Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2011. április 26., kedd

139.

Kedves Karolina!

Véleményére lennék kíváncsi azzal kapcsolatban, hogy vajon egy nehéz családi háttérrel, szegény családból származó ember, aki saját maga ért el mindent és saját magának teremtett igen jó anyagi körülményeket, kapcsolatokat, az tényleg egy "sznob ", lenéző ember lehet e, vagy ezzel csupán kompenzál valamit. Érthető, hogy büszke mindarra, amit elért, de vajon komolyan így érezhet, vagy képes még becsülni a valódi emberi értékeket és csak a felszín ez a folyamatos lenézés és "arcoskodás " ? Köszönettel,

Lynette


Kedves Lynette!

Sajnos erre a kérdésre aligha lehet válaszolni, hiszen mindenki más, nyilván másképp dolgozza fel egyik és másik ember, hogy az idők során meggazdagodott. Soraiból azt hallom ki, Önt megdöbbenti és elszomorítja, hogy lehetséges, hogy valaki, aki egykor nélkülözött, ma nem emlékszik erre, és lenéz mindenkit, aki hasonló helyzetben van, mint ő régen. Értem a csodálkozását, de van ilyen (különben nem született volna meg az "újgazdag" kifejezés, ami épp erre utal), és olyan is van, aki nagyon is emlékszik régi életére, és igyekszik mindenben támogatni a kevésbé szerencséseket. Az Ön által leírt esetben lehetséges, hogy a pénz mindig is komoly érték volt az illető számára, éppen ezért tett meg mindent a meggazdagodás érdekében. A pozitív példára inkább akkor van esély, ha a cél nem maga a meggazdagodás volt, hanem valami olyan hivatást talált az illető, ami mellékesen magával hozta az anyagi bőséget is.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

2011. április 25., hétfő

138.

Kedves Karolina!
Mit lehet tenni olyan esetben, ha valakin észreveszem az öngyilkosság jeleit, de nem hagyja, hogy segítsünk rajta? Az illető 42 éves, férfi, elvesztette az állását, sok egészségügyi problémája van, depressziós. Mit tegyek??? Válaszát előre is köszönöm!



Kedves Roberta!

Annyit tehet, hogy jelzi, számíthat Önre, ha segítségre van szüksége. Az öngyilkosságot az esetek nagy részében megelőzi az ún. cry for help, tehát egy utolsó kísérlet arra, hogy mégis segítséget kapjon az illető. Már azzal is segít a férfinek, ha tudja Önről, hogy fordulhat Magához. Hogy elfogadja-e ezt, az már az ő döntése.

Maga a segítség pedig nem más, mint a beszélgetés, meghallgatás figyelemmel.

(Az Ön leveléből ötletet merítve a következő napokban közzéteszek a blogban egy bejegyzést az öngyilkosságról, az még a válasz kiegészítése lesz, ha úgy vesszük.)

Üdvözlettel:
--
Bujdosó Karolina

137.

Kedves Bujdosó Karolina!

Egy reumával foglalkozó honlapon azt találtam, hogy a stresszel (distresszre gondolok) szemben a szervezet úgy védekezik, hogy összehúzza az izmokat. Gondolom, ezt azzal magyarázzák, hogy a stressz normális esetben akkor történik, ha az ember valami elől menekül (vadállat elől pl.). Ez azt jelentené, hogyha én tudatosan ellazítom az izmaimat stresszhelyzetben, akkor ártok magamnak? Ugyanis saját tapasztalat, hogy a stressz ellen butaság azt mondani, hogy ne stresszelj, mert az illető csak még jobban fog. A megoldás szerintem pont, hogy az izomcsoportok (elsősorban az arc izmainak) ellazítása, az izgés-mozgás szándékos megakadályozása, és ami ennél is fontosabb a nyugodt légzés. Tehát én azt gondolom a nyugtalanságot "kívülről", tudatosan kell kezelni, és a szervezet azzal, hogy megfeszíti az izmokat, fokozza a légzést, stb. csak árt magának, ami tehát nem természetes, Tehát itt valami ellentmondást érzékelek. ! Továbbá úgy gondolom, hogy a tudat alatt kialakult stresszt tudatosan kell legyőzni, mint ahogy nem mindegy, hogy valaki karba tett kézzel, és keresztezett lábakkal beszél valakivel, vagy nyíltan, mert a felvett testhelyzet megmutatkozik a beszélő viselkedésében, és nem kizárólag a beszélő hozzáállása mutatkozik meg a felvett testhelyzetben. Szeretném tudni mi Önnek, és mi a tudománynak az álláspontja (valószínűsítem, hogy azonos), erről az oda-vissza csatolásról.

Nagyon várom, és nagyon köszönöm válaszát.



Kedves Levélíró!

Nincs ellentmondás, legfeljebb nem írtak teljes részletességgel azon a honlapon. Az idők során kialakult egy természetes reakció, amit a stresszre válaszul adunk. Röviden: ilyenkor a szervezetben minden azt szolgálja, hogy a mozgásra, menekülésre vagy harcra optimalizálódjon a működésünk, ide tartozik az izmok összehúzódása is. A probléma azonban az, hogy a mi modern életünkben sokkal inkább elhúzódó, szinte állandó stresszforrásokkal kell számolnunk, nem rövid akciókkal. Ilyenkor válik károssá az a stresszreakció, amiről az előbb írtam, mivel hosszú távon kimeríti a szervezetet, felemészti erőforrásait, és megakadályozza a pihenést, regenerálódást. A lazítás tehát jó, éppen azért, mert nem szükséges, hogy a szervezetünk állandó stresszválaszban legyen, sőt, káros. Ha azonban éppen egy égő házból menekülünk, akkor nagyon is hasznos az evolúció során kialakult reakció.

Üdvözlettel:
--
Bujdosó Karolina

136.

Tisztelettel üdvözlöm és köszönöm a lehetőséget, amelyben tanácsot kérhetek Öntől. Nagyon kérem, szánjon rám néhány percet és segítsen. Egyelőre annyira kétségbe vagyok esve, hogy senkinek,még a férjemnek sem beszéltem a dologról. 40 éves vagyok, 2 lányom van, az idősebbik lányom 8 éves (júniusban lesz 9),vele kapcsolatban kérném a tanácsát,a véleményét.

Úgy gondolom,nagyon jó a kapcsolatom a lányaimmal,rengeteget beszélgetünk, megosztjuk a titkainkat, szeretjük egymást. Ennek következményeképpen 2 nappal ezelőtt elárulta a lányom, kicsit aggódva, félve a reakcióm miatt,hogy ő mit szokott csinálni titokban (egyszóval önkielégítést végez): "összegyűri a takarót el kezdi vele dörzsölni az intim részét,és egy idő múlva ...ott...valami szúrást érez,olyan izgatott lesz,erősen dobogni kezd a szíve,és az olyan jó". Bevallotta, hogy körülbelül 1 éve csinálja ezt rendszeresen, éjjel is, ha felébred, és nem tud visszaaludni, akkor is csinálja. Kérdésemre elmondta, hogy erre úgy jött rá, hogy elképzelte, hogy lovagol,paplan a lába közt,aztán meglepődött az érzéseken,de mivel jó volt, azóta is ismétli ezt. Kértem, hagyja abba, nem szoktunk ott nyúlkálni csak úgy, engem sem láthatott, de azt mondta:"na,de anyuci,az olyan jó".

Szeretném Öntől kérdezni,mit tegyek? A lányom még kis fejletlen, komolytalan igazi KISlány, aki még rajzfilmeket néz, még nem tudja, hogyan születik a kisbaba, stb. világosítsam fel szexuálisan? Arra gondolok, arra sem lenne türelme, hogy végighallgasson,hisz a tanulás is azért megy nehezen,mert mindig játszani akar.

Hagyjam az egészet és ne foglalkozzak vele? Aztán évek múlva visszatérünk a témára? Mindig igyekeztem a legjobb nevelésben részesíteni őket, sokat adnak a szavamra,de most egyáltalán nem tudom,mit kell tennem. Kérem segítségét, hálásan köszönöm előre is:

Hajnal


Kedves Hajnal!

Minden rendben van! Az, hogy a lánya már ilyen kicsi korban felfedezi a testét, valójában egyáltalán nem ritkaság, sőt. Ő még nem tudja, mi számít a mi felnőtt fogalmainkkal erotikusnak, csak annyit érez, hogy bizonyos mozdulatok a szokásosnál kellemesebbek. Ezzel nincs semmi probléma. A szülő ilyenkor azért lehet zavarban, mert tudja, mit "illik", mit nem, tudja, mi számít tabunak. A gyermek is meg fogja ezt tanulni, és jelezni is lehet neki finoman, hogyha például társaság előtt végezne önkielégítést, hogy az ilyesmit csak egyedül tegye, azonban érdemes óvatosnak lenni ennek visszajelzésével. Mivel a szülők sokszor félnek, hogy kellemetlen helyzetbe kerülnek egy-egy ilyen jelenettel, igyekeznek nagyon erőteljesen kifejezni, mennyire nem szabad ezt csinálni, bűntudatot keltve a gyermekben, aki még nem teljesen érti, hogy a tiltás a nyilvánosságra vonatkozik, nem magára a szexualitásra.

Nagyon jó jel, hogy sokat beszélgetnek, és bizalommal teli a kapcsolatuk. Kívánom, tudják ezt megőrizni a továbbiakban is! Azt javaslom tehát, hogy közvetítse lánya felé, hogy természetes, amit átél. A szexuális felvilágosítás ettől független, nem gondolom, hogy amit leírt, abból következne, hogy most a gyermek születéséről kell beszélgetni (egyébként beszélgethetnek róla bármikor). Önmagát pedig végképp nem kell hibáztatnia semmiért, mindent a legjobban csinált!

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

135.

Kedves Karolina!

Az interneten böngészve láttam, hogy lehet Ön felé kérdéseket intézni, így vettem a bátorságot és írok Önnek. Kérem, amennyiben tud, tanácsaival legyen a segítségemre!


Pár hete van egy férfi az életemben (megjegyezném, felületesen már vagy 10 éve ismerem) aki teljesen össze van zavarodva, függőségeket fedeztem fel nála, s szeretném, ha ezeket tudná rendezni, melyeket úgy érzem, a segítségem nélkül nem tud megtenni.

Nyáron ért véget ennek a férfinak egy kb. 5 éves kapcsolata, mert megcsalta a lányt. Azóta "elveszítette önmagát", játékgépezik, s hétvégente haveri társaságban füvezik.

Pár héttel ezelőttig senki felé nem nyitott, hiába randizgatott, nem tudta elképzelni, hogy ismét legyen valaki az életében, míg nem találkozott velem. Szerette volna, ha mi egy párt alkotunk, ha ismét boldog lehet.

Hetekig minden jól alakult, minden rendben volt kettőnk között, jól éreztük magunkat a másik társaságában, míg nem a múlt hétvégén felfedeztem nála a változást (ekkor, mint kiderült, véletlenül összefutott a volt barátnőjével). Nem foglalkozott úgy velem, mint máskor, távolságtartásra lettem figyelmes.

Megkérdeztem mi a gond, tagadta, hogy lenne bármi is, pár nap múlva mégis elismerte, hogy össze van zavarodva, szerinte még szereti a volt párját (saját bevallása szerint boldog volt, hogy látta), valószínűleg nem képes most komoly kapcsolatra (hétvégén volt az a pillanat is, mikor egy családi összejövetelre őt is meghívták, mint a páromat), szerinte én sokkal jobb embert érdemelnék őnála (ezt nem csak nekem, hanem a barátainak is mondta).

Ezek után kifejtette, hogy hiányzik neki a régi élete, mikor azzal a lánnyal együtt volt, semmi ilyet nem csinált, nem a barátok voltak neki a fontosak, hanem hogy mellette legyen. Mondta, hogy szeretné abbahagyni a gépezést és a füvezést egyaránt, s gondolt már arra is, hogy szakemberhez forduljon, de mikor mondtam neki, hogy rendben, kérek időpontot, elutasította, szerinte egyedül is képes ezt megoldani. Gondoltam bátorítom, mellette állok, holott ekkor már szakított velem, s úgy tűnt el is fogadja a segítségem. Mikor haza ért, levélben leírta, hogy milyen sokat jelentett számára ez a beszélgetés, megköszönte, hogy mellette állok és kérte, hogy legyek továbbra is én az "agyturkásza" (ezt a kifejezést ő használta).

Tegnapi napon beszéltem vele telefonon, mondtam, hogy mellette állok, kizárólag az a feltételem, hogy heti kétszer szánjon időt a beszélgetésre. Ekkor azt felelte, hogy nem kell a segítség, egyedül birkózik meg a problémával, de heti kétszer látni akar. Megkérdeztem, hogy így mi értelme. Nem akar tőlem semmit, nem akar a barátom lenni, sem a párom, s ha már a segítségem sem kell, feleslegesnek érzem ezt az egészet. Ekkor azt felelte, hogy utóbbira tényleg nincs szüksége, de az első kettő lehetőség közül nem igazán tudja mit is szeretne.

Kedves Karolina!
Nem tudom, mit tegyek! Nem tudom, hogy álljak mellette úgy, ha ő nem szeretné, hogyan segítsek neki. Fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében, mit gondol, csak azt látom, hogy nem tetszik számára ez az élet, amit jelenleg él, s hogy tényleg ki akar mászni a gödörből.

Kérem, legyen a segítségemre, lásson el tanácsokkal, hogy mit kell tennem, hogyan kell viselkednem. Tudom, hogy a legjobb az lenne, ha pszichológushoz fordulna, de azt sem tudom, ezt hogyan érhetném el nála.

Elnézést kérek, hogy kicsit hosszas lett a levelem, de nem tudtam rövidebb változatban leírni ezt az egészet, gondoltam jobb, ha minden információt megosztok Önnel.

Nagyon szépen köszönöm előre is a rám szánt idejét és a válaszát!
Üdvözlettel: Nikolett

Kedves Nikolett!

Önt a jó szándék vezérli, de sajnos azt kell mondanom, bele esett az ún. megmentő játszmába. Ez akkor következik be, mikor a segítőnek fontosabb a segítés, mint a másik félnek. Ez a férfi pszichésen még nem jutott el arra a pontra, mikor érezné, nincs más választás, mint hogy elfogadja a segítséget, és változtasson életén. Ezt Ön nem tudja sürgetni, hiába látja a helyzetet kívülről reálisabban. Egyébként vannak kiváló csoportok, amelyek szenvedélybetegeken segítenek, de ide is a férfinek kell akarnia elmenni, nem viheti Ön.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

134.

Kedves Karolina!

Kérem segítsen válaszával ,egy nagyon fontos kérdésben. Párommal élek 4 éve aki, 32 éves férfi. Sajnos 1 éve majdnem minden este elalvás előtt a gondolata nem hagyja elaludni. Az a gondolata, hogy nem kel fel elalvás után. Nagy nehézségek után elalszik , és másnap elmondja ismét jött a rossz gondolata este. Mit tegyen ,hogy, ne térjen neki vissza esténként? Nagyon szépen köszönöm válaszát! üdv.H.

Kedves Levélíró!

Attól függ, mennyire gyötri ez a párját. Ha kezelhető, viselhető rossz érzésről van szó, beszélgetéssel, testi érintéssel (ami lehet szex vagy masszázs) segíthet oldani szorongását. Ha jelentős szenvedéssel járnak félelmei, akkor egy szakember megkeresése a segítség Öntől.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

2011. április 24., vasárnap

133.

Miért nem tudok túl lépni édesanyám halálán? Mért nem tudok boldog lenni? Mit tegyek?
Emese

Kedves Emese!

A nehezített gyásznak több oka is lehet: vagy az elhunyttal való rendezetlen kapcsolat, vagy a halálát érintő bűntudat, ami természetesen lehet irracionális is. Az ambivalens kapcsolatok gyászfeldolgozása jellemzően sokkal nehezebb, mint a tisztázott, bensőséges, nyugodtaké.

Javaslom az ide vonatkozó válaszokat, például a következőt: http://kerdezz.lelki-segitseg.hu/2010/11/44.html hátha ebből is tud meríteni.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina 

132.

Kedves Karolina!

26 éves vagyok. A problémám az állandó rosszkedv. Képtelen vagyok bárminek is örülni. Próbálok változtatni rajta, de vannak napok mikor teljesen elhatalmasodik rajtam. Napi szinten 3-5 órákat vagyok képes aludni. A többit végig szenvedem. Sokat dolgozom, hulla fáradt vagyok, még is képtelen vagyok aludni. Mostanában egyre gyakrabban sírógörcsök jönnek rám, amit nagyon nehezen tudok abbahagyni. Sokszor megállok az utcán és azon veszem észre magam, hogy csak bámulok, mint egy hülye. Ha elindulok sokszor valahova, visszafordulok, hogy most végül is minek megyek. Régen rengeteget sportoltam, de már az sem ad örömet. Ott vagyok az edzőteremben és képtelen vagyok bármit is végig csinálni. Lassan mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot, mert nem akarok beszélgetni senkivel. Utálom ha az emberek beszélnek hozzám. Nem akarok nevetni, nincs kedvem főzni, nem akarok semmit sem csinálni, csak egyszerűen elbújnék. Azt hittem, ha jön a tavasz jobb lesz... és más lesz. Lesz erőm végig csinálni a napokat. Nem látom a jövőm. Nincs miért csináljak valamit. A párommal állandóan veszekszem, külön alszunk, mert nem bírom elviselni, ha hozzám ér, ha néz. kb fél éve a szexet sem kívánom, nem tudok a végére jutni és akkor még rosszabb kedvem lesz. Nem tudom, mit tehetnék, hogy ez változzon, mert nagyon szeretnék rajta változtatni. Válaszát előre is köszönöm.

Kedves Kinga!

Amiket leír, azok a depresszió tünetei. (Lehangoltság, alvászavar, szexualitás csökkenése, stb.) Ennyi alapján nehéz lenne megmondani, miből indult ki ez az állapot: a párkapcsolatból, a munkájából vagy egyébből. Mindenesetre fontos lenne szaksegítséghez fordulni pszichoterapeutához, aki segít kibogozni, mi a probléma gyökere, és hogyan tovább.

Azt javaslom, ahogy most is igyekszik tartani magát, tegye ezt a továbbiakban is, például folytassa a sportot. Valószínűleg munkája miatt muszáj is, de legyen napi ritmusa. Ez önmagában nem oldja meg a problémát, de megakadályozza, hogy romoljon a helyzet. Tudom, hogy ez több erőt kíván, mint régebben, de higgye el, megtérül. És közben kezdje a terápiát!


Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

2011. április 20., szerda

131.

Kedves Karolina!

A kérdésem az, hogyan lehet megállapítani, hogy valaki Asperger-szindrómás?

Saját magammal kapcsolatban gyanakszom ugyanis erre. Nemrég olvastam róla, és sok gyerekkori nehézségemet megmagyarázná. Akkoriban egyáltalán nem foglalkoztam a kortársaimmal, leginkább egyedül szerettem játszani, akkor is leginkább kirakós/logikai jellegű játékokkal. Érdekes módon a kirakósokat sosem "kreatívan" kezeltem, inkább sorba rendeztem méret/szín szerint (ez a sorba rendezgetési mánia máig megvan). Felnőttekkel beszélgettem néha, de mindig csak konkrétumokról. Bár azóta szociálisabb lettem, és vannak barátaim, de ők nem hiányoznak, ha nem találkozom velük, remekül elvagyok egyedül a gép előtt napokig. Nehezemre esett és esik most is a "csak úgy csevegés a semmiről", bár az évek során megtanultam, hogy ez szükséges lépése a kapcsolatteremtésnek, de még mindig idegesít és feleslegesnek érzem.

Nem igazán tudok mit kezdeni azzal, ha valaki nem logikusan cselekszik. Most már megértettem a hazugságot és a képmutatást is, gyerekkoromban sokáig nem fogtam fel, hogy pl. anyám miért nem azt mondja, ami ténylegesen történt, hanem valami teljesen mást. Persze kijavítottam, feltételezvén, hogy csak rosszul emlékszik, és ez jó pár hosszadalmas szidást eredményezett. Mások érzelmi igényeit is megértem, ha nyilvánvalóak (pl. bejön az irodámba és elkezd panaszkodni), de magamtól nem gondolok rá, hogy valakit tutujgatnom kéne.
Olvastam a betegségről, hogy jellemző tünet, hogy a beteg kerüli a szemkontaktust. Én épp hogy a szemébe bámultam mindenkinek, és nem értettem, hogy mi bajuk van vele, vagy ennek mi a jelentőssége. Különösen kiskamasz koromban értették gyakran félre, és hitték azt, hogy flörtölni próbálok, pedig mi sem állt tőlem távolabb :D Viszont ha jól emlékszem, az arckifejezések értelmezésével sosem volt gondom.

Mára már nagyjából sikerült megtanulnom a viselkedési szabályokat (sok keserves tapasztalat után), de azért szeretnék megbizonyosodni az állapotomról, hogy ennek megfelelően tudjam a pályámat orientálni (kutató legyek vagy oktató). Ha van mód arra, hogy fejlesszem a szociális képességeimet, azt hogyan tudnám megtenni? Aggódom amiatt, hogy ha egyszer gyerekem lesz, nem fogom tudni kielégíteni az érzelmi igényeit.

Előre is köszönöm a választ:
Gabi

Ui: Kitöltöttem néhány internetes Asperger-tesztet, és mind pozitív eredményt adott, de nem tudom, ezek mennyire megbízhatóak.



Kedves Gabriella!

Hogy konkrétan válaszoljak: pszichiáter vagy klinikai szakpszichológus diagnosztizálhatja az Asperger szindrómát. A diagnózisokat jellemzően egy vagy több interjú alapján állítják fel, amelyben többek közt azokra a tünetekre is rákérdeznek, amelyek az adott betegséghez kapcsolódnak.

Túl a konkrét kérdésen: gondolom, azért tartja fontosnak a diagnózist, mert ez megnyugtatná, magyarázatot adna arra, hogy bizonyos kérdésekben Ön miért "más". Természetesen segíthet ebben egy konkrét elnevezés, diagnózis, azonban anélkül is elfogadhatja, hogy bizonyos képességei jobbak, mások rosszabbak az átlagnál (ahogy ez mindenkinél így van), és a gyengébb képességek fejlesztése persze extra erőfeszítést kíván.

A szociális készségeket egyfelől a hétköznapi életben lehet fejleszteni, ahogy már teszi is: figyelni az emberek visszajelzéseit, óvatosan próbálgatni, mi milyen reakciót vált ki. Ennél intenzívebb tanulási folyamat, ha keres olyan közösséget, ami viszonylag bensőséges, és még inkább van rá esély, hogy miközben elviselik az ember "furcsaságait", finoman visszajeleznek arról. Egy hívő számára alkalmas lehet egy vallási közösség például. Vagy ugyanennek nem vallási formája egy önismereti csoport, csoportos pszichoterápia.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

130.

Kedves Karolina!
Abban szeretném a segítségét kérni, hogy a párom bizalmát hogyan tudnám visszaszerezni. Sajnos kb. 4 éve csúnyán hazudtam neki, amit iszonyatosan megbántam, és ő azt mondta megbocsájtja, de még a mai napig szinte naponta a fejemhez vágja a dolgokat, holott már jó párszor átbeszéltük az egészet és már szinte belebetegedtem, hogy ami fáj nekem, hogy megbántottam őt ő állandóan azt vágja a fejemhez. Csak annyit szeretnék, hogyan győzzem őt meg, hogy már megváltoztam és megbántam? már soha többé nem lennék képes hazudni neki, tanultam a hibámból, csakhogy ő azt gondolja és mondogassa is, hogy az ember nem változik,és ennyivel "el vagyok intézve"- nem hisz nekem. Ahhoz viszont hogy szakítsunk, túlságosan szeretjük egymást, ám bizalom nélkül nehéz. Bár nagyon felületesen vázoltam a problémámat, de előre is köszönöm szépen a válaszát!
Üdv Tímea


Kedves Tímea!

Ami Önön múlt, megtette. Sajnos nem mindenkinek megy a megbocsátás, pedig anélkül aligha működik hosszú távon egy kapcsolat. Mindenesetre az is fontos, hogy Ön megbocsásson magának, és tudja, már nem kell szégyellnie egy megbánt hibát. A párja az, akinek a következő lépést meg kellene tennie. Valószínűleg már nem őszinte haragról vagy bizalmatlanságról van szó, hanem megtanulta használni az Ön bűntudatát arra, hogy fenntartson egy aránytalan helyzetet, melyben ő az áldozat. Jóllehet, ezt azért tudja megtenni, mert Ön erre valóban érzékeny. Tehát annyit tud tenni, hogy saját magát már nem hibáztatja, és méltósággal utasítja vissza a régi hibára vonatkozó utalásokat.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

129.

Kedves Karolina

Mindjárt bele is kezdek a közepébe, vagyis kicsit a múltból indulok a jelen felé.
Gyűlöltem felkelni, iskolába járni, pedig általánosban jó barátaim voltak, akikkel kellemes volt az időtöltés.

Továbbtanuláskor ez a gyűlöletem, ellenszenvem, lázadásom felerősödött, sokszor szerettem volna otthagyni az iskolát (de nem tettem, nem is hiányoztam), ugyanakkor nem is tanultam, mert nem érdekelt. Már ekkor kialakult bennem a gondolat, hogy az életnek nem erről, nem a munkáról, dolgozásról kellene szólni.

Később dolgozni járni gyűlöltem, de az volt az elvárás a társadalom, a környezet részéről, hogy dolgozni kell, és mivel pénz is kell az élethez, bűnöző meg nem vagyok, ezért ha panaszkodva, lázadva, de végeztem a dolgomat.

A legtöbb munkahelyen barátaim lettek, szinte mindenütt elismerést kaptam a főnökeimtől, de én a rengeteg pozitívum, ösztönző elismerések ellenére, mégis utáltam dolgozni, és amint tehettem fel is mondtam. Mindig kerestem a lehetőséget arra, hogy ne keljen dolgoznom.

Több munkahelyet kipróbáltam, több munkakört, semelyik nem tetszet, a belső lázadásom csak megerősödött. Jelenleg, negyven évesen, még jobban gyűlölök dolgozni járni, de már felkelni, felébredni sem szeretek.

Az a kérdésem, hogy van-e ezzel más is így? Létezik-e, tanulni, dolgozni utálok csoportja? Mint pld, alkoholisták, drogosok csoportja? Lehet-e ez betegség, vagy egyszerűen én ilyen vagyok, aki inkább képes éhen halni, mint elfogadni azt, hogy dolgozni kell. (Bankot meg nem rabolok, mert törvény és szabálytisztelő vagyok)

De, ugyanakkor tudom, hogy ez az állapot nem vezet sehová és jó úton tartok a hajléktalanság felé, szinte egy hajszál választ el attól.

Amióta pedig elváltam (két éve), azóta pedig még jobban úgy gondolom semmi értelme bármit is elérni, felépíteni ebben az életben (pillanatok alatt el lehet veszíteni mindent, amit évek alatt elértünk), akkor meg minek dolgozni, felkelni.

Míg másokban ott a küzdő szellem a céljaik elérésére, megvalósítására, belőlem ez teljesen hiányzott, hiányzik.

Tisztelettel köszönöm válaszát.

Gábor



Kedves Gábor!

Örülök a kérdésnek, bár azt hiszem, ez már átnyúlik a filozófia területére. Megnyugtatom, dolgozni sokan utálnak. És aki szereti is a munkáját, annak is sokszor terhes. Valahogy úgy működik ez, hogy a legtöbben nem örömmel indulnak el otthonról, hiszen a munka erőfeszítés, fárasztó, gyakran stresszel jár, de aztán találnak benne valamit, aminek örülni tudnak. Például azt, ha értelme, gyümölcse van annak, amit tettek. Amikor valaki pályaválasztásról kérdez, mindig azt javasolom, az elsődleges szempont ez legyen (tehát olyasmit végezzen, aminek értelmét látja), mert egyedül ez segíti át az embert az összes nehézséges, fáradságon. A presztízs nem olyasmi, ami tartósan motiválja az embert, ahogy a pénz is csak nagyon korlátozottan képes erre.

Az Ön leveléről az a mondás jutott eszembe: Uram, adj bátorságot, hogy megváltoztathassam, amit meg tudok, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, és adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt.

A munka olyan velejárója az életnek, amin az egyes ember nem tud változtatni, ez adottság, nagyjából mint az, hogy levegőt kell vennünk. Azt hiszem, Önnek könnyebb lenne, ha nem a megoldást keresné arra, hogy ez ne legyen így, hanem az elfogadás útját.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

128.

98-2003 -ig 4 vetélésem volt, mire 2005-ben megszületett a kislányunk. Nagyon sokat sírtam, amikor elvesztettem a babáinkat. Kb egy hónapja, próbáltam alkalmat keríteni arra, hogy ketten legyünk, szerettem volna kihasználni az időt egy kis beszélgetésre. Azt találtam mondani a férjemnek, hogy amikor a kislány itt van velünk, szinte még egy mondatot sem lehet tőle végiggondolni, legalább most egy kicsit el van egyedül anélkül, hogy belekérdezne abba, amiről mi felnőttek beszélünk. Jó, hogy nincs itt most! Erre a férjem azt mondta: Pedig hogy sírtál, meg bőgtél, amikor nem lehetett.

Hát a beszélgetés elmaradt és azóta én már nem is igyekszem azon, hogy próbálkozzam. Úgy érzem, hogy kiárulta a fájdalmunkat, amiről addig azt hittem, hogy közös. Most már csak az enyémnek gondolom. Hogy tehette ezt meg? Én akkor nagyon kiszolgáltatott voltam és ő most kigúnyolt ezért. Meg tudom én ezt bocsátani neki? Meg tudok még osztani vele bármit is? Érdemes?

Berta


Kedves Berta!

Olvasva férje válaszát, nem következik belőle, hogy ne osztozott volna a fájdalomban. Pusztán egy különösebb jelentőséggel nem bíró mondatnak látszik, meglehet, csak épp eszébe jutott, vagy fáradt volt a beszélgetéshez, azért vetette oda. Persze, meglehet, hogy élőben másképp hangzott. Mindenesetre az igaz, hogy bármennyire is szeretne egy férfi gyermeket, és bármennyire is sajnálja a vetélést, számára ez az esemény nem azonos azzal, ami a nő él át. Mindez az Ön testében történt, Önben indult el valami (nemcsak lelki, hanem hormonális változásokkal), és aztán szűnt meg. Biztosan őszintén sajnálta ezt a férje is, de ne várja, hogy ugyanazt érezze, mint Ön, mert ez irreális, lehetetlen. (Ahogy általában sem ugyanúgy élik meg a házastársak a különféle eseményeket - ettől még lehet boldog, tartalmas a kapcsolat.)

Üdvözlettel:

Bujdosó Karolina

127.

21 éves vagyok és 4,5 éve vagyok együtt a barátommal. Pontosítanék, csak voltunk együtt. Az első 1 évben filmbe illő szerelem volt a miénk, elvakultan és őrülten szerelmes voltam. Majd jött egy törés,ő a főiskola miatt felköltözött Pestre,így hirtelen távkapcsolatban találtuk magunkat. Ennek sajnos pár hónapnyi különválás lett a következménye. Utána újra megpróbáltuk és a szerelem mit sem változott, ugyanolyan tűzzel szerettem, szeretem most is.3,5 éve élünk így,és rengeteget veszekszünk,de mindig sikerült kibékülni,hiszen úgy éreztem ő is tiszta szívből szeretem engem,amit mindig el is mondott. Pár hete azonban megint összevesztünk, úgy gondoltam ennek is szokás kimenetele lesz. De nem így történt. Pontosan 1 hete megtudtam, hogy udvarolgat egy másik lánynak. Leírta neki, hogy mennyire hiányzik, és hogy alig várja, hogy lássa. Nem árultam el neki, hogy tudok a dologról, csak megkérdeztem tőle, hogy mit érez irántam, mert nincs rosszabb a bizonytalanságnál. A válasza az volt, hogy velem akarja leélni az életét és örökké szeretni fog, de most nehéz időszakon megy át és várjak rá.

Azóta egy falat nem megy le a torkomon, nem alszom és vele álmodom. Darabokra estem szét és nem tudom hogy fogom ezt túlélni.

Ön szerint elmúlhat ilyen hirtelen egy 4 éves kapcsolat, melyben folyton bizonygatta,hogy velem akar élni és én vagyok a mindene?

Azt sem tudom, érdemes-e még harcolnom érte. Nem tudom mi tévő legyek.

Elnézést a hosszú levél miatt.
Válaszát előre is köszönöm!
Nóra


Kedves Nóra!

Vérmérséklet kérdése, mit fog tenni. Nincs egy jó megoldás, ami biztosítaná, hogy kedvezően alakul minden. A lehetőségek a következők: ha mindketten elkötelezettek a kapcsolat fenntartása iránt, fordulhatnak párterapeutához, aki átsegíti Önöket a nehéz időszakon. Nem állítom, hogy ez feltétlenül szükséges, hiszen terapeuta nélkül is megoldódott már jópár párkapcsolati válság, ez csupán egy lehetőség.

Egy tanácsom van: ne vegyen része ennek az állapotnak konzerválásában, húzásában-halasztásában. Ezt megteheti úgy, hogy választás elé állítja párját, vagy hogy átmenetileg különválnak, míg tart a párhuzamos kapcsolat. Egyetlen dolgot kerülnék el: hogy Önök párkapcsolatban legyenek, miközben partnerének szeretője is van.

Túl a tanácsokon, azt mondhatom, teljesen érthető, hogy kiborítja Önt ez a helyzet, ugyanakkor azt kell látni, hogy minden kapcsolatnak van dinamikája, olykor elfárad, és ilyenkor megesik, hogy egyik fél valaki másnál keres megoldást. Ha van elég tartalék a kapcsolatban, megerősödve tudnak kilábalni ebből a helyzetből.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

2011. április 19., kedd

126.

Kedves Karolina,

talán naivnak tűnök, hogy kapásból a levelem elején le merem írni, hogy 28 évesen BOLDOG kapcsolatban, illetve lassan öt hónapja egy alakuló kis családban élek. Novemberben összeházasodtunk a párommal, majd még november végén megszületett a lányunk - egyszerűbbnek találtuk ezt, mint az apasági nyilatkozatot. Most, az első hónapokban apránként tanuljuk egymást, keressük a helyünket az új szerepekben. Idén lesz öt éve, hogy együtt vagyunk a most már-férjemmel, és a kettőnk kapcsolata kiegyensúlyozott - szeretjük és támogatjuk egymást, együtt nevetünk, együtt oldjuk meg a problémákat, tervezünk, vitatkozunk, kikapcsolódunk.

Ami kezdettől fogva zavar, az a családunk, a szüleink viselkedése a kapcsolatunkat illetően.
Mindketten egyszerű családból származunk és "magunknak kapartuk ki a gesztenyét" - ez az én esetemben egy majdnem-diploma, és egy közepesen jó állás, a párom esetében a diploma megszerzése után a szamárlétrán végigkapaszkodva egy középvezetői állás, jó fizetéssel, sok elismeréssel - szakmailag és anyagilag egyaránt. 18 éves korunk óta nem élünk a szüleinkkel, de rendszeresen látogatjuk, támogatjuk őket.

Kezdem a saját családommal.
A testvérem 26 éves, nem dolgozik, sokat dohányzik, valamint nagyjából öt éve vállaltan leszbikus. A szüleimmel él és a mai napig ők tartják el, etetik, ruházzák, fizetik a bulijait, a nyaralásra költőpénzt kap, stb.

A szüleim kis keresetből élnek, édesapám évek óta szív egy őt kizsákmányoló munkahelyen, édesanyám szédeleg egyik állástól a másikig, sem pénzben, sem szakmailag nem kapott elismerést évek óta.

Mióta együtt vagyok a férjemmel (nagyon szokatlan őt így hívni még), azóta gyakorlatilag levették rólam a kezüket, lemondtak rólam. Elkönyvelték, hogy nekem a párommal meglett mindenem, révbe értem, és innentől nincs rájuk szükség. Nem írnak, nem keresnek - csak abban az esetben, ha szükségük van valamire, pl. tönkre ment a számítógép, vagy kocsival kell vinni valamit a-ból b-be (a szüleimnek nincs kocsija). Mikor bejelentettük, hogy összeházasodunk, édesanyám első kérdése az volt, hogy "Ugye tudom, hogy ők nem tudnak pénzt adni rá..?" :-( Nem kéréssel mentünk hozzájuk, hanem örömhírrel...

Miután megtudták, hogy babát várunk, édesanyám a kicsike pénzüket is turkálókban szórja el sokszor használhatatlan babaholmikra. Gyakran megbántom azzal, hogy nyilvánvalóan hasznavehetetlen dolgokat nem fogadok el tőle, miután megvette (pl. 52-56-os babaholmik - a lányom 57cm-vel született, és kapásból 62-es bébi holmik lettek jók rá). Kértem őt 1x, 2x, 10x, hogy mielőtt vásárol, hívjon, hogy mire lenne szükségünk. Nem a turkálós dolgokkal van baj - magam is nagyrészt használt ruhákban járok - hanem azzal, hogy értelmetlenül költi a pénzt, mert gyakorlatilag mindent be tudunk szerezni ingyen, kölcsönbe - de hiába beszélek, csak egy rugi, csak egy sapi, csak egy cipő - sokszor olyasmi, ami majd egy év múlva lesz jó a gyerekre...! Mindezt úgy, hogy tudják, egy egyszobás, már most is kinőtt albérletben lakunk, immár hárman a babával, és nincs hova tennünk a majd-jó-lesz holmikat (így anyu rejtegeti őket dobozokban).

De az adni-akarás a kisebbik baj. A húgomtól tudom, hogy komoly nyűglődés lett abból, hogy rendszeresen vasárnaponként jártunk haza. Édesanyám - a saját anyám - kijelentette, hogy igazán észrevehetnénk magunkat, hogy vasárnap neki már nincs kedve főzőcskézni, meg jópofizni és IDEGENEKET kerülgetni a lakásban..!! Mióta ezt megtudtam, vagy szombaton megyünk, vagy nem megyünk haza. Nagyon fájt, hogy az általuk mihasznának titulált húgomtól tudtam meg, hogy útban vagyunk a szüleimnél... (A baba születése óta is csak akkor beszélünk, ha én hívom őket, egyszer sem látogattak el hozzánk, még úgy sem, hogy felajánlottam, kifizetem az utazást.)

Folytatnám a párom családjával.
Nem tudom, hogy a bennem munkáló kisebbségi komplexus mondatja-e velem, de azt érzem, hogy ennyi év után sem fogadott be a család. Mikor "összejöttünk", a szülők és a testvérek, barátok számára is "egyértelmű volt, hogy a pénze miatt vagyok a párommal, ne is küzdjek ez ellen a vélemény ellen" - ezt a sógornőm mondta így szó szerint (a mai napig a 'saját' pénzemből élek, a közös kiadásainkon túl...). Többször megjegyezték, hogy nekem könnyű egy olyan férfi mellett, mint a párom...

A párom testvére és a házasságuk zűrös, megcsalatások, túlvállalt hitel, korán bevállalt gyerek, kiegyensúlyozatlan párkapcsolat, rossz szexuális élet, pénztelenség, zárkózottság - csak amiről mi tudunk, dióhéjban...

De. A testvérék a szülőkkel egy faluban laknak, karnyújtásnyira. Nem a fővárosban, mint mi. És bár nekünk sokszor negatív megjegyzéseket tesznek a testvérre és a családjára, unokatestvérektől tudom, hogy a külvilág felé meg ők a kedvenc, a szupercsalád, stb.
A párom szülei és tesójáék is csak akkor keresnek minket, ha kell valami - ha nem jó a számítógép, ha pénz kell, ha kocsi kell (nekik ugyan van autójuk, de nem céges), ha a párom fizikai erejére van szükség, ha a pesti üzletekből kell valami, stb.

Mikor bejelentettük, hogy összeházasodunk, a párom szülei gratuláltak ugyan, de nem láttam örömöt az arcukon. Mikor a gyermek érkezésével biztossá vált, hogy együtt maradunk - hiszen egy lánykérés visszacsinálható - akkor kicsit nagyobb lett a távolságtartás.
De mióta valóban összeházasodtunk, azóta érzem úgy, hogy a párom szülei talán nem egy "ilyen" lányt szántak a fiuknak... Kisstílű ember vagyok, nem vágyom nagy karrierre, vezető pozícióra, sok számjegyű fizetésre - mint mondjuk a párom, aki valóban tele van ambíciókkal, és keresi a kihívásokat. És nem, nem általa "kényelmesedtem el" - korábban sem vonzott, hogy napi 12órában stresszeljek akármilyen cég érdekeiért. Összességében azt gondolom, hogy a párom szülei egy körömcipős 'bizniszmacát' képzeltek a férjem mellé, jó keresettel, saját kocsival, kiskosztümmel, nagy életcélokkal.

Ami nagyon bánt, hogy ebben a családban is a "zűrös kicsi" van elérhető közelségben, és ezért ő-ők "bent vannak a pixisben" - mi pedig nem. Hiába vagyunk rendben, hiába lehet számítani ránk, hiába támogatjuk őket, valahogy mégsem úgy viszonyulnak hozzánk, mint az öccse családjához. A párom öccse magához hasonló lányt vett el, és bár boldogtalan a házasságuk, de ők "egy utca" egymásnak, míg a párom a szülei szerint talán különben érdemelt volna, mint én.

Elnézést, hogy ilyen bő lére eresztettem a mondandóm, de nagyon rossz, hogy a barátaim értetlenül állnak velem szemben, hogy miért forgok ezeken a dolgokon. Kiskorom óta szeretnék megfelelni, szeretném, hogy elfogadjanak, hogy megbecsüljenek. Nagyon rossz, hogy így majdnem-felnőttként pont a családjaink azok, akik elfordulni látszanak tőlünk. Nem tesszük a kirakatba, hogy jól vagyunk, egyszerűen nem csak a panasz dől belőlünk, ha a szüleinkkel vagyunk - hanem lelkesedünk, mosolygunk, vidámak vagyunk. A szüleinktől többnyire csak a panaszáradat érkezik, sem a terhességem, sem a "frissen sült" unoka, semmi nem zökkentette ki őket (holott egészségesek, van munkájuk, vannak barátaik...).
Nagyon rossz, hogy a saját szüleim nem törődnek velünk (a párom karácsonyra semmit nem kapott a vásárlás-mániás édesanyámtól...!), a párom szülei pedig levegőnek néznek, ha náluk vagyunk.

Kedves Karolina, mit csinálok rosszul? Hogyan nyithatnék a szüleim felé, hogy legalább a töredékét foglalkozzanak ők is velünk? És hogyan hitethetném el a párom családjával, hogy szeretetből vagyok és leszek a fiukkal, szerelemből mentem hozzá, és szültem neki gyermeket? A férjemmel is beszéltünk ezekről a dolgokról, mert ő is látja és szenved tőle, hogy mindkettőnk családjának "mindegy lettünk", mert jól vagyunk, jól megvagyunk.
A párom szerint ne törődjünk a családjaink viselkedésével, hanem szeressük egymást - mert ez a legfontosabb. Ebben igazat adok neki - hogy csak ő, és most már a lányunk számít. De érdekelne az Ön véleménye, hogy kívülállóként mit gondol, mit csinálunk rosszul, min tudnánk változtatni, hogy újra részei lehessünk a saját családunknak..?

Köszönöm, hogy elolvasta a levelem és 'meghallgatott'.
Szép napot:

Ildikó





Kedves Ildikó!

Őszinte leszek, hiszen Ön is megtisztelt bizalmával. Lehet, hogy érvelésében igaza van, de ha összeszámolnám, hány azzal kapcsolatos utalás szerepel levelében, hogy kivel mi a baj, mit csinál rosszul, miért ér keveset, igencsak magas szám jönne ki.

Azt gondolom, az ember közérzetét, viszonyát környezetével sokkal erősebben meghatározza, hogy ő mennyire elégedett a többiekkel, mennyire szereti őket, mint az, hogy megkapja-e a kellő mennyiségű segítséget, figyelmet. Nem tudom, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, de bizonyára érzik a neheztelést, elégedetlenséget családtagjai is, és erre ők sem elfogadással és szeretettel válaszolnak. A megoldás az, hogy nézze az értékelhető, jó szándékot a többiekben, és ezt meg fogják érezni ők is. És számolás nélkül tegye. Az volt a benyomásom, hiába hoz egy helyes döntést, például hogy vasárnap helyett szombaton mennek látogatóba (nagyszerű!), közben húz egy strigulát a sértődöttségi listájára - ahol már így is sok a strigula.

Ha Önök számára használhatatlanok a kapott ruhák, adják oda másnak: biztosan lesz, aki nagyon örül majd neki. Az ajándékozás egyfajta gesztus, annak kifejezése, hogy a másik eszébe jutottunk. Jó látni az éremnek ezt az oldalát is, nemcsak azt, hogy hasznavehetetlen a ruha.

Megértem, hogy bántotta Önt, hogy nem örültek az eljegyzésüknek, csupán a pénzről kezdtek beszélni. Meglehet, hogy gondjai vannak szüleinek az érzelemkifejezéssel. Sajnos őket nem tudja megváltoztatni, de a saját látószögét igen.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

125.

Kedves Bujdosó Karolina!

Nagyon kérem, segítsen rajtam, már nem biztos, hogy sokáig bírom ezt a kint. Depresszióval lettem rokkantnyugdíjas 2004-ben. Sajnos most megint olyan helyzetbe kerültem, amiből egyszerűen nem találom a kiutat. A történet a következő. Tavaly "megismerkedtem" egy általános iskolás osztálytársammal (Attila) aki akkor már három és fél éve elvált volt. Nem ő adta be a válókeresetet, hanem a volt felesége akart mindenképpen elválni tőle, ami meg is történt. Tavaly november óta nagyon szépen, boldogan éltünk.

Aztán idén februárban megtudta a volt feleség, hogy én vagyok az Attilának. Fenyegető telefonhívásokat kapott tőle, hogy öngyilkos lesz. Mikor ezt meghallottam én mondtam Attilának menjen, el hozzá nehogy baja legyen. Ez igy is lett. A "beszélgetésükből" annyit mesélt el (be volt rúgva a nö), hogy "mikor kinézett az ablakon vonzotta a mélység" mármint a hölgyet. Ezzel lezártnak tekintette az Attila a témát. Én még párnapig kérdeztem Töle, hogy van a volt felesége, azt mondta már jól. Ez után egy vasárnap reggel megjelent a házba ahol éltünk. Bejött, szájon csókolta az Attilát "szerbusz szívem" üdvözléssel. Mind a ketten csak néztünk a meglepettségtől. Beszélgettek(tünk) a gyerekeikről. Van miről ugyanis 6 lányt neveltek fel. Attila hozott az első házasságából 2, a volt felesége hozott 3, és született egy közös is. A közös 16 éves a többiek már 20 fölött járnak jóval. Mikor ez megtörtént elment. Ott laktam még Attilánál kb 1 hetet, mikor megegyeztünk abba, hogy mig a volt felesége lehiggad addig költözzek haza az Anyukámhoz, ez 1 max. 2 hét lesz. Hát ez most már több mint 6 hete történt. Azóta annyit tudtam meg, hogy a volt feleség "szerelemes" lett az Attilába. Számomra nagyon érdekes, hogy igy négy év után jött ez rá. Mikor Attilát kérdezem, annyit tud mondani engem, szeret szerelemmel, a volt feleségét meg úgy, mint a gyermeke anyját, vagy mint egy testvért.

Közbe szerencsétlenségünkre lett egy nagyobb összeg adótartozása az Attilának, amiből csak a volt felesége aláírásával tud "jól kijönni". Azóta is, csak amikor tudunk, együtt vagyunk. Attila "sofőr" és mindig megyek vele, bár merre viszi az útja. Tudom és fel is fogtam, hogy titokba kell tartani a kapcsolatunkat, de nagyon-nagyon nehezen viselem, és sajna azt sem tudom, meddig kell még elviselnem. Közbe a volt feleség heti 3-4 alkalommal kijár ellenőrizgetni, hogy nem vagyok-e ott. Bár nem hiszem, hogy oda költözött volna, de érzésem szerint a hétvégéket biztos ott tölti, és rettenetesen fáj, hogy ott alszik ahol én annyira boldog voltam. Persze ez sem biztos, dehát nem tudom. Hogy szexuális élet van-e köztük, szintén nem tudom (hisz ez volt az egyik váló ok, már évek óta külön aludtak). Nagy zavartságomban ennyi, amire választ szeretnék kapni mielőtt jobban belebetegszem a történtekbe. Enni, inni, aludni nem tudok, figyelmem teljesen beszűkült erre az állapotra, nem érdekel semmi más, próbálok olvasni vagy valamivel lefoglalni az agyamat, de nem megy. Három hét alatt 8 kg fogytam az óta nem mertem ráállni a mérlegre. Kérem, segítsen, megjártam én már életem során azokat a bizonyos gödröket, most is ott vagyok az egyik alján, arccal lefele a porba. És a lényeg nagyon-nagyon szeretem az Attilát, nem bírom elképzelni nélküle az életem.

Nagyon várom válaszát, tudom ezek nagy szavak, de tényleg Ön az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatok.

Előre is köszönök minden jó szót.


Kedves Kérdező!

Ön már sok nehézségen átesett életében, ami abból is tudható, hogy depresszióval százalékolták le. Attila mellett boldog volt, és most attól fél, véget ér ez a jó periódus. Érthető a kétségbeesése, de aki egyszer képes volt létrehozni egy jól működő párkapcsolatot, az legközelebb is meg tudja tenni. Azonban egyelőre nem ez a kérdés, hanem kapcsolatuk folytatása. Ahogy olvastam levelét, volt benne egy nagy hiány. Értem, hogy ahogy értesült a volt feleség a kapcsolatukról, egyszeriben felbukkant, és vissza akarta kapni volt párját. Több év után valóban furcsa viselkedés, de nem is ez fontos, hiszen ez a volt feleség dolga, miért így reagált. Ami nekem fontosabbnak tűnik, és nem egyértelmű, hogy mi volt Attila attitűdje? Úgy tűnik -bár csak utalásokból-, hogy ahelyett, hogy határozottan, markánsan elküldte volna a nőt, valamilyen mértékben befogadta, visszafogadta őt az életébe. Itt első sorban Attilának kellene döntést hozni, azonban a leírásában ő mintha passzív szereplő lenne, akivel csak úgy megtörtént, hogy visszajött a volt felesége. Javaslom, Attilával üljön le, és beszélje át, mi a helyzet most Önök között. Ha visszafogadta a hölgyet, bármilyen fájdalmas is, szakítsanak. Ha nem fogadta vissza, ne is aludjon ott, ne járjon az Önök közös otthonában (nem is értem, hogy merült ez egyáltalán fel? Ön miért ment el???), stb. A felnőtt lányokról már nem sok tárgyalni-való lehet, igaz, ha kicsik lennének, akkor sem a Maguk otthonában kellene találkoznia az elvált szülőknek.

Üdvözlettel:
B.K.

124.

Kedves Karolina!

Tanácsot szeretnék kérni Öntől. Huszonöt éves nő vagyok, aki éppen most kezdi el élni az önálló életét egyetem után (most írom a szakdolgozataimat, dolgozom mellette, és most költöztem össze a párommal.) Azonban van három kisebb testvérem, (23, 21, 18 évesek, a két idősebb lány, a legfiatalabb fiú) akik közül kettő (a húgaim) rendszeresen próbára teszik a türelmemet. A szüleink immár 5 éve válófélben vannak, ami mindnyájunkat megvisel, azonban a két húgomat sokkal jobban, mint engem és az öcsémet, talán azért, mert az egyetem miatt én már régebben elköltöztem otthonról.

Az édesapám külföldön dolgozik, ritkán találkozunk vele, édesanyám pedig depressziós a munkanélkülisége és egyéb testi betegségei miatt, így mindenki úgy érzi a családban, hogy nekem kell minden kisebb nagyobb problémát megoldani. Ne értsen félre, szívesen segítek mindenkinek, de úgy érzem, hogy nem tudom miattuk élni a saját életemet. Mindkét húgom mentális problémákkal küzd, a nagyobbik gyakran agresszív, a kisebbik pedig rettenetesen kiábrándult, és mindkettő lelki szemetesládának használ. Ráadásul mindig van valamilyen balhé, ami után mindkét vétkes fél megtalál, és a másikat megpróbálja befeketíteni előttem. Úgy érzem, hogy nincs jogom döntőbírót játszani.

Hogy tudnék ebből a helyzetből úgy kimászni, hogy senki se sérüljön még jobban?
Én is családot szeretnék, de így nagyon nehezen megy.
Válaszát előre is köszönöm: Réka



Kedves Réka!

Érthető, hogy nehéznek éli meg helyzetét. Ön élné saját életét, ugyanakkor a családja is fontos Önnek, ők azonban olyan elvárásokat támasztanak Ön felé, ami túlzás, ami megterheli kapacitásait. Ilyenkor a legfontosabb azt elhinni és megérteni, hogy nem azonos a szeretetlenséggel, ha bizonyos határt húz saját védelmében, amin túl már nem segít, nem nyújt támaszt. Ilyen határra mindenkinek szüksége van, éppen ezért különösen megterhelő, ha a hozzánk legközelebb állók akarják ezt átlépni.

Tehát, ami tanácsolható, hogy bizonyos mértékig maradjon kívül érzelmileg, legyen tudatában, hogy nem dolga, sőt, lehetősége sincs a többiek életét megoldani - legyenek bármilyen szeretett családtagok is. Amennyi erejéből telik, segítsen, de utasítsa vissza, amit túlzásnak érez. Ezt persze könnyű tanácsolni, de éppen azért nehéz betartani, mert ilyenkor a visszautasított fél általában igyekszik mindenféle játszmába belevonni az embert. Például bűntudatot kelteni. A legfontosabb, hogy nem kell harcolnia, meggyőznie bárkit az igazáról. Ha haragszanak, hagyja rájuk, higgadtan mondja el, ez túl sok Önnek, és azt is, mi az, amiben számíthatnak Magára. Nem állítom, hogy ez könnyű, de a saját érdekében próbálja meg! Ehhez kívánok erőt!

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

123.

Egy ismerősöm utálja a háziállatokat, de annyira,hogy képes lenne minden veszélynek kitenni-pl.lakásból kirúgni,s ehhez hasonló,számomra szadista dolgokat megtenni,egy védtelen élőlénnyel.Kérdésem,hogy milyen jellem az ilyen? Szerintem csak önmagát szereti,esetleg olyan élőlényt, aki tud magáról gondoskodni?

A választ előre is köszönöm!
Üdvözlettel:Ildikó



Kedves Ildikó!

Megértem, hogyha indulatok vannak Önben ezzel kapcsolatban. Az ember számára különösen kétségbe ejtő, mikor azt látja, hogy kiszolgáltatott élőlényeket (gyermeket vagy állatot) bántanak.

Nehéz válaszolni, hogy "milyen ember az ilyen", mert nem ismerem a részleteket. Ha kínzásról van szó, az nyilván patológiás viselkedés, mellesleg bűncselekmény is.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

122.

Nem tudom kihez fordulhatnek. Kulfoldon elek, es kb. 3 eve parkapcsolatban. A parom eleinte csak kiabalt, aztan lokdosodott es kb. 1 hete megutott. Ezek altalaban atmulatott ejszakak utan tortentek, vagy ha nehezsegei vannak. Drogokat is fogyaszt kb.3-5-szor egy honapban. Mar egyszer el is koltoztem. Ha kiborul olyan mintha mas ember allna elottem, nem is emlekszik ra hogy negutott. Azt mondta, amikor leszoritott a foldre biztos akkor vertem be a fejem. Orvoshoz nem akar menni, o nem beteg, monja.
Mi tevo legyek? Kihez forduljak?
Valaszat elore is koszonom.
trixi


Kedves Trixi!

Ha teheti, hagyja ott az illetőt! Tudom, ezt nehéz lelki, illetve fizikai segítség nélkül megtenni. Magyarországon a NANE Egyesület foglalkozik bántalmazott nők és gyermekek segítésével. Nem tudom, hol él, de nézzen utána, az Ön lakhelyén is talál-e hasonló szervezetet. Terápia nélkül nem fog megoldódni a partnere problémája, jobb, ha minél rövidebb ideig asszisztál hozzá.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

2011. április 18., hétfő

121.

Kedves Karolina!
Szeretném megkérdezni, hogy pl.Gödöllőn, vagy a Kerepestarcsai Kórházban a szakorvosi rendelőben létezik-e hiperaktív gyereket/nemrég jár óvodába, illetve járna, ha nem lenne állandóan beteg/ kezelő orvos? Eddig csak magánrendeléseket láttam a neten.

Köszönöm válaszát. Nem én vagyok az érintett, hanem a 60 éve jóval felüli nagymama, aki vigyáz a gyerekre.


Kedves Éva!

Mivel nem dolgozom az említett helyen, nem tudok válaszolni kérdésére. Javaslom, érdeklődjön az adott intézményben!

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

120.

Kedves Karolina!

Én olyan kérdéssel szeretnék fordulni Önköz, hogy amikor a 2 és fél éves kislányomnak arról mesélek, hogy "amikor még pici voltál...,mindig elpityeredik és hull a könnye,de kis vigasztalás vagy tématerelés után semmi baj! Ez először csak fényképnézegetés közben volt,(ahol még szintén kicsi baba), ami az óta is tart(bár a fényképeket mindig Ő veszi elő)! Nem tudom, mi lehet az oka és mivel még kicsi, sajnos ezt nem is tudja elmondani! Kérem, segítsen nekem, hogy mitől lehet ez, illetve hogyan reagáljak erre! Hogyan segítsek neki?Nagyon köszönöm előre is!

Judit


Kedves Judit!

Lánya minden bizonnyal megérez valami szomorúságot, nehézséget, ami Önben, illetve a családban van. A kulcs tehát ott van Önben.

BK

119.

Magányosnak , elhagyatottnak, feleslegesnek érzem magam. Tele vagyok félelemmel. Félek a betegségektől a boltokban kapható mérgezett élelmiszerektől, a haláltól, a szenvedéstől. Hogy szabadulhatnék meg ezektől?

Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!

A félelem, magány ellen az a legjobb ellenszer, ha az ember közösséget keres magának, ahova tartozhat, ahol otthon érzi magát. Rövid leveléből nem derül ki, mennyi lelki tartalékkal bír, csak az, hogy nagy szomorúságban születtek ezek a sorok. Segítséget kaphat első körben egy pszichoterápiás csoportban. Ha már jobban van, akkor érdemes hétköznapi megtartó közeget keresnie. Kívánom, hogy mielőbb találja meg!

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

118.

Elég hosszú lenne teljesen leírni a problémámat,ezért megpróbálom a
lényeget leírni.


Közel 5 éve vagyok együtt a mostani párommal. Én özvegy vagyok,2 nagy
Gyermekem van. Nem lakunk együtt,60 km távolság van köztünk. A nyári
szezonban együtt dolgozunk, ilyenkor náluk lakom. Az év többi napjában
nem sűrűn találkozunk. Ő a Szüleivel élt mindig,én 20 éves korom óta
külön. Ez is a baj közöttünk. Az Anyukája a páromat "lelki
terrorban"tartja. Ő nagyon lelkis ember. A nagyobb bajok 1 éve
kezdődtek, mikor meghalt a párom Édesapja. Az Anyukája úgy gondolja, hogy
majd Ő ott marad vele és ápolja amíg meg nem hal. 73 éves. Van egy pár
betegsége,de azért nincs olyan rosszul,mint ahogy szerintem sokszor
eljátssza.


Én szeretnék egy teljesen semleges helyen lakni a párommal, ahol van
munkalehetőség is egész évben. Én bárhova elmennék az országba,hiszen
nagyok a Gyerekek,Ők is máshol tanulnak. Őszig adtam haladékot, hogy
döntse el, mit akar. Én nagyon sajnálom, de nekem ettől nem lesz jobb
életem. Én már az elején mondtam, hogy nem költözöm addig oda végleg,míg
élnek a Szülők. Mostanában többször mondtam,hogy olyan barátnőt kellene
keresnie, aki hajlandó odaköltözni,ápolni az Anyját,kapálni a
szőlőbe. Ilyenkor nem mond semmit.


Ön szerint van esély,hogy együtt maradunk,vagy pedig váljunk el
barátként és mindenki járja a saját útját? Én már annyit szenvedtem az
életben, /35 évesen lettem özvegy két gyerekkel/, hogy már igazán
szeretnék egy kicsit boldogabb,jobb életet. Önzőség ez? Én szeretem
Őt,és Ő is engem,de nem minden áron kell ez a kapcsolat azt hiszem.
Kíváncsian várom a válaszát!

Tisztelettel:Andrea

Kedves Andrea!

Igaza van abban, hogy elvárja a párjától, váljon le Édesanyjáról, mielőtt Önök összeköltöznek. Ugyanakkor a párja sincs könnyű helyzetben. Az ember anyja könnyen tud lelkiismeret furdalást kelteni, és nagyon meg tudja nehezíteni az életét, ha nem segíti maga is a gyermek (akár felnőtt gyermek) leválását, hanem igyekszik magához láncolni. Ilyenkor olyan fantáziák indulhatnak el az emberben, hogyha ő otthagyja az anyját, aki ezután meghal, akkor örökké magát fogja okolni, ezzel a bűntudattal kell élnie.

Jól döntött, mikor elmondta világosan a párjának, hogyan látja a helyzetet, és azt is egészségesnek tartom, hogy nem szeretné feláldozni magát a kapcsolat oltárán. Bízom benne, a párja meg tudja tenni, hogy kissé eltávolodik. Ön ebben viszonylag keveset tehet, legfeljebb elmondhatja, hogy ettől még nem fog megszakadni a kapcsolata édesanyjával.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

2011. április 16., szombat

117.

Kedves Karolina!


A tanácsát szeretném kérni. Nagyon szeretem a barátnőmet, aki szintén szeret engem. Mindketten 19 évesek vagyunk, és bő 1 éve vagyunk együtt.


A baj az, hogy a barátnőm egyszerűen nem hajlandó rendszeresen és megfelelő mennyiségű ételt enni. (Előfordul, hogy egész nap két narancsot eszik, vagy csak valami joghurtot vagy kefirt....). Nincs megelégedve az alakjával pedig nagyon vékony. (174 cm magas és 57 kg. ) Nagyon nincs önbizalma, pedig rengeteget dicsérem és éreztetem Vele, hogy szeretem.


Egyszer elmesélte, hogy volt időszak mikor hashajtót szedett és hánytatta magát, de ennek körülbelül 3 éve(ez még az előtt volt, hogy együtt lettünk volna), azt mondja (és szerintem igazat mondott), hogy azóta nem csinálja. Megbízik bennem és tudom, hogy fontos vagyok Neki, volt mikor rá tudtam venni, hogy legalább néha egyen rendesen, de mostanában megint koplal és hiába beszélek Vele. Tudja Ő is, hogy ez így nincs jól, de azt mondja, hogy nem érzi jól magát a bőrében és fogyni akar...Mind ezek mellett mostanában előfordul, hogy nehezebben kap levegőt és hiába mondom Neki, hogy menjen el orvoshoz egyszerűen nem hajlandó.


Úgy érzem, hogy a legtöbb probléma abból adódik, hogy nem eszik. Szinte mindig fáradt, akkor is, ha 8-9 órát alszik. És nem voltunk együtt másfél hónapja, ami részben szerintem szintén ennek a számlájára írható. Próbálok Vele türelmes lenni, úgy érzem szüksége van rám, illetve valamilyen segítségre.


Hogyan tudnám Ön szerint rávenni, hogy rendesen egyen, vagy pszichológushoz forduljon ?(mert szerintem ez már nem normális, hogy ennyire le akar fogyni. Aggódom, hogy esetleg anorexiás, mondtam Neki, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha nem eszik hosszútávon pl.: nem lesz peteérése, legyengül az immunrendszere stb., erre azt felelte, hogy tudja..). Próbálok Vele rengeteget beszélgetni, és mondtam neki, hogy mindenben mellette állok és segítek Neki, de nem akar változtatni a dolgokon. A pszichológusról hallani sem akar, de félek, hogy a dolgoknak komoly következménye lehet vagy már van, mert rengeteget fáj a hasa. Ön mit gondol ?


Válaszát előre is köszönöm!


Üdvözlettel
egy tanácstalan kérdező

Kedves Levélíró!

Elnézést kérek, hogy megvárakoztattam a válasszal!

Egyet értek Önnel, hogy aggasztó a helyzet. Ehhez a magassághoz ez a súly kevés már most is (nem beszélve a további fogyás lehetőségéről). Az nagyon jó, hogy beszélgetnek, és biztosítja támogatásáról, de valóban pszichológusra is szükség lenne. Azt kérdezi, hogyan tudná rávenni, hogy elmenjen. Tudni kellene, miért tiltakozik annyira. Mert fenn akarja tartani ezt az állapotot? Vagy van valami elképzelése, mi fog történni a pszichológusnál, amit szeretne elkerülni? Esetleg azt hiszi, csak a bolondok járnak oda? (Sokan ebben a tévedésben élnek.)

Azt lenne jó megértetni vele, hogy előbb-utóbb mindenképp kezelésre fog szorulni: jobb, ha most saját lábán kezd pszichológushoz járni, mintha úgy leromlana az állapota, hogy kórházi kezelésre szorulna (ahol szintén lesz pszichológus is).

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

116.

Kedves Karolina!


Végső elkeseredésemben fordulok önhöz, párommal lassan 10 éve élünk együtt, 
6 évig álomkapcsolatban, de az elmúlt 4 év maga volt a pokol. 4
éve teherbe estem, és mint utólag kiderült, a párom már nem akart
gyereket, mert súlyos anyagi gondjaink vannak, így utólag már azt érzem,
hogy ráerőltettem ezt a gyereket, de ő azt mondja nem, ő is akarta, imádja szereti, 
de a terhességem óta, teljesen megváltozott.


Teherbeesésem első pillanatától kezdve nem megy a szex kettőnk
között, merevedési gondjai vannak. akkoriban elkezdett nézegetni az
interneten, meleg illetve shemale, tranny szexet. Sokszor elment
itthonról órákra, csak hogy a telefonján ezeket a oldalakat nézze.
Többször beszéltem erről vele, de azt mondja csak kíváncsiságból
nézi, nem izgatja. Én ezt nem tudom elfogadni, engem nagyon zavar, nem
tudom elképzelni, hogy egy heteroszexuális férfi, csak kíváncsiságból
nézi ahogy két férfi szeretkezik, mert bárhogy is nézem a shemalék is
férfiak.


Mostanában csak a shemale, és atranny oldalakat nézi, homoszexuális oldalakat már nem. Mostmár nem nyaggatom ezzel a dologgal, próbálom elfogadni, de nem
nagyon megy, inkább csak magamba fojtom, sajnos még mindig kutakodom
utána, de csak titokban, nem szólok neki a dolgairól. Arra rátudtam
venni, hogy menjen el pszichiáterhez, kapott gyógyszereket, rendszeresen
jár, de nem nagyon beszél arról, hogy ott miről beszélnek. A
pszichiáter párterápiát is tart, gondoltam rá, hogy elmegyek vele, de
nem szeretném kiteregetni a dolgainkat, mert lehet hogy ő nem is
beszélt róla, és ezzel hátba támadnám, amit nem szeretnék. Mert a párom
szerint ez nem gond, csak kíváncsi, és csak azért nézi ezeket a
dolgokat, mert irigykedik, hogy nekik van merevedésük, neki pedig nem
nagyon. Ha ezt nem tudom elfogadni, vagy nem tudok benne bízni akkor
hagyjam el, de a másik szavában már nem akar elveszíteni. Mostanában
havonta egyszer vagyunk együtt, általában 80%-os a merevedése, de nem
jó egyikőnknek sem, annyira lapos az egész, pedig látom rajta hogy
igyekszik, de nem nagyon megy a dolog. Mit tegyek fogadjam el, hogy megváltozott a
szexuális beállítottsága? Vagy ez csak átmeneti időszak? Létezik
ilyen, hogy 40 évesen ébred rá az ember, hogy biszexuális? Ön mit
tanácsol? Várom válaszát. Szép napot kívánok.

Kedves Levélíró!

Abban igaza van, hogy kevés indok a "kíváncsiság", ha rendszeresen látogatja ezeket az oldalakat. Kérdésére válaszolva: igen, van olyan, hogy valaki negyven évesen jön rá, hogy biszexuális vagy homoszexuális. Amit fontos látni, hogy a szexuális orientáció nem három különálló kategória (meleg, heteró, biszexuális), amiből ki-ki besorolható az valamelyikbe. Inkább dimenzióról van szó, az ember egyik vagy másik végponthoz közelebb eshet, de ettől még érdeklődhet heteróként bizonyos mértékig a saját neme, vagy melegként az ellenkező nem iránt is. Sok árnyalata van ennek, az érdeklődés kimerülhet fantáziában, vagy realizálódhat kapcsolatban.

A párterápia jó ötlet lehet, ha mindkettőjükben megvan az elszánás, hogy ezt a kapcsolatot megmentsék. A veszélyt nem a shemale-k jelentik, hanem a nem kielégítő szexuális élet. Javaslom, beszélje meg párjával, hogy áll ehhez a kérdéshez, és ha egyet értenek, akkor menjenek közösen párterápiára.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

115.

Kedves Karolina!

Nem is tudom hol kezdjem a történetem, olyan sok és összetett - legalábbis nekem - de megpróbálom minél jobban leegyszerűsíteni, nem elveszni a részletekben. Én egy 24 éves nő vagyok, nem régiben álltam munkába (gyógytornász). Alapvetően életvidám, mosolygós vagyok, általában én szoktam a baráti körömben pozitív megerősítéseket adni, segítséget nyújtani amikor szükség van rá. De ezzel egyetemben elég nehezen nyílok meg, 2 igaz barátom van, ők ismerik minden rejtett kis zugomat, viszont kifelé a nagyvilágnak ezekből jóformán semmit nem mutatok. A két (ill. inkább három) legnagyobb problémám, ami az életem utóbbi 2 évében összejöttek és összeadódtak, a következők: lassan 2 éve bulimiában szenvedek; egy komoly párkapcsolati szakításon estem át (hozzáteszem az én döntésem volt); és az édesanyámmal való bonyolult kapcsolatom. 



A saját kis lélekbúvárkodásom során azt már kiderítettem, hogy ez a 3 összetevő szorosan összefüggnek egymással, egyikből következik a másik. Megpróbálom röviden leírni a lényeget. Tehát 17 éves koromban, egy januári napon összejöttem fél év ismerkedés után egy helybeli, nálam 5 évvel idősebb fiúval. Neki az első csókunk előtt nagyjából egy évvel volt egy autóbalesete, minek során deréktól lefelé lebénult és kerekes székbe került. Már a balesete előtt is ismertem, hiszen egy faluban lakunk, de soha nem beszéltem vele, csak köszönőviszonyban voltunk (de mindig is nagyon tetszett, csak úgy voltam vele, hogy nála én biztos esélytelen lennék). Aztán amikor a balesete volt, azt is úgy tudtam meg, hogy anyáék beszélték egyik vacsora közben, hogy mi történt vele és hogy nagyon kicsi esélyt adtak neki az orvosok, hogy egyáltalán túlélje...tisztán emlékszem, amikor ezt meghallottam, felálltam az asztaltól, felrohantam a szobámba, és zokogtam (ahogy most a levél közben is :( ) és...nem nevelkedtünk vallásos szellemben, 9 éves koromban lettem megkeresztelve mamám unszolására, soha nem jártam templomba, de hiszek benne, hogy van odafent valaki, aki figyel minket, és kisebb koromban minden este elbeszélgettem az "öreg fiúval", gyártottam magamnak saját kis imát és minden este elmondtam magamban. És azon az estén, amikor felrohantam a szobámba zokogva, eszeveszettül elkezdtem imádkozni, hosszú perceken keresztül könyörögtem Neki, hogy vigyázzon Gergőre és, hogy élje túl a balesetet. Aztán az elkövetkező hetekben-hónapokban ismerősöktől, falubeliektől lehetett ezt-azt hallani Gergő állapotáról, hogy már jobban van stb. Majd jó ideig nem is hallottam felőle, nem is láttam, mivel Budapesten volt rehabilitáción hosszú hónapokig. Majd egyik nap sétáltam a faluban és szembe jött velem egy fiúbanda, köztük Gergő is. Annyira meglepett a látványa, majd kiugrottam a bőrömből, hogy újból láthatom, hogy jól van és él. Onnantól kezdve találkoztunk, ismerkedtünk majd szépen kibontakozott a szerelmünk. 


Ezután 5 évig együtt voltunk, az első 3 évben dúlt a szerelem, soha olyan boldog még nem voltam, mint Vele! Neki 100%-ig megnyíltam, ő volt egyben a legjobb barátom, a mindenem. És ő is mindenét megosztotta velem, tényleg tökéletes harmóniában voltunk egymással és magunkkal is. Az állapotából fakadóan 2 év után feküdtünk le egymással először, neki ez nagyon sokat jelentett, hiszen ebben a megváltozott élethelyzetben is örömet tudott szerezni, csak nagyon gátlásos is volt emiatt, szóval kivártuk. Nekem pedig vele volt az első alkalom, úgyhogy nekem is nagyon fontos volt. Az egész kapcsolatunk tökéletességét egyedül édesanyám rontotta el. Ő a legelejétől (ill. ő fél év után tudta meg, mert addig sikerült titokban tartanunk) tiltotta a kapcsolatunkat. Ez nagyon megnehezített mindent. Rengeteg vitánk volt anyával, pedig soha nem voltunk rossz viszonyban, nem veszekedtünk. Nem úgy ezalatt az 5 év alatt. Nagyon sokszor folyamodott a lelki terrorhoz, nem szólt hozzám, nem vett emberszámba, nem köszönt, hangosan sírt, hogy halljam, miattam szenved, megkeserítem az életét. Nekem ezek rettenetesen fájtak, szörnyen éreztem magam amiatt, hogy fájdalmat okozok neki, miattam szenved. 


Sokszor megfordult ilyenkor a fejemben az öngyilkosság (egy időben vagdostam a karomat is). Amíg gimis voltam és itthon laktam, majdnem minden nap átmentem Gergőhöz vagy kimentünk valahova (amúgy Gergő szülei nagyon szerettek, nagyon jó volt velük a kapcsolatom, viszont a két család soha nem beszélgetett egymással). Ilyenkor általában du. fél 5 körül mentem Gergőhöz és max. fél 8-ra haza kellett érnem. Soha nem aludtam ott náluk (az utolsó évben volt 1-2 titkos ott alvás). Nem egyszer fordult elő, hogy fél 5 volt, tudtam, hogy már mennem kéne, de szó szerint lebénított a félelem, tudtam, hogy a szokásos megsemmisítő pillantással fog felelni anya, amikor meglátja, hogy öltözöm és készülök elmenni. Volt, hogy felhívtam ilyenkor Gergőt, hogy ne haragudjon rám, de képtelen vagyok lemenni a földszintre és elindulni hozzá. Szétmarcangolt belül ez a kettősség, hogy megfelelni itthon (tehát minimálisra venni a találkozásaimat Gergővel) és megfelelni Gergőnek (tehát maximálisra nyújtani a találkozások időtartamát). 


Elég sokszor hazudtam itthon azt, hogy felmegyek barátnőmhöz, közben pedig Gergőhöz mentem. Többször előfordult, hogy anya kutatott utánam (vagy a szobámban a holmijaim között, leveleimet olvasta el, vagy felhívta a barátnőmet és neki panaszolta el a kétségbeesését és hogy beszéljen a fejemmel, hogy butaságot csinálok). De igazából soha nem beszéltük meg ezt a problémát. Inkább néha-néha kiborult a bili, de akkor nagyon, sírás, depresszió, virágcserép dobálás, kiabálás (pedig anyára az ilyen fajta viselkedés soha nem volt jellemző), aztán pár napig még ment a "nem beszélek hozzád" dolog, majd maguktól oldódtak, halványultak. 


A normális viszonyunk az volt, ha épp nem veszekedtünk, épp nem fogadott ellenem némaságot, hanem felszínes dolgokról, de azért beszélgettünk (Gergő viszont mindig is tabu téma volt, olyannyira, hogy testvéremet is Gergőnek hívják és ha kérdezett anya valamit testvéremmel kapcsolatosan, hogy Gergő így vagy úgy, hirtelen hányni tudtam volna, mert mindig rettegtem tőle, hogy az én Gergőmről akar kérdezni). Aztán 5 év után szakítottam vele (az utolsó 1,5-2 évben már igen sok vitánk volt, nagyon féltékeny típus volt, ki akart sajátítani magának, sokszor a barátnőimre is féltékeny volt). Akkor már Pécsen tanultam fősulin, úgyhogy csak hétvégente találkoztunk a szokásos délutáni 2-3 órás intervallumban, ami igen kevés volt. 


Aztán miután szakítottam vele, egyből belecseppentem egy új kapcsolatba, ami teljesen új volt számomra, hogy nincsenek testi, fizikai korlátok, elmehetünk sétálni KÉZEN FOGVA!, beülhetünk bárhová, kirándulhatunk és még sorolhatnám. Úgy éreztem, ennél jobb nem lehetne. Majd annak a kapcsolatnak hamar vége szakadt (megint én vetettem véget), aztán jött is a következő, majd annak is vége lett (ott a srác szakított - és utólag kiderült hogy meg is csalt), majd utána tudatosan kerestem a rövid románcokat. Semmi komolyat, semmi hosszan tartót, de azért valaki mindig legyen mellettem. 


Majd ebbe is "beleuntam" és időközben a Gergő utáni szabadságérzetem közben szépen felszaladt rám közel 10 kiló, amit már csak akkor vettem észre, amikor a nadrágjaim szorítottak vagy már rám se jöttek (mindig is sovány voltam, 172 cm-hez 49-51 kg). És ekkortól kezdődött a pánik, mielőbb leadni a felesleget. Na de az nem is olyan könnyű! Már nem emlékszem pontosan mikor és hogyan kezdődött az önhánytatás, de lassan két éve tart. Mostanában az jutott eszembe, hogy ezekkel a túlevésekkel próbálom pótolni Gergő hiányát (mert a nagy szakításunk után egy évvel, újból összejöttünk, de titokban maradt, majd fél év után megint szakítottam, mert nagyon fojtogatónak éreztem a szerelmét, aztán pár hónap szünet, majd megint összejöttünk, megint szakítottam, ezt összesen 4-szer "játszottam el" :( ). Nagyon bánt, hogy ennyiszer megtettem, soha de soha nem akartam őt bántani és ha mostanában is rám törnek a régi érzelmek, amik hozzá fűztek, bármennyire is azt érzem, hogy milyen jó lenne ha megint együtt lennénk mint a legelején, elfojtom magamban ezeket a fellángolásokat, mert többször már nem fogom elkövetni ezt a hibát! Nem játszhatok az érzéseivel, nem akarom őt tönkre tenni. Titokban pedig azért maradtak ezek a fellángolások, mert anyát sem akartam tönkre tenni, tudom, hogy abba belebetegedne, ha megtudná, hogy újból együtt voltunk és hogy még mindig nem zártam le teljesen. 


Amúgy a nagy szakítás után anyával egy varázsütésre megjavult a kapcsolatunk, sokat beszélgettünk, bármiről mertem kérdezni, mert tudtam, hogy nincs tabu téma (régen semmi szerelmi vagy szexuális témáról nem mertem vele beszélgetni, mert tudtam, hogy akkor rájön, hogy Gergő miatt kérdezek ezekről). Az evésem egyébként mindig is zavaros volt. Amíg Gergővel együtt voltam, inkább anorexiás hajlamom volt, mindig unszoltak a közös ebédek, vacsorák alkalmával anyáék, hogy "naa, csak még egy kanállal szedj" vagy hogy "mindig egy kanállal egyél csak többet, mint ami jól esik, hogy tudjon tágulni a gyomrod" stb. Mivel akkoriban nagyon rossz volt a kapcsolatunk, én úgy lázadtam anya ellen, hogy tudtam, hogy örömet szereznék neki azzal, ha legalább kicsivel többet ennék, ezért én lehetőleg 2-3 kanállal kevesebbet ettem annál, hogy egyáltalán jól lakjam. 


Most pedig hogy jó - de legalábbis jobb - a kapcsolatunk, már nem is vagyok éhes, de eszem, hogy "jó kislánya" legyek anyámnak. Viszont sokszor eszem úgy, hogy sunyiban, ha épp nem látják, hogy a bőséges ebéd után én még bizony rátolok 3-4 szelet sütit, de jaj ott van a kedvenc sajtomból is hűtő polcon, tehát török abból is (mindegy, hogy a számban még pl. a zserbó csokis-diós egyvelege járja az örömtáncot, már belekeveredik a sajt is). Aztán jön a lelkiismeret furdalás, eldöntöm, hogy ezektől bizony mielőbb meg kell szabaduljak, de ha már hányok, akkor előtte igazán szinte büntetlenül megehetek még vagy 4-5 szelet sütit, hisz úgyis kijön belőlem. Majd miután megtettem, a szégyentől nem bírok tükörbe nézni, elfog a depresszió, megfogadom, hogy holnaptól jó útra térek, nem eszek feleslegesen...ennek már 2 éve. 


És nagyjából 2 éve próbálkozom reménytelenül a legkülönfélébb fogyókúrákkal, rengeteget edzek és állandóan méregetem magam a tükörben, várom a csodát, hogy lássam a pozitív változást a testemen. Hát "röviden és tömören" ennyi lenne az én történetem. Tudom, hogy először belül kell rendbe tennem magam, aztán jöhet a külsőm (ami talán a lelki problémák megoldásával párhuzamosan fog visszaváltozni az áhított külsőmmé). Ezért fordulok Önhöz, hogy segítséget kérjek, mit tegyek azokon a napokon, amikor mélypontra kerülök. Olyankor mindig reménytelennek látom a helyzetem, csak azt tudom hajtogatni magamban, hogy ebből nincs kiút, ennek már soha sem lesz vége! Pedig nagyon szeretnék ennek véget vetni, mert már nagyon belefáradtam. Nagyon szépen köszönöm a szíves türelmét és előre is köszönöm a válaszát, segítségét! Minden jót kívánok, várom válaszát.

Üdvözlettel: Eszti


Kedves Eszti!

A bulimia komoly betegség, nem szabad várni, hogy csak úgy megoldódjon, hanem minél előbb segítséget kellene igénybe vennie. Például a SOTE Magatartástudományi Intézetében működik csoportterápia evészavarosok számára. Bár látszólag kevésbé veszélyes, mint az anorexia, ennek is komoly szövődményei vannak.

Nagyra becsülöm, hogy megtartóztatja magát, és nem folytatja az összejövős-szakítós játszmát Gergővel. Valószínűleg azt is idő lesz feldolgozni, hogy a kapcsolat miatt -időlegesen- megromlott kapcsolata az édesanyjával. Bizonyára neki a kerekesszékes lét érzékeny pont, el sem tudta képzelni lányát egy nem "ép" ember mellett. Ez származhat információhiányból, vagy valamilyen érzelmi okból.

Javaslom, először koncentráljon a saját meggyógyulására, utána jöhet a többi.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

114.

Kedves Karolina!
Nem véletlen kerültem erre az oldalra.Segítség után kutatok.Férjem és a 4 leánygyermekem közül a legkisebb közötti konfliktus aggaszt.A párom gyakorlatilag elüldözte a háztól a lányunkat,aki most 20 éves.Beszéltem a gyerekkel és mondta,hogy nem mer kimenni az utcára.Csak otthon szeret lenni a barátja óvó-védő közelségében.Az iskolába nem megy el.Így most érettségi előtt azt be is fejezte.Állandóan az vizhangzik és dörömből a fejében,amit az apja üvöltött állandóan a képébe.Semmire kellő,drogos ribanc.Súlyos szavakat vágott hozzá az évek során folyamatosan.Hiába próbáltam fékezni nem lehetett.Csak azt láttam,hogy a gyerek lelkét alázza meg.Nem is tartóztattam mikor menni akart.Jelenleg is próbálom őt erősíteni.Állandóan biztatom és dícsérem.Ölelgetem ha személyesen is találkozunk és puszilgatom.Szeretetem minden erejével próbálok erőt adni neki.Kérem a tanácsát mit tehetnék még,hogy visszany! erje sárba tiport önbizalmát.Orvoshoz nem akar menni mert fél,hogy gyógyszert akarnak adni neki ami ellen tiltakozik.A barátja is mellette áll,rendes fiú,biztatja ő is erősíti.Aggódó anyuka várja tanácsát köszönettel Ildikó


Kedves Ildikó!

A szeretgetés-ölelgetés nem azonos súlyú a történtekkel. A legfőbb, amit tehet, hogy átgondolja, milyen felelőssége van Önnek a történtekben. Leveléből úgy látom, még erősen hárítja ez: "próbáltam megfékezni, nem lehetett". Illetve nem marasztalta az apát, mikor elment - tehát ha Önön múlik, akár maradhatott volna. Ne haragudjon, hogy keményen fogalmazok, de ha szeretne változást -amiben biztos vagyok-, ez az első és legfontosabb lépés. Ha Önben megérik a felelősség vállalása, azt érezni fogja lánya, de legjobb, ha el is mondja őszintén, sajnálja, ami vele történt, és nem lett volna szabad megtörténnie, Magának pedig nem lett volna szabad hagynia. Persze, csak akkor mondja ezt, ha valóban így érzi.

Ami az egyéb konkrét segítést illeti, orvos helyett pszichológushoz fordulhat a lány. A gyógyszer (ha esetleg pszichiátert keres meg), csak ajánlat, ő dönti el, milyen kezelést fogad el.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

113.


Kedves Bujdosó Karolina!


Nagyon kérem segítsen rajtam, már nem biztos, hogy sokáig bírom ezt a kint. Depresszióval lettem rokkantnyugdíjas 2004-ben. Sajnos most megint olyan helyzetbe kerültem amiből egyszerűen nem találom a kiutat. A történet a következő. Tavaly "megismerkedtem" egy általános iskolás osztálytársammal (Attila) aki akkor már három és fél éve elvált volt. Nem ö adta be a válókeresetet hanem a volt felesége akart mindenképpen elválni tőle, ami meg is történt. Tavaly november óta nagyon szépen, boldogan éltünk.


Aztán idén februárban megtudta a volt feleség, hogy én vagyok az Attilának. Fenyegető telefonhívásokat kapott töle, hogy öngyilkos lesz. Mikor ezt meghallottam én mondtam Attilának menjen el hozzá nehogy baja legyen. Ez igy is lett. A "beszélgetésükből" annyit mesélt el (be volt rúgva a nő), hogy "mikor kinézett az ablakon vonzotta a mélység" mármint a hölgyet. Ezzel lezártnak tekintette az Attila a témát. Én még párnapig kérdeztem Tőle, hogy van a volt felesége,azt mondta már jól. Ez után egy vasárnap reggel megjelent a házba ahol éltünk. Bejött, szájon csókolta az Attilát "szerbusz szívem" üdvözléssel. Mind a ketten csak néztünk a meglepettségtől. Beszélgettek (tünk) a gyerekeikről. Van miről ugyanis 6 lányt neveltek fel. Attila hozott az első házasságából 2, a volt felesége hozott 3, és született egy közös is. A közös 16 éves a többiek már 20 fölött járnak jóval. Mikor ez megtörtént elment. Ott laktam még Attilánál kb 1 hetet, mikor megegyeztünk abba, hogy míg a volt felesége lehiggad addig költözzek haza az Anyukámhoz, ez 1 max. 2 hét lesz. Hát ez most már több mint 6 hete történt. Azóta annyit tudtam meg, hogy a volt feleség "szerelemes" lett az Attilába. Számomra nagyon érdekes, hogy igy négy év után jött ez rá. Mikor Attilát kérdezem annyit tud mondani engem szeret szerelemmel, a volt feleségét meg úgy mint a gyermeke anyját, vagy mint egy testvért. Közbe szerencsétlenségünkre lett egy nagyobb összeg adótartozása az Attilának amiből csak a volt felesége aláírásával tud "jól kijönni". Azóta is csak amikor tudunk együtt vagyunk. Attila "sofőr" és mindig megyek vele, bár merre viszi az útja. Tudom és fel is fogtam, hogy titokba kell tartani a kapcsolatunkat, de nagyon-nagyon nehezen viselem, és sajna azt sem tudom meddig kell még elviselnem. Közbe a volt feleség heti 3-4 alkalommal kijár ellenőrizgetni, hogy nem vagyok-e ott. Bár nem hiszem hogy oda költözött volna, de érzésem szerint a hétvégéket biztos ott tölti, és rettenetesen fáj, hogy ott alszik ahol én annyira boldog voltam. Persze ez sem biztos, dehát nem tudom. Hogy szexuális élet van-e köztük, szintén nem tudom (hisz ez volt az egyik váló ok, már évek óta külön aludtak). Nagy zavartságomban ennyi amire választ szeretnék kapni mielőtt jobban belebetegszem a történtekbe.Enni, inni, aludni nem tudok, figyelmem teljesen beszűkült erre az állapotra, nem érdekel semmi más, próbálok olvasni vagy valamivel lefoglalni az agyamat de nem megy. Három hét alatt 8 kg fogytam azóta nem mertem ráállni a mérlegre. Kérem segítsen, megjártam én már életem során azokat a bizonyos gödröket, most is ott vagyok az egyik alján, arccal lefele a porba. És a lényeg nagyon-nagyon szeretem az Attilát, nem bírom elképzelni nélküle az életem.


Nagyon várom válaszát, tudom ezek nagy szavak, de tényleg Ön az utolsó szalmaszál amibe kapaszkodhatok. Elöre is köszönök minden jó szót. 


Tisztelettel: Beatrix



Kedves Beatrix!

Ön már sok nehézségen átesett életében, ami abból is tudható, hogy depresszióval százalékolták le. Attila mellett boldog volt, és most attól fél, véget ér ez a jó periódus. Érthető a kétségbeesése, de aki egyszer képes volt létrehozni egy jól működő párkapcsolatot, az legközelebb is meg tudja tenni. Azonban egyelőre nem ez a kérdés, hanem kapcsolatuk folytatása. Ahogy olvastam levelét, volt benne egy nagy hiány. Értem, hogy ahogy értesült a volt feleség a kapcsolatukról, egyszeriben felbukkant, és vissza akarta kapni volt párját. Több év után valóban furcsa viselkedés, de nem is ez fontos, hiszen ez a volt feleség dolga, miért így reagált. Ami nekem fontosabbnak tűnik, és nem egyértelmű, hogy mi volt Attila attitűdje? Úgy tűnik -bár csak utalásokból-, hogy ahelyett, hogy határozottan, markánsan elküldte volna a nőt, valamilyen mértékben befogadta, visszafogadta őt az életébe. Itt első sorban Attilának kellene döntést hozni, azonban a leírásában ő mintha passzív szereplő lenne, akivel csak úgy megtörtént, hogy visszajött a volt felesége. Javaslom, Attilával üljön le, és beszélje át, mi a helyzet most Önök között. Ha visszafogadta a hölgyet, bármilyen fájdalmas is, szakítsanak. Ha nem fogadta vissza, ne is aludjon ott, ne járjon az Önök közös otthonában (nem is értem, hogy merült ez egyáltalán fel? Ön miért ment el???), stb. A felnőtt lányokról már nem sok tárgyalni-való lehet, igaz, ha kicsik lennének, akkor sem a Maguk otthonában kellene találkoznia az elvált szülőknek.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

112.

Kedves Karolina!

Most is bizalommal fordulok Önhöz tanácsért, ahogy már párszor. Volt egy srác akinek vártam a válaszát arra, hogy miért nem reagál az sms-ekre amiket küldtem neki. Több mint egy éve ismerjük egymást szerelmet vallott, stb. Ez január elején volt amikor megkérdeztem tőle ezt az sms dolgot, mivel ennyivel tartozott, hogy elmondja mi történt. Erre közölte egy hónappal később mielőtt még minden rendben volt, hogy nem haragszik rám, csak annyi van hogy együtt van valakivel és komoly a dolog. Na ettől ki akadtam és számtalan kérdés lett bennem. Kérdezem én Öntől milyen komoly kapcsolata lehet neki, egy hónap elteltével? Miért mondta ezt? Közben kiderült akit a barátnőjének mondott az a rokona. Szóval nem értem mi történt vele, eme röpke idő alatt, amikor minden rendben volt, és főként azt, hogy jelen állás szerint hazudott. Tudja kedves Karolina már kettő alkalommal megcsalták Őt, az anyukájával nem tartja a kapcsolatot. Lehetséges, hogy félt egy újabb csalódástól mert túlságosan közel került hozzám? Mondta már jó lennék feleségének, és azt is sajnos, hogy nem biztos bennem, ugyanis én tartottam vele a 3 lépést ahogyan ő is. Ezek a dolgok közre játszhatnak egy - egy lépés kialakulásában? Mit tanácsol, lehetne még vele beszélni erről a dologról?


Válaszát megköszönve minden jót kívánok: Melinda


Kedves Melinda!

Ahogy múltkor, úgy továbbra is az a tanácsom, ne fordítson több időt, energiát erre a kapcsolatra! A fiú a maga szerencsétlen módján azt fejezte ki, hogy nem szeretné ezt a kapcsolatot Önnel. (Ennek egyik bevett módja, hogy az ember azt mondja, valaki mással van együtt - így nem kell indokolnia, miért nem szeretné folytatni.) Meg kell tanulni ezeket az üzeneteket dekódolni, ez rendkívül megkönnyíti az életét.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

111.



Kedves Karolina!





Azzal a problémával fordulok önhöz,hogy a párom szerint túlzottan féltékeny vagyok vagy néha feleslegesen drámázok..





Mi 4éve távkapcsaolatban élünk,sajnos ritkán tudunk találkozni,de a jövőnket együtt tervezzük.

Leginkább chat-en tudjuk tartani a kapcsolatot.A baj az,hogy én néha fáradt vagyok mikor beszélünk és akkor sajnos jóval rosszabbul reagálok dolgokra,vagy hirtelen vagyok.




Vagyis mondok olyan dolgokat ami sértő lehet,vagy éppen meg gondolatlanul hangzik el.


Ha elkezdünk a múltról beszélni és szóba jön esetleg egy előző kapcsolat,akkor ki tudok akadni.
De,csak mert annyira imádom,hogy rossz belegondolni,hogy más is volt előttem.
Ha elutazik néha arra gondolok mi van ha valaki mással van,pedig tudom,hogy bízhatok benne.
Ő azt hiszi,hogy én soha nem bízok benne.Néha meg feleslegesen veszek vele össze,apróságokon. 
Szeretném ha minden jól menne.Ahogy én gondolom ez az egész csak azért van,mert távol vagyunk egymástól.


Néha a hiánya miatt vagyok nagyon magam alatt.Úgy érzem minden könnyebb lesz ha majd együtt leszünk.

Köszönöm,hogy elolvasta levelem.Várom mihamarabbi válaszát.

üdv Katalin


Kedves Katalin!

A távkapcsolat teljesen más, mint az "igazi", mert nem látják, hogy működnek együtt, hogyan oldják meg a hétköznapi gondokat, stb. Nem tudom megjósolni, a féltékenység változni fog-e, ha együtt lesznek (fizikailag is). Mindenesetre ezzel tönkre lehet tenni egy kapcsolatot, ezért nem érdemes a megoldást sokáig húzni-halasztani. Ennek háttérében jellemzően önbizalomhiány áll, aki ezzel küzd, nem tudja elhinni, hogy ő tartósan szerethető. (Ez persze nem tudatos élmény.) Természetesen ennek vannak fokozatai, nem gondolom, hogy mindenkinek szakemberhez kellene fordulnia, akiben valaha is felbukkan az érzés, azonban ha ez állandó tényező a kapcsolatukban, javaslom, keressen fel egy pszichológust.

BK

2011. április 12., kedd

110.

Nagyon örülök annak, hogy itt névtelenül segítséget kérhetek öntől, mert olyan problémám van, amit nem tudok megbeszélni senkivel, hiszen félek bevallani a családomnak, hogy aszexuális vagyok. Majdnem 18 éves fiatal lány vagyok, aki még csak nem is csókolózott soha, de nem is vágyom rá. Rendkívül kínosak a pasi ügyek kibeszélése a bnőimmel és szerintem a szüleim is lassan azt hiszik, hogy meleg vagyok, amiért soha nem beszélek a fiúkról, pedig már igazán itt lenne az ideje. Annyira egyedül érzem magam ezzel a problémámmal magam, főleg úgy, hogy nem is lehet hallani sokat erről a szexuális orientációról hazánkban. Én jól érzem magam így egyedül, de rettentően zavar is, hiszen egy igen lényeges dologban különbözöm az emberek 99%- ától. Egyébként is különcnek tartanak, egy lúzernek és nem szeretném, ha azt mondanák rám, hogy ez csak egy kifogás arra, hogy miért nincs barátom. Fogalmam sincs mit tegyek, hogy érdemesebb lenne - e ezt örökre eltitkolnom mindenki elől, de egyszer úgyis feltűnne az embereknek, hogy szingli vagyok egyfolytában. A szüleim nem is ismerik ezt a fogalmat, hogy aszexualitás, biztosan kinevetnének, ha elmondanám nekik és azt mondanák, hogy ilyen nincs is, egyszerűen csak még nem találtam meg a megfelelő embert, akit szeressek. Olvastam külföldi oldalakon arról, hogy az oka összetett dolog és, hogy egyesek betegségként kezelik. Mit tanácsol ön. Előre is köszönöm segítségét.

Kedves Secret!

Úgy tűnik, mintha a szexualitás kiemelten olyan terület volna, ahol sok kérdés kapcsán merül fel (és alakul ki vita), hogy betegség-e vagy sem. De ami fontosabb annál, hogy igazságot tegyünk, hogy Ön hogy érzi magát a bőrében. A szexuális vágyak hiánya kapcsán arról ír, első sorban a környezet megítélése zavarja, illetve az is szóba kerül, hogy különcnek és lúzernek tartják. Ami most fontos lenne, hogy tisztázza, mi az, ami Önnek probléma. Bizonyára Önben is lecsapódnak ezek az érzések. (Maga lúzernek tartja magát? Vagy ellenkezőleg: haragszik, hogy nem értik meg?)

Betegség az aszexualitás vagy sem, fő célnak nem azt látom, hogy szexuális vágyai keletkezzenek, hanem hogy jól érezze magát a bőrében, méghozzá úgy, hogy a környezetével is harmóniában legyen. Ha a magabiztosság megvan, már kisebb gond lesz, hogy mások miként vélekednek Önről, és meg fogja találni a megfelelő válaszokat is az esetleges megjegyzésekre, családtagoktól jövő kérdésekre.

BK

109.

A véleményét szeretném kérdezni arról, hogy én képtelen vagyok megbízni a férfiakban. Ezt a párom nagyon nehezményezi, soha nem adott még rá okot! Szerintem azzal nagyon is megalapozott a bizalmatlanságom, hogy előttem lévő kapcsolataiban még soha senki mellett nem tartott ki, gyakorlatilag mindenkit megcsalt! Tudja, a szokásos férfi szöveg: Én csak az igazit kerestem...

Erre szoktam én azt mondani, hogy ez nem felmentés arra, hogy a lehető legtöbb nővel szexuális kapcsolatot kell létesíteni, de sajnos mint tudjuk, gyorsan kiderül a hölgyről, hogy ő sem az igazi, és jöhet a következő! 

Valahogy én nem tudom bevenni ezt a szöveget, hogy most bezzeg megtalálta a személyemben. Hozzáteszem, hűséges hozzám majdnem 3 éve, ami nála nagy idő! /ebben 99 %-ig biztos vagyok, 100 % ugye nincs!/ 

Én inkább azt gondolom, hogy már "megöregedett", elkényelmesedett, és mivel mi egymásban megtaláltuk a lelki társunkat, ezért ezt a kapcsolatot nem kockáztatná. Szerintem egy férfit az ösztönei uralnak, mindaddig, amíg úgy nem érzi, hogy olyan valaki van mellette, aki miatt nem érdemes kockáztatni!

Sajnos, a korábbi élete miatt a bizalmatlanság soha nem fog elmúlni belőlem, és ezért úgy érzem hiába is az minden vágya, hogy én a felesége legyek, én nem akarok! Valahogy úgy érzem, van bennem egy taszítás ez előző kapcsolatai miatt! Nem tudom elfogadni Őt a mozgalmas előélete miatt!

Hiába van meg köztünk a teljes harmónia és egyetértés minden területen, mi vagyunk egymás legjobb barátai is, én úgy érzem, hogy nem tudom túltenni magam az Ő múltján! Ön szerint normális dolog ez a részemről? Köszönöm a válaszát, ez nagyon fontos nekem!


Kedves Emese!
Elnézését kérem a megkésett válaszért!

Egyfelől értem, amit ír, és bölcs gondolatnak tartom, hogy egy korábban promiszkuis férfiről feltételezi, továbbra is az lesz. (Természetesen beszélhetnénk nőről is, nem hiszem, hogy férfitulajdonságról van szó.) Egyetértenék fenntartásaival, ha nem egy három éves kapcsolatról beszélnénk.

A három év azonban elég arra, hogy megismerjünk valakit, illetve hogy a szerelem első időszaka, amiben a szerelmesek másképp viselkednek, és másképp is látják egymást, elmúljon. Ha jó a kapcsolatuk, javaslom, ne keserítse meg olyan magyarázatokkal, hogy biztos csak elkényelmesedett a párja, azért van Ön mellett. Higgye el, ha akarna, most is tudna nők után szaladgálni, azt minden életkorban megoldja, akinek erre van igénye.

BK

108.

Tisztelt Doktornő!

Két éves kislányom mindentől fél, a traktortól, kutyától, hangyától stb. Szó szerint mindentől. Védőnő vagyok, rendezett családi életünk van. Soha nem ijesztgettem semmivel. Nem tudom miből fakad a félelme, nem akar maga maradni a szobában.Kb.2 hete pedig elkezdett dadogni, elég intenzíven, pedig előtte szépen beszélt a korához képest. Félek, hogy én csinálok valamit rosszul. A férjem a munkája miatt kevés időt tölt itthon, ez engem frusztrál ugyan, és feszült is vagyok miatta, de soha nem veszekszünk. Érezheti a kislányom a feszültségemet? Adódhat ebből a probléma. Válaszát előre is köszönöm.



Kedves Edit!

Igen, nagyon jól látja, a gyermekek, már az egészen kicsik is megérzik a szüleik közti feszültséget, még akkor is, ha a szülők vigyáznak rá, hogy semmi látható jelét ne adják annak. A kicsi biztonságérzetéhez fontos, hogy stabilnak érezze a szülei közti kapcsolatot. Azok, amiket leír, a szorongás különféle jelei.

A megoldás tehát abban rejlik, hogy a férjével rendezi azt, ami nehézséget okoz, ha szükséges, párterapeuta segítségével.

BK

107.

Tisztelt Doktornő!

Azzal a problémával fordulok önhöz, hogy a párom szerint túlzottan féltékeny vagyok, vagy néha feleslegesen drámázok. Mi 4éve távkapcsolatban élünk, sajnos ritkán tudunk találkozni, de a jövőnket együtt tervezzük.

Leginkább chat-en tudjuk tartani a kapcsolatot. A baj az, hogy én néha fáradt vagyok, mikor beszélünk és akkor sajnos jóval rosszabbul reagálok dolgokra,vagy hirtelen vagyok.
Vagyis mondok olyan dolgokat, ami sértő lehet, vagy éppen meg gondolatlanul hangzik el.
Ha elkezdünk a múltról beszélni és szóba jön esetleg egy előző kapcsolat,akkor ki tudok akadni. De, csak mert annyira imádom, hogy rossz belegondolni,hogy más is volt előttem.
Ha elutazik, néha arra gondolok, mi van, ha valaki mással van, pedig tudom,hogy bízhatok benne.

Ő azt hiszi, hogy én soha nem bízok benne. Néha meg feleslegesen veszek vele össze, apróságokon. Szeretném, ha minden jól menne. Ahogy én gondolom, ez az egész csak azért van, mert távol vagyunk egymástól. Néha a hiánya miatt vagyok nagyon magam alatt. Úgy érzem minden könnyebb lesz ha majd együtt leszünk.

Köszönöm, hogy elolvasta levelem. Várom mihamarabbi válaszát.

üdv Katalin


Kedves Katalin!

A távkapcsolat teljesen más, mint az "igazi", mert nem látják, hogy működnek együtt, hogyan oldják meg a hétköznapi gondokat, stb. Nem tudom megjósolni, a féltékenység változni fog-e, ha együtt lesznek (fizikailag is). Mindenesetre ezzel tönkre lehet tenni egy kapcsolatot, ezért nem érdemes a megoldást sokáig húzni-halasztani. Ennek háttérében jellemzően önbizalomhiány áll, aki ezzel küzd, nem tudja elhinni, hogy ő tartósan szerethető. (Ez persze nem tudatos élmény.) Természetesen ennek vannak fokozatai, nem gondolom, hogy mindenkinek szakemberhez kellene fordulnia, akiben valaha is felbukkan az érzés, azonban ha ez állandó tényező a kapcsolatukban, javaslom, keressen fel egy pszichológust.

BK

Leggyakrabban megtekintett kérdések: