Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2011. szeptember 29., csütörtök

185. Hogyan lehetne rávenni anyánkat, hogy menjen el dolgozni?

Kedves Karolina!

Az anyukámmal kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni Öntől.
Édesanyám 51 éves, (szerintem és testvéreim szerint is) boldogtalan nő. 28 éves kora óta megszűnt a munkaviszonya,(megszületett nővérem), s azóta nem állt munkába, otthon volt, s a kerti, házimunkával foglalkozott. Ezen idő alatt elvesztette minden kapcsolatát a külvilággal, csak nagyszüleinkkel, s velünk beszél. Barátai vagy ismerősei egyáltalán nincsenek, így amikor itthon vagyunk nem lehet meglenni tőle, folyamatosan csak beszél-beszél. Ha letorkoljuk, akkor nagyon megbántjuk, de tényleg nem lehet végighallgatni, mivel ugyanarról a dologról képes akár 1 órán át beszélni. Sokáig úgy láttuk (már akkor is, amikor még nem számítottak az anyagiak), hogy az egyetlen mód, ami kizökkentené, az lenne, ha elmenne dolgozni,az segítene rajta. Azt, hogy rosszul érzi magát, csak nagyon ritka pillanataiban volt hajlandó bevallani, olyankor azt mondta, hogy nem bírja már tovább, s meg fog így egyedül bolondulni, s igazából az lenne a jó, ha elmenne dolgozni. Amikor nem vagyunk otthon, s ő egyedül van, s hazajövünk, akkor szinte letámad minket, s érezhető rajta, hogy kedélyállapota rosszabb, miután kicsivel hosszabb ideig kellett egyedül lennie. Emberekre nyilvánvalóan szüksége lenne,(nemcsak ránk), mégis amikor múltkor találkozott véletlenül egy nagyon régi ismerősével, aki célozgatni kezdett rá, hogy szívesen találkozna vele, Anya körülbelül elmenekült a helyszínről, természetesen csak miután visszautasította az ismerőst. Kérdeztem tőle, miért tette, elmondtam, én a helyében örültem volna annak az ismerősnek, csak annyit mondott, hogy az a nő pletykás, s ő nem szereti a pletykás embereket. 


Emellett sajnos az utóbbi időben anyagilag (kb. 2 éve)is megszorultunk, s ekkor Édesapánk kijelentette, hogy most már Anyukánknak is dolgoznia kellene. Egy ideig- hogy meglegyen a látszat- nagyon ritkán beadta az önéletrajzát cégekhez, ahova nem hívták vissza, ami nem csoda, hiszen már 20 éve nem dolgozik. És egy idő után feladta. Apa egy ideig mondta neki, hogy dolgozni kéne, ilyenkor mindig bevágta a hisztit, kiabált, s jó sokáig hozzá se lehetett szólni, s úgy járkált, mint aki a folyóba veti magát. Apa felhagyott a próbálkozással, s arra jutott, ráhagyja. Utána én és testvéreim mondtuk neki , de egyáltalán nem durva hangnemben, a reakció ugyanaz. Viszont míg korábban csak hisztizett, s nem mondott arra semmit, hogy neki is dolgoznia kéne, csak hisztizett és durcáskodott, mint egy gyermek, mostanra eljutott arra a szintre, hogy fel se veszi, s döbbenten néz ránk, miért kellene neki most dolgoznia? Ő dolgozott fiatalkorában, neki most már nem kell. A szomorú az, hogy Apa emellett agyonhajszolja magát, kb. 2 éve heti 6*12 órában dolgozik, már sántít, s hihetetlenül sokat öregedett ezen idő alatt.

Úgy látjuk, Édesanyánk lelki problémájára, s családunk anyagi gondjaira megoldás lenne, ha Anya elmenne dolgozni, de lehetetlen rávenni, igazából már mi sem beszélünk róla, mivel ilyenkor teljesen elzárkózik. Ha valóban a munka jelentené számára a megoldást, hogy lehetne rávenni? Amennyiben Ön úgy látja, hogy nem így van, máshogy kellene rajta segíteni, akkor Ön mit tanácsol?

Segítségét köszönöm!



Kedves Levélíró!

Úgy gondolom, ha az utóbbi húsz évben úgy alakult, hogy a gyermeknevelésen és háztartáson kívül (ami szintén munka) nem dolgozott Édesanyja, kis esély van rá, hogy most sikerüljön beilleszkednie egy munkahelyi közegbe, és teljes életmódot váltania. Természetesen, ha nagyon rugalmas személyiség lenne, aki könnyen alkalmazkodik, megtehetné, de leveléből az derül ki, elvesztette az önbizalmát, és beszűkültek emberi kapcsolatai.

Amivel segíthetnek, hogy nem hibáztatják, és nem forszírozzák ezt a tervet, annál is kevésbé, mivel valamilyen módon közösen alakították így életüket az Édesapjával, a felelősség tehát nemcsak az övé. Valószínűleg nagyon nyomasztja ez az elvárás Édesanyját, mert ő is érzi, hogy anyagilag szükséges volna, de azt is, hogy meghaladja erejét. (Egy fiatal ember számára is kihívás szocializálódni a munka világába, nemhogy egy -amennyire számomra kiderült- szorongásra hajlamos középkorú számára, aki érezheti, hogy erről a tanulási folyamatról már lemaradt.) Ha jelzik, hogy elfogadják ezt a helyzetet, nyitottabbá válhat más jellegű segítségre. Gondolkozzanak azon, milyen emberi közösség lehet, ahol jól érezné magát, ahol fel tudna oldódni.

Üdvözlettel:
Cz. K.

2011. szeptember 28., szerda

184. Ha apámat elhívom az esküvőmre, anyám nem jön

Kedves Karolina!

Közelgő esküvőnkkel kapcsolatban kérném szíves tanácsát!

Szüleim elváltak 13 éves koromban. Ekkor én anyummal maradtam, azóta is jó a kapcsolatunk. Elköltözésem óta is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, hetente összejárunk, stb. Apummal is tartom a kapcsolatot, bár ez sokkal felületesebb (névnap, szülinap, karácsony). Szüleim azóta is haragszanak egymásra, nincsenek egymással beszélőviszonyban.


Az esküvőre és a lagzira is szeretnénk mindenkit meghívni, ám anyum kijelentette: ha apum is ott lesz a lagzin (a házasságkötő terembe eljöhet) akkor anyum és a férje nem jönnek. A párommal természetesen szeretnénk mindenkit meghívni, szerintünk ez természetes, ám nyomaszt anyum "zsarolása". Bántana, ha nem jönne el. Én ha szülő lennék, hat lóval sem tudnának visszatartani a gyermekem esküvőjéről. Szerintem szülőként így kellene érezni, s félre kell tenni egy napra a volt házastárs iránt érzett haragot.

A dilemmám tehát: tegyek eleget anyum kérésének (aki sokkal közelebb áll hozzám), s ne hívjam meg apumat, vagy vállaljam fel a konfliktust anyummal, s hívjam meg mindkét szülőt - felvállalva, hogy anyumék esetleg nem jönnek el?




Kedves Levélíró!

Azt javaslom, azt hívja meg, akit Ön szeretne ott látni! A szülei konfliktusa az ő problémájuk, ez a nap viszont Magáról és a (leendő) feleségéről szól, így lehet "önző" (egyébként nem gondolom ezt önzésnek).
Egyébként valószínű, hogy Édesanyja is jobb belátásra tér, ha látja, nem tudja Önt befolyásolni.

Üdvözlettel:


Cz. K.

2011. szeptember 27., kedd

183. Anya nekiugrik apának... a gyerek nekiugrik apának

Adott két negyvenéves házaspár, nyolcéves közös gyermekük. Anya: a gyerekkel alapból lekezelően, illetve következetlenül viselkedik. Ha fáradt, nem viszi le a játszira, menj nézz tv-t stb.

Apa: alapból nyugodt, de nem bírja elviselni, a hangoskodást és az üvöltést, ha ilyen van, minősíthetetlenül, agresszívan )nem fizikálisan)reagál. Ezért is, kerüli a gyermek előtti "balhékat" suttogva veszekszik, Anya egyből ugrik és a gyerek "tudomására hozza" a balhét...

Szitu, gyerek apjával elvan minden oké (rendszeres) mindig anyát emlegeti és kérdezi mikor jön már haza (nagyon anyás) Anya hazajön, szól a gyereknek menj és csináld ezt... vagy azt (fürdés fogmosás stb) és robban a bomba! Anya nekiugrik apának... a gyerek nekiugrik apának, mert anya jó és apa bántja (nem fizikálisan!!) mert szegény anya! Apa ott áll, és ő a rossz! És nagyon bűntudatom van miért, és mit rontottam el!? Jelzem a "családterápia" nem megoldható.

Ha csak kicsit segít válaszával, NAGYOT segít!!! Köszönöm! G



Kedves G!
Az egymásra vonatkozó feszültség a gyereken csattan. A nevelési gondok általában tünetek, az a kérdés, mi van a mélyben, a házastársak között, azt kellene rendezni. Vajon megvan-e még a jó szándék feltételezése a másik fél részéről még akkor is, mikor furcsállják, nem értik, a másik miért úgy viselkedik, ahogy? Ez lenne a lényeg, nem az, hogy egy adott helyzetben a gyerek ki mellé áll - ha valaki mellé kell állni, akkor már nagy a baj. (Egyébként, egyik gyerek sem szereti, ha úgy érzi, bántják az anyját, még akkor sem, ha az anyának sem volt mindenben igaza. Ha nincs is fizikai bántás, az indulatot, ellenszenvet érzi, és ez ugyanolyan rossz neki, mintha őt magát bántanák.)

Jó kezdés, ha megkérdőjelezi magában, vajon tényleg olyan rossz-e a másik, mint amilyennek tűnik, vagy csak fáradt, túlterhelt, nem tud egy helyzetet kezelni - de nem azért, mert az ördög bújt belé. Ha megvan a megértés szándéka, az már fél siker. Azért is érdemes ebbe az irányba menni, mert amíg azon marakodnak, kinek van igaza, a gyerek komolyan sérül.

Üdvözlettel:
Cz. K.

2011. szeptember 23., péntek

182. Mekkora probléma 5 éves korban a szexuális kíváncsiság?

Kedves Karolina!

Nem tudom,hogy gyerek problémával foglalkozik-e,azért elmondom.
Az 5 és féléves fiú unokámmal kapcsolatos a gond.

Mennyire "nagy" probléma ,ha ebben a korban a szexuális kíváncsiság két barátjával /fiúkkal/jelentkezett.

Rákérdezésre elmondta,hogy a másik két gyerek mutatta meg neki,a nemi szervük úgymond "szopogatását".Állitólag a tv.-ben látták. A lányom szerint náluk minden ilyen jellegű csatorna kódolva van,tehát a gyerek még véletlenül sem kapcsolhat oda. A másik szülő is ezt mondja.
De a gyerekek mégiscsak tudják valahonnan.Az én unokám,szemmel láthatóan a lányokhoz vonzódik egészen pici kora óta egyfolytában "szerelmes".

De időközönként mégis megteszik együtt,vajon miért?
Ön szerint hogyan kezeljük ezt a számunkra cseppet sem kis problémát? Ne vegyünk róla tudomást? Vagy beszélgessünk velük? Erőszakosan nem akarunk fellépni,nehogy ebből a későbbiekben probléma legyen.

Hát megköszönöm válaszát,ha tud ez ügyben segiteni nekem.
Köszönettel.



Kedves Levélíró!

Ebben az életkorban teljesen normális, hogy a gyerekek fokozottan érdeklődnek általában minden, de különösen a szexualitás iránt. Az is természetes, hogy ilyenkor ez mindkét nemre vonatkozik, mert itt nem erotikus vágyról, hanem sokkal inkább kíváncsiságról (a másik nemre, a saját nemre, a gyereknek saját magára irányuló kíváncsiságáról) van szó. A szülőktől nagy ügyességet, tapintatot kíván, hogy úgy tudják meghúzni a határokat, hogy mégse keltsenek bűntudatot a gyermekben. Általánosságban lenne érdemes kezdeni, beszélni arról a gyerekkel, mi a szex, a szerelem, hogy két felnőtt, ha egymásba szeret, akkor testi kapcsolat is lesz köztük. Abban kellene tehát segíteni neki, hogy el tudja helyezni, hova tartozik a szexualitás, mi az értelme, mikor van helye. Már egy öt éves is sokat megért ebből, ha egyszerűen, világosan mondjuk el.

Cz. K.

181. Egyre nagyobb teher az anyósom

Kedves Pszichológus Asszony!

31 éves nő vagyok, 1 éves kisfiammal gyeden. Férjemmel 3 éve vagyunk házasok, 10 éve vagyunk egy pár. Most jutottam el arra a pontra, amikor nem tudom kezelni a konfliktusaimat. Amióta megszületett a kisfiúnk, nagyon sok minden változott az életünkben, és a megszaporodott problémákat már nagyon nehezen tudom megoldani. 


A gyereknevelésben: az első félévben a fizikai gondozás mellett a gyermekünk mentális nevelése nem okozott gondot, ahogy viszont egyre jobban kinyílik az értelme, már egyre többször elbizonytalanodom, hogy jó úton haladok-e, jó módszerrel próbálkozom-e, pl. amikor nem akar délután aludni, amikor századszorra is odanyúl a konnektorhoz, vagy olyat tesz, amit nem szabad (megtépkedi a muskátlit), amikor egyik napról a másikra elutasítja az addig imádott gyümölcsöt, fogzás problémái, stb. sajnos a közvetlen környezetemben csak gyermektelen házaspárok vannak, mi voltunk az elsők (a családjainkon belül is), ! akik gyermeket vállaltak, így nincs előttem más kisgyermek példája, a szüleink pedig a 30 évvel ezelőtti emlékeiket próbálják sokszor összekaparni, de általában az már nem a mai nézeteknek és elveknek megfelelő hatásos segítség. 

A bizonytalanságaimat igyekszem olvasással (szakkönyv, internet, fórum tapasztalt anyukákkal) is megoldani (főiskolán hallgatott pszichológia előadások ismeretét feleleveníteni), több-kevesebb sikerrel. Ehhez még hozzáadódik, hogy a férjem (az anyagiakat megteremtendő) rengeteget dolgozik, a munkáját sokszor hazahozza, hogy az elmaradásait pótolja és plusz bevételre tegyünk szert. Viszont emiatt rendszeresen fáradt, ingerült. Ahogy én is, amióta gyermekünk megszületett, mert a nagyszülők 250 km-re laknak, csak mi élünk Budapesten (egy városból származunk) és családi segítségre csak akkor számíthatunk, ha azt jó előre leegyeztetjük, hiszen még a szüleink nem nyugdíjasok. 

Az állandó kimerültség és a szürke hétköznapok, a gyermekünkről való gondoskodás (férjem is kiveszi a részét a gondozásból - fürdet, etet, stb) a párkapcsolatunkra is negatívan hat. Sokszor vagyunk egymással ingerültek, a napközben történő eseményeket nincs idő megbeszélni (ahogy régen tettük esténként), az információkat elfelejtjük átadni egymásnak, az anyagiak miatt sokat aggodalmaskodó férjemnek már nincs türelme estére a kicsihez sem. 

A szexuális életünk nagyjából nulla. Amikor próbáltunk kettesben maradni, elmentünk vacsorázni, de egész este arról beszélgettünk, hogy mit csinálhat a pici babánk. Tudom, hogy még ezt is tanulni kell, de sok lehetőségünk nincs a gyakorlására.

Mostanában jött elő és egyre nagyobb problémaforrásnak látom, hogy a férjem (pénzspórolásból) semmilyen "felesleges" dologra nem akar költeni a gyerekkel kapcsolatban. Járunk babaúszásra, de ezzel kb. ki is merül a dolog. Szívesen járnék baba-mama tornára, ringatóra, játszóházba,! stb. de ezeket drágának találja, pedig megegyeztünk annak idején, hogy a gyereknek erőnkön felül próbálunk megadni mindent. 

2011. szeptember 19., hétfő

180. Nem tudom, mit kezdjek az életemmel

Tisztelt Karolina!

Nem tudom mit kezdjek az életemmel. 19 éves vagyok, nem rég érettségiztem. Emelt szintű újságíróra járok, de sajnos kiközösítettek, ezért nem szeretek ebbe az iskolába járni. Folyton kinevetnek meg kibeszélnek. Sugdolóznak meg ilyenek. Nem tudom meddig fogom még bírni. Ráadásul anyagilag sem állunk jól. Folyton Pestre kell utaznom Kaposvárról minden egyes hétköznap, amíg nem találunk Pesten egy házat. Mostanában semmi sem akar összejönni. Tudna nekem segíteni? Mi tévő legyek? Váltsak iskolát, vagy maradjak? Év közben lehet iskolát váltani a szakmánál? Miért van az, hogy pozitívan gondolkodom, és így is csak rossz dolgok történnek velem állandóan?


Kedves Levélíró!


Egy pillanatnyi képet tartalmaz a levele, de sajnos az előzmények és összefüggések nem derülnek ki belőle. Például, hogy miért közösítették ki, azelőtt minden rendben volt-e, ez e az első közösség, ahol nem találja a helyét. Hogy vajon mit ért pozitív gondolkodás alatt, és mi az a minden, ami nem akar összejönni... Gondolom, nem véletlen, hogy kissé kusza a levele, valószínűleg ilyen most a lelkivilága. Érdemes lenne keresni egy szakembert vagy jóbarátot, akivel nyugodtan átbeszélheti az érzéseit, hogy mi a probléma és hol tart most az életében, mielőtt olyan fajsúlyos döntéseket hozna, hogy például otthagyja az iskolát.

Cz. K.

2011. szeptember 18., vasárnap

179. Nem kíván engem, inkább pornóra izgul

Tisztelt Pszichológus Asszony!

Egyszerre több kérdéssel is szeretnék Önhöz fordulni. Kétségbe vagyok esve a párom viselkedése miatt. Mielőtt még belebonyolódnánk,elmondom,hogy én 23 éves vagyok a párom 40. Igen,tudom nagy a korkülömbség,de szerintem nem ezzel vannak bajok köztünk. Lelkileg nagyon boldogok vagyunk együtt,a párkapcsolatunkat az elején senki nem támogatta de mostanra elfogadták vagy beletörődtek. Már 2.5 éve vagyunk együtt .Amivel problémám van az a szexualitás. Ő már egyszer elvált és egy évig egyedül élt. Magára maradt mindenben,beleértve a szexet is. Még amikor a feleségével együtt éltek,ő sokat maszturbált "mellette". Azt gondoltam,talán az asszony nem adja meg neki amire vágyik. Ezért csinálja. De amikor én délutános vagyok és ő egyedül van otthon,akkor is ezt csinálja. Emellett akármikor együtt vagyunk, ő mindig igényli azt, hogy közben leszbikus pornót nézzen. Már sok mindenre hajlandó voltam,hogy megadjak neki mindent. Gyakorlatilag mindent megkap tőlem.(lehet ez a baj?) Mindenki szerncsésnek tartja, hogy ilyen élettársa van, mint én vagyok.(mások által szépnek és csinosnak mondott.)Viszont én úgy érzem,nem engem kíván hanem a pornóra izgul fel. Erotikus történeteket olvasgat az interneten .Próbáltam szerepjátékokat is,hogy izgalmas legyen,MINDENT megtettem. Net függő lett. Szexuálisan elhanyagoltnak érzem magam. Megcsalni nem fogom,mert attól nem oldódik meg a problémám és szeretem őt.Többször is próbáltam vele beszélni erről,de mindig megbántom,vagyis túl érzékeny az ilyen dolgokra. Nem szeret ezekről beszélni. Mit tehetnék,hogy megváltozzon ez a helyzet? És miért nem bírom elfogadni azt,hogy önkielégítést végez?Persze,inkább ezt csinálja,minhogy más nőhöz forduljon,de egyszerűen nem megy. Már kezdek félni ha közeledik,mert nem élvezem a szexet. Nem izgat fel. Nincs előjáték sem,semmi. Csak "in medias res&quo! t;. Bennem van a hiba? Mit tehetnék? Kérem segítsen!
Kétségbeesett Júlia



Kedves Júlia!
Legfontosabbnak azt érzem, amit a levél végén írt. Kérdés, sosem élvezte a szexet, vagy a felsoroltak keltettek olyan averziót Önben, ami ide vezetett. Úgy tűnik, Ön nagyon meg akar felelni párjának, mintha nem lenne teljesen egyenrangú a kapcsolatuk, legalábbis a szexuális élet vonatkozásában, ezért olyasmibe is belemegy, amit nem kíván igazán. Jusson eszébe, hogy kölcsönösen kellene alkalmazkodniuk egymáshoz, és beszélni róla, kinek mik az igényei. Ha ez nem működik, és párja nem nyitott a közös megoldások keresésére, felvetődik, mi van a fejében a kapcsolatukról és a kölcsönösségről. Persze alkalmazkodni csak akkor tud, ha Ön is megfogalmazza igényeit, rávezeti, mire vágyna.

Cz. K.

2011. szeptember 15., csütörtök

178. Párom kényszeredetten ragaszkodik

Kedves Karolina!

Nő vagyok, párommal 1 éve vagyunk kapcsolatban, de már régóta ismerjük egymást. Problémám a kapcsolatunk első hónapjaiban kezdődött már, párom nehéz családi körülmények között nőtt fel, mind anyagilag, mind lelkileg, nem volt könnyű gyermekkora, de önerőből felépítette az életét, kemény munkával, becsületre méltó módon, viszont.. most, hogy még közelebbről megismertem, nem egyszerűen munkamániás, hanem kényszeredetted ragaszkodik hozzá, hogy mindig, minden helyzetben fontosnak érezze magát, legyen mi miatt stresszelnie, ha nagy ritkán nem is lenne, gyárt magának, tesz-vesz, gondolkodik, idegeskedik egyfolytában, hajtja a pénzt. Igyekeztem megnyugtatni, mellette állni, de most már engem oktat ki, alapvető dolgokért lenéz, belém magyarázza, hogy én vagyok az értetlen, a buta. Kötekedik nagyon sok dologért, igazságtalanul, sajnos már én sem tudom szó nélkül tűrni ezeket, ezért folyamatos a veszekedés. Az én dolgaimban, viselkedésemben minden apróságot meglát, holott ugyanazokat elköveti ő is, ha szembesítem vele tagad, buta kifogásokat hoz fel. Volt, hogy már feladtam, és menni akartam inkább, de nagyon ragaszkodik hozzám, pedig állítása szerint ő nagyon válogatós, és eddig senki nem tudta őt megtartani hosszútávon (vagy ő mást, de ezt kikéri magának, mégis ragaszkodik egy ilyen "buta, lenézni való" nőhöz, mint én). Minden ember felé megfelelési kényszere van, de közben látszólag mindenkit lenéz, kioktat. Érdekes kettősség van benne, nem tudom már hogy viselkedjek vele, a veszekedés sehova nem vezet, ha tűrök, akkor meg megalázottnak érzem magam, ha kedves próbálok lenni, rajtam vezeti le a feszültségét, de sajnos én sem vagyok birkatürelmű. Lassan 30 éves lesz, állítása szerint mindene a család, nagyon szeretne, ezért dolgozik, de a magánélettől ezt nem tudja külön választani. Külső szemlélő! ként egy határozott, túl magabiztos, olykor már nagyképű! ember, aki sikeres, és bármit elér (ennek ellenére folyton féltékeny, ok nélkül!). Viszont én folyton ellentmondásokba ütközöm. Kérem segítsen, hogyan viszonyuljak a helyzethez, mert szeretem és szeretném megoldani.

Előre is nagyon köszönöm a válaszát!



Kedves Levélíró!

Sokan küzdenek önbizalomhiánnyal, ezt különféle megoldásokkal kezelik, van, aki kerüli a kihívást jelentő helyzeteket és bezárkózik, míg mások túlzott magabiztossággal és környezetük becsmérlésével igyekeznek ellensúlyozni a hiányt. Leírása ez utóbbira utal. Amennyiben helyesen látja párját (nyilván nem könnyű párkapcsolatban objektíven megítélni a másik tulajdonságait), az egyetlen megoldás, ha együtt akar maradni vele, hogy megerősíti magát, és megtanulja nem felvenni a kritikákat, illetve könnyeden, humorral kezelni párja túlzásait. Arra nem érdemes várni, hogy ő változzon, az nem szokott külső hatásra megtörténni.


Cz. K.

2011. szeptember 9., péntek

177.

Tisztelt Pszichológus Asszony!

8 éves fiú unokám ügyében szeretnék tanácsot kérni. Szerető családban él szüleivel, 4 éves öccsével, és velünk nagyszüleivel. Második osztályba jár, jól tanul, okos, szülei szerint minden rendben, nekem viszont aggályaim vannak.
Kerüli a szemkontaktust, örömét a kézfejei "repkedésével" fejezi ki pici kora óta, fél az erősebb hangoktól, inkább bepisil, csak ne kelljen a WC-t lehúznia. Amikor kifaggattam, azt mondta, fél a WC lehúzásának hangjától.
Amikor elvégezte a dolgát, akkor sem húzza le ez miatt, hiába magyarázom, hogy a víz zuhog, nem bánt senkit. Sajnos több órára visszatartja a vizeletét, majd főként az iskolában bevizel. A tanítónéni szerint a finom mozgása, mozgáskoordinációja fejletlen, egyéb tanulási probléma nincs vele. Kérem szíveskedjen tanácsot adni, hogy feleslegesen aggódom-e, vagy tényleg probléma van vele.

Köszönettel: Nagymama



Kedves Nagymama!


Életkorához képest valóban figyelemfelkeltőek ezek a jelek. Megijedni nem kell, azonban érdemes lenne elvinni a nevelési tanácsadóba, hogy vizsgálják meg, adjanak véleményt, mondják el, szükséges-e valamilyen terápia. Az, hogy inkább bepisil, csak ne kelljen hallania a víz zúgását, több, mint egyszerű érzékenység. A szemkontaktus kerülése, repkedő kézmozdulatok kissé autisztikus tüneteknek tűnnek, de látatlanban nem lehet diagnosztizálni. Ha egyébként nincs vele gond, beilleszkedik az iskolában, akkor, ha erről is van szó, mindenképp enyhébb változatról.


Cz. K.

2011. szeptember 8., csütörtök

176.

Kedves Karolina!

A hugommal kapcsolatosan szeretnék egy-két dolgot megkérdezni Öntől. A cotcot.hu weboldalon olvastam egy cikket a hisztiről, mint személyiségzavarról, és amit ott írtak, mind igaz a jelenleg 19 éves hugomra. Egyszerűen elviselhetetlen, ahogy a családtagokkal beszél és viselkedik, csak akkor közeledik normális emberi módon, ha valamit akar. Mihelyt eléri, azonnal ellenségessé válik és visszatér régi önmagához, ha pedig elutasítást kap, elviselhetetlen hisztiben tör ki. Kiskora óta problémás volt, mert születése után, sosem aludt éjszaka és nappal is nagyon élénk volt. Nagyon nehezen tudtuk ráállítani az éjszakai alvásra különböző gyógyító mesékkel. (volt ilyen könyvünk). Serdülőkora óta pedig totálisan kezelhetetlen, mostanra pedig nagyon elhatalmasodott rajta ez a hisztis magatartás, egyszerűen nem tudunk vele mit kezdeni, mindenkit gyötör, mindenkivel ellenségesen és csúnyán beszél a hétköznapokban is. Ã! –n szerint javasolt lenne pszichológiai kezelés? Vagy mi tudunk esetleg segíteni otthon valamit ezen a helyzeten?

Válaszát előre is köszönöm és nagyon várom!
Andi



Kedves Andi!

A leírtak alapján kérdéses, hajlandó lenne-e pszichológushoz fordulni a húga, kényszeríteni pedig nem lehet (és nem is érdemes).

A hiszti egyébként nem személyiségzavar (kíváncsi lennék a cikkre, megköszönöm, ha elküldi a linkjét), arra tippelek, talán a teátrális személyiségzavarok közé tartozó hisztrionikus zavarról lehetett szó.

A leírt viselkedés több okkal magyarázható, feltehető, eleve kicsit nehezebb temperamentummal született a húga, és valószínűleg a nevelés sem a legjobb irányba befolyásolta, gondolom ezt abból, hogy bizonyára célt ér a szülőknél ezzel a viselkedéssel, ha ennyire tartósan erre épít. Ami a 19 éves kort illeti, fél lábbal még a kamaszkorban van. Később, az önállósodás idején rá fog kényszerülni, hogy kissé kompromisszum készebbé váljon.

Amit Ön tehet, hogy nem bosszantja emiatt magát, örül, hogy Önnek könnyebb a természete (higgye el, ha most nem is látszik, húga meg fog szenvedni ezzel a habitussal, például a munkahelyén), és persze azt is teheti, hogy nem hagyja, hogy Önt is zsarolja a hisztivel. Egyébként nem egyedül a húga a ludas, a szülők is kellenek ahhoz, hogy ez így működjön.

Cz. K.

2011. szeptember 7., szerda

175.

20 éves vagyok. 3 hete missed abortuszom volt. 10 hetes terhes lettem volna, amikor kiderült hogy a baba 6 hetesen elhalt. 4 hétig hordoztam magamban a halott gyerekemet. Akartam a babát, nagyon vártam is, és most nem tudom feldolgozni a történteket. Nem tudok aludni, éjjelente rémálmaim vannak, és kezdek befelé fordulni. Nincs kedvem semmihez, nem akarok senkit áltni, ingerlékeny és feszült vagyok. Mindenkinek azt mutatom hogy semmi bajom, holott belsőleg orditani tudnék annyira fáj ... Éreztem a picit a hasamban..éreztem ahogy ver a kicsi szíve, és már alig vártam hogy végre lássam,és a kezemben tartsam... Nem tudom elviselni hogy meg kellett szülnöm a halott babát,nem tudom elfelejteni ahogy a baba darabokban esett ki belőlem... Ezzel mit lehet kezdeni?
Kedves Levélíró!

Fogadja őszinte részvétem!

Többszörösen nehéz ennek a veszteségnek a feldolgozása. A vetélés önmagában az, ám a körülmények még traumatikusabbá tehették ezt a szomorú élményt (annak tudata, hogy hetek óta nem élt a magzat, és az eltávolítás körülményei). Egyetlen módja van a feldolgozásnak: beszélni róla. Olyan barátnak, aki csak meghallgatja, anélkül, hogy okosságokat akarna hozzáfűzni, együtt érző rokonnal, szakemberrel, esetleg, ha vallásos, a lelkésszel.

Adjon magának időt a veszteség feldolgozására, ne várja magától, hogy rögtön olyan legyen, mint régen. Majd később eljön az az idő is. 

Még valami: jó, ha a párjával tudnak beszélgetni erről, ám természetes, ha nem pont úgy éli meg az eseményt, mint Ön. Okos dolog mással, külső személlyel is beszélgetni, aki nem részese a történetnek.

Cz.K.

2011. szeptember 6., kedd

174.

A férjem (48 éves) 3 hónapja tudatta velem, hogy van valakije, nagyon szereti egy 10 évvel fiatalabb munkatársát és mindent megtenne érte. Engedjem el. Aztán kiderült, hogy a nő jobban ragaszkodik a férjéhez, mint a férjem gondolta. Úgy tűnik a férjem megelégszik a morzsákkal is és tovább randizgatnak. A férjem időt kért tőlem, azt mondta én vagyok a nagy szerelme, de most a lázadó korszakát éli és szüksége van, hogy pár órára „csak úgy” elmenjen itthonról. Már tagadja, hogy megcsal, de új ruhákat vásárol magának, sokat van távol. Nem akar a családdal közös programokat. 

Most egy köztes állapotban vagyok (44 éves). Nehezen tudom elképzelni nélküle az életet, de már azt is, hogy vele folytassam tovább, hogy boldogok lehetünk még együtt. Úgy terveztük együtt öregszünk meg és unokázunk, de 28 év után ez az állapot nagyon fájdalmas. Kérem, adjon tanácsot, mi a helyes viselkedés ilyenkor? Nagyon várom válaszát, és nagyon köszönöm.
Kedves Levélíró!

Hogy mi a helyes, azt én sem tudom. De megpróbálok együtt gondolkodni Önnel.

Bár ez a helyzet érthetően elkeseríti Önt, férje viselkedéséből és szavaiból következtetve azért van remény a folytatásra. Sok férfivel (és nővel) előfordul, hogy ebben az életkorban "megőrülnek", úgy érzik, ha most nem próbálnak ki valami újat, akkor már véglegesen lemaradnak róla. Jó esetben ez egy új hobbi vagy más konstruktív tevékenység, rosszabb esetben új kapcsolat.

Sokat segíthet párterápia is, de attól függetlenül mondom, hogy érdemes lenne egy kicsit eljátszani, mintha most újra indulna a kapcsolatuk, és felfrissíteni azt. Javaslom, hívja el randizni, csináljanak olyan programot, amit már rég nem. Ön is vehet magának egy-két új ruhát, vagy bármit változtathat a külsején. Tudom, ez a helyzet komolyságához képest felületes apróságnak tűnhet, ám jelképesen azt üzeni a férjének, hogy van megújulás, nem kell belefásulni a közös életbe sem.

Abban nem látok problémát, hogy pár órára csak úgy elmegy otthonról, a családi programokhoz is valószínűleg megjön majd a kedve, ha javul kettejük kapcsolata. Nem abban látom a kapcsolat megoldásának kulcsát, hogy folyton együtt legyenek, inkább hogy az együttlétek (beleértve a szexuális együttléteket is), megújuljanak.

Még valami: ha most nincs "lelkizős" kedvében a férje, ne erőltesse.

Ha úgy érzi, túl feszült vagy sértődött ahhoz, hogy mindezt megpróbálja, Ön is fordulhat szakemberhez, hogy egy kicsit "kiszellőztesse" a lelkét, kibeszélje a történteket magából.

Bízom benne, hogy jó irányba fordul az életük!
Cz..K.

2011. szeptember 5., hétfő

173.

Tisztelt Pszichológus !

16 éves vagyok, végső elkeseredésemben írok Önnek. 14 éves koromig, vagyis 8. osztály végéig közösségi ember voltam, imádtam szerepelni, színpadon lenni, kirándulni, színházba járni.
Miután bekerültem egy gimnáziumba mindez megváltozott.


Minden nap szorongok, félek, hogy rosszul leszek. Furcsán hangzik, de minden percben azon gondolkodom,mi lesz, ha rosszul leszek...és e miatt többször jön rám a hasmenés, hányinger. Nem merek színpadra lépni, mert "mi lesz ha hasmenésem lesz, vagy hánynom kell", nagyon nehéz utaznom, pedig a gimnáziumig napi 2x45 km-t kell utaznom. A szívem megszakad, mert annyira szeretnék színpadon szerepelni, verset mondani, vagy táncolni úgy mint rég. A legrosszabb,hogy már-már az utcára menni is félek, nem merek elmenni kirándulni sem, mert "mi van,ha". Megnyitó ünnepségre, díjátadóra, de már már hangversenyre, évniytóra sem merek elmenni, vagy ha elmegyek, végig rosszul érzem magam. 

Legnagyobb gondom, hogy az év végén előrehozott érettségit kell tennem, jövőre pedig rendes érettségit. Nincs gondom a tanulással, könnyen tanulok, jó eredményeim vannak, de már 2 éve stresszelek azon, hogy mi lesz az érettségin , "mi lesz ha". 

Próbálom leküzdeni magamban ezt a gondot, de nem megy! Szeretném élvezni a gimis mindennapjaimat, de nem tudom. Szeretnék úgy élni, hogy nem kell minden percben arra gondolnom, "mi lesz ha".
Kérem, ha tud, segítsen rajtam.Mi tévő legyek? Hogy legyek újra önmagam?!

Köszönettel: Egy elkeseredett, szomorú, szorongó Tini

Kedves Levélíró!

Feltételezem, nem véletlen, hogy az új iskola kezdésével esik egybe a tünetek megjelenése. Valami megingatta az önbizalmát, szorongást ébresztett Önben. Érdemes lenne ennek utána járni, ha van, iskolapszichológus segítségével, vagy a nevelési tanácsadóban kérjen segítséget. A hasmenéstől, hányástól való félelem "csak" tünet, nem az a lényeg, hanem ami kiváltotta.

Biztosan nagyon talpraesett, abból gondolom, hogy nem hagyta annyiban, hanem segítséget kezdett keresni a problémára, csak így tovább!

BK

2011. szeptember 4., vasárnap

172.

Kedves Karolina!

11 hónapos kislányom újabban harap. Sokszor látható feszültség van mögötte (pl. nem az történik, amit ő szeretne), de van, hogy nem számítok rá, mert épp jókedvű. Ha csak szomorú vagyok mikor megharap, nem érdekli, újra megteszi. Ha leteszem, és otthagyom, sírni kezd és harapja a játékát, takarót, amit ér. Ha határozottabban rászólok, "bosszúból" újra és újra megharap. Nem tudom, hogyan reagáljak, hogy megszűnjön ez a viselkedés. Egyáltalán mi állhat a hátterében?

Válaszát előre is köszönöm: Gitta



Kedves Gitta!

Ne felejtsük el, hogy 11 hónapos babáról beszélünk - ő még nem tudatosan választ viselkedésformákat, és nem tud okulni abból, hogy szomorúnak látja Önt. Leveléből úgy érzem, mintha nagyon aggasztaná, talán sértené ez a viselkedés. Javaslom, ne tulajdonítson neki túl nagy jelentőséget, egy 11 hónapos biztosan nem forral bosszút, sem bosszantani nem akarja. Jól teszi, ha határozottan rászól, de vegye figyelembe, hogy a szófogadás ilyen korban még nem jön hamar, legyen türelemmel, és ne haragudjon a kislányra emiatt.
BK

2011. szeptember 3., szombat

171.

Kedves pszichológus.

A fiam, 21 éves Főiskolás és meleg. Jelenleg 400km -re él a családjától. Én segítem őt anyagilag. Van egy barátja, akit szintén a családja segít anyagilag, de sokszor nincs pénze.
Én adok a fiamnak, amikor szól, hogy szüksége van rá, ő meg "kölcsönadja" a barátjának.
Próbáltam neki finoman jelezni,hogy legyen óvatos a kölcsönadással, de érzem rajta, hogy nagyon bántja a dolog.


Nem tudom, mit tegyek? Azt se akarom,hogy a gyerekem ne egyen vagy ne legyen ruhája, de nem tudom, hogy tudnám neki elmagyarázni, hogy a párjának is saját magának kellene intéznie az anyagi ügyeit. Szeretnék neki segíteni,de nem tudom, hogy oldjam meg,hogy ne bántsam meg.
Segítségét előre is köszönöm!

Edit


Kedves Edit!
Fia bizonyára azért is reagál érzékenyen a kritikai megjegyzésre, mert melegként különösen érzékeny arra, elfogadják-e kapcsolatát, ugyanolyan mércével mérik-e, mint egy heteroszexuális kapcsolatot. Érdemes feltennie magának a kérdést, vajon ez szerepet játszik-e Önnél, hasonlóan aggódna-e, ha egy lányról volna szó. Pusztán onnan merül fel bennem a kérdés, hogy levelében fontosnak tartotta jelezni fia szexuális orientációját, noha tényszerűen ennek nincs köze a felvetett problémához. 

Sajnos nem derült ki számomra, hogy ismeri-e a barátot, illetve volt-e már azzal kapcsolatos probléma, hogy nem kapta vissza fia a kölcsönt, így Önnek még többet kellett adnia. Mindenesetre, legegyszerűbb, ha nyíltan tisztázzák, mennyit tud/szeretne Ön adni fiának támogatásul havonta, és onnantól az ő dolga jól bánni a pénzzel: ha kölcsönadja, az már az ő kockázata. 

BK

2011. szeptember 2., péntek

170.

Az a problémám hogy most érettségiztem és édesapám rámerőltetett egy iskolát ahova egyáltalán nem is szerettem, volna menni, nem vagyok már tanköteles, nagykorú vagyok már, és nem tudom hogyan beszéljem ezt meg vele hogy én nem szertnék oda járni, mert ha megemlitem neki kiabál, és megzsarol! Mit tehetnék?

Kedves Levélíró!

Nem derül ki, milyen volt eddig a kapcsolat, más kérdéseket meg tudtak-e beszélni, így nem mondhatom meg, hogyan kell vele beszélni...

A fő kérdés, hogy anyagilag függ-e apjától - gondolom, igen. Ha semmiképp nem sikerül dűlőre jutni, az anyagi függetlenedés, munka jelentheti a kiutat. De ha csak hirtelen fellángolásról van szó részéről, várjon, amíg lehiggad, és próbálja kideríteni, miért ehhez az iskolához ragaszkodik, és próbáljanak olyan alternatívákat keresni, amik az apja által fontosnak tartott szempontokat is kielégítik.

Leggyakrabban megtekintett kérdések: