Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2017. október 9., hétfő

391. Folyamatosan bűntudatot kelt bennem

23 éves dolgozó nő vagyok, az utóbbi időben sajnos nem tudtam fenntartani az egyensúlyt a család, barátok, a magamra szánt idő, illetve a munkám között. A család kissé háttérbe szorult, amit édesanyám nagyon nehezen visel. Másik városban lakunk, de mivel nincs autóm nekem tömegközlekedéssel 4 órás az út ha megakarom őket látogatni, a szüleimnek ugyanez az út 1,5 óra autóval. Ennek ellenére elvárják tőlem, hogy én dobjak félre mindent és látogassam meg őket minél gyakrabban. Sem időben, sem anyagilag ezt nem engedhetem meg magamnak. 

Amikor otthon vagyok velük, akkor sem érzem jól magam, mert folyamatosan csak panaszkodnak, rám zúdítják a problémáikat, amiben ha segíteni próbálok nekik, akkor a torkomnak ugranak, megsértődnek, hogy én ne okítsam ki őket. Így az a kis idő is, amit együtt töltünk, nem nevezhető tartalmasnak. Édesanyám soha nem hív fel engem telefonon, csak akkor ha segítségre van szüksége a munkájában, ugyanis angol fordításoknál szoktam neki segíteni. De úgy általában elvárja, hogy én keresem őt telefonon. Amikor felhívom nem kérdezi meg, hogy én, hogy vagyok. Elmondja a problémáit, teljesen lehúz, elrontja a kedvem, ezután miután minden bajt, gondot elsorolt, elköszön, leteszi a telefont. Mivel már huzamosabb ideje nem utaztam haza, ezért azzal jött, hogy nekem biztos hatalmas nagy gondjaim vannak és ezért nem látogatom meg őket és mennyire nem helyes, hogy magam előtt tologatom a problémáim. És, hogy nem szép tőlem, hogy hanyagolom azokat, akikre ezidáig számíthattam. Folyamatosan bűntudatot kelt bennem, az ő hatására kezdtem el közgazdaságot tanulni amit mindig is gyűlöltem. 

Most már eljutottam arra szintre, hogy nemet tudtam neki mondani és kezembe vettem az irányítást. Nem fejeztem be az egyetemen a mesterképzést, mással kezdtem el foglalkozni. Végre boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Amíg nem jött a hatalmas bűntudatkeltés. Úgy érzem akárhányszor elindulok a nekem szánt úton, ő megpróbál visszatartani, mert nem azt az utat képzelte el nekem, amit én saját magamnak. Próbáltam vele megbeszélni a dolgokat, szeretnék kompromisszumot kötni, de nem hallgat meg. Elmondom a véleményem, amit teljesen figyelmen kívül hagy. Csak a saját akarata érdekli, ez sajnos egész gyerekkoromban így volt. Nem akarok vele összeveszni, de ha nem teszem akkor megfojt, addig nem nyugszik még be nem hódol neki az egész család. A két nővérem már csak hazudik neki, szinte mindenben. Azért, hogy ne szóljon bele az életükbe. Én viszont mindig is őszinte ember voltam, amit ő egész gyerekkoromban igyekezett elnyomni bennem. Mindig azt mondta, hogy nem kell mindenáron kimondani a véleményem, ő nem akar mindenről tudni. Később amikor idősebb voltam és összevesztünk akkor szintén azt mondogatta, hogy nem vagyok már kisgyerek, tanuljam meg magamban tartani amit gondolok. 

Nem akarom már többé elnyomni a saját egyéniségemet azért, hogy ő nyugodt legyen. Szeretnék tanácsot kérni, hogy, hogyan tudnék kompromisszumot kötni
édesanyámmal, hogy mindenkinek jó legyen. Köszönöm.


Kedves Dóra!

Nehéz helyzet, amit leír. Látja, érzi, mit nem kap meg édesanyjától, mi az, ami másként történik, mint ahogy a szükségletei diktálnák. Az már önmagában nagy dolog, hogy ezekre rálát, és nem igyekszik szépíteni. Javaslom, az ebben a pillanatban külső konfliktusoknak tűnő problémákat fogalmazzunk meg belsőként! Például, szeretné a saját útját járni, de édesanyja nem hagyja, bűntudatot kelt - ezt mondhatjuk úgy, hogy szeretné a saját útját járni, de fél, ha így tesz, tovább sérülhet az édesanyjával való kapcsolat. Ha nem pontos a megfogalmazás, próbálja magára szabni, míg igaznak nem érzi! A lényeg, édesanyja viselkedése mit okoz magában, tehát hogyan fogalmazható meg belső konfliktusként a probléma. Így válik kezelhetővé a helyzet, hiszen édesanyja viselkedését kevéssé lehet befolyásolni, megváltoztatni őt nem lehet, azt kellene tisztán látni, magában hol ütköznek nehezen összeegyeztethető célok.

Bűntudatkeltés, elvárások - ezek arról szólnak, hogy feltételhez van kötve a szeretet és az elfogadás. Ha nem úgy viselkedik, mint ahogy ő szeretné, akkor sérülhet a kapcsolat. Úgy érzem, ettől fél, tehát sakkban tartva érzi magát, hogyha a saját útját követi, annak ára lesz. Én úgy látom, a megoldás itt nem valamiféle kompromisszumos libikókázás, legalábbis nem ezzel kezdődik a megoldás (lehet, végül oda lyukad ki), hanem az érzelmi leválással. Érzelmi leválás alatt persze nem azt értem, hogy ne szeresse édesanyját, vagy ne legyen fontos Önnek, hanem annak elfogadását, hogy ő nem tudja úgy szeretni magát, ahogy Önnek az igazán jól esne. Annak az elfogadását, hogy a kapcsolat vele annyi, amennyi. Például, hogy sokszor inkább az ő szükségleteiről szól, semmint magáról. Nehéz azzal szembenézni, hogy "van egy anyám, aki nem igazán tud rám hangolódni, néha (érzelmi értelemben) inkább használ engem". Ne legyünk fekete-fehérek, ez nem jelenti, hogy ne szeretné Önt, vagy ne lenne nagyon fontos neki. Csak azt, hogy nem tökéletes, és ebből a tökéletlenségéből tud adni annyit, amennyit.

Akkor lesz könnyebb, ha elfogadja, hogy ő ilyen, és ezzel együtt érzi értékesnek a kapcsolatukat, még ha nagyon hiányos is ez az ideálishoz képest. Tudom, hogy amit írok, az nem a jelen, de egyszer lehet így: képzelje el, amint csörög a telefon, édesanyja hívja, és azzal a gondolattal veszi fel, hogy "na, biztos elmondja, milyen nehéz neki, aztán elköszön", de ezt nem fájdalommal gondolja, hanem valamiféle megbocsájtó derűvel. Valami olyasmi attitűddel, hogy "hát igen, ő ilyen". Akár az is ott lehet, hogy "szegény" (nem lesajnálással, inkább együttérzéssel). Annak, hogy egyszer így legyen, az az előfeltétele, hogy elgyászolja a hiányait. Rengeteg olyan élménye lehet, mikor nem azt kapta, amire szüksége lett volna, és bizonyára sok ezek közül nagyon fáj. Próbálja megengedni magának ennek a fájdalmát, és elhinni, attól még, hogy édesanyja olyan, amilyen, lehet az Ön élete teljes, sőt, lehet a kapcsolatuk értékes, a maga tökéletlenségével együtt is.

Amit leírtam, nem egyszerű, és nem gyors, és lehet, hogy külső segítséget is érdemes hozzá kérni. Ne receptnek vegye, inkább egy lehetséges út megmutatásának.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. szeptember 25., hétfő

390. A kelleténél többször jár el

Nővérem elvált, 4 gyermek édesanyja. 42 éves. Véleményem szerint sajnos konfliktuskerülő, halogató és a problémáit nehezen kezelő személyisége van. 

Az utóbbi időben azt látom, hogy a kelleténél többször jár el koncertekre,  esetlegesen fesztiválokra. Természetesen egy anyának is jár a  kikapcsolódás, de a havi 3-4 ilyen jellegű estét soknak tartom. A nyári  szezonban volt, hogy nem rendszeresen, de ha úgy alakult, akkor heti 2
koncerten is részt vett. 


Kérdésem az lenne, hogy lehetséges-e, hogy nála a "koncertezés" okoz függőséget, ott felejt, ott érzi magát "jól"?

Előbb-utóbb ez a gyerekeknél is lecsapódik, aggódom miattuk. Van felügyelet, amikor ő nincs otthon, de nem tartom jó példának ezt a viselkedést.

Ön szerint hogyan tudnék, hogyan tudnánk neki segíteni? Szükséges már  most szakember bevonása?

Sajnos a család véleményét rosszul fogadja, döntéseinek nem érzi a súlyát, kevésbé érez felelősséget.

Köszönettel várom megtisztelő válaszát!


Kedves Levélíró!

Őszintén szólva nem látom extrémnek, amit nővére koncertezési szokásairól leír. Ha jól értem, átlagosan heti egyszer megy el kikapcsolódni. Érdekes lenne pontosabban tudni, vajon mi az, ami rossz érzést, aggodalmat kelt Önben, amiért úgy érzi, baj van. Levele elején említ néhány jelzőt (halogató, konfliktuskerülő...), de konkrétumként csak az derült ki számomra, hogy heti egyszer koncertre megy, és közben van, aki vigyázzon a gyerekekre. 

Úgy gondolom, különösen akkor, ha valaki egyedül nevel négy gyereket, életbevágóan fontos, hogy ki tudjon kapcsolódni, és minél igazibb az a kikapcsolódás, annál jobb (tehát olyasmire gondolok, ami közben nem kell fél szemmel a gyerekekre is figyelni). Gondolom, nővére épp a koncerteken érzi ezt, és így újból feltöltődve tudja belevetni magát a hétköznapokba. 

Ha mégis bujkál önben valami aggodalom, akkor a kettőjük között lévő kapcsolatra érdemes összpontosítani. Akkor fog megnyílni nővére, és elmondani, mit jelent számára ez a fajta kikapcsolódás, ha elfogadást érez Öntől, és azt, hogy nem akarja irányítani vagy megítélni őt. Hiszen 42 éves felnőtt ember, családanya, érthető, ha nem szívesen fogad kéretlen tanácsokat a saját életével kapcsolatban. De beszélgetni lehet, hogy szívesen beszélget, ehhez azonban szükséges valamiféle elfogadó, ítélkezésmentes légkör megteremtése. Ha Ön el tudja fogadni, hogy nővére egy másik ember, más személyiség, és talán úgy él, ahogy az Önnek egyes pontokon idegenszerű vagy furcsa, akkor mindkettőjüknek könnyebb lesz, és őszintébben tudnak majd beszélgetni. Ha meg szeretné változtatni őt, akkor ezt nővére is érezni fogja, és menekülőre fogja fogni. 

Ha Önnek furcsa ez a sok koncertezés, szerintem nyugodtan megkérdezheti tőle, hogy érzi magát ilyenkor, mit nyújt ez neki. És talán elindul egy jó beszélgetés, és közelebb kerülnek egymáshoz.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. augusztus 21., hétfő

389. Nem találom a helyem. Minden üres. Depressziós lettem

Tisztelt Cziglán Karolina!
Sajnos nem találom a helyem, tulajdonképpen minden rossz.Szeretnék elmenni ahol lakom, csak nem tudom hová.Egyedül maradtam. A lányom a föld másik részére költözött, a fiam ugyan itthon él de nem látogat a felesége miatt akit csak a fitness érdekel - ebből már volt problémájuk - a legidősebb lányom aki a legtöbb anyagi segítséget kapott megszakította a kapcsolatot, mivel bátorkodtam megemlíteni, hogy kellene egy kis segítség. Cukorbeteg vagyok és nagyon sokat küszködöm mozgásszervi problémákkal is. Mindkét gyereknél van gépkocsi. De soha nem kérdezték meg, hogy kell-e segítség. A bevásárlást házhoz rendeléssel oldom meg.Családi házban lakom. Ez sem érdekel senkit. Már engem sem. Az anyámat ápoltam 6 évig, régen elment a férjem szintén. A húgom elköltözött ahol lakom jelenleg. Az öcsém Kanadában él. Tehát maradt a kert, a ház, a kutya és a 2 macska. Sokszor úgy érzem nincs értelme az egésznek, senki sem keres - kivéve a lányom aki orvosi jár Ausztráliában, skype-on tartjuk a kapcsolatot - nem szeretnék semmilyen otthonba költözni. Viszont nem találom a helyem. Minden üres. Depressziós is lettem. Ám a dolgaimat ha tudom elintézem. Gyógyszereket szedek. Sajnos az a baj, hogy nem látom értelmét semminek sem. Vajon jó ötlet-e ha elköltözöm máshová, talán környezetváltozás jót tenne. Viszont figyelembe kell vennem az életkoromat hiszen hetvenéves nő vagyok.Ebédet házhoz rendelek, néha megfizetek segítséget aki a kerti munkát elvégzi. Végül is csak ennyit szerettem volna. Budapestről költöztem ki, de nem szeretnék visszamenni. Köszönöm a választ.


Kedves Levélíró!

Levelében az számomra a leginkább hangsúlyos, hogy valamikor (talán pár évvel ezelőtt) elkezdődött egy új életszakasz, amiben a gyerekei már távolabbi szereplők, amiben úgy érzi, egyedül maradt, és nem találja a helyét. Természetes, hogy nem folytatódik minden simán, ez hasonló, mint mikor az ember felnőtté válik, és ki kell alakítani egy új életmódot, célt találni, esetleg új emberi közeget. Most Önnel is ez a helyzet, feltételezem leveléből, hogy nyugdíjas, a gyerekek kirepültek. Vajon most van-e, ami célt jelent az Ön számára, ami megtölti mindennapjait? Ez nem feltétlenül jön magától, meg kell keresni. Ahogy az emberi kapcsolódás lehetőségét is. Vajon nincs olyan régi barátnője, aki hasonló cipőben jár, és érdemes lenne felvenni a kapcsolatot? Írt a problémáiról, a betegségekről, de vajon így is: nincs olyasvalaki, akinek épp magára lenne szüksége, ahol hasznosnak érezné magát?


Kicsendül soraiból a gyerekeivel kapcsolatos csalódottság. Azt kell mondanom, mindegy, hogy igaza van-e, illetve nincs is értelme a kérdésnek: biztosan azok a gyerekek, akik nem tartják Önnel a kapcsolatot, szintén el tudnák mondani a maguk igazságát. A lényeg: amíg az uralja a hozzájuk való viszonyulást, hogy mit vár el tőlük (látogatást, segítséget), hogy mit érezne jogosnak, hogy milyen sérelmei vannak velük szemben, addig már csak önvédelemből is tartani fogják a távolságot. Javaslom, válassza ketté, hogy egyfelől hogyan oldja meg az életét, és látom, hogy ezt teszi is: helyes, hogy rendeli az ételt, és intézi az ügyeit. És egy másik kérdés, hogy tud-e szeretettel nyitni feléjük pusztán csak a kapcsolat miatt, elvárások nélkül. Ez akkor lesz így, ha az fogalmazódik meg, Ön mit tud adni? Lehet, hogy csak egy figyelmes fület, aki megkérdezi, hogy vannak. Lehet, hogy ők is szívesen jönnének, de elképzelhető, hogy úgy érzik, tőlük vár megoldásokat, és ez nyomasztó számukra. Gyanítom, nem arról van szó, hogy soha semmiben nem szeretnének segíteni, hanem arról, hogy ne hozzájuk kösse a boldogságát, azt, hogy jól érzi-e magát a bőrében, hogy teljesnek érzi-e az életét. Ezt csakis Ön teremtheti meg, nem a gyerekei.


Többször említette levelében az elköltözést. Ebben nem tudok tanácsot adni, mert nem fejtette ki, miért költözne, mik a mellette és ellene szóló érvek.


Lehet, kissé keménynek tűnhet, amit írtam, de úgy gondolom, az szolgálja az érdekét, ha azt nézi elsősorban, mi az, ami Önön múlik, és nem azt, hogy mások, a gyermekei mit mulasztanak el Önnel kapcsolatban. Hiszen utóbbira nincs hatással, ha jót szeretne magának, és szeretné örömmel élvezni az életét, akkor érdemes pusztán a gyerekei létének örülni elvárások nélkül. Más szavakkal megfogalmazva: mindaz, amit gyermekeinek adott, nem kölcsön, hanem ajándék volt. Azaz nem jár vissza, hanem azért adta, hogy használják szabadon. Talán majd ők is továbbadják valakinek, ha van, saját gyerekeiknek, vagy más formában embereknek. Ha erre gondol, az talán segít elengedni a sérelmeket.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. július 27., csütörtök

388. Nem szeretném a páromat elveszíteni

Segítségét szeretném kérni. 

Lassan 5 éve tart a válóperem, a gyerekek ideiglenesen nálam vannak elhelyezve. Van egy 9 éves kislányom, és egy 7 éves kisfiam. A válást (egyenlőre) csak a kislányomat viselte meg, régebben voltak pszichoszomatikus tünetei is. Az 5 év alatt soha senki mást nem láttak mellettem, egyetlen egy férfit sem mutattam be nekik. Most eljött az a pillanat, mert úgy láttam, hogy a jelenlegi párom is komolyan gondolja velem, velünk. Januárban ismerkedtünk meg, azóta egyszer egyszer voltak közös programjaink, közös szánkózás, játszóházi bolondozások, strandolás stb. Eleinte volt mikor telefonáltam a párommal és kikapta a telefont a kezemből, hogy nem beszélhetek vele. Majd ahogy telt az idő, már nem kapta ki, de ki kellett hangosítanom a telefont, hogy ő is hallja. Mára már eljutottunk odáig, hogy "rendesen" beszélhetünk. Most hogy itt a jó idő, volt hogy több napon át is együtt töltöttük az időt. De ilyenkor a lányom elkezdett féltékenykedni. Főleg akkor mikor megöleltük egymást a párommal, vagy csak egy puszit adtunk egymásnak. Arra figyeltünk, hogy előttük ennél többet nem. Olyan volt mint az árnyékom, ahova mentem ő is jött, ne hogy a párommal ölelni tudjuk egymást. Ha pedig volt egy olyan pillanat mikor nem látott minket és megöleltük egymást oda jött és dühösen nyúlt felém, sírt és egyfolytában azt mondogatja, hogy persze őt jobban szeretem. Hiába ültem le vele többször is és próbáltam megmagyarázni, hogy az éltemben ők az elsők, őket szeretem a legjobban, de hiába. Most az édesapjuknál vannak egy hetet nyaralni, és mikor felhívtam őket az első mondatai között az volt, hogy Gábor (a párom) nem jöhet majd a születésnapjára, mert ha ott lesz az lesz élete legrosszabb születésnapja. (gondoltam veszek a Gábor nevében vmi kis ajándékot, de a lányom közölte, hogy tőle nem kell semmi)

Amikor kettesben leültem vele beszélgetni, kérdeztem, hogy mi a baja a Gáborral, esetleg bántott.e vagy miért nem szimpatikus neki, nem tudta megmondani. Ő nem szereti a pasikat, neki soha nem lesz senkije és egyfolytában azt mondogatja, hogy Én őt nem szeretem, stb. 

Kedves Karolina, segítsen nekem mit tehetek? nem szeretném a páromat elveszíteni, de ha így marad és nem változik meg a helyzet akkor nem tudom mi lesz :(

Kedves Levélíró!

Először is: szerintem nagyon jól csinálta, hogy azt a partnert mutatta be gyerekeinek, akivel komolyra fordult a dolog, és hogy fokozatosan tette.

Úgy tűnik, lánya azt érzi, az ő viselkedésén is múlik ebben a helyzetben, hogy Önök együtt maradnak-e, tehát valami bizonytalanságot érez Önben. Nem tudom, ezt Nikoletta megéli-e, és bizonyára nem szándékosan küld ilyen üzenetet a lánya felé, de benne mégis ez csapódik le. Különben, ha nem is zajlik simán és fájdalommentesen az ismerkedés (ez nem is elvárás), akkor sem küzdene ennyire kitartóan gyermeke Gáborral szemben. Önben kell, hogy világosak legyenek a határok, felelősségi körök: nem gyermekei, hanem Ön dönt arról, ki a párja, és nem szeretetlenség az Ön részéről, hogy párkapcsolata van. Tehát ebbe a gyerekeknek nincs beleszólásuk. Nem tudom, hogyan reagált, mikor lánya, aki nem kisgyerek, hanem 9 éves nagylány, kikapta kezéből a telefont. Úgy gondolom, ha nagyon határozottan kinyilvánította, hogy ilyen nincs, azzal tudok egyet érteni. Azzal azonban nem, hogy beadta derekát, és kihangosította a beszélgetést. Teljesen értem a szándékát: szeretne fokozatosságot, szeretne kíméletesnek lenni, ám ezzel azt üzeni, hogy a lánya szabja a szabályokat a párkapcsolata ügyében, és ez rossz üzenet. Nemcsak az Ön szerelmi élete szempontjából, hanem lányára is túl nagy terhet tesz ezzel, hiszen egy olyan ügyre tud hatni, ami felnőtt kompetencia (kéne, hogy legyen).

A hangsúly a világos határokon van. OK, a születésnapja az övé, ott dönthet ő. Ám a közös nyaraláson nem ő dönti el, hogy maguk mikor vannak kettesben. Joguk van ketten is lenni, és azzal tesz jót gyermekeinek is, ha emellett határozottan kiáll. Ha spontán módon nem hagyja lánya, hogy ketten legyenek, akkor egészen konkrétan lehet mondani, hogy most eddig és addig kettesben szeretnének lenni, ne zavarják Önöket semmivel. Ha "dühösen nyúl" Ön felé, akkor is erélyesen le lehet állítani: ami egy háromévesnél még tolerálható, egy kilencévesnél már nem fér bele. 

Magában kell rendet raknia, hogy ez nem egy verseny, amiben választania kell Gábor és a gyerekek között. Életének különböző szeleteiről és szükségleteiről van szó. Gábor a párja, a gyerekei a gyerekei, és ha a párjával is szeretne kettesben lenni, és elkötelezett mellette, az nem a gyerekei elleni vétek. Nem baj, ha ezt még nem érti a lánya, ha következetesen és magabiztosan képviseli, akkor el fogja fogadni.

Egy dologról nem írt egyáltalán: hogy Gábor hogyan viszonyul ehhez a helyzethez. Fontos, hogy ne sértődjenek meg: ahogy Önnek is joga van az érzéseihez, a lányának is. Nem elvárható, hogy szeresse Gábort. (És nagyobb eséllyel fogja megszeretni, ha tényleg nem nehezedik rá semmi ilyesmi nyomás.) Nem kell neki puszit adni, kedvelni, mosolyogni, örülni neki, csak normálisan kell vele viselkedni. Ez az, amit elvárhatnak.

Szerintem nem érdemes indoklást kérni, miért nem szereti Gábort. Miért szeretné? Számára egyelőre egy idegen, aki egy csomó figyelmet elvesz anyukától. Ha tisztázottak a viszonyok, és nem érzi lánya, hogy ő rajta múlik a kapcsolat jövője, akkor lehet benne bízni, hogy idővel kialakul a barátság kettőjük között. Biztos lesz olyan helyzet, hogy Gábor tud türelmesebb, "jobb fej" lenni, vagy esetleg valami pozitív cél érdekében összefoghatnak, például a születésnapjára együtt találják ki az ajándékot stb. Bízom benne, hogy nem kell sokat várnia.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. április 30., vasárnap

387. Drogok körül forgott az èletem

Kedves Karolina!
Sajnos règóta küzködök önèrtèkelèsi problèmàkkal,a múltban rengeteg hibàt követtem el,amik a mai napig nagyon bàntanak. Bàr azóta rengeteget vàltoztam.


30èves fiatal nö vagyok,16 èves koromtól drog ès nyugtató függö voltam.lassan 3 éve elköltöztem Magyarorszàgról,a függöségem mèrsèklödött,màr nem a drogok körül forog az èletem,nagyjàból 2 ève leàlltam a szerekröl. Megismerkedtem egy fiúval,aki elfogad olyannak,amilyen vagyok,mègha ismeri is a hibàimat.."boldogan" ès nyugodtan telnek napjaink.a múltban sokat szenvedtem,megcsaltak,àtvertek.. Ami màr a múltè,bàr mèg mindig kísèrt az èrzès.


Nem tudok senkiben sem megbízni,ezèrt baràtaim sincsenek ès amint egy kis idöt a pàrom nèlkiül töltök,rögtön az jut az eszembe h biztos növel van,megcsal.
Paranoiàm hol jobban hol kevèsbè de mèrgezi az kapcsolatunkat.


Mindennek csak a rossz oldalàt làtom,lehangolt vagyok,honvàgyam van ès próbàlom megtalàlni az igazi ènem,a komfort zónàmon kívül. Igazàból nincs okom panaszra,söt! Tisztàban vagyok vele milyen jó èletem van,egèszsègesek vagyunk,szeretetben èljük életünket,egy gyönyörü faluban lakom,van munkàm...mègis boldogtalannak èrzem magam javarèszt minden nap sírok ès rettegek,hogy emiatt elvesztegetem a legszebb èveimet. Rettegek,hogy nem fog senki szeretni,ha nem vàltozik meg a hozzààllàsom. Próbàltam különbözö hobbikat talàlni magamnak,sportolàsban,a müvèszetben de az èrzès minden nap kísèrt,mind hiàba.


Tudom,hogy a régi énemnek helye nincs a jövömben,bàr még igy is csak a bulik utàn sóvàrgok,mègha tudatosan ki is zàrtam màr ezeket a dolgokat az èletemböl.


Kèrdèsem az lenne,hogy tudok-e vàltozni ès öszintèn örülni az èlet apró örömeinek?!
Mikor fog teljesen kitisztulni a fejem a sok èv szerhasznàlat utàn? Üresnek ès kilàtàstalannak èrzem magam...


Vàlaszàt elöreis köszönöm!
Mikkamakka


Kedves Mikkamakka!

Először is gratulálok a változásokhoz, nagy dolog, hogy felhagyott a régi életmódjával, és kialakított egy nyugodtabb, egészségesebb életet. Úgy érzem, ezt elszánásból, akaraterővel tette, de nem tudom, mennyire tudta átdolgozni azt a korábbi Mikkamakkát, aki máshogy élt, mennyire kapott segítséget mindazoknak a problémáknak a feldolgozásához, amik például a droghasználathoz vezettek. Azt szokták mondani, a drog inkább tünet, mint a problémák forrása, ezért a kezelés, a gyógyulás sem pusztán a szerhasználat abbahagyása, hanem önismereti, terápiás munka. Nagy teljesítmény, hogy letette a drogokat, de a lelkében ettől még nem lesz automatikusan rend. Keveset tudok Önről, ezért nem tudhatom, mi az, ami feldolgozásra vár, de javaslom, hogy keressen akár egyéni, akár csoportos terápiát, ami segít ennek megértésében. Annak idején a drog, most a féltékenység jel arra, hogy van még valami, amivel foglalkozni kellene. De az első, és talán legkomolyabb, legnehezebb lépést megtette, változtatott az életén: ez feltétele annak, hogy tovább tudjon magán dolgozni. Talán nehezebb megtalálni a megfelelő segítséget úgy, hogy külföldön van, de azért biztosan ott is van szakember, aki rendelkezésre áll.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. április 6., csütörtök

386. Minden reggel nyomasztva kel és fekszik le

Jó napot! Jelenleg diák vagyok egy középiskolában. Van egy nagyon jó barátnőm osztálytársam, aki eléggé szorong, izgul egy egyszerű hangos olvásástól is. Bizalmasan azt is megosztotta velem, hogy minden reggel nyomasztva kel és fekszik le. Elég sok lelki fájdalom erte a családban. Tanácsot tippet szeretnék kérni, hogy miben segíthetnek neki. Köszönöm válaszát előre is.
Ildi


Kedves Ildi!

Sajnos nem olyan kevés embert érint, hogy a szorongás végigkíséri napjait, és különösebb ok nélkül már reggel is azzal ébred. Az sem extrém vagy ritka, hogy valaki a hangos olvasástól fél.

Hogy mit tehet Ön: úgy gondolom, megoldani a problémát, "megmenteni" őt nem tudja, nem is feladata. Pusztán a barátságával már sokat ad neki (ahogy ez bizonyára kölcsönös), hiszen a szorongás ellen az egyik fontos fegyver az, ha az ember érzi, vannak, akikre számíthat, vannak fontos emberi kapcsolatai. Ettől persze egy szorongó alkat rossz érzései nem fognak elillanni, de azért könnyebb viselni így.

Ennél konkrétabban azzal segíthet, ha meghallgatja, ő hogy érzi magát (na persze, ez nem kell, hogy egyoldalú legyen), és elfogadja, hogy ő ilyen, de nem forszírozza, hogy meg kellene változnia. Ha barátnője átélheti az Ön társaságában, hogy nem csodabogár, hogy nem "súlyos eset", akkor ő is könnyebben elfogadja saját magát, és ez máris segítség. Persze, ha ő nyitott rá, akkor egyéb segítséget is lehet keresni, pszichológust, relaxációt, meditációt, de ne forszírozza, ha ő nem akarja.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. március 15., szerda

385. Nem csak segítséget nyújtott, hanem nevelni is akart engem.

Kedves Karolina!

A problémám sajnos nem most kezdődött. Édesapám kiskoromban meghalt, így anyukámmal ketten maradtunk. Erején felül próbált, és próbál nekem mindent megadni, mert csak én vagyok neki. Illetve a keresztanyukám, aki anya testvérének a lánya, így nagyon közel áll anyukámhoz. Anyagilag, és lelkileg is nagyon sokat segített, de sajnos nem csak segítséget nyújtott, hanem nevelni is akart engem.


Kezdődött az evéssel. Finnyás vagyok, nagyon. Nagyon kevés az az étel, amit én megeszek, ezért nagyon sokáig csont és bőr voltam. Nem szeretek új dolgokat megkóstolni, enni, ez van. Ilyen vagyok. Sajnos a keresztanyám ezt valami krónikus dolognak fogta fel, és kitalálta, hogy akkor is megetet. De ez még csak a kezdet volt. Szép lassan mindenbe beleszólt. Az öltözködésembe, a stílusomba, a viselkedésembe. Én nem vagyok maximalista, és könyvmoly sem. Nem tudok leülni órákat tanulni, nekem elég a hármas is, neki nem. A saját akaratát próbálta kivetíteni rám. Mindenképp gimnáziumba akart küldeni, de szerencsére elrontottam a felvételit, és a város egyik legjobb szakközép iskolájába kerültem.
De ez csak egy apróság a sok közül. Volt, hogy órákat papolt nekem a jövőmről, hogy el fogom szúrni, hogy anyukám rosszul nevel, mert nem vagyok kitűnő tanuló. Az évek során folyamatosan csak a megvetést, a piszkálódást kaptam t le, ami mostanra már odáig fajult, hogy életképtelennek, és gonosznak titulált. Az életképtelen jelzőt azért kaptam meg, mert nem különböztettem meg a dobozos ketchupot a tubusostól. A gonosz jelző meg abból fakadt, hogy többször is szóltam anyukámnak, hogyha nekem van igazam álljon ki mellettem. Erre kitalálta, hogy ezt azért mondom, mert azt akarom, hogy ők ketten összevesszenek. Eszembe sem jutott, ilyesmi. 
De édesanyám tényleg soha nem állt ki mellettem, amit egy részről meg is értek, hiszen mi vagyunk a két legfontosabb ember az életében de a lánya vagyok, és nem állapot amit a keresztanyám tesz velem.

Egyik ismerősünk szerint, ha ezeket a szemére vetjük, megsértődik majd. De így sem maradhat. 18 éves vagyok nem hagyhatom, hogy ez tovább folytatódjon. Mit tehetnék azért hogy ne sértődjön meg végleg, de valahogy próbálja meg visszafogni magát, hisz most már nem az a 10 éves kislány vagyok akit terrorban tarthat azzal, hogy hetekig keresztül néz rajta. (Igen, volt ilyen is) Tényleg tanácstalan vagyok.
Előre is köszönöm a válaszát.


Kedves Levélíró!

Először is megosztanám azt a benyomásomat, hogy biztosan nincs nagy baj, mert úgy látom soraiból, hogy a súrlódások, a kritikák ellenére nagyon is pontosan érzi és tudja, hogy mi a fontos magának, milyen elvárásnak szeretne és tud megfelelni, és mi az, ami idegen Öntől. Ez nem is olyan egyértelmű, hiszen előfordulhat az emberrel, hogy idővel elveszíti a belső iránytűjét, mert vagy a megfelelés vágya, vagy éppen a sértettségből fakadó dac kezdi vezérelni. Úgy látom, Ön elég megértő tud lenni édesanyjával és keresztanyjával is, miközben nem veszi magára a szerepet, hogy mindenben meg kellene felelnie neki.

Mi a megoldás: persze, csak a beszélgetés, a kommunikáció. Ehhez néhány támpontot írnék, ami remélem, segítségére lesz. De először is azt kell eldönteni, kivel lenne könnyebb beszélni: keresztanyjával, vagy inkább édesanyja támogatását kérni, vele megosztani, mi zavarja, és vagy őt megkérni, beszéljen keresztanyjával, vagy együtt, hármasban leülni. Ön ismeri a szereplőket, így biztosan érzi, melyiknek látja leginkább értelmét. Ha édesanyja segítségét kéri, akkor nem abban kellene, hogy olyan értelemben kiálljon Maga mellett, hogy beolvasson keresztanyának, vagy megmondja, helytelenül jár el, hanem, hogy segítsen neki megérteni a Maga szempontjait, azt, hogy mi zavarja, tehát segítsen empátiát ébreszteni benne.

Ha beszélget a keresztanyjával, fontos, hogy azt is elmondja, hálás neki a segítségéért. Kevésbé valószínű, hogy megsértődik, ha nemcsak arról szól a beszélgetés, miben változtasson, hanem, hogy értékeli, amit kapott tőle. Szerintem (egyetértve az ezzel foglalkozó szakemberekkel) a tartalmas, egymást megértő beszélgetés legfőbb záloga, ha elsősorban nem arról van szó, kinek van igaza, mi a helyes. Hanem arról, kinek mik az érzései egy helyzetben, és mire lenne szüksége. Elmondhatja például azt, hogy az Ön számára nehéz és szorongató érzés, hogy szeretne jóban lenni vele, és fontos Önnek a kapcsolatuk, az, hogy hogyan vélekedik Magáról, de úgy érzi, maga másmilyen, mint amit várna Öntől (például más céljai vannak, nincsenek első helyen a jegyek). Ha keresztanyjának sikerül meghallania, hogy igazából kérésében benne rejlik, hogy nem tojja le őt (ahogy azt talán hiszi, hiszen kiderült, érzékeny emberről van szó), hanem ellenkezőleg: azért esnek Magának rosszul a szavai, mert fontos a vele való kapcsolat, akkor biztosan nem fog megsértődni. Ha nem jutnak egyről a kettőre, én akár megkérdezném (nyugodtan, nem számonkérően), hogy tényleg őszintén így gondolkodik-e magáról, hogy pl. életképtelen stb. Amikor egy másfajta légkörben, barátságos hangulatban kerülnek elő ugyanazok a szavak, amiket az ember mérgében a másik fejéhez vág, maga is meg tud ijedni tőle, és megérzi, hogy igenis van súlya a szavaknak.

Szerintem keresztanyja rendkívül aggódik, hogy mi lesz Önnel, és mintha amiatt is erősen szorongana, hogy mindent megtesz-e Magáért, valószínűleg attól tart, nehogy utólag szemrehányást kelljen tennie magának, hogy hagyta elkallódni. Ezeket az egyébként építő szándékokat is vissza lehet jelezni, és erről beszélni, hogy vajon tényleg afelé tart-e (gyanítom: nem), és nem lehetne-e egy kicsit megnyugodni, hátradőlni.

Remélem, jól sikerül a beszélgetés!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. február 9., csütörtök

384. Nem tudom, merre induljak el

Kedves Karolina!
Sosem gondoltam volna, hogy ilyenre vetemedek majd, de jelenleg úgy vagyok, hogy mindent meg kell próbálni. 19 éves vagyok, egyetemista gólya, és bár évek óta erre az életre vágytam, mégsem olyan, nem élvezem. Számomra nagyon fontos, hogy hasznos dolgokat tanuljak, és olyan jövőt építsek, amiben jól érzem magam, erre az igyekezetre hajlamos vagyok rágörcsölni. Rengeteg önismereti tesztet töltöttem már ki, nemrég fizettem is egy pályaválasztási tesztért, de mindig ellentmondásos eredmények jöttek ki, és egyik sem volt kétséget kizárólag meggyőző. Nem tudom, merre induljak el, mi az, ami igazán nekem való volna, és már nem merek bízni senkiben és semmiben, mert minden eddigi próbálkozásom csalódottá tett. Hogyan tudnék kimászni ebből?
Ildikó


Kedves Ildikó!

Semmi baj, most épp ez a feladata, amit az életszakasz kijelöl, hogy keressen, gondolkozzon, tervezzen. Azaz, nem kellene tudnia 19 évesen, hogyan tervezi az életét, de jó, hogy foglalkoztatja a kérdés. Csak mintha nehezen adná meg magának az időt és a türelmet, holott egészen természetes, hogy a következő néhány év ezzel fog telni. Azt javaslom, hogy próbáljon élményeket szerezni, mert úgy könnyebb a döntés. Nem tudom, hogy mit tanul, és milyen területek jöhetnek számításba, mint szakma, de ha le tudja szűkíteni két-három fő irányra, ahogy ebben a pillanatban látja, mik a szóba jövő területek, akkor kezdjen azon gondolkodni, lenne-e mód, hogy valahogy a közelükbe kerüljön, bele tudjon kóstolni. Kisebb feladatokra, esetleg önkéntes munkára gondolok. Máris sokkal könnyebb dönteni, ha valamit kipróbált, esetleg új ötletet, inspirációt merít közben belőle.

Nem tudom, ijesztő-e vagy biztató, de úgy látom, manapság a legritkább esetben alakul az ember élete egy előzetes terv szerint. Nem az történik, hogy az ember kitalálja, mi szeretne lenni, elvégzi a szükséges iskolát, majd tényleg az lesz. Valójában mindig elindulunk valamerre, ami akkor épp motiváló, aztán adódnak a helyzetek, a lehetőségek, és az ember, mikor épp ott van, eldönti, szeretne-e vele élni. Ezért nem érdemes sokat aggódnia a jövő miatt, hiszen most nem is tudhatja, hogy amikor például munkába állna, milyen alternatívák lesznek. Jó, ha szerez tapasztalatot, és leginkább nem az önéletrajz színesítése, hanem saját maga megismerése és önbizalomszerzés miatt, és az is jó, ha ismeretségeket is szerez, és ezt sem (csak) későbbi támogatás, protekció miatt, hanem, hogy minél több életútba, látásmódba belelásson. De a legfontosabb: legyen türelmes magával, semmit sem rontott el, teljesen normális, hogy valamibe belekezdett, és talán nem pont olyannak tűnik, ahogy korábban képzelte, majd kiforrja magát, így is érdemes-e folytatni.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. január 3., kedd

383. Transzvesztita vagy transzexuális vagyok?

Kérdésem a transzvesztitizmussal, transzexualitással kapcsolatos. alapvetően biszexuális vagyok, kb 14 éves koromban tudatosult ez bennem. Fiúnak születtem, valószínű azonban, hogy lányként vártak. Fiatal / kamaszkoromban volt egy pár kapcsolatom szintén fiúval, teljesen egyértelmű volt már akkor, hogy ilyen kapcsolatban engem egyértelműen a lányszerep vonz. Hosszú házasság következett, ez az elfojtott vágy végig feszített. Tudatosult bennem az is, hogy szeretem a női ruhákat viselni, nem csak szexuális izgalommal jár számomra, hanem jól is érzem magam benne. Néha vágyom rá, hogy legyen egy kis mellem is.

Ugyanakkor a női test szépsége is vonz, szeretem és lelkileg tartalmasnak élek meg olyan kapcsolatot ahol a női partneremmel lelkileg tudok kapcsolódni........
A kérdésem, hogy transzvesztita vagy transzexuális vagyok-e, illetve, hogy a nőkkel való kapcsolataimat hogy tudom így kezelni:::::



Kedves levélíró!

Az a "baj" (ha ez baj), hogy a valóság nem simul bele az emberek és tudomány által megalkotott kategóriákba. Talán Önnek is könnyebb lesz, ha zárójelbe teszi, hogy ezekben elhelyezze magát, mert lehet, hogy Ön ebből is, abból is kicsit ki fog lógni. A lényeg, hogy az ember megtalálja annak az útját, hogy teljes életet élhessen, és tartalmas emberi kapcsolatai legyenek. Próbáljon innen közelíteni: mit szeret az életében, min változtatna - ezeket érdemes nézni, mert higgye el, pusztán az, hogy ad valamilyen választ arra, transznemű vagy transzvesztita-e, nem fog iránymutatást adni mindenre.

Nem tudom, hogyan jelent meg életében és gyermekkorában, hogy lánynak várták, erről nem ír részéleteket, mégis fontos lehet az Ön számára, hiszen megemlíti. Emiatt senki sem lesz transzszexuális, természetesen, de önértékelési konfliktust okozhat, ha úgy érzi, "csalódást" okozott szüleinek.

Az sem jelenti, hogy transzszexuális, hogy a férfiakkal való kapcsolatában a "női szerepet" (ahogy fogalmaz) részesíti előnyben. Persze elképzelhető, hogy Ön személy szerint valamiféle női létet él meg ebben, de pusztán az, hogy a passzív szerepet kedveli, nem jelenti, hogy nőnek érzi magát.

Hogy transzszexuális-e, az azon múlik, hogy nőnek érzi-e magát. Erre a válasz csakis Önben érlelődhet meg. Van, aki számára ez nem egyértelmű, a férfi és női létet is megéli bizonyos aspektusaiban, és ez külsejében is megjelenik. Tehát ez sem olyan egyszerű, hogy mindenki el tudná helyezni magát egyik vagy másik kategóriában.

Ha valakit pusztán a másik nem ruháinak viselése vonz, de a saját biológiai neméhez tartozónak érzi magát, akkor nevezzük transzvesztitának. Úgy értelmezem, Önnél valamivel többről van szó, de arról nem, hogy egyértelműen nőként gondolna magára. Próbáljon nyitott érdeklődéssel fordulni saját maga felé, senki sem adta ki feladatként, hogy besorolja magát ide vagy oda, saját magát sem kell ezzel feltétlenül frusztrálnia.

Levele végén felveti, egy partner vajon hogyan tudja kezelni, ha az ember transzvesztita vagy transzszexuális. Az a tapasztalatom, hogy az igazán nehéz feladat önmagunk elfogadása. Ha ezzel rendben vagyunk, akkor a legkülönösebb, legrendhagyóbb élethelyzetekben lévő emberek is találhatnak párt, akivel szeretetben együtt élhetnek. Kívánom, hogy így legyen!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: