Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2011. július 30., szombat

Bízzunk a testünkben!

Kedves Karolina,

megérte ma felkelni. :)
Hatodéves orvostanhallgató vagyok, és régóta feszegetett pár kérdés. Az előbb talán találtam egy morzsát az egyikre. :)

A HPV fertőzéses kérdésre gondolok. A helyzet az, hogy elhiszem, hogy a kérdező hölgy könnyen elhitte, hogy ez a diagnózis egyenlő a rákkal. Sajnos sok orvos, medikus is egy kalap alá veszi a kettőt, pedig ez koránt sincs így. Örülök, hogy végre ez is kezd átjutni a köztudatba, bár azzal is tisztában vagyok, hogy ez főleg a mi feladatunk (eü-s szakembereké).

Ami viszont nagyon hozzám szólt a válaszban, az a testünkbe vetett hit. Látom naponta a betegeket a kórtermekben, rá van írva az arcukra a sorsuk. Az egyiken azt látom, hogy meg fog gyógyulni, a másik meg nem. És ez abszolút független a kórlapjától. Hatalmas talány volt számomra, hogy mi lehet a különbség ember és ember, sors és sors között, most talán ráleltem a válasz első morzsájára. :)

Nem olyan területre készülök, ahol rákdiagnózist kéne közölnöm, de úgy vélem, ezt a gondolatot, hogy bízzunk a testünkben, mindenképp érdemes magammal vinnem. A hiányzó morzsákat pedig igyekszem innen-onnan felcsipegetni. :) Mindenesetre ennek most nagyon örülök. :)

További sok sikert kívánok munkájához!

Dóra



Kedves Dóra!

Köszönöm a visszajelzést, jól esett olvasni!
BK

164.

Kedves Karolina!

Sajnos, elég rossz házasságunk mostanában a férjemmel,mindketten próbáltuk egyénileg és párban is pszichológus segítségét kérni, mert arra rájöttünk, hogy én gyerekkorom óta küzdök a depresszióval, míg ő gyerekkorából egy nem éppen harmonikus anya-gyerek kapcsolatot hozott, és ezek rávetülnek a jelenlegi életünkre.

Bár nem egy rossz ember, nem csalt meg, állítólag szeretett(szeret?), de én azóta érzem, hogy elveszítettem őt, mióta a második gyerekünkkel voltam épp várandós,a nagy 18 hónapos volt és vérezni kezdtem, de ő szó nélkül elment egy amúgy már régóta megbeszélt buliba...Egyáltalán nem egy bulizós fajta, de ott, akkor ez olyan volt, amit lassan 7 éve egyszerűen nem tudok feldolgozni.
Hogyan tudnám ezt az esetet tényleg elfogadni, vagy más megoldásra jutni?
Marika

Kedves Marika!

Levelének az a része, hogy egyénileg és párban is voltak már pszichológusnál, zavarba ejt, hiszen feltehetően ott már folyt valamilyen munka, kapott javaslatot, megbeszélték ezt a 7 évvel ezelőtti esetet is - kérdés, egy rövid levélben mit tudok hozzátenni ehhez...

Levelében két dolog tűnt fel: ma sem tudja, szereti-e a párja, tehát a kommunikáció nem ideális Önök között, illetve a 7 évvel ezelőtti esetről úgy ír, mint ami még nincs feldolgozva. Tudjuk, hogy a párja ezt hogyan élte meg, miért ment el, mi játszódott le benne? Nem mellékes szempontok ezek, ha meg akar neki bocsátani. (Meg akar?)

BK

163.

Kedves Karolina!
A sulimban most tanuljuk a szakmát és új osztályom lesz és rettegek hogy hogy fognak fogadni,milyenek lesznek,és hogy mit szólnak hozzám a bőrbetegségemmel együtt el tudnak fogadni! előre is köszönöm egy elkeseredett 17 éves lány Csilla.

Kedves Csilla!

Az Ön viselkedésén is múlik, hogy elfogadják-e. Ha kedves, nyitott, akkor az a csoporttagoknak is segít átlendülni a lehetséges kezdeti ellenérzésen. Előfordulhat, hogy az első reakciók nem lesznek rögtön elfogadóak (szerencse kérdése, attól függ, milyen közösségbe kerül), amit Ön tehet, hogy ezt megérti, és nem értékeli rosszindulatként.

(Nem tudom, milyen bőrbetegségről van szó, olyan is előfordul, hogy az ember maga feltűnőbbnek hiszi, mint amilyen, de látatlanban ezt nem tudom megítélni.)

Értem a szorongását, de higgye el, hosszú távon a viselkedése meghatározóbb lesz.

Még egy tanács: ha adódik olyan helyzet, ahol szóba kerülhet a betegsége, javaslom, beszéljen róla, mondja el, miről van szó, érezzék, hogy nyugodtan kérdezhetnek. Nagy segítség a többiek, így aztán az Ön számára is, ha nem tabuként kell viszonyulniuk hozzá, nem kell eljátszaniuk, hogy észre sem vették.

BK

2011. július 29., péntek

162.

Kedves Karolina!
A fiam 3 éves és a játszótérről haza felé azt mondta 3 nagy lányról hogy ne menjenek oda tőbbet mert inkább haljanak meg,és temessék el őket. Nem agressziv a fiam mi sem verekszünk nem szokás egymásra kigyót békát mondani,de ez a beszéd sziven ütött.Hogyan reagáljak ilyen mondatokra? Válaszát köszönöm előre is.




Kedves Levélíró!

Azt javaslom, ilyen helyzetben egyfelől kérdezze meg, miért mondta mindezt, másfelől hívja fel a Gyermek figyelmét a másik fél szempontjaira, hogy neki milyen lehet ezt hallani. Ez célravezetőbb, mint az olyan fajta moralizáló dorgálás, mint például „ilyet nem szabad mondani, mert ez csúnya dolog”.
BK

161.

Kedves Karolina!
Régóta (8 éve) tartó nagyon jó párkapcsolatban élünk a barátommal, mindketten huszonévesek vagyunk, elég nyitottak. Párom pornót gyűjt, régebb óta, mint hogy velem megismerkedett, ezzel nekem semmi bajom nem volt, elfogadtam az effajta fiús dolgokat, régen együtt csináltuk a gyűjteményt, rendezgettük. Viszont úgy kb másfél éve "rajta kaptam" egy ilyen témájú filmre önkielégített, ami tudom, hogy nem az első volt (kapcsolatunk elejétől többször is volt rá példa) és eddig nem is zavart, hozzá kell tennem kitűnő szexuális életünk van, teljes mértékig kielégítő számomra és számára is, maga a tény amivel szembesültem most sem zavar, hanem ebből kifolyólag van nálam azóta valami zavar, nem tudok ettől elvonatkoztatni, feldühít, ha rágondolok, hogy ezt csinálta, illetve ha a szexre gondolok vagy ezzel kapcsolatos dologra, együttlétre, vagy csak megdícsér, hogy szép vagyok, az jut eszembe, amit láttam, vagy ha véletlenül is meglát pl. tv-ben egy ilyen extra dekoratív nőt akkor is mérges leszek rá. Már többször beszéltünk erről, igazából azt sem tudom mit várok tőle, bocsánatot kérjen - megbánja? nem. Nem tudom, de nem tudom kiverni a fejemből és mérges leszek, Ő nagyon rendes, mert azóta nem is foglalkozik a témával a kedvemért, de ennek ellenére rosszul érzem magam. Attól félek, ha egyedül marad vagy ilyesmi akkor megint azzal foglalkozik.


Legyen kedves segíteni, hogyan tudnék ezen változtatni, én is, mint a párom szerettem/szeretjük ezt a témát, sőt imádtam vele együtt lenni, most is kívánom ilyesmi baj nincs, csak talán az, hogy közben is megjelenik az az idegesítő tényező, hogyan tudnék "vissza változni" olyanná, amilyen voltam azelőtt? Van valamiféle szellemi gyakorlat? Vagy hogy tudnánk a párommal újra egy közös nevezőre kerülni ebben a témában?
Kérem segítségét!!!!!


Nagyon szépen köszönöm előre is! Üdvözlettel: Anna

Kedves Anna!

Talán amiatt neheztel, hogy úgy érzi, valamiből kimaradt. Valószínűleg úgy gondol a szexuális életükre, mint közös területre, amiben egyik félnek sem lehetnek magánügyei. Azt kellene elfogadnia, hogy párja nem megcsalta Önt, hanem egyszerűen arról van szó, hogy mindketten különálló, felnőtt emberek, akiknek meglehetnek a saját gondolataik és cselekvéseik, amelyeket nem osztanak meg a másikkal. Ettől még a közös életük, azon belül a szexuális életük érték, aminek örülhetnek.

BK

160.

Üdvözlöm!

A jelen problémáról nem lehet addig írni, míg az előzményről nem írok néhány gondolatot:
7 hónapos kismama voltam mikor a férjem elköltözött,így a váradóság legszebb hónapjait nagyon nehezen éltem meg.Mikor kisfiam megszületett egy gyorsabb lefolyású depresszión mentem keresztül. A fiamba "kapaszkodtam". Kisajátítottam Őt, csak én gondoskodhattam Róla. Egy éves korában már olyan szinten "feldolgoztam"a helyzetet, hogy a nagyszülőknél is aludhatot. Ez a folyamat nem volt könnyű, de tudtam azt, hogy ezt az élményt nem vehetem el a gyermekemtől.

A kisfiam 9 éves. Szoros kapcsolat van köztünk: reggel-este puszi, ölelés, "szeretlek"...amikor a nagyszülöknél van akkor a telefonban is elmondjuk:"szeretlek,puszi..."
(ez az én családomban nem "divat"). Most 4 napot töltött a gyermekem a nagyszülőknél, aki elbújva mondta csak ezeket, mert azt mondták neki, hogy ez már lejárt duma stb. Kinevetnek bennünket, mert az érzéseinket lekommunikáljuk.

A kisfiamt ráadásul apukám nagyon lazán kezeli. Mama mindent megcsinál"na Ő a csicskás". Én ezt sem hagyom rá. A fiammal éreztettem, hogy ez nekem nem tetszik, és mikor hazajött megbeszéltük, hogy így miért nem lehet beszélni...A "szeretlek", puszi, ölelés fontosságáról és jelentőségéről is beszéltünk.(mit érzünk mikor mondjuk,mikor adjuk..mit érzünk mikor halljuk, mikor kapjuk stb)

Kérdésem: Mit csinálok rosszul? Ez tényleg nem normális így? Még egy valami: ha a kisfiam nagyszülőknél van: reggel-este felhív(jó reggelt, jó éjt stb). Napközben , ha igénylek még egy telefont azzal rosszat teszek a fejlődésének, önállóságának kibontakozásában?(nagyszülök szerint ez sok!)

Köszönöm megtisztelő válaszát!



Kedves Zsanett!
A távolból azért nehéz megítélni, tesz-e bármit rosszul, mert nem a telefonok vagy a puszik mennyisége a döntő. Ami kiderül, hogy van Önben némi bizonytalanság, szorongás, ami biztosan nehezíti, hogy spontán és laza tudjon lenni. Ugyanakkor jó, hogy reflektál önmagára, és felismerte, hogy egy időszakban megpróbálta kisajátítani kisfiát, és erőfeszítést téve változtatott ezen.

Hogy a szülei érzései jogosak-e, sajnos nem tudom megítélni. Ez az, ami éppen az apró gesztusokból, hanglejtésből derül ki a külső szemlélő számára is. Annyi biztos, hogy a telefonálások száma jó esetben közös igény alapján alakul. Nincs túl sok vagy kevés, a probléma ott merül fel, ha az egyik fél igényei szabják meg, főleg, ha az a fél a szülő.

Ha szeretne megerősítést vagy jótanácsot kapni, javaslom, keressen fel egy gyermekpszichológust vagy családterapeutát, aki élőben látja Önöket, így pontosabb véleményt adhat.

BK

2011. július 22., péntek

159.

31 éves vagyok, a párom 36. Másfél éve vagyunk együtt, és az első időszakban elég sokat veszekedtünk. Az utolsó fél évben végre összecsiszolódtunk és úgy tünt, hogy kezdenek megoldódni a problémáink is. A gondok akkor kezdődtek, amikor egy nőgyógyászati vizsgálaton közölték velem, hogy HPV fertőzésem van és abból a típusból, ami a méhnyak rákot okozza. Ezután számos szakemberhez elmentem, volt olyan, aki nyugtatgatott, hogy ne aggódjak, mások azt ajánlották fél évente járjak szűrésekre... A gondom az, hogy a történtek óta rettegek. Az életem elképzelhetetlennek tűnik gyerek nélkül. Közben kiderült, a cégnél, ahol dolgozom, leépítések várhatók, de a jelenlegi fizetésem mellett tisztességes gyest kaphatnék. Ezért pár hónapja felvetettem a gyerektémát a páromnak, de időt kért. Most letelt a türelmi idő, ismét megkérdeztem a dolgot, de újra elutasító választ kaptam. Azt mondta, ő nem érzi úgy, hogy gyereket szeretne, mert a zűrös kezdeti időszakban sokszor hazaköltöztem, és ő emiatt fél, hogy a gyerekkel is elhagynám. Az indokainak meghallgatása után közöltem vele, hogy az én családomban is mindig elment apám, de mindig visszajött, és számomra ez volt a normálismagatartás akkor. Megígértem neki, hogy nem hagyom el, csak vágjunk bele... Nemet mondott. Újabb hetek következtek, de az én részemről a kapcsolat már nem volt jó. Állandóan a gyereken járt az eszem. Próbáltam türelmesen várni, de nem jött össze. Most szakítottunk, de úgy érzem, hogy itt még nincs vége. Tudni kell a páromról, hogy a korábbi kapcsolatában is halogatta a házasságot és a gyerektémát. Mire észbe kapott volna, addigra az akkori párja elhagyta. persze nemcsak ebben hoz nehezen döntést, még egy függöny megvásárlása is hetekig tart nála... 

Legutóbb azt mondta, az én érdekemben hagy elmenni. Olyan volt, mintha az angyalt játszaná...Ő elhagy, mert nem tud boldoggá tenni szöveggel, de nagyon szeret...Nem tudom, hogy az eset után mit tegyek. Felhívjam? Várjam, hogy ő hívjon fel? Kibéküljek vele? Inkább ne? Mondja, ilyen helyzetben mi a jó döntés?

Előre is köszönöm válaszát...





Kedves Levélíró!

Azt javaslom, adjon időt magának, és ne akarjon azonnal gyermeket! Valószínűleg neheztelni fog, hogy ezt írom, de ilyen sürgető lelkiállapotban nagy eséllyel nem jönne össze, a szervezet elég bölcs ahhoz, hogy némi nyugalmat szabjon feltételül a teherbe eséshez. Ön most úgy érez, mintha egy rák diagnózist kapott volna, és versenyezne az idővel, előbb kell szülni, mint ahogy kialakul a rák. A valóság az, hogy kapott egy figyelmeztetést, hogy fokozottan oda kell figyelnie magára. Vegye úgy, hogy ez előny az Ön számára: sokakban megvan ugyanez a vírus, csak nem tudnak róla.

Ami a kapcsolatot illeti: nem tartom jó ötletnek, hogy egy olyan férfinek szüljön, aki egyfelől nem akar gyereket, másfelől, akivel a másfél éves kapcsolatból egy év feszülten telt. Az egész roppant terhelt helyzet lenne: azért szül, mert fél, és azért ígéri meg, hogy nem hagyja el a másikat, hogy szülhessen.

Egy kicsit dőljön hátha, álljon meg, és ne akarjon hirtelen döntéseket hozni! Szülni egyébként sem lehet hirtelen, mert nem elhatározás kérdése, hogy mikor esik az ember teherbe.

Felmerült bennem, vajon eléggé bízik-e a testében? Felmerült Önben a gondolat, hogy bár hordozza a vírust, a teste elég jól működik ahhoz, hogy ne alakuljon ki rák?
BK

158.

50 éves elmúltam, a férjem teljesen megváltozott. Nem lehet vele kommunikálni, mert azt mondja, hogy én mindent másképp mondok, mindent másképpen értelmezek. Mindennek én vagyok az oka, hogy ő ilyen. 

Magába beszél, mutogat, csapkod a kezével, mintha nem lenne normális. Régebben is voltak érdekes megnyilvánulásai, de én úgy érzem, hogy mintha erősödne nála. Elfeledkezik magáról, bocsánat, de ezt is le  kell írnom "turkálja az orrát", szívja a fogát ..... idegesítő. El vagyok keseredve, hogy mi lesz. Legtöbbször nyelek egyet, de amikor már nem bírom elviselni a negatív viselkedés, rá kell szólnom. Akkor meg el kezd üvöltözni, hangosan nevetni. Teljesen elhatárolja magát.

Mit tegyek? Jelenleg a másik szobában alszom, mert kialakult bennem egy félelem érzet. 
Várom válaszát.
Köszönettel: Cili


Kedves Cili!

Azt javaslom, keressenek fel egy pszichiátert vagy neurológust! Ilyen látványos viselkedésváltozás valószínűleg neurológiai tünet lehet.

BK

157.

T. Pszichológus! Nem tudom mit tegyek, a barátommal sok év után ismét találkoztunk. Mondtam neki, hogy döntse el mi legyen velünk, azt mondta, h. ő is szeretné ha összekerülnénk, kis időt adjak neki, nem egy országban élünk jelenleg, de hetente találkozunk. Mondta, h. szeret. Tudja, hogy odavagyok érte. Kérdeztem mennyire szeret, azt mondta, nem kell azt neked tudni. Aztán, hogy nagyon. Legutóbb megkérdezte, hogy szerelmes vagyok még belé? Mondtam, h. kérdezhet ilyet, persze, mert te nem? /furcsának éreztem a kérdését/ azt felelte, kicsit igen. Kérdeztem kicsit? nem mondd semmit, mert elbizom magam. Ha nagyon, miért nem mondja ki? Miért csinálja ezt velem? Mit tegyek? Kérem segítsen.

Kedves Levélíró!

Arról sajnos kevés derül ki, milyen ez a kapcsolat, hogy érzik magukat, mennyire hasonlít a gondolkodásuk, stb. Nem tartom előremutatónak az arról való beszélgetést, ki mennyire szereti a másikat, szerelmes-e, stb.

Kérdés, a kis idő, amit gondolkodásra kért, letelt-e már, de inkább arról beszéljenek, hasonlóan képzelik-e a közös jövőt (egyáltalán: közös jövőt terveznek-e), és hogyan lehet azt megvalósítani. Természetesen akkor érdemes erről beszélni, ha egyébként minden rendben, jól érzik magukat együtt.
BK

157.

Rettegek bemenni a munkahelyemre, mindig valami újabb rendelet vagy megszorítás vár, már nem bírom a stresszt. A főnököm ordít, az ügyfelektől félek, olyan ügyeket kell intéznünk, amelyekben már nem igazán kapunk támogatást, és teljes anyagi felelősséggel tartozunk. Távolról figyelnek minket hogyan dolgozunk, minél gyorsabban kell, fenyegetve érezzük magunkat. Most szabadságon vagyok, de úgy érzem holnap megint dolgoznom kell, nem bírok lazítani. Nem tudom könnyedén venni a dolgot, nem olyan az anyagi helyzetünk, hogy felmondjak, vagy valamilyen tanfolyamra járjak. A férjem retteg a pénztelenségtől, nem bírom vele megbeszélni a dolgokat, felőröl a dolog. A munkakereséstől rettegek, nehezen viselem az új helyzeteket. Fogytam, mert nem hagynak nyugodtan enni, a gyomrom is rossz.

Valamilyen csoportterápiára gondoltam, hátha segít önbizalmat építeni, és továbblépni. Tudom sokan dolgoznak még rosszabb körülmények között is, de én ezt nem bírom. Hogyan törhetnék ki segítséget kérek.


Kedves Levélíró!

Meglehetősen zaklatott a levele. Biztos vagyok benne, hogy megvannak az objektív nehézségek, amelyek ehhez a lelkiállapothoz vezettek, ugyanakkor abban is, hogy az Ön által átélt stresszhez nagyban hozzájárul az a szűrő/szemüveg, amin keresztül látja a mindennapjait. Magyarul, akár ugyanebben a helyzetben, munkahelyen is érezhetné jobban magát. A terápiás segítséget jó ötletnek tartom, már az is segítség lenne Önnek, ha néha alaposan kiönthetné érzéseit valakinek. Azt sejtem, hogy férjével mindketten hajlamosak az aggodalmaskodásra: figyeljen oda, hogy ne hergeljék bele egymást!

BK

156.

Kiskoromban, míg szüleim el nem váltak, apám ivott. Többször fordult elő, hogy hazatérve engem bekergettek a szobámba és csak az erőszak zajai hallatszottak be. Egyszer kíváncsiságból utána néztem, mi történik kint. Az a jelenet, amint apám veri édesanyámat máig bennem él. beszéltem erről másokkal, de nem jobb. Időről-időre előtör és csak zokogok, miközben önmarcangolást végzek magamban...mondván akkor nem tettem semmit. Mivel tudnám könnyíteni a terhet? Tisztelettel!

Kedves Levélíró!

Ezeket az emlékeket nehéz egyedül feldolgozni, ha van rá lehetősége, vegyen igénybe terápiás segítséget!

Amit egyedül is megtehet, hogy bármilyen módon megjeleníti a traumát: leírja magának (akár többször), lerajzolja, megformázza agyagból, stb. Nem feltétlenül magát a látott jelenetet, lehet magát az érzést, amit átél, visszagondolva a történtekre.

BK

155.

Apám 3 éve hagyta el anyámat. Ő nagyon kiborult, lefogyott, az öngyilkosságot fontolgatta. Mostanra már rendbe jöttek a dolgai, újra boldog, szerelmes. Mégis állandóan veszekszünk, mindig van valami problémája. Ahogy hazaér, azonnal keresi az okokat, hogy mibe köthetne bele. Általában a 'kamaszodásomra' fogja (16 vagyok). És folyton a szememre veti, hogy pontosan olyan vagyok mint apám. Kemény jelzőket használ rá is, rám is ilyenkor, és úgy néz rám, mintha az ellensége lennék. Már nem csak én vettem ezt észre, ezért gondoltam, megkérdezek egy szakembert is. Lehetséges, hogy azért nem tud normalizálódni a kapcsolatunk, mert apámat látja bennem, az akkor elszenvedett megaláztatást és a fájdalmat juttatom eszébe? Hogy tudat alatt, akaratlanul is engem utál, azért, amit apám te! tt? És ha igen, ezen esetleg tudnék valahogy változtatni? Ha megemlíteném neki, felháborodna, és tagadna. Előre is köszönöm a segítségét. Flóra


Kedves Flóra!

Nem tudom, lehet-e ilyesmi édesanyja viselkedése mögött, vagy egyszerűen csak Ön van kéznél, akin le lehet vezetni a feszültséget. Szomorú, de általában a legközelebbi családtagok szokták ezt a szerepet kapni, hiszen ők mindig ott vannak, és kevésbé kell tartani a bosszújuktól (mint mondjuk a főnökétől, akinek esetleg valójában szólna az indulat).

A szülők nem szokták jó néven venni, ha gyermekük értelmezni akarja őket, inkább közelítsen onnan, hogy Ön mit él meg, hogyan esik ez magának, és kérje édesanyja segítségét, hogy közösen változtassanak. Azt is elmondhatja, mennyire örül, hogy újra boldognak látja, jól fog neki esni.
BK

2011. július 15., péntek

154.

Fogadott fiam 8 éves létére még mostanában is gyakran bekakál. Azt mondja, nem érzi, amikor kell. Az iskolában nincs ilyen problémája, csak itthon. Alapjába véve nagyon zárkózott, sokat játszik a számítógépen, enyhén diszleksziás, ami csak ritkán jön nála elő. Most szeptemberben megy másodikba, nincs neki sok barátja. Várom a válaszát. Tisztelettel: Sándor

Kedves Sándor!
Az, hogy csak otthon merül fel a probléma, egyértelművé teszi, hogy lelki ok áll a háttérben, ami a családdal kapcsolatos. A gyermek a csak otthon produkált tünettel jelez a családnak, hogy baj van, segítségre szorul. Persze, ez egyáltalán nem szándékos, ő valóban azt éli meg, amit mond, hogy véletlenül történik. Hogy nincsenek barátai, szintén aggasztó, javaslom, mindenképp segítsenek neki pszichológiai segítséget, legyen az családterápia vagy a nevelési tanácsadóban valamilyen foglalkozás (pl. gyermekpszichodráma, ha van).
BK

153.

Üdvözlöm !
A probléma, amivel felkeresem közvetlenül nem az enyém,- de engem is érint.
A testvérem (akivel nagyon jó a kapcsolatom) férjével vannak problémák,- amit sem én sem pedig a család nem tud kezelni ,- melyben kérném a segítségét,- hogy mitévők legyünk.


A sógoromat 6 évvel ezelőtt egy jó állásból elbocsátották. ( A jó állást nekem köszönheti) Az elmúlt 6 évben kb. 7 hónapot dolgozott. Az elbocsátást követően a sebeit nyalogatta,- majd pedig olyan állásokat pályázott meg ( a jó munkabér miatt ) ahová esélye sem volt bekerülni. Így teltek a hónapok, évek. A hat évben a 7 hónap munkavégzése 3 munkahelyen volt, ahol mindig a munkáltató szüntette meg a munkaviszony,- mert nem úgy teljesített , ahogy kellett volna.

Jelenleg egy ismerősnél dolgozik ( 2 hete) de, hogy mennyi ideig azt nem tudni. A probléma az ,- hogy én nagyon sok munkával viszonylag szinten tudom tartani az életszínvonalat,- úgy is mondhatnám, hogy nincsenek anyagi problémáim. A keresztgyermekeimet ( a testvérem gyerekei ) nyaranta elvittem, elviszem külföldre nyaralni illetve belföldre is ,- síelni viszem őket. Ruházkodásukban segítek anyagilag.

A sógorom ha éppen veszekedik a testvéremmel, akkor mindig engem szid,- és arra kéri a testvéremet, hogy válasszon, hogy a család szerinte csak ők négyen ( apa, anya és a két gyerek ) és szakítsa meg velünk ( velem, és anyukámmal ) a kapcsolatot.

Egy ilyen veszekedés után másnap mintha mi sem történt volna éli az életét a sógorom,- de bennem a testvéremben és anyukámban állandó stresszt okoz.

Mindig végig kell gondolni a testvéremnek, hogy mikor mit mond neki ,- mikor lehet vele úgy beszéni,- hogy ne üvöltözzön, és ne szidjon minket. Pl: a gyerekeket most is elviszem nyaralni ,- és ezt is mikor megmondta a testvérem neki üvöltözött,- szidalmazott engem. 

Én mindig attól rettegek, hogy esetleg egy ilyen állapotban megüti a testvéremet. (erre még ne volt példa)
Az én meglátásom szerint nagyon irigy rám ( a sógorom különben nagyon lusta,- amíg otthon volt nem csinált otthon semmit ,- csak evett számítógépezett, aludt,- és ő nem felelős semmiért ).

Beszélni nem lehet vele a problémákról , mert rögtön üvöltözik. (már én is megpróbáltam ,- anyukám is ,- de csak üvöltözött velünk ,- és a végén még mi sírtunk,- mert annyira megsértett,- és megalázott minket )

Abban kérném a segítségét, hogy a fentiekben vázolt problémát hogyan kezeljük. Szerintem a sógorom súlyos személyiség problémákkal küzd,- mely az elmúlt időszak alatt alakult ki nála ( ha egyáltalán van ilyen ) ,- és szerintem időnként skrizofén jelek is mutatkoznak nálak ( felépít egy álom világot és úgy gondolja, hogy az a valóság )

Szeretnék nyugodtan élni,- nem állandó rettegésben ha valamit mondanom kell a testvéremnek,- hogy mit fog hozzá szólni. Mi lenne a megoldás a sógorom szempontjából ?

Az ilyen jellegű magatartás elfajulhat-e addig , hogy a testvéremet bántalmazza ?

Várom válaszát ,-
Köszönettel: Marcsi

152.

26 éves vagyok és egy olyan problémával szembesültem amitől picit megijedtem... 1 hónapja ismerem jelenlegi párom ez idő alatt kétszer került sor az együttlétre viszont mindkétszer csődöt mondtam... vonzónak találom ill kívánom ezért nem értettem mi lehet a gond... beszéltem urulógus szakemberrel aki azt mondta hogy a görcsös odafigyelés az oka szóval lelki eredetű merevedési zavarról van szó nem testi eredetűről. a barátnőm megértő és próbálunk rájönni mi is lehet a probléma hogy le tudjam küzdeni de sajnos nem jutunk előre. úgy gondoltam írok önnek hátha találkozott már ilyen problémával ill tudja mi lehet a megoldás miképp tudnám elterelni a gondolataim...tudom hogy számtalan oka lehet de talán van megoldás és nem egyből gyógyszerekkel kell tömnöm magam:) válaszát előre is köszönöm

Kedves Levélíró!

Néhány sor alapján ismeretlenül aligha lehet kitalálni, hogy az Ön esetében mi a probléma. Egy tanácsom van, ami most talán furcsának fog hatni: pettingeljenek azzal az elhatározással, hogy nem lesz behatolás, és igyekszik a merevedést is elkerülni. Aztán írja meg, hogy sikerült!

BK

151.

Volt barátomnak akivel távkapcsolatban voltam és interneten tartottuk a kapcsolatot készültek egyszer hiányos ruházatú képek rólam. Amint feljön a szakítás rögtön a képekkel kezd zsarolni, hogy felteszi. Azt is mondta már, hogy kitörölte. Sajnos ez nem történt meg.. Nem vagyok szerelmes és nem akarok tőle már semmit. Mégsem engedi, hogy vége legyen. Én pedig félek, hogy kiderül minden és felteszi az internetre. (Eléggé lobbanékony és előbb cselekszik, mint gondolkodik.) Mit tegyek???

Kedves Anna!

Két lehetősége van: hagyja magát zsarolni, ebből látja a volt párja is, hogy van fegyvere Ön ellen, vagy úgy cselekszik, ahogy az érzelmei diktálják, és a volt párjára hagyja, hogy belátása szerint tegyen. (Abból indultam ki, hogy a képek visszaszerzése nem opció, sem a lebeszélés.) Ha a volt partner látja, hogy már semmi esélye Önnél, nem lesz különösebb értelme feltenni a képeket. Mindenesetre ez már nem magán múlik. Az önbecsülése szempontjából nagyobb veszély, ha benne marad a kapcsolatban, mint a fotók kikerülése.

BK

2011. július 10., vasárnap

150.

Barátnőm a 18 éves fia szobájában kötelet és ütésre alkalmas pálcát talált.
Fél éve van barátnője, (életében az első )

Azelőtt interneten részt vett szado-mazo témájú csetelésben. Nagyon aggódik, hogy a gyerek szexuálisan eltévelyedik.Ez az érdeklődés a személyiségéből fakadhat vagy ...?

A gyerek okos, jó tanuló, szorgalmas,nyugodt, jól kezelhető. Normális, szeretetteljes családban él.
Doktornő, mit gondol? mit javasol??? Válaszát előre is köszönöm!

Alina



Kedves Alina!

Hadd kérdezzem meg: Önnek mi a személyes érintettsége? Ha megírja, miért zavarja ez Önt, miben kér segítséget, szívesen válaszolok. Azonban itt egy többed kézből tálalt problémáról van szó, nem tudjuk, az említett fiú mindezt hogyan éli meg, neki ez probléma-e. Ezzel az a baj, hogy érzésem szerint lelki segítség helyett pletyka volna, ha róla beszélgetnénk. De amennyiben Önben mindez érzéseket keltett, ami miatt Ön kér segítséget, szívesen fogadom ezzel kapcsolatos levelét.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: