Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2016. október 18., kedd

381. Vádolom magam, tehettem volna többet

Kedves Karolina
Én már nem vagyok gyerek, de talán kezdjem az elején. Eleve neurológiai rendellenességgel születtem, amit figyelemzavar, asszimmetria és 8-éves koromban egy agydaganat diagnosztizálása tett elviselhetetlenné. Rossz képességeim miatt 3-as 4-es közötti tanulóként mindig kevés voltam arra, amit igazán szerettem volna (irigy is voltam arra,akinek sikerült). Nehezen bejutottam egy gyenge középiskolába, aztán egy színvonal alatti főiskolára. Azóta már 10 év telt el és azóta próbálom összekaparni a diploma kiadás feltételéül szabott nyelvvizsgát(a szóbeli már megvan). Sokáig tisztában vagyok lehetőségeim szűkös mivoltával és hogy nálam százasabb embereknek sincs sokszor ennyi, de ez sovány vigasz.Néha meg egyenesen vádolom magam, mert hát tényleg tehettem volna többet. Találkozott ilyen esettel korábban?

Dani

Kedves Dani!

Amit leírt, az a történetének egyik olvasata. Eszerint talán jogosan haragszik, irigy azokra az emberekre, akiknek az Önénél könnyebb élet adatott meg, másfelől saját magára is haragszik, mert úgy érzi, többet is tehetett volna (ezt nem tudom megítélni, de elfogadom, hogy bizonyára így van, ha így látja). Egy másfajta olvasat pedig az lenne például, amiben a világ legszerencsésebb és legsikeresebb emberének tartja magát, amiért a 8 éves kori agydaganat ellenére most itt van, még egy főiskolát is elvégzett, és éli életét. Hogy melyiket látja, Önből fakad, Önön múlik, nem az objektív körülményeken...

Kezdjük az irigység kérdésével: kár tagadni, hogy az élet nem igazságos. Amellett, hogy igaz a közhelyes kijelentés, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, az is igaz, hogy azért az egyik ember sokkal több nehézséget kap, a másiknak meg elég simán alakulnak a dolgai. Mégsem érdemes erre túl sok energiát és időt szánni, mert az, hogy az ember épp szerencsétlennek vagy irigylésre méltónak találja magát, leginkább azon múlik, kit választ összehasonlításul. Nem mennék bele, hogy soroljak példákat, kikhez képest szerencsés Ön, hogy egyáltalán arról beszélgetünk, milyen színvonalú iskolát végzett, de szerintem tudja, hogy sokan vannak, akik Önre lehetnének irigyek.

Ami a saját magához való viszonyát illeti: talán azért ítéli meg magát szigorúan, mert arra gondol, hogy Önnek mindent, apait-anyait bele kellett volna adnia, mert rosszabb adottságokkal indult. De úgy látom, sokat elért a nehezebb indulás, egészségi állapot dacára, és elképzelhető, hogy lehetett volna többet, de vajon mások mindent kihoznak magukból? Nem robotok vagyunk, akik élete arról szól, 100%-ot teljesítsünk, hanem emberek, akik szeretnének teljes életet élni. Ennek része a munka, tanulás, teljesítés is, de része az elbambulós pihenés, a zenehallgatás, a barátokkal együtt töltött idő és sok minden más is. Önnek is legyen az a célja: teljes életet élni, ne maximálisat. És onnantól, hogy ez a cél, talán nincs is értelme összehasonlítani magunkat másokkal, hiszen ez a lehetőség, a teljes életé mindenki előtt nyitva áll.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. október 10., hétfő

380. Azt mondta,bárcsak én lennék az anyukája,a lányom pedig a testvér

Tanárként dolgozom egy általános iskolában. Sajnos egy 7.-ik osztályos diáklánynak,akit már elsős kora óta tanítok,az anyja tavaly öngyilkos lett. Állítólag pszichés problémákkal küszködött,7 gyermeket nevelt és végül így döntött. Nekem is van lányom,aki most 5.-ik osztályos ugyanabban az iskolában. Sajnos ez a 7.-ik osztályos kislány, mivel nincs egy barátja sem,az én lányomat követi,beszélget vele,ami nem lenne gond,de nem hagyja "levegőt venni". Minden szünetben várja,kérdezget tőle dolgokat,amivel a lányom már nem tud mit kezdeni. Sajnálja,de azt mondja,hogy kissé idegesítő,hogy nem tud a barátaival beszélgetni,mert a kislány mindig a sarkában van. A másik gond,hogy a kislány saját magát okolja az anyja haláláért,rettentően nagy önbizalom hiánnyal küzd,furcsán viselkedik,ami egyrészt érthető is,mivel nem törődnek vele. Az óráim után szoktam vele beszélgetni. Azt mondta,bárcsak én lennék az anyukája,a lányom pedig a testvére,mert ő akkor lenne boldog. Folyton rajzokat készít nekem,írásokkal,hogy mennyire szeret. Én nagyon sajnálom a kislányt,de sajnos nem tudom mitévő legyek vele kapcsolatban. Nem engedhetem és nem is szeretném túl közel engedni magamhoz. Amennyire látom,nagyon labilis pillanatnyilag a személyisége és rettentően érzékeny.Az osztályfőnöke nem igazán törődik ezzel,pedig már felhívtam a figyelmét erre a problémára. Kérem a tanácsát,mit tegyek ebben a helyzetben mint tanár és anya? Köszönöm előre is.
Wanda


Kedves Wanda!

Szívfacsaró a kislány helyzete: önmagában az édesanya elvesztése is nagyon nehéz lenne, de így, hogy öngyilkos lett, sokkal komplikáltabb, mert törvényszerű, amit ír is, hogy a gyermek önmagát okolja (ő nem volt elég jó ahhoz, hogy vele maradjon az anyja). Ráadásul mindez a kamaszkor elején történik...

Ez a kislány nagyon egyedül van, ez érezhető. Kérdés, abban tudna-e neki segíteni, hogy egy kicsit feltérképezze a környezetében elérhető felnőtteket, akik némi támaszt jelenthetnének. Az igazi segítség rajtuk keresztül történhetne, akár pszichológus bevonásával. Az is jó, ha a lány tud járni pszichológushoz, de az kevés: a családot (legfőképp az apát persze, aki ki tudja, most milyen állapotban lehet maga is), de nagyszülőt, nagynénit, nagybácsit kellene abban segíteni, hogy ők hogyan tudják támogatni a kislányt, és persze a többi gyermeket is.


Van néhány alapszabály, amivel nem biztos, hogy tisztában vannak (mármint a család), de tudniuk kell róluk. Például, hogy nem segítség, ha terelik a témát, ha úgy próbálják jókedvre deríteni a gyerekeket, hogy ne m beszélnek anyáról. Kell beszélni, ne legyen tabu, és az ő szintjükön kell rá magyarázatot adni, mi történt, miért történt. Ha előkerülnek a bűntudatról árulkodó megnyilvánulások, nem a bagatellizálás a valós segítség ("ugyan kislányom, ne beszélj butákat"), hanem az, ha komolyan veszik az érzést, és beszélgetnek a gyerek fájdalmáról, érzelmeiről. Természetesen el kell mondani azt is, hogy a gyerekek nem felelősek a szülőkért, hogy nem tudott volna semmi olyat tenni, amivel megakadályozza ezt stb. - de hadd mondja el a lány is, hogy benne mi munkál, ez legalább annyira fontos, mint a szülő cáfolatai.

Ezek nem egyszer, hanem százszor, ezerszer lejátszódó beszélgetések lehetnek, nem arról van szó, hogy "egyszer már megtárgyaltuk, emlékszel, ugye, mit mondtam". Egy gyógymód van (amellett persze, hogy a gyerek érezze magát biztonságban, óvó, védő közegben), a ventilálás, a rossz érzések kiszellőztetése, az, ha mindenről lehet beszélni, és mindenre odafigyelnek. Beleértve a haragot is, ha egyszer előkerül: szabadjon haragudni, mert a harag jogos! Ha ez előkerül, a felnőtt azzal segít, ha elmondja, attól még szerethetünk valakit, hogyha haragszunk rá, és azzal nem ártunk neki, sem az emlékének.

A felnőttek akkor tudnak támaszt adni, ha őszinték, azaz nem titkolják, hogy bennük is dúlnak érzelmek, de persze úgy, hogy nem a gyerek vállán sírják ki magukat, tehát viselik ezek terhét. Viszont ha tud ezekről a gyerek, akkor nincs vele egyedül. Közös gyász: ha ez megvalósulhatna, az segít a gyereknek.

Visszatérve levelére: világos, hogy most nem ez a helyzet. Mégis, azért írtam erről ilyen részletesen, mert ha valami módon el tud jutni az apához, akkor ezek a legfontosabb szempontok, amiket neki is tudnia kell. A legjobb az lenne, ha apa és lánya is eljutna pszichológushoz, aki mindkettőjükkel foglalkozik, illetve azzal is, hogy az apának ad támogatást a lány segítéséhez.

Nagyszerű, hogy beszélget vele, elképzelhető, hogy Ön az egyetlen... A keretek fontosak, épp azért, hogy ne higgye a kislány, hogy Ön az új anyukája. Én az Ön helyében kijelölnék egy időpontot, ami Önnek is vállalható gyakoriság, mondjuk hetente vagy kéthetente egy találkozást (annak is legyen eleje-vége, kb. egy óra), amikor beszélgethetnek. Ez neki is jó, mert nem kell magára akaszkodnia, és kézzel-lábbal jeleznie, hogy szüksége van magára, illetve számíthat arra az időre, ami az övé, és Önnek is jó, mert így korlátok közé kerül a segítés. Azt mondanám neki, jöhet pl. minden kedden tanítás után egy-egy órára, "ameddig szükségét érzi".

Rendes a lányától, hogy beszélget vele, de ez nem az ő feladata. Úgy gondolom, közvetetten segíthet a helyzet kezelésében a lányának. Találjanak ki olyan mondatokat, amikkel lezárhatják a beszélgetést, ha már terhes neki. "Bocs, de most megyek a barátaimhoz, holnap találkozunk." Karitászból nem kell senki barátjának lenni, hiszen ez egyoldalú dolog, előbb-utóbb úgyis összeomolna ez az építmény, és akkor fájna nagyon (ha az említett lány azt hiszi, ő és a lánya barátnők).

Bízom benne, sikerül másokat is bevonni, és kissé egyensúlyba kerül majd a helyzet, hogy ne egyedül az Ön vállát nyomja! Ez mindenki érdeke, az érintett lányé is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. október 5., szerda

379. Nem tudom eldönteni, biszexuális vagyok vagy leszbikus?

Fiatal felnőtt nő vagyok, és azért írok, mert nem tudom eldönteni, a szexuális orientációmat. A kérdés,hogy biszexuális vagyok vagy leszbikus? Az általánosban az osztályfőnöknőm és köztem szoros, mentor-mentorált kapcsolat volt, sokat segített, motivált, hogy ne az introvertált egomra hallgassak, hanem bátran vállaljam fel 'igazi' énemet. Mindig mellettem állt, nélküle nem éltem volna túl. 5 év távlatából elgondolkodtam, nem -e voltam szerelmes bele? A kollégiumban nem volt hozzá hasonló, és nem is lesz. Ő a példaképem, sok minden áll a háttérben. Mi tegyek ?
Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!

Az egyik kérdés, ami foglalkoztatja, hogy mi a szexuális orientációja, a másik, hogy hova is helyezze volt tanárával való kapcsolatát.

Az osztályfőnökével való kapcsolata különleges volt, sokat kapott tőle, és úgy érzem soraiból, nagyon hálás neki ezért. Ez a lényeg - nem tudom, kell-e valamiféle kategóriába, dobozba tennünk ezt az érzést. Végül is minden kapcsolatunk egyedi. Biztosan volt ebben szeretet, talán rajongás, csodálat, és mindez rokon a szerelemmel. Ez egy értékes kapcsolat volt, akár szerelem, akár valami más.

Ahogy az érzelmeinket sem lehet dobozba tenni, a szexuális orientációt sem olyan könnyű. Valójában attól még, hogy valaki heteroszexuálisnak tartja magát, megtörténhet, hogy beleszeret egy azonos neműbe, és homoszexuális ember is lepődött meg már rajta, hogy szerelmes lett egy ellenkező neműbe. A szerelem, a vonzalom is sokféle, nagyon keveset mond egy ember érzelmi, szexuális viszonyulásairól, ennek összetett világáról, hogy melegnek, biszexuálisnak vagy heteroszexuálisnak nevezzük-e.

Persze, az is természetes emberi igény, hogy valaki szeretné tudni, ki ő, és nem baj, ha nagy vonalakban el tudja helyezni magát, hova tartozik. Ön úgy vetette fel a kérdést, hogy biszexuális vagy leszbikus: ezek szerint afelől nincs kétsége, hogy a nőkhöz vonzódik, a kérdés, hogy a férfiak iránt érez-e vonzalmat. Ha férfiak is kiváltanak Önből szexuális érdeklődést, szokott fantáziálni róluk, akkor találóbbnak tűnik a biszexuális kategória, ha az érdeklődése kizárólag (vagy sokkal inkább) nőkre irányul, akkor a leszbikus. De leginkább az, aminek érzi magát. Van, aki ugyan csak az egyik (azonos vagy ellenkező) nem iránt él meg komolyabb érdeklődést, mégsem szívesen nevezi melegnek vagy heteroszexuálisnak magát, mert lehetségesnek tartja, hogy élete egy későbbi szakaszában másképp fogja érezni, és nem szeretne olyan címkét használni, amiben benne van az ettől való elhatárolódás. Tehát identitás kérdése is, hogy az ember minek nevezi magát szívesebben.

Talán még azon érdemes gondolkodnia, min változtat, ha leszbikus, min, ha biszexuális? Vajon mi tisztázódna, ha választ kapna (választ adna magának) erre a kérdésre? Valószínűleg itt van a lényeg...

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: