Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2011. június 23., csütörtök

149.

Kedves Karolina!

34 éves nő vagyok, házasság előtt állok. A párommal nagyon szeretjük egymást, boldogok vagyunk.

A gondom a következő:
Nem akarok gyereket! Ez a vőlegényemnek végülis nem gond, hiszen neki van mar egy 12 éves kislánya és így neki "mindegy", hogy lesz-e közös gyerekünk, rám bízza a döntést.


Nagyon frusztrál ez a helyzet, hiszen szeretem a gyerekeket, pedagógus is a szakmám... viszont elrettentéssel gondolok arra, hogy egy lény bennem fejlődjön. Szégyellem magam emiatt, hogy így érzek.

A szüleim mar nagyon szeretnének (kislány) unokát (fiú mar van a családban), főleg apukám. Minden ismerősöm azzal nyaggat, hogy mikor lesz mar baba? A legtöbb barátnőm mar szült, igaz sokan 30 felett.

Az a helyzet, hogy en sem értem meg önmagamat, hogy miért nem akarok Anya lenni?
Sajnos volt egy abortuszom 24 eves koromban, meg nagyon korán, 4 hetesen. Sajnos akkor sem fordult meg a fejemben egyáltalán, hogy megtartsam, nagyon nem akartam :(( Igaz, az akkori párommal nem volt jó a kapcsolatunk, de mar nem vagyok benne biztos, hogy ezért döntöttem így...

Ami talán meg érdekes, hogy a mi családunkban rengeteg férfi es no is van egyaránt, akik nem is házasodtak meg, de ha mégis, akkor sem született gyerekük. Van 2 nagynéném is, akik szinten gyerektelenek, mindketten mar 70-en felül, nagyon jófejek, gyerekkorom óta szoros a kapcsolatom velük. Talán velük - főleg az egyikkel - közvetlenebb volt a kapcsolatom, mint Anyukámmal. Lehet, hogy ezek a dolgok is befolyásoltak a személyiségemet?

Azt szeretnem megkérdezni, hogy hogyan tudnék "akarni, szeretni" gyereket vállalni? Nagyon nyomaszt a dolog, hiszen minden nő akar gyereket szülni, en miért nem érzek így??? Meg lehet-e az érzéseimet változtatni?

Adoptációt el tudnék képzelni, csak sajnos erről a párom nem akar hallani.
Válaszát előre is köszönöm: Ági

Kedves Ágnes!

Megnyugtatom, nem minden nő akar gyereket, és szabad nem akarni. Más kérdés, hogy milyen nyomás érkezik Önre (és a hasonlóan gondolkodó nőkre) szülőktől, a társadalomból, de hát az ember nem nekik szül. Gyermek nélkül is teljes értékű ember, nem beszélve arról, hogy alkotni, továbbadni nemcsak ilyen módon lehet, hanem ezer más lehetőség van rá. 

Az azonban, hogy felmerül az örökbefogadás, azt is felveti, hogy bizonyos része mégis szeretne gyermeket, azonban szorong a terhesség, szülés miatt. 

Legyen önmagával őszinte, és cselekedjen aszerint. Ha nem vágyik gyermekre, örüljön, hogy talált egy megfelelő partnert, aki szintén nem ragaszkodik hozzá, és éljenek boldogan együtt. A szülei pedig majd kénytelenek lesznek beérni a már meglévő unokával (egyébként sem biztos, hogy a kívánt neműt szülné meg... ez nem lehet szempont.)

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

2011. június 11., szombat

148.

Kedves Karolina,

Ez év febr.12.-én az én elsőszülött fiam, 29évesen öngyilkos lett. Borzasztó nyomás alatt élek azóta. Még mindig gondolom azt hogy :nem igaz, nem lehet.Pedig eltemettem.


Sokat olvastam azóta a gyászmunkáról, feldolgozásról, de nem ad erőt, nem nyújt vigaszt,csak éppen szakaszaiban rá-rálelek az érzésekre amik bennem hol megbújnak, hol pedig iszonyú erővel, fájdalommal törnek a felszínre.

1 év,azt olvasom, a négy évszak eltelte ad "általában" némi megnyugvást,enyhülést...ilyenkor mondom-ez még hol van,????még majd 10hónap....300nap..átélni..megélni,megbékélni..??vajon hogyan bírom addig,..na és persze azt azutáni életem,,,fogalmam sincs...

A másik fiam 21éves, Őérte természetesen KELL lennem, tennem a dolgaim,,,mindenképpen ki kell tartanom.
Nagyon szeretem a gyerekeim,nem tudok egyes számban beszélni,nekem ketten vannak.
A halálának a módja pedig egyenesen őrjítő...és az önvád, hogy mit tehettem volna, miért nem tudtam segíteni,,,ezek örökösen nyomasztanak....Egy betegségben, balesetben való elvesztést valahogy az ember feldolgoz, próbál szembesülni könnyebben,bár nem mondom hogy könnyű,...de ez..ez kegyetlen.Igazi alap ok egy szerelmi csalódás, amire jött munkanélküliség, ital,drog....Próbáltam,akartam,és hittem benne hogy minden jóra fordul....Tudta, érezte az én Kicsikém h. mellette vagyok, ha senki más nem is, Én,,az Anyuja ott vagyok Neki!!!Miért nem tartott ki,,,???Megígérte nekem!!Azt írta egy sms-ben ":Te tartasz életben Anyu!!hogy ne kudarcként emlékezz rám,,pedig nagyon húz a mocsár amit teremtettem"
Valóban kudarcot vallottam???

Egy elkeseredett, megfáradt anyu maradt az én másik Kicsi Fiamnak,pedig joga van a TEljes Anyujához, de ez most nagyon nem megy,, ...mit tehetek?Borzasztó marcangolás dúl a lelkemben...

Köszönöm hogy meghallgatott,szívesen veszem tanácsát.
Nóri


Kedves Nóra!

Fogadja részvétem!

Azt hiszem, annál sokkal többet senki sem segíthet, mint hogy meghallgatja Önt. A legnehezebb gyászt éli át, nincs annál nehezebben feldolgozható veszteség, mint mikor az ember a gyermekét veszíti el, azon belül is a legszörnyűbb, ha öngyilkosságban, hiszen, ahogy írja is, jókora önvád, bűntudat alakul ki.

Azt javaslom, keressen szaksegítséget a feldolgozáshoz, mert ez annyira nehezített folyamat (az előbbi okokból), aminél mindenképp érdemes segítségre támaszkodni.

Igen, egy-két évet szoktak mondani általában. Sokat gyorsítani ezen nem lehet, csupán minél többet beszélni az érzésekről, gondolatokról. De a gyász valóban időigényes folyamat, kell ez az idő, míg elengedünk valakit, aki az életünk része volt.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: