár, elegem lett belőle. Sok az olyan felesleges tantárgy, amelyek nem érnek semmit hosszútávon, és nincs erőm, sem kedvem velük foglalkozni, legszívesebben otthagynám most az egészet, pláne, hogy mostanában kell szakdolgozatcímet is választani, ami még több felesleges munkával kecsegtet, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy állásom nem nagyon lesz ezzel a diplomával, hiába mesterszak.Pedig ígéretesnek indult, az alapképzésen nem is szembesültem ezzel az érzéssel.Ha állások között nézelődök, sosem találok olyat, amihez én értenék, vagy ahova felvennének. 


Úgy érzem felesleges volt ez a 3+1 év, és még mindig van egy, ami a legmegterhelőbb lesz mind közül.Otthagyni sem tudom, mert a szerződés értelmében vissza kell fizetnem az eddigi 1 év költségeit. De csinálni sincs már erőm, mert feleslegesnek érzem az egészet. Az érdeklődésemet teljesen elvesztettem a szakban emiatt, és ha nem érdekel valami, akkor kínszenvedés az egész. A párom próbál támogatni,de igazából sokat ő sem tud tenni, hogy jobban érezzem magam emiatt. Ha ezek a témák járnak a fejemben, rögtön rámtör a rossz hangulat. 

A jelenben nincsenek anyagi problémáim,de nagyon úgy érzem, hogy a jövőben lesznek, félek a jövőtől. Pedig ez eddig nem volt jellemző rám. 

Elnézést, ha ez nem olyan téma, amiben igazán lehet segíteni, de jól esett leírni így egyben, hogy mi nyomaszt.
Köszönöm a figyelmét!


Kedves Levélíró!

Azt hiszem, megijedt attól, mi következik az egyetem bejósolható, kiszámítható világa után. Azt írja, elvesztette az érdeklődését, mégis az a gyanúm, nem az egyetem változott hirtelen érdektelenné, vagy az Ön személyisége, érdeklődése vett nagy fordulatot, hanem arról van szó, hogy közeleg a vége, és egy csomó szorongató kérdés merül fel a hogyan továbbról. Szeretne látni valamilyen perspektívát, lehetőségeket, hiszen eddig nagyjából lehetett tudni a következő lépést. És mivel ezek ebben a pillanatban nem látszódnak, még az is felmerült Önben, az egésznek nem volt értelme, hiszen diploma nélkül is ugyanennyire látná, mi lesz magával.

Azt gondolom, ezt a bizonytalanságot teljes mértékben nem lehet most kiküszöbölni, mert csak akkor fogja látni, mi lesz az útja, ha már rátalált, ami nem tudjuk, mennyi időt fog igénybe venni. Egy biztos: nem kellene még tudnia, nincs semmivel sem lemaradva. Érdemes lenne egy tervet készítenie, mik a lépések. Most szétnézett az álláslehetőségek közt, egyelőre nem talált szóba jöhetőt. Gondolja át, mi a B, C alternatíva, ha nem bukkan fel továbbra sem testhezálló hirdetés. (Pl. ismeretségi körben kiket fog megkérdezni, van-e állásötletük, elkezd-e valahol gyakornokoskodni/önkénteskedni annak érdeklében, hogy később felvegyék...). Egy ilyen terv ad némi biztonságot, aztán ha úgy alakul, rugalmasan kezelheti, és el is térhet tőle.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. május 4., szombat

311. Gyakran érzem úgy, köd van a fejemben

Kedves Karolina!
Az a problémám, hogy nagyon gyakran érzem úgy, mintha köd lenne a fejemben, nem tudok odafigyelni arra, amit csinálok és gyakran elfelejtek dolgokat (23 éves vagyok). Kicsit olyan, mintha fizikailag ott lennék valahol, de fejben mégsem. Elég fura ez az érzés, és a munkámban is elég sok nehézséget okoz. Páran mondták már, hogy furán viselkedem, de sajnos nem sikerül változtatni rajta. Olyan, minta nem tudnék teljesen felébredni. Már gondoltam rá, hogy estleg ez vitaminhiány miatt van, ezért elkezdtem vasat, magnéziumot, stb. szedni, de így sincs változás. Elég sokat stresszelek a munkahelyemen, lehet, hogy emiatt van?
Előre is köszönöm a választ!


Kedves Levélíró!

Amit ír: koncentrációzavar, feledékenység, szorongás, egyes lelki zavarok tünetei is lehetnek, ezért jó lenne szakembert felkeresni. A másik javaslatom, hogy sajátítson el valamilyen relaxációs technikát, például az autogén tréninget, ami segít hatékonyabban pihenni, javítja a koncentrációt is.

Természetesen fakadhat a munkahelyi stresszből a többi felsorolt probléma, de a stressztűrő képességéből is, azaz elképzelhető, hogy Ön érzékenyebb bizonyos feszültségkeltő helyzetekre. Ezen lehet javítani a fent javasoltakkal, és persze felmerül a munkahelyváltás lehetősége is, ha az derül ki, nem az Ön érzékenységével van gond, hanem magával a helyzettel, a munkakörülményekkel. Az sem ritka ugyanakkor, hogy a probléma gyökere máshol van, mint ahol látszólag jelentkezik: elképzelhető, hogy valakit a személyes kapcsolatai tesznek sérülékenyebbé, és emiatt a hétköznapi kihívásokban nehezebben tud teljesíteni.

Tudom, meglehetősen általános a válaszom, ugyanakkor a problémafelvetés is: keveset tudok arról, hogy érez a munkájával kapcsolatban (egyébként szeretné, amivel foglalkozik?), hogy van amúgy a bőrében, milyen a kapcsolat az Önhöz közel állókkal. Így csak kiindulási pontokat tudtam javasolni.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. április 29., hétfő

310. Nagyon félek,hogy nem tudjuk majd megmenteni

Jó napot!
A segítségét szeretném kérni,mert egyszerűen úgy érzem,nincsen kiút.18 éves lány vagyok,és van egy 15 éves húgom. A szüleink most váltak el,apu egy hónapja elköltözött itthonról.Én könnyebben fel tudtam ezt dolgozni,mert van egy barátom,aki eltereli a figyelmemet,de a húgom telefonján találtam képeket,amin a saját keze van véresen,összevágva.Folyton pulcsiban jár,így nem vettük észre.Nem furcsa,hogy mindig pulcsi van rajta,mert nem elégedett önmagával,így inkább nagy pulcsik mögé rejtőzik.Nagyon félek,hogy egyszer csak rosszul vág,és már nem tudjuk majd megmenteni.Félek erről beszélni a szüleinkkel,hiszen miattuk van az egész,tudom hogy milyen a kapcsolatuk,nem tudnának a húgommal erről beszélni,nem értenék meg.Én túlságosan gyáva vagyok ehhez,így csak szemmel tartom,és próbálom nem egyedül hagyni,de ez persze nehéz,hiszen például a fürdőbe nem mehetek vele.Nagyon félek hogy elveszítem őt,és egyszerűen nem tudom,mit is kéne tennem.
Kérem segítsen! 


Kedves Levélíró!
Tudja a húga, hogy ennyire aggódik miatta? A kézfej, csukló vagdosása figyelemfelhívás (még akkor is, ha az ember utána eltakarja), annak jelzése: „feszült vagyok, baj van velem”. Azzal tud legjobban segíteni húgának, ha beszélget vele, jelzi, hogy vele van, együtt érez vele zaklatott lelkiállapotában. Beszélgethetnek a szüleikről is, a válásról is, kérdezze meg, ő mit gondol róla. Jó, ha mesél róla a húga, mi foglalkoztatja őt mostanában, de vigyázzon, ne nyomozzon, ne legyen kihallgatás jellegű a beszélgetés! Csak az a fontos, érezzék, hogy ott vannak egymásnak. Nem kell tanácsot sem adni (kivéve, ha kér). Ez sokkal nagyobb segítség, mintha a vágásokra koncentrálna. Ezek célja inkább a feszültség levezetés, semmint a halálvágy, bár ettől még természetesen komolyan kell venni. Ha nyitott rá, segítsen neki szaksegítséget (pszichológust) keresni: mivel 15 éves, még ingyen ellátják gyermekpszichiátrián, nevelési tanácsadóban. A lakóhely közelében érdemes lenne körülnézni, mik a lehetőségek (a kórházakban kell keresni a gyermekpszichiátriát, illetve külön a nevelési tanácsadót).
Üdvözlettel: Cziglán Karolina

2013. április 21., vasárnap

309. Túlzottan féltékeny vagyok?

Kedves Karolina,Egy párkapcsolati "problémában" szeretném a segítségét kérni. Nemrég /2hónapja/ összejöttem egy 28 éves nővel, egyébként én 26 éves vagyok. Mesélt az eddigi kapcsolatairól és teljesen ki vagyok akadva, igazából nem tudom, hogy jogosan, vagy sem, de állandóan csak arra tudok gondolni, hogy ezekkel a férfiakkal mit művelhetett. 12 férfivel volt eddig szexuális kapcsolata, ebből 4-el 18 éves korában, belőlük 3-al az első randin lefeküdt, mert még tapasztalatlan volt állítása szerint, ezek 3-4 hetes kapcsolatok voltak, a 4. sráccal két hónapot töltött és egyszer feküdt le. 3-al 19 éves korában, ebből az egyik egy 38 éves férfi volt, akivel 3 hónapot töltött együtt és 4-szer feküdt le, a másik két sráccal 2 hónapot és 2-szer. Volt 20 évesen is 2 kapcsolata, ebből az egyikkel 7 hónapot töltött együtt, a másikkal 4.5 évet. Utána jött egy olyan kapcsolata, hogy 1 hónapot voltak együtt a sráccal, itt nem történt semmi, utána a srác visszament a volt barátnőjéhez, mert még őt szerette, majd visszament a páromhoz 2 hónappal később, ekkor ők 2 hónapot töltöttek együtt és 3-szor feküdt le vele, a barátnőm nagyon szerelmes volt már az első alkalom óta. Ezután a srác visszament megint az exéhez, utána próbálkozott kb. 5-6 hónappal később ismét a barátnőmnél, ekkor ő elhajtotta, bár még szerette, ez kb. egy évig húzódott. Ezután volt neki egy fél éves kapcsolata, csak barátság lett belőle 6 hónap után és véget ért, azt követően pedig egy 2 hónapos kapcsolata volt, vele is egyszer szexelt a vége felé. Mikor megismertem őt 1 éve volt szingli. Nem tudom eldönteni, hogy milyen nő, ő valójában, könnyűvérű-e vagy ez teljesen normális és csak én fújom fel, mert féltékeny vagyok. Én nagyon szeretem, mint ahogy ő is engem, de annyira zavar ez a dolog, hogy nem tudok túllépni rajta. Az idősebb férfi is zavar, nem volt felesége, mer elvált volt, de volt két gyereke, akikkel a barátnőm sosem találkozott. Ebben szeretném a segítségét kérni, hogy ez normális dolog-e a részemről, esetleg túlzottan féltékeny vagyok, vagy rosszul választottam és ő egy ….
Előre is köszönöm megtisztelő válaszát!
Peti


Kedves Peti!
Elkerekedett szemekkel olvastam leírását, de nem azért, mert barátnője könnyűvérű (nehéz is számomra értelmezni ezt a fogalmat a 21. században), hanem az elképesztő részletesség miatt, amivel megbeszélték ezt a dolgot, és ráadásul megjegyezte! Ez sokkal aggasztóbb, mint az exek száma. Ki kezdeményezte, hogy ilyen alaposan kitárgyalják a múltat? Ha a barátnője, akkor nem hiszem, hogy szerencsés lépés volt tőle: nem épít egy kapcsolatot, ha a pár elmerül a kettejük előtti szexuális életük tanulmányozásában. Ez okozhat olyan érzést, mintha egyik megcsalná a másikat, holott nem erről van szó, hiszen még nem is tudtak egymás létezéséről. Talán Ön is valami ilyesmit él most át. Ha pedig Ön kezdeményezte a beszélgetést, Ön akarta tudni, kivel hányszor feküdt le barátnője, akkor mindenképp érdemes feltennie magának a kérdést: miért volt fontos ez Önnek? Mire akarta valójában megkapni a választ? Merthogy a számok semmit sem mondanak, bármilyen precízen vázolta is. Azt akarja tudni, párja is komolyan gondolja-e a kapcsolatot? Vagy valójában jó lett volna azt hallani, hogy alig volt eddig szexuális élménye (lelke mélyén talán azt szerette volna hallani: még nem volt)? Ha így van, a vágy elfogadható és normális, de Önnek kell elrendeznie magában ennek a feszültségét, hogy egyrészt de jó lenne, ha nem lettek volna azok a régi férfiak, másrészt hogy azok a kapcsolatok nem Magának szólnak, nem Maga ellen, hiszen még nem is ismerték egymást. Összességében tehát az a válaszom, egy ilyen beszélgetés után érthető a rossz érzése, de javaslom, a jövőben ne legyen ennyire terítéken a múlt, mert éppen ezzel teszik a jelen részévé, a kapcsolatuk részévé, ami nem oda tartozna.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: