Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2018. január 12., péntek

392. Szüleim nem engedik, hogy a barátommal lakjak albérletben

Január végén leszek 23 éves. Februárban leszünk a barátommal 3 éve együtt. A barátom 26 éves lesz idén. Még egy évig egyetemre fogok járni, mivel most tartok az MSc felénél. A vizsgáim után szeretnék munkát keresni, tehát következő félévemben, februártól már iskola mellett szeretnék 20 órában 
dolgozni. 


A probléma, hogy a szüleim nem engedik, hogy a barátommal lakjak albérletben, mivel én a bátyámmal lakok, a szüleim által vett lakásban. A szüleim felfogása szerint addig, ameddig ők tartanak el, nem költözhetek albérletbe, mert nem akarják azt fizetni, ha már van saját lakásunk Pesten. 


Ezt meg is értem. A barátommal viszont már másfél éve szeretnénk összeköltözni. A barátom már kezdetben felajánlotta, hogy ő fizetné az albérletet kettőnkre. Ezzel a barátom szüleinek nem volt gondja, csak a szüleim nem mentek bele. A szüleim azt mondták, hogy nem engedhetik, hogy 
más tartson el, mert ez az ő feladatuk, amíg nincs keresetem. Ezt is értem 
valamilyen szinten. 


Most viszont az se tetszik a szüleimnek, hogy úgy költözzek a barátomhoz, hogy én is fizetnék bele az albérlet költségeibe, a rám eső részt teljes egészében biztos nem tudnám finanszírozni, de a hiányzó összeget a barátom állná. Ez a helyzet is maximum egy évig állna fent, mivel iskola után már 
teljes állásban dolgozhatnék. A problémát még tovább fokozza, hogy a szüleim eltervezték, hogy az iskola befejezése után vesznek nekem (/és a barátomnak) egy lakást, úgy hogy a barátom szülei is tennének bele pénzt. A szüleimnek még arról nem is mertem beszélni, hogy már ezt az ötletüket se 
igazán támogatom. Attól tartok, ha lakást vesznek nekünk, akkor egész 
életemben hallgathatom, hogy milyen hálátlan vagyok (amikor nem a tetszésük 
szerint viselkedek/döntök), pedig ők még a lakást is megvették nekünk. Nem 
szeretném, ha ők irányítanák az egész életemet. 


A bátyám idén már 27 éves lesz, de nála még nem jött el az a pillanat, amikor úgy érezné, hogy ideje lenne kicsit lazábbra venni a szülői köteléket. Így két hetente hazajárunk és heti kétszer Skype-olunk a szüleimmel. Én viszont már szeretnék önállóbb lenni és elkezdeni élni a saját életemet. Amikor próbálok kiállni magamért, az lesz a vége, hogy én vagyok a lázadó, aki elhanyagolja a szüleit a barátja miatt. Ekkor hozzá jön még a Bezzeg a bátyád… kezdetű mondat. 


Úgy érzem, nem akarják engedni a szüleim, hogy felnőtté váljak. Sokáig már nem bírom azt elviselni, hogy kötelezően a bátyámmal kell, hogy lakjak, és nem lehetek annyiszor a barátommal, amennyit szeretnék. 


Tanácstalan vagyok, hogy én látom-e rosszul a helyzetet, és a szüleimnek van igaza, vagy jó úton járok, csak valahogy mindenki ellenem van. Ehhez szeretnék tanácsot, segítséget kérni. 
Előre is köszönöm! 


Kedves Levélíró!

Leveléből részletesen kiderül, hogy a gyakorlati kérdésekben mit szeretne Ön, és mit szeretnének a szülei. Arról azonban szűkszavúbban ír, mi az, ami miatt úgy érzi, követnie kell a szülői utasításokat. Annyi utal erre, hogy majd jön a "bezzeg a bátyja" mondat. Azt gondolom, érdemes lenne egy kicsit a belső érzéseire fókuszálni. Ha ezt mondják a szülei (hogy lázad, hogy bezzeg a bátyja, hogy hálátlan) az mit okoz Önben? Mitől fél? Hogy nem fogják szeretni, nem fogják támogatni, hogy megváltozik az Önről alkotott kép? Ha sikerül megfogalmazni a szorongás tartalmát, akkor jobban el tudja majd dönteni, ezek reális félelmek-e, vállalhatók-e, illetve mi éri meg Önnek. Akár a saját vágyai szerint dönt, akár a szülei elvárásaihoz igazodik, mindkettőnek megvan az ára.

Úgy tűnik, ebben a családban nem könnyű leválni, ez érződik leveléből. Valószínűleg később sem lesz az, ezt Ön is érzi, hiszen utalt rá, ha az egyetem után elfogadná a lakást szüleitől, úgy érezné, adósnak tekintik Önt. Tehát nem arról van szó, hogy csak egy évet kell kivárni, és utána minden könnyű lesz...

Ha kívülállóként nézzük a történetet, Ön egy nagykorú ember, aki olyan döntést szeretne hozni az elköltözésével kapcsolatban, amihez nem kéri szülei anyagi támogatását, tehát innentől kezdve ez az Ön egyedüli (illetve párjával együtt meghozott) döntése lehetne. Azt éreztem leveléből, mintha maga is elbizonytalanodna, joga van-e saját keresetéből oda költözni, ahova szeretne. Tehát még Maga sem tekinti igazán felnőttnek önmagát. Én ezt látom a legfontosabbnak, nem azt, hogy szülei hogyan vélekednek. 

Amikor leválásról, függetlenedésről beszélek, nem feltétlenül hangos konfliktusokra, ajtócsapkodásra gondolok. Hanem arra, hogy a belső függetlenséget kellene kimunkálni. Ennek ára van: lehet, hogy bűntudata lesz, amiért a saját útját járja. Lehet, hogy félni fog, hogy "ehhez most mit szólnak majd a szüleim". Lehet, hogy Ön lesz a lázadó, hálátlan gyermek a szülei szemében. 

Vannak családok, ahol könnyebb felnőtté válni, és vannak, ahol ez nehezebben megy, és több fájdalommal jár. Bízzunk benne, hogy előbb-utóbb szülei is valamivel könnyebben elfogadják, hogy már felnőtt, és talán mást akar, mint ők, de úgy gondolom, ez nem fog magától megtörténni. Úgy gondolom, nem akarnak rosszat Önnek, csak talán ők is tartanak attól az új életszakasztól, amiben már kirepültek a gyerekek, és a saját fejük után mennek. Ez nekik is változás, ami valószínűleg ijesztő számukra. 

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: