Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2014. június 30., hétfő

349. A hosszabb távollét megviseli-e a 22 hónapos gyermekem?

Tisztelt Karolina!
A férjemmel már régebb óta van szó külföldön történő munkavállalásról, habár inkább én erősködöm, ő, úgy vettem észre, nem akar. A véleménye az, hogy menjek én (szerinte amúgy is csak „fantáziálok” erről), mert én úgyis GYES-en vagyok, neki itt az állása a viszonylag jó fizetésével (ebből a kettőből épphogy megélünk). Ha sikerül, ő eljön GYES-re a kislányunkkal, aztán ha lehetőség adódik, jönnek utánam. A lányunk 22 hónapos, vele kapcsolatban szeretném kérdezni, ha én most elmegyek és külföldön vállalok munkát, amiből kifolyólag előfordulhat, hogy hónapokig csak telefonon és skype-on tudom vele tartani a kapcsolatot, az milyen rövid- és hosszú távú hatásokkal járhat a kislányunk számára? Van-e olyan kor, esetleg, amit, ha elér a gyermek, az anyuka is bizton elindulhat hosszabb távra külföldre dolgozni, és a hosszabb távollét nem viseli meg a gyermeket?
Válaszát előre is köszönöm.
Üdvözlettel:
Rita


Kedves Rita!
A 22 hónapos kor ebből a szempontból nagyon fiatal. Az ún. tárgyállandóság képessége szükséges ahhoz, hogy ne okozzon sérülést az anya távolléte, ami azt jelenti, a gyermekben az anya és a kapcsolat képe akkor is fennmarad, ha fizikailag egy darabig távol vannak egymástól. Azaz tudja a gyermek, hogy az anya nem tűnt el, megvan, a kapcsolat is folytonos, csak most valamiért egy időre nem tudnak találkozni. Amíg ez ki nem alakult, néhány napos távollétet sem ajánlanak a szakemberek. Mint minden, ez is nyilván egyéni eltérésekkel fejlődik, általában három éves kort szokás mondani (van, aki inkább négyet), amikor nem gond, ha az anya több napig nem találkozik a gyermekkel. Azt is tegyük hozzá, a beszéd fejlődése ebben meglehetősen fontos: sokat segít, ha meg lehet beszélni a gyerekkel, hogy mi az oka a távollétnek.

Csakhogy: Ön több hónapról ír. Általánosságban jellemző rám, hogy nem pártolom a lelkiismeret furdalás keltését a szülőkben, és abban hiszek, hogy sokféleképp lehet jó szülőnek lenni. De most jó érzéssel csak azt írhatom Önnek, hogy egy kisgyerek esetében nagyon soknak tartom a több hónapos anyai távollétet. (A skype és telefon ezen aligha enyhít: persze, ha egy nagykamaszról beszélnénk, mást mondanék, de a gyerekkel való kapcsolatnak szerves része a testi kontaktus, ölelés, simogatás, összebújás.) Szívem szerint egyáltalán nem ajánlanék ilyet, hiszen, amennyiben klasszikus felállásról beszélünk, azaz, az anya az "elsődleges gondozó" (elnézést a ronda kifejezésért - Önöknél ez van, hiszen Ön van GYES-en), akkor ő biztosítja a folytonosságot, adja meg a biztonságérzetet. Persze, jobban elő lehet ezt készíteni, megbeszélni egy iskolás korú gyereknél, de ott sem biztos, hogy a több hónapos elszakadás nem okoz zavart a kapcsolatukban. De egy kétévesnél vagy óvodás korú gyereknél ilyen hosszú különválást semmiképp nem ajánlanék, sőt, határozottan lebeszélném róla.

Csak óvatosan kérdezem: a saját szempontjából beleképzelte magát abba a helyzetbe, hogy hónapokig nem találkozik a kislányával? Vajon csak a gyermeknek lenne ez nehéz?

Sajnálom, hogy nem írhattam biztatóbbat,
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2014. június 26., csütörtök

348. Tartok tőle, hogy észreveszi, hogy vonzódom hozzá

Tisztelt Karolina!

Egyetemista vagyok, első két évben egy tanársegéd tartott nekünk pár gyakorlatot. Mindig elég szeszélyes hangulata volt, rendesen kivágta a "hisztit" (de szó szerint olyat, amit egy nő is megirigyelne) ha nem dolgoztunk (mások sosem akadtak ki ilyenkor, főleg nem ennyire), de velem sosem kiabált, mindig rendes volt, még ilyenkor is..


Elsőben az írásbeli vizsgán, sétállt le-fel, nézte menyire tudjuk a kérdéseket, a terem elég széles volt, így ha elment az egyik végébe, simán lehetett puskázni, csak én sosem mertem, mert féltem, hogy lebukok. Mikor visszajött és látta, hogy még mindig nem puskáztam ki az egy kérdést, amit nem tudtam (ezen múlt volna, hogy leteszem e), elment ismét a terem másik végébe és feltűnő érdeklődést mutatott a falon lógó rajzok iránt, közben fél szemmel oda-oda sandított, hogy sikerült e már átírnom valakitől, majd ismét odajött, és mikor látta, hogy végre írtam valamit, elégedetten folytatta a le-fel sétálást.

Miután harmadik évben már nem tanított, kicsit hiányozni kezdett, ezért megkértem, hogy legyen a mentorom, egy konferencia versenyen, amit örömmel el is vállalt, de végül nem érkezett nagyon segíteni a munkában. A konferencia után, épp ment el a folyosón, míg én vártam egy terem előtt és a mobilommal "babráltam", persze fél szemmel figyeltem, nyilván ő is észrevette, de nem jött oda, míg nem köszöntem. Direkt nem akartam vele beszélgetni, mert a konferencia előtti napon válaszolt a két héttel azelőtt elküldött munkára, hogy lenne mit kipofozni rajta, persze nem volt már rá idő, megbeszélni, mit. Végül nem birtam ki, hogy ne köszönjek, mire odajött, érdeklődött, hogy ment, elmondta hogy nem volt idelye és ha gondolom, utólag átnézhetjük. Persze örömmel beleegyeztem, de valószinűleg ismét nem volt idelye, mert végül nem sikerült időpontot egyeztetnünk. Azóta nem kerestem, nem akartam rámenősnek tűnni.

Időközben azonban rájöttem, hogy nem közönbös a számomra. Nagyot dobban a szívem, mikor néha meglátom. Fiatal, úgy 13 évvel lehet idősebb nálam, amennyire tudom, nincs senkije
Most végzős vagyok, szeretném vele megbeszélni a történteket, mert sokat jelentett/jelent a számomra, de tartok tőle, hogy észreveszi, hogy vonzódom hozzá. Nem szeretném, hogy megtudja, nem akarom komplikálni az életem, viszont így sem szeretnék elválni tőle. Mivel külföldön tanulok, a tudomásomra jutott, hogy ő is tud valamennyire magyarul, régebben beszélt is pár diákkal a korábbi generációkból, de velem még nem... Erre is szeretnék rákérdezni, szinte alig vagyunk magyarok a szakon, és jó lenne tudni, hogy nem vagyunk egyedül… Csak nem tudom, merjek e beszélgetést kezdeményezni? A kapcsolatunk mindig kizárólag szakmai volt, akoriban nem is éreztem iránta mást, és nem is szeretném ha a tudomására jutna, hogy ez megváltozott. Viszont hálás vagyok neki a támogatásáért és szeretnék vele mégegyszer beszélgetni, mielőtt befejezem az egyetemet, de nem tudom, hogyan közelítsem meg? Nem szeretnék bonyodalmat, csak lezárni az egyetemi éveket… Önnek mi a véleménye?

Üdvözlettel,
Annamari


Kedves Annamária!

Legyen őszinte magával, és mielőtt találkoznak (ha találkoznak), fogalmazza meg magának, valójában mit szeretne ettől az embertől! Nem akar bonyadalmat, írja, de valamit mégis csak akar tőle...

Lezárni az egyetemi éveket? Ezek szerint a többi tanárhoz is oda fog menni...? Megköszönni a támogatását? De hiszen éppen hogy kevéssé segített, nem adott időben visszajelzést ahhoz, hogy fel tudja használni. Azt gondolom, látni szeretné, mert tetszik magának, sőt, évek óta fontos Önnek, hiszen már harmadikban "hiányozni kezdett" (gondolom, nem minden korábbi gyakorlatvezető hiányzott). Ez rendben van, nincs ezzel semmi baj, csak akkor miért nem ezt mondja magának?

Viszont valójában keveset tudunk arról, kölcsönös-e a vonzalom: az, hogy hosszan nézte a vizsgán a falon lógó képeket, úgy gondolom, kevés támpontot ad, és voltak olyan helyzetek, mikor lett volna lehetősége a tanárnak szorosabbra fűzni a kapcsolatot, és nem élt vele. Ahogy ír erről, van ebben valami rajongás-féle, ami alatt azt értem, fontossá vált Önnek ez a férfi, ha összefutottak, figyelte minden mozdulatát., és igyekezett messzemenő következtetéseket levonni belőlük, de meglehet, ennyi talán elég is Önnek. Ez is érthető, az ember mindennapjait szebbé tudja tenni, ha van kire gondolni, figyelni, felbukkan-e az illető. Ha ez a helyzet, azt gondolom, most nem vele van dolga, hanem saját magával: elengedni ezt az érzést, elfogadni, hogy lassan lezárul ez a szakasz az életében.

Ha viszont úgy látja, lehet realitása a kapcsolatnak, érdemes lenne a tettek mezejére lépni. Megértem, hogy nyíltan nem szeretne kezdeményezni. Egyfajta középút lehetne, ha alkalmat teremtene rá, hogy ő kezdeményezhessen, például megkeresné valamilyen ürüggyel, aztán felvetné, igyanak meg a büfében egy kávét, majd átadná neki a lehetőséget, javasol-e külső programot. Persze, először saját magával lenne érdemes tisztázni, ha valami visszatartja az ismerkedéstől, valamiért nem tartja helyesnek, akkor vajon mi az a gát? Úgy tűnik, mintha levelében is, és nyilván saját maga előtt is igyekezne palástolni vonzalmát, és azt, hogy valamit szeretne ettől a férfitől. Miért, ha szeretne, az baj?

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: