Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2011. november 29., kedd

217. Ha haza érek rám tör a sírhatnék

Kedves Karolina!
Már több mint egy éve párkapcsolatban élek,igaz nagy a távolság ezért nem tudunk sokat találkozni,de mindent megteszünk, hogy sokat együtt lehessünk. És mindig úgy van, hogy amikor elbúcsúzunk akkor meg minden rendben van, de ha haza érek, akkor rám tör a sírhatnék. Az elején nem volt így, de most mar nagyon is, akárhol akármikor rám tör.... Én nagyon szeretem a párom, és tudom, hogy ő is szeret...nagyon hiányzik, ha nincs velem,es nagyon rossz érzés...Kérem, segítsen. Mit tegyek h ne sírjak, es h ne fájjon ennyire, ha nincs velem? köszönöm

Kedves Levélíró!
Nem mindenki számára járható út a távkapcsolat, hiszen érthető módon sokan szeretnének minden nap együtt lenni társukkal, egy ágyban lefeküdni, együtt reggelizni, stb.

Kevés derül ki kapcsolatukról, arról semmi, milyen lehetősége lenne az együtt élésnek, illetve van-e valami időpont, mikor ez megvalósulhat. Azt gondolom, ha ez belátható (például egyikük a tanulás miatt van helyhez kötve), akkor átvészelhető ez az időszak. Ha nincs konkrét dátum, azzal kellene őszintén szembe nézni, elég fontos-e ez a kapcsolat ahhoz, hogy egyikük lakhelyet változtasson? Ha nem, akkor kevesebb sérüléssel jár elengedni egymást, mint évekig "majdnem kapcsolatban" élni.
Cz. K.

216. Mikor bánatos vagyok, sokkal többet eszem

Kedves Karolina!

Júniusban a nagypapám agyvérzést kapott, amiből sajnos nem tudott felépülni, jelenleg fekvőbeteg, teljes ápolásra szorul. Ez a betegség rengeteg változást idézett elő a családban, felborult a régi, megszokott rend, az otthoni hangulat feszült, sok a családi konfliktus, szüleim, akik végtelen szeretettel ápolják őt és mellette dolgoznak is, szintén nagyon kimerültek, feszültek. Kezdetben azt hittem, jól fogom tudni kezelni a helyzetet, hiszen muszáj elfogadni a változást. De aztán egyre több negatív változást vettem észre magamon. Mióta elkezdődött az egyetem, azóta kevesebbet vagyok otthon, mivel Pesten tanulok, de gondolataim állandóan a szüleimen, nagyszüleimen járnak. Korábban is gyakran éreztem magam stresszesnek, túlterheltnek, de mostanában eddig nem jellemző tüneteket figyeltem meg magamon. Nem találom önmagam, alább hagyott korábbi lelkesedésem jövőbeli céljaimat illetően. Amiről korábban úgy gondoltam, bátran nézek elébe, meg tudom valósítani, az most inkább kétségbe ejt. Nehezen koncentrálok, nem tudom rávenni magam a tanulásra. Gyakran levert vagyok, sokszor nincs kedvem beszélgetni senkivel, nem igénylem a társaságot. Nyomasztó érzéseimet gyakran evéssel próbálom elszorítani, ha nagyon stresszes és bánatos vagyok, sokkal többet eszem. Éjszaka, mikor tudom, hogy már le kéne feküdnöm, nem tudom abbahagyni az internetezést, csak akkor tudom letenni a számítógépet, ha már lecsukódnak a szemeim. Ön szerint minek a tünetei ezek a változások? Mit tanácsol számomra?


Kedves Levélíró!
Kérdés nekem, hogy az egyetem most indult-e, tehát az otthoni változások egybeesnek-e az Ön életmódváltozásával. Mindenesetre azt gondolom, túl sok, hirtelen Önnek most a családtól való elszakadás: egyrészt a költözéssel elszakadt tőlük fizikailag, másrészt érzelmileg sem nyújtanak olyan biztos, bensőséges támaszt, hiszen a nagypapa ápolása rengeteg erőfeszítést kívánhat - a szülők kimerültebbek, így Ön sem tud belőlük úgy töltekezni, mikor találkoznak, mint rég. Olyan, mintha kényszerű hirtelenséggel kellene felnőnie, leválnia. Ez persze nem lehetséges, hiszen a leválás lassú folyamat, amit a saját igényei kell, hogy irányítsanak. Próbálja tudatosítani magában, hogy az otthoni változás nem jelenti, hogy megszűnt volna a támogató háttér, hogy elvesztette volna szüleit, vagy kevésbé szeretnék Önt. Ez most nehezebb időszak, ami nem tart örökké, biztosan vissza fogja nyerni a család a régi egyensúlyt. Addig is tudatosan törekedjen rá, hogy az Ön számára harmóniát biztosító közegeket találjon, legyen az baráti társaság, valamilyen klub vagy olyan családtagok közelsége, akik kevésbé vannak bevonódva az ápolásba. Előfordulhat, hogy erőltetnie kell a találkozást, noha néha úgy érzi, semmi kedve hozzá. Saját maga érdekében érdemes megtennie!
Cz. K.

2011. november 26., szombat

215. Nem megy le a torkomon az étel

Kedves Karolina
Egy olyan problémával keresném meg Önt, hogy nem megy le a torkomon a szilárdabb étel. Eddig frontin 0.5-öst szedtem 1 nap egyszer elég volt. Most az orvosom felírt nekem rivotrilt 0.5-öst, hogy szedjem úgy fél-fél-egész. De én ettől elalszom és a problémám ugyanúgy fennáll. Így csak felet-felet szedek. Szervi bajom nincs. Nem undorodom az ételtől, konkrétan majd meghalok a normális ételért,de csak activiát, montét, rudit, meg édességet tudok megenni.Már fogytam is, aminek örülök, de nem ilyen áron.Mit tegyek. Bocsi nincs felkiáltó,és kérdőjelem. Válaszát előre is köszönöm.



Kedves Heni!
Úgy tűnik, fóbiához hasonló érzéseket vált ki Önből a szilárd étel lenyelése, ami arra utal, szorongás áll a háttérben. Sajnos nem derül ki leveléből, mióta áll fenn a gond és hogyan alakult ki, illetve azt megelőzően volt-e valamilyen kedvezőtlen változás, esemény az életében. Az sem lényegtelen, egyébként hogy érzi magát: elszigetelt problémának látszik-e ez, vagy általánosságban feszültebb egy ideje. Konkrét információk hiányában csak általános választ adhatok: a stresszt próbálja csökkenteni (sport, relaxáció, pszichoterápia). És persze érdemes elgondolkodni a fenti kérdések kapcsán, vajon mihez kötődik a tünet: hátha önmaga is rájön valamilyen összefüggésre az életéből.
Cz. K.

2011. november 25., péntek

214. Egy ideje többet érzek iránta

Kedves Karolina!

A következő problémával fordulok Önhöz. Több éves barátság fűz egy nőhöz (aki ráadásul a kolléganőm is-így nap, mint nap találkozom Vele), viszont sajnos egy ideje többet érzek iránta, ami egyoldalú. Már többször leültünk beszélni, s arról biztosított, hogy nagyon fontos voltam/vagyok számára, de maradjunk meg barátok...Egy nagyon hosszú kapcsolata lett vége, ott voltam végig Vele - próbáltam lelket önteni belé - ami talán sikerült, mivel mostanában már komolyan pasizik, ez viszont nagyon rosszul esik nekem. Sok mindent próbáltam, de néha úgy érzem, hogy az a legjobb, ha teljesen megszakítom Vele a kapcsolatot. Hiányzik a barátsága is, de ennél többre vágyom, s nem tudom mit kellene tennem, hogyan kellene viselkednem, ha már meghódítani nem tudom. Ebben kérném esetleges tanácsát.Köszönettel: Attila



Kedves Attila!
Tartósan aligha működhet az a barátság, amiben az egyik fél komolyan vonzódik a másikhoz, és valójában párkapcsolatra vágyna vele. A legjobb az lenne, ha nem igyekezne fenntartani ezt a kapcsolatot. Ha találkoznak, beszélgetnek, az csak lassítja az elengedés folyamatát, ami megakadályozza, hogy nyitottá váljon másvalakire.
Cz. K.

2011. november 23., szerda

213. Most szembesült a ténnyel, hogy az apja mit tett

A fiam gyilkosságért börtönbe került. Az unokám most 6 és fél éves. Most szembesült a ténnyel, hogy az édesapja mit tett.Mit tegyünk, hogy a gyerek lelkileg ne sérüljön, hiszen egy felnőttnek is szinte feldolgozhatatlan problémát okoz. Nagyon féltjük őt. Segítségét nagyon köszönöm.


Kedves Katalin!
A legfontosabb, hogy unokájának ő marad az apja, bármit is tett. Önmagában nagy segítség, ha nem próbálnak ez ellen dolgozni, például elterelni a beszélgetést, ha róla kérdez, pláne szükségtelenül is befeketíteni őt. Azt elmondhatják, hogy az apja hibát követett el, ami miatt most börtönben ül, de a jó tulajdonságait is ismerjék el. Lehet, hogy meglepő, amit írok, de még egy gyilkos apára is igényli a gyermek, hogy felnézhessen. Jó, ha segítenek neki megérteni, miért, hogyan tisztelheti őt annak ellenére, hogy élete egy pillanatában rossz döntést hozott. Nézhetnek róla képeket, mesélhetnek róla pozitív történeteket. Sajnos nem vagyok jártas annak gyakorlatában, egy gyermek milyen módon tarthat kapcsolatot egy elítélttel: ha van rá mód, és az apa is nyitott erre, mindenképp segítsék a kapcsolattartást!
Cz. K.

2011. november 21., hétfő

212. Rettentő féltékeny vagyok

Kedves Karolina!
21 éves lány vagyok és az lenne a problémám,hogy régebben volt egy másfél éves kapcsolatom,ahol az akkori barátom megcsalt egyszer a tudtom nélkül, azután a szakításunk oka egy második megcsalás volt. Én a kapcsolatunkért úgy érzem mindent megtettem, de felültettek. Volt egy ennél sokkal rövidebb kapcsolatom ahol a fiú folyamatosan csalt a volt barátnőjével ( ez igazából nem viselt meg,mert nem voltunk sokáig együtt és mert nem voltam szerelmes).
Már két és fél éve, hogy van egy barátom akivel nagyon szeretjük egymást, csak az a problémám, hogy rettentő féltékeny vagyok. Minden apró jelre ugrok, az is baj, ha más lányokkal beszél stb. Ezt a barátom megelégelte és rajta kaptam, ahogy a volt barátnőjének írogat, hogy találkozzanak és, hogy még mindig tetszik neki. A magyarázata az volt, hogy én kergettem bele abba, hogy titkolózzon és hogy kalitkában érezze magát mellettem,de szeret és ezért nem akar szakítani velem,csak arra kér, hogy változzam meg. Azért is fordultam Önhöz, mert tudom, hogy ez nagy probléma (legalább is számomra), csak nem tudom, hogyan is kezeljem ezt a dolgot, mert tényleg szeretnék változni, mert nem akarom őt elveszíteni. Tudom, hogy azért vagyok féltékeny és bizalmatlan , mert többször megcsaltak, de most okom sincs rá ,hogy ilyen legyek.Már soha többé nem fogok tudni megbízni senkiben? Azzal csak magamnak ártok, jó lenne már ezen túllépni.
Előre is köszönöm:
Kata



Kedves Kata!
A féltékenységben csak olaj a tűzre, ha az embernek tényleges rossz tapasztalatai is voltak, de a kezdő szikra sokkal korábban keresendő. Ott, hogy mennyire érzi értékesnek magát, és mennyire tud bízni a környezetében. Ha valaki nagyon féltékeny, abban van egy nagy adag önbizalomhiány, hiszen attól fél az illető, bármelyik pillanatban lecserélhetik őt. A bizalmatlanságnak is vannak korai gyökerei, amit általában a család tájékán kell keresni, hiszen onnan szerezzük az alapvető élményeinket, számíthatunk-e tartósan mások szeretetére. Sajnos ebből az következik, hogy elég lassú folyamat változni ebben a tekintetben, és ha valaki komolyan küzd a féltékenységgel, akkor segítségre is szorul. Ha megteheti, azt javaslom, vegyen igénybe segítséget!

Cz. K.

2011. november 20., vasárnap

211. Már nem tudok rá felnézni

Üdvözlöm! Segítségét szeretném kérni, mert tanácstalan vagyok. 6 éve elváltam, van egy 6 és fél éves kisfiam. 5 éve megismerkedtem a jelenlegi Párommal. Sokszor érzem úgy, hogy már nem szeretem, és nem tudok rá felnézni. Ez abból adódik szerintem, hogy általában nincs munkája, és csak itthon fekszik. Ami számomra nehezen viselhető el. Én szerencsére jól keresek, sikeres vállalkozásom van. A Fiammal imádják egymást. Nap, mint nap őrlődök, hogy mit kellene tennem. Mert ugye nem szeretném, hogy a Kisfiam sérüljön, mert Ő nagyon szereti a Párom. Előre is köszönöm a válaszát! 

Kedves Levélíró!

Ha fiával imádják egymást (mármint a párja), biztosan mást is tesz, mint hogy egész nap csak fekszik. Egy dolog, amiért felnézhet rá, hogy jól bánik a gyerekkel.

Persze kevés, ha a gyermek érdekében egyszerűen csak elviseli őt, közben nyilván hatnak a családi légkörre az Ön érzelmei. Ha mindenkinek jót akar, fektessen energiát a kapcsolatba, ami hangsúlyozom, nem a párja megváltoztatását jelenti. Hanem azt, hogyan tudnák jobban megérteni egymást, hogy ne a neheztelés légköre hassa át életüket.

Próbálkozhat párterápiával, de sok más segítség is elképzelhető (például, ha vallásosak, abban a közegben is kereshetnek segítséget, de barátoknál is, persze olyanoknál, akik nem intézik el annyival, hogy "hagyd ott azt a lusta fickót"). Az ember hajlamos egy idő után belehergelni magát a másik hibáinak keresésébe, saját magát emlékezteti ezekre. Ez nagyon veszélyes dolog, ami nem jó irányba visz...

Cz. K.

2011. november 17., csütörtök

210. Hosszú ideje nem érzek örömöt

Kedves Karolina !
51 évesen már már rendben van az életem, talán olyanok is lennének akik szívesen cserélnének velem. Egészséges vagyok, van két nagyon szuper gyerekem, két gyönyörű unokám, szeretem a munkám, anyagi téren ami feltétlenül szükséges, az megvan. Nyugodt vagyok, mindig nevetek, az emberekkel azonnal kontaktust tudok teremteni. Jó pár éve elváltam,azóta nincs társam, de megtanultam így élni, nem csinálok belőle tragédiát, most ez van, reméljük lesz még másként is. Ami viszont nagyon nem stimmel: hosszú hosszú ideje nem érzek örömöt. Az elmém tudja, hogy most valami jó történik velem, de az érzéseim nem mozdulnak. Emlékeimben ott van, milyen az ha boldog valaki, de nem érzem. Erre általában az a válasz "ilyen nincs, figyeljek jobban", de hát van... Egyre nehezebb viselem ezt az érzelmi kómát, nem is tudom meddig lehet bírni :( Van erre valamiféle megoldás ?
Köszönettel:
Zsuzsa



Kedves Zsuzsa!

Az örömkészség, illetve annak hiánya olyan általános tünet, mint például a testi problémák esetén a fáradtság. Tehát ezerféle oka lehet. Kideríteni, hogy mi az, illetve orvosolni nem egy e-mail váltás keretén belül lehetséges, hanem hosszú-hosszú munka. Hiszen nem egy kapcsoló romlott el, amit csak meg kell szerelni.

Különös lehet Önnek, hogy miért nincsenek összhangban az érzelmei az objektív tényekkel, amiket felsorolt, hiszen mondhatná bárki, hogy egy ilyen embernek boldognak kellene lennie. Ám a személyiség nemcsak tudatos részből áll, hanem tudattalanból is: lehet olyan vágya, szükséglete, amivel maga sincs tisztában, de ami mégis fontos, és nem elégül ki. Ezt kideríteni valóban idő, ám nem lehetetlen, tehát azt javaslom, ne csüggedjen, és ne törődjön bele!

Cz. K.

2011. november 15., kedd

209. Lánynak születtem, de fiúnak érzem magam

Kedves Karolina!

Furcsa, nehezen behatárolható eset az enyém. 22 éves vagyok, lánynak születtem, és kiskoromban ugyan nem is érdekelt az ilyesmi, el voltam foglalva a játszással, de 7-8 éves korom óta már éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a testtel, én fiúnak érzem magam. Mégha kisgyerekként nem is tulajdonítottam neki jelentőséget, mindig is a fiús dolgok érdekeltek, fiúkkal haverkodtam, verekedtem, babákkal sosem játszottam, csak az autók és a videójátékok érdekeltek. Az öltözködésem is egyértelműen férfias, semmi női ruhadarabot nem tűrök meg magamon, szinte undorodom tőlük. Sminket sem vagyok hajlandó használni. Rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy női testben kell élnem, ezért a melleimet leszorítom, ha tehetem. Nőként nem tudnám elképzelni hogy bárkivel szerelmi/szexuális kapcsolatot létesítsek, ez taszít, így ha lenne lehetőségem rá, mindenképp férfivá operáltatnám magam.

A vonzódásom teszi ezt még bonyolultabbá, mert ugyan legjobban a feminim kinézetű fiúkat szeretem (fehér bőrű, szőrtelen, vékony, szép arcúakat), és a férfi önmagam mellé csakis ilyet tudnék elképzelni szerelmi kapcsolati partnerként, emellett elméleti síkon mégis férfiak és nők, heterók, leszbikusok és melegek, minden nem, minden identitás izgat, ha szexuális értelemben vesszük.

Ezek után felmerül bemmen a kérdés, mi vagyok én pontosan? és Mit kéne tennem, hogy ne maradjon ilyen élvezhetetlen az életem, mint most?

A szüleim nem tudnak erről, talán csak gyanítják, de elvből elutasítják az ilyesmit (tulajdonképpen mindent, ami nem olyan egyszerűen heteró, mint ők), így szinte biztos vagyok benne, hogy ha megtudnák, az nem tenne jót a kapcsolatunknak. Elmondjam vajon nekik, és ha igen, hogy fogadtassam el?

Ezen kívül, hogy ha férfivá szeretném operáltatni magam, nevet is változtatni, ezeknek mi a pontos menete, hogy és hol kell hozzá teszteket, engedélyeket szerezni?
Toni


Kedves Toni!

Valóban nem egyszerű élethelyzet az Öné, ám tudnia kell, hogy sokan küzdenek hasonló problémával - már ha problémaként fogjuk fel. Van, akinek életében ez örökös küzdelmet jelent, de nem kell, hogy így legyen: vannak olyan transzneműek is, akik boldogan élnek, akár műtét után, akár anélkül.

Hogy a szülőkkel jó-e ezt megosztani, és ha igen, mikor, arra nincs általános érvényű válaszom: egyrészt fontos, milyen volt az eddigi kapcsolatuk, mit vár, hogyan reagálnának. Másrészt az élethelyzete sem mellékes (pl. nem mindegy, van-e anyagi függés, illetve együtt élnek-e, nyilván nagyobb a tét, ha erre igen a válasz).

Javaslom, hogy első körben olvasson erről a témáról, próbáljon ismerkedni másokkal, akik hasonlóan úgy érzik, más neműek, mint amilyen testben élnek. Kiindulási pontként javaslom a transvanilla.hu oldalt. Ajánlom továbbá a Meleg Háttér telefonszolgálatot, ahol nyugodtan beszélgethet az Önt foglalkoztató kérdésekről.

(A műtét és névváltoztatás menetében nem vagyok illetékes.)
Cz.K.

2011. november 12., szombat

208. Mikor beszélgetek valakivel elképzelem ahogy megkínzom, megölöm

Kedves Karolina!
A napokban nagyon erős belső feszültséget érzek. Gyakran vagyok ideges, rossz kedvű. Olykor mikor beszélgetek valakivel elképzelem ahogy megkínzom, megölöm az illetőt, ez számomra a legijesztőbb, mert nem akarok efféle borzalmakat elkövetni soha senkivel. Gyerekkoromban is voltak hasonló problémáim, akkor a kutyámat bántottam sokat, de ez elmúlt vele szemben egy idő után, és nagyon sokáig semmi ilyen fajta érzésem nem is volt, most kezdődtek el ezek a borzasztó gondolatok tízen év után megint. Mi lehet ennek az oka? Remélem nem valami mentális zavar... nagyon el vagyok keseredve. Nagyon köszönöm a segítségét!


Kedves Levélíró!

Az ijesztő gondolatok bizonyára kényszergondolatok: ez olyan fantáziákat jelent, amiket a személy elképzel, noha saját maga számára is kínzók, szorongást keltők. Előfordulhat, hogy ez gyógyszeres segítséget igényel, ezért javaslom egy pszichiáter felkeresését. Sokan küzdenek hasonló gonddal, ez egy szorongásos probléma, és nem jelenti, hogy valóban meg fogja tenni, amit elképzel. Ugyanakkor az Ön életminőségét rontja, ezért ajánlom, hogy mindenképp forduljon megfelelő szakemberhez.
Cz. K.

2011. november 11., péntek

207. Minden apróságon elsírja magát az iskolában

Kedves Karolina!
Van egy 7 éves első osztályos fiam. Két hónapja kezdtük az iskolát. Minden jól indult, szeret járni az iskolában. A probléma az, hogy minden apróságon elsírja magát az iskolában. És ez már olyan gyakori, és olyan sokáig tart egy-egy alkalommal, hogy zavarja az órai munkát is. Mindig érzékeny volt a gyerek, és itthon is gyakran elsírja magát. De nem nagyon értem az okát. Férjemmel jó a házasságunk, van egy 5 éves öccse, akivel nincs ilyen probléma. Bár a két gyerek sokat veszekszik, és nagyobbik gyerekem gyakran mondja, hogy nem szereti a testvérét, és másik testvért akar. Én ilyenkor mindig próbálom neki elmagyarázni, hogy milyen jó dolog egy testvér, és ne mondjon ilyet. A tanárnőkkel is beszéltünk erről, és elbeszélgettem a gyerekkel. Nem tudja megmagyarázni, hogy miért sír (sokszor nagyon keservesen, és hosszan), csak annyit mond, hogy nem tudja megállni, hogy ne sírjon. Nincsennek maximalista elvárásaink v! ele szemben, mindig biztatom, ha valami nem sikerül úgy ahogyan szeretné, hogy majd legközelebb majd jobban sikerül, és nem kell mindig minden iskolai feladatnak tökéletsnek lennie. De úgy látom ő nagyon maximalista. Félek tőle, hogy lassan az osztálytársai is csúfolni kezdik ezért. Kérem segítsen. Üdv: egy aggódó anya


Kedves Levélíró!
Nehéz válaszolni, kevés a támpont, ugyanakkor sok-sok kérdés felmerült bennem. Elsőként, hogy óvodába járt-e a gyermeke, ha igen, ott volt-e hasonló probléma. Úgy tűnik, mintha eddig csak otthon és most az iskolában merült volna fel. Ha így van, vajon miért éli meg annyira másként az iskolát, mint az eddigi gyermekközösségeket? Nekem különös volt levelében, ahogy fia maximalizmusáról ír, egyben aggasztó is, mert ez azt sugallja, már két hónap után komoly teljesítményhelyzetbe került a gyerek. Nem kellene, hogy így legyen egy iskolába frissen bekerült csemetével. Egy hét éves gyermekben, ha a család is elfogadó és az iskolában sem nyomasztják túlzott elvárásokkal, fel sem merül, hogy maximalista módon meg akarjon felelni bárkinek, hanem a világ dolgai iránti spontán érdeklődés jellemzi. Abban biztosak lehetünk, hogy valamilyen felnőtt elvárást vesz magára, érdemes lenne utána gondolni, honnan származik ez.

Ami az otthoni hangulatot illeti, olyan benyomásom van, mintha a kelleténél kicsit kevesebbet tudnának egymásról. Miért szeretne másik testvért a fia? Mit jelent, hogy szeret járni az iskolába (első ránézésre az ezt követő mondat ellentmond ennek)? Férje hogy látja, vajon mi a fiú problémája - azonos az álláspontjuk ebben?

Azt, hogy pontosan miért sír annyit, valószínűleg tényleg nem tudja fia, ezért nem tudja elmondani sem, ezzel együtt érdemes lenne sokat, ráérősen beszélgetni vele, hogy árnyalódjon a kép: hogyan is érzi magát a bőrében, mit hogyan él meg, mi zajlik a lelkében. És ne féljen a negatív érzéseket is elfogadni! Ha például testvérére panaszkodik a fia, tehesse meg, lehessen dühös is, ne próbálja rögtön lebeszélni erről, és azt várni, hogy fia is meglássa a testvérkapcsolat jó oldalát. Gyanítom, hogy a sírás azért tör elő, mert ez a leginkább (egyetlen?) megengedett formája a negatív érzések kifejeződésének. Találják meg a módot, hogy a harag, düh, irigység stb. is meg tudjon jelenni. A viselkedésben persze támasztani kell bizonyos korlátokat, pl. nem verhetik laposra egymást a gyerekek, de az érzés kimondása, esetleg a kispárna elpáholása miért is lenne tilos? Ne féljen, ettől nem lesz belőle rossz ember, az érzelmek elfojtása azonban okozhat később nagyobb gondokat.
Cz. K.

2011. november 10., csütörtök

206. Borzasztó dolog a hűtlenség, mégis azt érzem meg kell történnie

Kedves Karolina!
Problémám lelki jellegű,vagyis a vággyal kapcsolatos. 8 éve kiegyensúlyozott kapcsolatban élek, de ugyanennyi ideje ismerek egy férfit-munkámból adódóan-akivel kölcsönösen vonzódunk egymáshoz. Mindketten vágyunk a másikra,de neki családja van,és én is abszolút hűséges típus vagyok. Vmiért mégis kísért engem,sokszor gondolok rá,álmodok vele és vágyakozom utána.Több alkalommal majdnem megtörtént a dolog,de vmiért eddig nem került sor rá. Tudom,h borzasztó dolog a hűtlenség,mégis azt érzem,vmiért meg kell történnie,h legalább egyszer vele lehessek.Nagyon kedvelem,szinte plátói szerelmet érzek iránta. Egyszerűen nem tudok magamon uralkodni,pedig számolok a következeményekkel. Részéről sem lenne akadálya a dolognak. Mit tegyek? Próbálom elfojtani ezt az érzést évek óta,de nem sikerül.
Köszönöm válaszát!


Kedves Levélíró!

Anélkül, hogy erkölcsileg ítélkeznék, el kell mondanom, a vágyott férfiben valószínűleg éppen az a legvonzóbb, hogy tiltott gyümölcs, és olykor könnyebb valaki után vágyakozni, akivel nem alakult ki párkapcsolat, mint megkeresni a mindennapokban a jól ismert partnerben az újabb és újabb érdekességeket, amik nem olyan látványosak, amikhez mélyre kell ásni. Azt gondolom, ha megtörténne a dolog, ahogy írja, utólag nem biztos, hogy azt érezné, megérte. Viszont minél tovább vágyakozik utána, és mond ellent a csábításnak, annál inkább elhiszi, hogy valami igazán értékesről marad le. Összességében azt hiszem, Önt a titok, a tiltás, a vágyakozás maga vonzza. Valamilyen izgalomra mindenkinek szüksége van, csak nem mindegy, miben találja azt meg. Kívánom, hogy találjon egy másik területet, ahol megélheti ezeket a vágyait.
Cz. K.

2011. november 8., kedd

205. Rettegek attól, hogy valamiért nem lehet gyerekem

28 éves nő vagyok és a férjemmel szeretnénk gyereket. Azért kérném a tanácsát, mert mióta a "tettek mezejére" léptünk, rettegek attól, hogy valamiért nem lehet gyerekem.

Tisztában vagyok azzal, hogy mindenhez idő kell,és szerintem nincs olyan ember, akiben egy kósza gondolatként fel ne merülne ez az eshetőség, de valamiért mégsem tudom kiverni ezt a gondolatot a fejemből, és kezd kissé túlnőni rajtam.

Van persze, mikor viszont azt érzem, hogy "semmi sem állíthat meg", de ezek csak pillanatnyi boldogságfoszlányok és nem túl tartósak.

Az okát csak sejtem:
A szüleim még pici koromban elváltak, ezt az időszakot leginkább a nagyszüleimnél töltöttem. A szüleim más városban laktak (az idősebb testvérem anyukámmal). Végül iskoláskoromban kerültem vissza anyukámhoz, ám ez se tartott sokáig, mert a következő tanév előtt anyukám meghalt. Utána vissza a nagyszülőkhöz, aztán apukámhoz és az új családjához, új testvérekkel. Egyszóval nem volt könnyű gyerekkorom.
Mit tanácsol, mit érdemes tennem, hogy ezen túl tudjak lépni?

Válaszát előre is köszönöm
Zs.


Kedves Levélíró!

Azt javaslom, ne úgy tekintsen a gyermekvállalásra, mint személyes teljesítményre, inkább úgy, mint ajándékra, amit elfogad az ember. Igen, vannak bizonyos előfeltételei annak, hogy teherbe essen az ember (a szexuális élet), ám van, akivel azonnal megtörténik (direkt nem úgy írom: sikerül - ez nem az ember sikere), van, akivel kicsit később, ismerek párokat, akiknek hat-hét évet kellett várniuk, majd mindenféle beavatkozás nélkül jött a gyerek, nem lehet tudni, miért pont akkor. És kár tagadni: van, akinek nem jön. Az orvostudomány persze sokat dolgozik rajta, hogy segítsen teherbe esni azoknak, akiknek valamiért lassabban megy, de az orvosok is tudják, csak bizonyos mértékig látunk bele ezekbe a folyamatokba. Sokaknál nem találni testi okot, akiknél nem jön gyermek, míg olyanról is lehet hallani, aki orvosi tudás szerint nem eshetne teherbe, mégis megtörténik. Én abban látom a megoldást, hogy elfogadjuk, nincs teljesen a kezünkben ez a kérdés. Lehet ezt akár tudományos, akár vallási oldalról közelíteni, mindkét út ugyanoda vezet. Nyugodtan tegye le ennek a terhét, mert nem Önnek kell produkálnia magát ahhoz, hogy jöjjön a baba. Várja nyitottan, és örüljön neki, ha majd jön.

Cz. K.

2011. november 7., hétfő

204. Félek, hogy elvesztem az önkontrollomat

Kedves Karolina!
Örülök, hogy rátaláltam az Ön oldalára, remélem, valamilyen szinten tud segíteni nekem. Gyerekkoromban ért pár lelki megrázkódtatás, talán emiatt alakultak ki a mostani problémáim. Apám gyakran fogyasztott alkoholt, gyakoriak voltak a családi veszekedések, s olykor verekedések is. Az egész család megszenvedte az akkor történteket, s anyám, a testvéreim mind túllendültek ezeken a dolgokon az évek során. Ez több, mint 10 éve történt, bennem néha-néha felelevenednek még az emlékek. Úgy érzem, bennem maradnak ezek a dolgok, s félek is kapcsolatokat kialakítani az emberekkel. Jó pár éve nehezen kezelhetőnek nevez édesanyám, s ezt én is észrevettem magamon.Gyakoriak az ok nélküli hangulatingadozásaim, alvászavarokkal küzdök néha, s általában levert s rosszkedvű vagyok, fáradt és magasabb az alvásigényem. Gyakran előfordulnak szinte ok nélküli dühkitörések is, amiket nem tudok irányítani. 15 évesen öngyilkossági kísérletem is volt, a lehangolt, depresszív fázisaimban gyakran előjönnek ilyen szuicid gondolatok. Olykor-olykor kibillenek ebből az állapotból, olyankor szinte eufórikus örömérzet kap el, szétvet az energia, nehezen tudok egyhelyben maradni.

Ilyenkor sokkal nyíltabb vagyok, rengeteget beszélek. Félek, hogy elvesztem az önkontrollomat, irracionálisnak tűnő ötletek és gondolatok törnek rám ilyenkor. Ezek csak töredékei azoknak az érzéseknek, amelyek végigkísérik az életemet pár éve. Nemrég felkerestem egy pszichiátert, aki egy pszichológushoz irányított elbeszélgetésre, nála november végéra kaptam időpontot. Az ambuláns lapomra azt írták a diagnózis részhez, hogy "disztímia" vagy "egyéb bipoláris affektív zavar". Ön szerint melyiknek lehet nagyobb a valószínűsége?

Köszönöm szíves segítségét.
Üdvözlettel: Ketrin



Kedves Ketrin!


Bevallom, csodálkozom a kérdésén, hiszen Ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy pszichés segítséget kap. A személyes beszélgetés és diagnózis felállításához képest kevésbé megbízható, amit egy levél alapján mondhatok. És semmiképp nem szeretnék állást foglalni abban, melyik diagnózis illik Önre, ez teljesen szakszerűtlen lenne egy levél alapján.

Általánosságban: a disztímia enyhe, elhúzódó depressziót jelent, bizonyára a megnövekedett alvásigény, fáradtság, lehangoltság miatt merült fel. A bipoláris zavar pedig a hangulati ingadozásokra utal, hogy olykor eufórikus örömérzet tölti el. Tudni kell ezekről a diagnózisokról, hogy ezek skatulyák, de valójában minden ember, minden élethelyzet más. Így hát Ön (vagy más) állhat valahol a kettő között, az állapota eshet olykor az egyikhez, olykor a másikhoz közelebb.

Ami igazán fontos, az nem a címke, hanem hogy igénybe vegye a pszichológus segítségét, és javuljon az életminősége.

Cz. K.

2011. november 4., péntek

203. Férjem feladta a kemoterápiát, nem tudom feldolgozni

Végét érzem mindennek, férjem súlyos betegségei ellenére erös voltam, rákos daganatok, agyi infarktus stb. Most ö feladta a kemoterápiát, ez nekem a vég, nem tudom feldolgozni, én tartottam benne az erőt, reményt és ennyi. Ezek után úgy érzem, senki vagyok, semmihez nincs kedvem, szoba sem áll velem, ez nagyon fáj, kedvem sincs élni, annyi minden jár a fejemben, mi tévő legyek, az biztos, nem soká bírom így.

Kedves Nelli!

Nagyon nehéz a helyzetük, mert egy ilyen súlyos betegségre többféleképp lehet reagálni: lehetséges reakció a küzdés és az elfogadás is. Önök most különböző stádiumban vannak, míg Ön aktívan tenne, a férje a belenyugvás fázisába lépett. Ha képesnek érzi magát rá, próbáljon mellette állni ebben is, most ebben segíthet neki! Ha ő már nem fogadja el a kezeléseket, használják fel minél értékesebben az időt, beszélgessenek, éljenek át minél több jót. Kár lenne hadakozással tölteni ezt az időszakot. Ha megérzi a férje, hogy elfogadja az ő lelki állapotát, azt gondolom, ismét szóba fog állni Önnel.

Érdemes lenne Önnek is segítséget kérni, javaslom Magyar Hospice Alapítvánnyal való kapcsolatfelvételt, ha eddig még nem történt volna meg, ott testi-lelki segítséget is kapnak mindketten.

Cz. K.

2011. november 2., szerda

202. Két és fél éves kisfiam kimeríti a hisztis gyerek fogalmát

Két és fél éves kisfiam már-már kimeríti a hisztis gyerek fogalmát. Bármi baja van.ha csak inni kér azt is órdítva teszi. Szó szerint az egész napját átnyávogja. Ha valamire nemet mondok,képes hányásig sírni. Ezenkívül nem alszik este vagyis rengetegszer fel van,nem tudom elérni,hogy lerakja a cumit,de a rendeset nem a játszó cumit. A mai napig abból iszik. Már szobatiszta volt,de egyik napról a másikra elkezdett bepisilni, így muszáj voltam rá visszaadni a pelenkát. Nem marad el senkivel,nem alszik senkivel csak velem. Az idegenekkel és azokkal akiket nem napi szinten lát morog, ordít. Hiába kedvesen közelítenek hozzá. Mindenki azt mondja ilyen gyereket még nem látott. Nem hagyunk rá mindent,de semmi sem működik nála! nem tudom milyen taktikát próbáljak ki nála,mert ez így nem lesz jó. Imádom de már engem is kikészít az egész napos ordítás idegileg, és már nekem sincs türelmem hozzá. Van erre valami taktika vagy próbáljam meg a kőkemény szigort! Kérem segítsen,mert ez így nem jó se neki se nekünk, főleg, hogy mindenkitől csak az okoskodást és a letolást hallgatjuk a férjemmel. Előre is köszönöm! Tisztelettel: Erika

Kedves Erika!

Miért furcsa, hogy egy két és fél éves gyermek bepisil és cumizik? Mindkettő teljesen normális viselkedés ebben az életkorban. Ahogy az is, hogy a dackorszakban lévő gyermek érvényesíteni szeretné az akaratát. Nem, nem javaslok vasszigort, azzal semmit sem érne el.

Levelét olvasva az volt a benyomásom, hogy az Ön számára meglehetősen fárasztó odaadni azt az időt, energiát, amit gyermeke igényelne. Nem tudom, mennyi segítsége van, tud-e feltöltődni. Azt javaslom, próbálja ennek lehetőségét megteremteni, hogy kisimult, kipihent anyát kapjon néha vissza a fia. A gyermek megérzi, ha le akarják rázni, azt szeretnék, hogy lehetőleg minden rendben legyen vele, ne zavarjon sok vizet.

Talán éppen erre reagál a sok nyávogással, hisztivel, ordítással. Ez akkor fog csökkenni, ha nem taktikákban gondolkodik, hanem nyugodt, ráérős figyelemmel fordul felé. Természetesen visszajelezheti, ha valami nem tetszik Önnek, például mikor ordítva kéri a vizet, miközben odaadja, megjegyezheti, hogy hallja ám akkor is, ha halkan mondja. És persze dicsérje meg, ha valamit nem ordítva kér, mondja el, hogy mennyire örül ennek. Általában is előrevivőbbnek tartom a dicséretet, mint az elégedetlenkedést, ami rossz hangulatot szül az egész családban.

Cz. K.

Leggyakrabban megtekintett kérdések: