15 éves vagyok, de már ezt érzem pár éve és egyre nagyobb düh van bennem. Nem bántott soha, csak beszéddel, az anyámmal és a testvéreimmel is rondán viselkedett nem egyszer az évek alatt és szerintem ez hatással volt rám. Már nem tudok úgy rá nézni vagy hozzá szólni, hogy ne éreznék gyűlöletet. Ez kezd felemészteni... Mit tegyek?
Sári
Kedves Sári!
Ebben a pillanatban nem tudok jobb, megnyugtatóbb megoldást, mint hogy engedje meg magának, hogy haragudjon. Próbálja önmagát együttérzéssel kezelni, ami más, mint az önsajnálat: nem az a lényeg, hogy kinek van igaza (ki az agresszor, ki az áldozat), hanem annak az érzésének adjon helyt, hogy maga másmilyen légkörben, más hangulatban szeretne élni, és ez hiányzik.
Úgy gondolom, nehéz távolsággal nézni egy olyan helyzetet, ami kényszerűen adott. Könnyebbség lesz, ha függetlenné válik az apjától, és maga dönti majd el, mikor és mennyit találkozik vele. Akkor átkerül a hangsúly arról, hogy milyen nyomasztó a viselkedése arra, hogy ő is esendő, aki bizonyára azért viselkedik úgy, ahogy, mert nem tud jobban (talán ő is feszült, és nem tud vele mit kezdeni, talán tehetetlen, mert ő is szívesen élne máshogy, de nem megy). Azaz egyszerre fér meg egymás mellett, hogy az apja esendőségére is elfogadással nézzen, és a saját érzéseire, hiányaira, sebeire is. De ehhez idő és távolság kell, ez nem a ma feladata.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
Ebben a pillanatban nem tudok jobb, megnyugtatóbb megoldást, mint hogy engedje meg magának, hogy haragudjon. Próbálja önmagát együttérzéssel kezelni, ami más, mint az önsajnálat: nem az a lényeg, hogy kinek van igaza (ki az agresszor, ki az áldozat), hanem annak az érzésének adjon helyt, hogy maga másmilyen légkörben, más hangulatban szeretne élni, és ez hiányzik.
Úgy gondolom, nehéz távolsággal nézni egy olyan helyzetet, ami kényszerűen adott. Könnyebbség lesz, ha függetlenné válik az apjától, és maga dönti majd el, mikor és mennyit találkozik vele. Akkor átkerül a hangsúly arról, hogy milyen nyomasztó a viselkedése arra, hogy ő is esendő, aki bizonyára azért viselkedik úgy, ahogy, mert nem tud jobban (talán ő is feszült, és nem tud vele mit kezdeni, talán tehetetlen, mert ő is szívesen élne máshogy, de nem megy). Azaz egyszerre fér meg egymás mellett, hogy az apja esendőségére is elfogadással nézzen, és a saját érzéseire, hiányaira, sebeire is. De ehhez idő és távolság kell, ez nem a ma feladata.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina