Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2013. november 27., szerda

338. A baleset óta nagyon agresszív testvérével

Kedves Karolina!

3 gyermekes anyukaként fordulok önhöz. Kisfiam 7 éves, középső leányzó 5 a pici lány pedig 2 lesz nemsokára.S ajnos 6 héttel ezelőtt nagyon súlyos autóbalesetünk volt. Szerencsére a gyerkőcök szinte karcolásokkal megúszták,én nagyon súlyosan sérültem,még kórházban vagyok most is.


Problémánk a nagyfiút érinti. Sajnos a baleset óta nagyon agresszív a húgával,de csak a középső gyerkőccel.Korábban is voltak nézeteltérések közöttük,de ez most más! Olyan dolgokat mond neki a legkisebb esetben is,hogy rosszul vagyok. (pl. beleszúrja a nyakába a ceruzát,kiveri a fogait stb.) Rémisztő! Mi nem vagyunk a tettlegesség hívei,nem szoktuk bántani egyiket sem sosem!Ő viszont gyakran megüti,megrúgja a testvérét. Honnan vesz egyáltalán ilyeneket?És amilyen düh van rajta úgy tűnik komolyan is gondolja a fenyegetéseit. Ezek a dührohamok a délutáni tanulásoknál is előjönnek. Most elsős,és megértem,hogy az ovi után ez nagy változás,napközis,így 4-ig bent van,nem is szoktuk kínozni,de legalább délutánonként,meg hétvégén egy picit gyakorolunk (most a férjem)vele. Már a gyakorlás elején vergődik,rángatózik,csapkod,ha valami nem megy elsőre üvölt,és feladja.Úgy viselkedik komolyan,mintha nem lenne teljesen normális.

A baleseten kívül nem történt más dolog vele,amire visszavezethető ez a magatartás-változás.Tény,hogy sok osztálytársa is érdekes kis egyén,csúnyán beszélnek,verekednek a szünetekben,nem úgy viselkednek szerintem,mint egy 7 éves kisiskolás.

Várom megtisztelő véleményét,hogy mire vezethető vissza ez a változás,vagy mit tehetnénk mi szülők,hogy visszaálljon a rend!


Köszönettel:
egy 3 gyerekes kétségbeesett anyuka



Kedves Patrícia!

Nagyon érthető, hogy felborult fia lelkivilága. A baleset önmagában is ijesztő élmény, ráadásul Ön súlyosan megsérült, hetek óta kórházban van. Ezt nehéz feldolgozni egy gyereknek, egyrészt az elszakadás, az Öntől való távolság miatt, másrészt, éppen mert nagyobb, jobban felfogja, hogy mi történt, hogy az anya, akit biztonságban akar tudni minden gyerek (hiszen akkor van ő is biztonságban), megsérült. És ez a szeparációs élmény plusz szorongás (a szeparációs élmény az, hogy ritkábban látják egymást, a szorongás az elvesztésére vonatkozik) a legrosszabbkor jött, amikor egyébként is új helyzettel, az iskolával kell megbirkóznia. Annak viszont örülni lehet, hogy jelzett a gyermek, segítségre van szüksége, veszélyesebb, mikor ez nem látszik a csemetén.

Amit első körben javaslok, hogy pátyolgassák, szeretgessék akár az életkoránál korábbi szintnek megfelelően, ne kelljen most nagyfiúnak lennie, és ha egy mód van rá, hagyják el a délutáni, hétvégi gyakorlásokat. Délután négyig iskolában van, és még utána kezdődik az otthoni gyakorlás - nem erre van most a legnagyobb szüksége. Hülyéskedésre, hancúrozásra, odafigyelésre! Egy kis külön, csak neki szóló figyelemre, ami persze most nehezebb lehet, hiszen férjének két ember helyett kell helyt állni, ilyenkor időből van legkevesebb. Mégis, ha valahogy sikerülne kiszakítani napi 20 percet, amikor férje egyedül rá figyel, de nincs semmilyen feladat, csak játszanak, beszélgetnek, összebújnak, az nagyon sokat jelentene. Segíteni kell ennek a fiúnak, hogy újra felépüljön a biztonságérzete. Az agressziónak ne dőljenek be, amögött kétségbeesés van, a valódi üzenetet hallják meg, a megnyugtatás, biztonság iránti szükségletet!

Ami a konkrét agresszív megnyilvánulásokat illeti: természetesen azokat nem kell jóváhagyni, de felfújni sem. Nyugodtan, határozottan állítsák le, tegyék helyre a verbális agressziót is (csak röviden: "ilyet nem mondunk, mert ez rosszul esik a másiknak"), aztán térjenek fölötte napirendre.

Ha nem javulna a helyzet (de remélem, mielőbb fog), akkor javaslom, hogy vegyék igénybe gyermekpszichológus segítségét a baleset traumájának feldolgozásához.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. november 15., péntek

337. Ha a szülésem élménye szóba kerül, rögvest sírva fakadok

Kedves Karolina!

Nehezen, lelkiismeret furdalással fordulok most Önhöz. Három hete született meg a kislányom és azóta sem tudtam a szülés élményét feldolgozni. Nem tudom, hogy a fájdalom, a stressz, vagy mi okozza bennem azt, hogy amikor csak a szülésem élménye szóba kerül, rögvest sírva fakadok. Probléma mentes terhesség után három nappal a kiírt időpontot követően burokrepesztés segítségével megindították a szülést. 6-8 perces fájásokkal mentünk a kórházba, de rásegítettek az orvosok, hogy a folyamat beinduljon. Első gyerekhez képest, rövid 7 órás vajúdást követően született meg az én kis Emmám. A szülés közben elakadt a pici feje, mert csak akkor derült ki, hogy a farcsontom visszafele fordul. Egy főorvos és egy szülésznő segítette átemelni a kicsim fejét ezen a csonton, egy másik doktor pedig a hasamat nyomva igyekezett kipréselni Emmát. Egy hang nélkül feküdtem és tűrttem a fájdalmat, majd mikor éreztem, hogy kijött, lenéztem és csak két kis kék lábat láttam. Sírást nem hallottam, rögtön a félelem kerytített hatalmába, hogy ezen testi hibám miatt, hogy az a csont ott visszafele hajlik, megöltem a kislányomat. Iszonyatosan hosszúnak tűnő másodpercek következtek, mikor is mondták, hogy semmi baja, felsírt rögtön, csak én nem hallottam, illetve azonnal könnyíteni is kellett rajta, hiszen a köldökzsinór a nyakán volt. Mellre tették, láttam, hogy él, mozog, sír, de nem tudtam örülni, nem jött a beharangozott katarzis, csak a félelem, hogy meggyötörtem a kisbabámat, akit kilenc hónapig gondoztam, igyekeztem a legjobbat adni neki, óvni. Féltem attól, hogy később is csak ártani fogok neki. A férjem mellettem volt végig, ha nem lett volna ott, talán jobban összetörök. 


Most, hogy már itthon vagyunk, kezdem feldolgozni a traumát, de nem telik el nap, hogy ne jusson eszembe az a nap, sokan kíváncsian kérdezik milyen volt a szülés. Ha az igazat mondom el, elképednek, akik nem szültek még, megijednek. Nem akarok senkit elrettenteni, hiszen a kisbabám maga az élet csodája, de nem hiszem, hogy vágynék több gyerekre, de még a test közelségre sem. 


Szeretném ha elmúlna ez a nyomasztó érzés, félek, hogy a lelki állapotom miatt a kislányom rossz jelzéseket kap tőlem. Igyekszem rá sokat mosolyogni, simogatni, beszélni hozzá, de van, hogy csak tartom a kezemben, sírok és bocsánatot kérek tőle.


Meddig tarthat el ez az érzés, mi az, ami segíthet ezt az élményt feldolgozni, vagy elfelejteni? Meddig normális, hogy még mindig ennyire felzaklatnak a történtek?

Köszönöm megtisztelő válaszát.
Laura


Kedves Laura!

Vajon hogy jutott el addig a gondolatig, hogy ártott a babájának, hogy önmagát hibáztatja? Amit együtt átéltek, az egy nehéz, próbára tévő, de közös, sikeresen záródott élmény. Egyikük sem követett el semmilyen hibát, mindketten, jobban mondva, mindhárman a párjával együtt, tette, ami a dolga, és a lehető legjobban csinálták. Ha kicsit távolabbról ránéz a történetére, talán Ön is látja, nem tehet róla, hogyan állnak a csontjai, szemben sok mindennel, ami Önön múlt: hogy vállalta ezt a babát, hordozta a terhesség alatt, hogy mindent megtett a jó szülés érdekében, és szeretettel fogadta. Igen, nem katarzissal, de ki mondta, hogy úgy kellett volna? A terhességről, anyaságról, szülésről sokszor úgy beszélünk, hogy rákenünk valamiféle hamis, rózsaszín mázat. Ilyen az is, hogy csodálatos boldogságban kellene úsznia, mikor kezébe fogja az újszülött csecsemőt. Ugyan már! A szülés fájt, fáradságos volt, még meg is volt ijedve a komplikáció miatt, miért épp katarzist kellett volna éreznie? Érezhet örömet, szorongást, fáradtságot, megkönnyebbülést, és leginkább ezek meg még sok más keverékét. És most, hogy túl van rajta, a kislányával való kapcsolat sem akkor jó, ha csupa habkönnyű boldogság. Ön szereti a lányát, örül neki, odafigyel rá. Ez éppen elég. Hogy közben szorong, jól fogja-e csinálni, teljesen természetes, hiszen most tanulja ezt. Az lenne meglepő, ha teljesen magabiztos lenne minden pillanatban.

Ami pedig a szülés elmesélését illeti: csak akkor mesélje, ha szívesen teszi, akkor viszont nyugodtan, hiszen ha a másik fél rákérdezett, ne vegye zokon, ha meg is kapja a választ. Nem minden szülés megy simán sem orvosi, sem lelki értelemben, nem azzal teszünk jót a többieknek, ha ezt a hamis képet hitetjük el velük.

Ami az utolsó kérdéseit illeti: igen, érthető, hogy felzaklatták az események, hiszen veszélyben érezte babáját. Ebből is tudhatjuk, hogy Önnel minden rendben van, hiszen már akkor is megvolt a kötődés Önök között. Különben mitől is zaklatódott volna fel? Éppen erre van szüksége Öntől a lányának, hogy ő legyen a legfontosabb a maga számára. Bocsánatot kérnie tőle nincs miért. Egyszerűen csak legyen olyan, amilyen: ha jókedve van, olyan, ha rosszkedvű, olyan, ezzel nem árt neki, a babának nincs szüksége egy mindent könnyen vevő, örökké mosolygó álanyára. Magára van szüksége.

Azt gondolom, ha később is megmarad ez az erős bűntudat, az valami másról szól, mint a visszahajló farcsontról, és ebben az esetben érdemes egy szakember segítségével utána járnia, mi állhat a bűntudat mögött. De ezzel várjon még nyugodtan, friss az élmény.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2013. november 9., szombat

336. Egy éve kiderült, hogy a férjem megcsal

Kedves Karolina!

Először is köszönöm,hogy elolvassa a levelemet. Talán az is segít, ha csak kiírom magamból, ha pedig esetleg megoldást , vagy útirányt is tudna javasolni, sokat segítene...


37 éves vagyok, a fiam 15 éves. Férjemmel 22 éve ismerjük egymást.Az elsők voltunk egymásnak... Mint minden házasságban, voltak jobb és rosszabb időszakok. 2 éve mind oly sokan, hitelt vettünk fel, hogy nagyobb lakásba költözzünk. 1 éve kiderült, hogy a férjem megcsal. Hogy mióta, nem tudom, de mielőtt bizonyossá vált, több hónapja tartott már a "túlórázás" , az "egész napos céges rendezvények", időszaka. Persze a rákérdezéskor tagadás volt a részéről, de az ember lánya érzi az ilyet - még ha nem is hiszi el eleinte, hogy vele is megtörténhet. Tudom, hogy nem tisztességes, de kb. 1 éve megnéztem a telefonját, 2 SMS-t találtam, ami egyértelművé tette a dolgot. Kb. egy hónapig őrlődtem, azt gondoltam, meg tudom oldani ezt magamban, biztos okot adtam rá, hogy megcsaljon, biztosan én vagyok a rossz feleség, de próbálok megváltozni és akkor biztosan vége lesz majd a viszonyának. Nem tudtam feldolgozni, kellettek a miértekre a válaszok, így elmondtam a férjemnek, hogy láttam az üzeneteket a telefonjában és kértem, hogy mondja el, mi történt és hogy ha menni akar, menjen, nekem elég volt a megalázottságból és a hazugságból.Tagadott mindent. Persze nem hiszem el a mai napig, egyértelmű volt, amit láttam. A bizalom részemről megszűnt, bármennyire is szeretném "visszacsinálni". Tudom, hogy manapság a megcsalás gyakori, tudom, hogy én is nagyon messze vagyok a tökéletestől, de ha már egyértelműen kiderült a dolog, akkor mondja el az okokat, mert ha a nyilvánvalót is tagadja, innentől ahogy mondják, "azt sem hiszem el, amit kérdez".

Ez tavaly év végén volt. Idén év elején a férjem úgy döntött, hogy felmond a munkahelyén egészségügyi okokra hivatkozva. A munkahelyi stressz miatt magas lett a vérnyomása. Persze "megbeszéltük", de ez persze olyan megbeszélés, amire az ember nem mondhat nemet, még akkor sem, ha jól ismeri a következményeket.Most már 8 hónapja, hogy nem dolgozik, a hitelt, rezsit persze fizetni kell, a kamasz gyerek az ott van, ha nincsenek is nagy igényei, iskolába, edzésre jár, a ruháit kinövi, enni is akar...

Kb. fél évig még elhittem, hogy lesz másik munkája mire a tartalékainkat feléljük, de eddig egyetlen állás volt, ahová felvették volna, de az nem tetszett neki, nem fogadta el!A tartalékok fogynak, ahogyan a türelmem is a helyzettel szemben.

A házimunkában persze nem segít, hiába van otthon egész nap. Arra hivatkozik, hogy a magas vérnyomása miatt nem érzi jól magát. Most már ezt is kételkedve fogadom.Most már 9 hónapja szedi a gyógyszereit, folyton méri a vérnyomását, teljesen normálisak az értékek.Amikor meg mondom, hogy ha ennyire nem érzi jól magát, menjen el egy magánorvoshoz, az egészségpénztárból ki tudjuk fizetni a költségeket, azzal jön, hogy úgysem tudnak semmit csinálni vele...Ha én ennyire nem lennék jól,hogy elmondásom szerint a betegség miattnem tudnék dolgozni,biztosan addig járnám az orvosokat, amíg meg nem gyógyítanak, nem csak várnám a csodát...Így munka után én mosok, főzök, vasalok, a gyerekkel foglalkozok...Ő csak TV-t néz, internetezik...

A probléma az, hogy a fent leírtak miatt már nem tudom őt elfogadni, nem tudok megértő lenni. Nem tudok felnézni rá, nem tudom tisztelni, még szeretettel sem szeretni, nemhogy szerelemmel.Amikor eldöntöttük, hogy ő "pihen" pár hónapig, nem erre számítottam.Nem a teljes semmittevésre gondoltam a részéről.

Közben az én munkám is borzasztó, egész nap gyomorgörccsel ülök az irodában, mert a főnököm pokollá teszi minden napomat. De én nem "lázadhatok", nekem nyelnem kell, nekem tűrnöm kell. Sokszor a mellékhelyiségben sírok a munkahelyemen, annyira elegem van, de én nem tehetek semmit...

Közben persze ott ordít a kisördög a fejemben, hogy amíg én dolgozom, addig ő simán együtt lehet a barátnőjével, hiszen honnan is tudnám meg?! Megőrülök a gondolattól, hogy amíg én azért tűrök, hogy a lakást ne vegyék el, a hitelt fizetni tudjuk, addíg ő ki tudja, mit csinál - akár a lánnyal is lehet. Miért ne, hiszen hazudott róla. Nem tartom férfinak sem már, mert az aki a családja megélhetéséről nem tud gondoskodni, az nem férfi. Úgyí érzem, ez a vég, hogy ez a gondolat megszületett a fejemben...Soha nem kértem, hogy tartson el, én mindig becsületesen dolgoztam, én úgy gondolom, hogy egy házasságban 2 egyenlő fél kell, hogy legyen.De nálunk már nincsen egyenlőség, én valahol a lábtörlő alatt meghúztam magam, mert ha bármikor is szóvá tettem, hogy kezd aggasztóvá válni a helyzet és hogy én mennyire nem érzem jól magam,kikéri magának, hogy dehát ő beteg, miért nem értem meg?!

Sajnos a gyerekkel sem foglalkozik, amit látok - amikor én otthon vagyok, csak kötözködik vele, nincs rá tekintettel, nem próbálja meg megtalálni a közös hangot vele. Persze tudom, kamasz, nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Nekem sikerülni szokott.

Kedves Karolina! Őn szerint mit tegyek? Van visszaút, hogy visszakapjam a férjem, vagy teljesen reménytelennek tűnik a helyzet? Tudom, hogy ennyiből nem lehet "ítéletet hirdetni", de Ön szerint van esélyünk a normális életre?

Ha válaszol, nagyon köszönöm, Kyra



Kedves Kyra!
Az a benyomásom a levél alapján, hogy amit Ön úgy él meg, mint az utóbbi év krízisét, az fokozatosan, sok-sok év alatt alakult ki, de most a (lehetséges) szerető és a munkanélküliség miatt kénytelen észrevenni. Ahogy olvasom a levelet, érzem, hogy rég nincs hozzáférésük egymás érzéseihez, gondolataihoz. Van egy férfi, aki egyszer csak felmond a munkahelyén mondvacsinált (vagy legalábbis később okafogyottá váló) indokkal, aztán otthon van, nem fogad el másik állást, és nem tesz semmit. Nagyon is értem, hogy a Maga számára elviselhetetlen ez a helyzet, de arról tudunk valamit, hogy a férjével mi történt? Ez az életmód aligha vágya bármelyik férfinek, az ő önbecsülésének sem tesz jót, hogy nincs sikerélmény, egyre nőnek az anyagi gondok. Erős a gyanúm, hogy depresszió állhat a háttérben, talán az anyagi nyomás, talán más okok is közrejátszanak, de mintha férje nem hinné, hogy eleget tud tenni a kihívásoknak, ezért inkább elmenekül előlük. A magas vérnyomásra (vagy más testi tünetre) való hivatkozás tipikus megoldása azoknak, akik gyengeségnek tartanák, ha felvállalnák, lelki gondjuk van, segítséget pedig végképp nem kérnének.

Megértem, mikor azt írja, most már nem hogy szerelmet, de szeretetet sem érez. De ez a jelen helyzetnek szól, annak, hogy az Ön energiái is kimerülőben vannak. Gondolja át, mennyit ér ez a kapcsolat, idézze fel, ami összeköti, összekötötte Önöket, kezdve a megismerkedésükkel, hogy akkor mi tetszett férjében, és a többi szép emléket, és ennek fényében döntse el, tud-e még energiát fektetni ebbe a kapcsolatba! Nem csak Ön van bajban, higgye el, férje legalább annyira. A legfontosabb feladat az lenne, valahogy tudjanak beszélni róla, mégis mi történt, például miért érezte a férje, fel kell mondania a munkahelyén. Mi volt számára elviselhetetlen teher? Nem hiszem, hogy egyszerűen kedve szottyant pihenni, egyrészt az eddigi életében dolgozott, tehát nem olyan típus, aki nem hajlandó dolgozni, másrészt nyilván őt is nyomasztotta a hitel. Próbáljanak a korábbi erőforrásokra alapozni, arra, amit eddigi életükben jól megoldottak, és ezek is kerüljenek szóba, ne csak a hiányok, sérelmek, hiszen ha valaki egyébként is gyengének érzi magát, ez még jobban megbénítja.

Sajnos nem lesz könnyű dolga, mert egyértelmű, hogy férje nem könnyen beszél érzelmekről, talán még magának sem vallja be, mi a probléma. Mégis, ha támogatóan lép fel, több esély van arra, hogy tisztázzák, mi is történik maguk közt, a családban. A támogató alatt nem anyai-pátyolgató stílust értek, hanem őszinte, egyenrangú, nem hibáztató kommunikációt. Tudom, talán igazságtalan, hogy miután Maga tartja a frontot, most még megértő is legyen, de bármilyen kényelmesnek tűnik férje életmódja, úgy tűnik, most Ön az erősebb kettőjük közül.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: