Kamaszkor. 12 éves a nevelt lányom, Anna. Eléggé kislánynak tartjuk még őt ahhoz, hogy pasik után járjon. Olyan, mintha be lenne rájuk gerjedve, de könyörgöm még csak 12 éves volt októberben. Normális dolog ez? Az állítólagos barátnője folyamatosan elhivja őt órák után, hogy menjünk ide-oda pasikat nézni. Annyiszor bajba került már emiatt, és ő ezek ellenére is csak vele barátkozik, valószinű ennyire gyenge, hogy nem tud nem-et mondani? Ez ellen mit lehet tenni? Folyamatosa hazudik nekünk. Lehet, hogy nagyon szigorúan fogjuk őt? De hát még csak 12 éves, persze, hogy az ember félti őt. Előre is köszönöm
Kedves Levélíró!
Ahogy írja is, Anna kamasz. Természetesen érdeklődik a fiúk, férfiak iránt. Az, hogy megnézi őket, fantáziál róluk, a barátnővel megbeszélik, kinek ki tetszik, teljesen normális. Pár éven belül eljön annak is az ideje, hogy valamilyen valós kapcsolat kezdjen kialakulni közte és egy fiú közt. Az, hogy ide-oda elmennek "pasit nézni", inkább gyermeki viselkedés, azt mutatja, hogy egyfajta játékról van szó, olyan érdeklődésről, amivel maguk sem tudnak mit kezdeni, így csak távolról figyelnek. Önök azzal tudják legjobban megvédeni, ha nem tiltják, nem hozzák olyan helyzetbe, hogy hazudnia kelljen, hanem olyan légkört teremtenek, amiben a kényes kérdések (például szex témában) is nyugodtan, őszintén megbeszélhetők.
Cz. K.
2011. december 28., szerda
2011. december 26., hétfő
223. Lányom olyan, mint ha várná a sült galambot
Kedves Karolina!
45 éves, fiatalos, a fiatalokkal rugalmasan gondolkodó anya vagyok. A nagyobbik lányom 22 éves, főiskolát végzett, reálisan gondolkodó, ambiciózus "gyerek". A kisebbik lányom 17 éves. 2004-ben külön költöztünk a férjemtől, aztán a körülmények úgy alakultak, hogy 8 hónapja ismét egy háztartásban élünk, de már külföldön.
A kisebbik lányommal vannak gondok. 7.osztályos koráig semmi probléma nem volt, jó képességű gyerek, többször volt kitűnő tanuló, illetve a gyermekkórus tagja volt (úgy mint a nagyobbik lányom is).
Mivel a gyermekkar miatt nagyon sok próba és fellépés volt, a kislányom azt mondta, hogy menjünk át másik iskolába, mert neki már elege van az állandó próbákból és fellépésekből. A kórust pedig csak úgy lehetett ott hagyni, ha iskolát váltunk.
Átmentünk egy 6 osztályos gimnáziumba, ahol a 8. osztály első félévéig nem volt semmi gond, aztán, mint ha kicserélték volna a gyereket, sokkal kevesebbet tanult, több tanárral volt (nem csak neki) problémája. A tanárok miatt szóltam az igazgatónak, aki tudott a problémáról, mert több szülő is jelzett, de még sem tett semmit.
A lányom egyre többet hiányzott, már fizikai tünetei voltak az iskolába járási gondoknak, (három havonta magas lázzal járó mandulagyulladás, reggeli hasfájások) végül a gyerekorvos azt javasolta, váltsunk iskolát. Ez meg is történt, de a következő iskola sem volt jó, ugyan ezek a tünetek jöttek elő. Voltunk pszichológusnál, EEG vizsgálaton, semmit nem mutattak ki, minden rendben volt.
Többször beszéltünk a lányommal erről, hogy ez miért van nála, miért jelentkeznek ezek a problémák, amire az volt a válasz, hogy Ő itthon érzi magát biztonságban, itthon érzi magát jól, neki nem a tanulással van problémája, hanem az iskolába járással.
Ő le akar érettségizni, szakmát akar tanulni, de inkább valami esti iskolában, vagy levelezőn gondolkodik. Végül magántanuló lett, most pedig már külföldön élünk.
A lányom nyáron töltötte be a 17 évet, ez év januárjától nem jár iskolába és egyelőre nem is akar sehová járni, hanem majd "valahogy" le akar érettségizni otthon és pl. műkörmösnek szeretne utána tanulni.
Ha beszélgetünk erről, mindig komoly elképzelései vannak a jövővel kapcsolatban, elmondja, hogy mit szeretne, hogy képzeli, de olyan, mint ha várná a sült galambot. Egyszerűen tanácstalan vagyok. Nem tudom, mit rontottam el.
A nagyobbik lányom hegyre halmot rakna, főiskola után egyetemre akart menni, sajna 13 pont híjával nem vették fel, a "kicsi" viszont totál az ellenkezője. Ő nagyon jól érzi így magát, egyébként egy puszilgatós, kedves gyerek, még mindig velem alszik, nem szeret pl. egyedül aludni a szobájában.
Szóval fogalmam sincs, mit lehetne tenni a lányom érdekében, mert nem akarom, hogy elvesszenek ezek az évek és későn kapcsoljon! De azt sem szeretném, ha elkallódna. Volt egy olyan kijelentése még mielőtt kijöttünk volna, hogy nekem "jól kupán kellett volna vágnom, amikor azt mondta, hogy abba akarja hagyni a sulit, mert tudja, hogy nem kellett volna. Ha más végig tudta csinálni, akkor Ő is, de már így alakult. Tudja, hogy ezért Ő a hibás." Én meg nagyon szeretem és nem akartam, hogy lelkileg tönkre menjen, mert én láttam, hogy mit szenvedett.
A nagyobbik lányom azt mondta, hogy vannak emberek, akiknek nem való az iskola. Próbált már mindenki hatni a lányomra, de eddig nem nagyon értünk el semmit.
Várom mielőbbi válaszát!
Üdvözlettel: Hella
Kedves Hella!
A lánya bizonyára sokkal érzékenyebb, szorongóbb az átlagnál, ezért határozottabb támogatásra szorul. Ez adottság, amiért nem felel senki. Most egyfelől fontos, hogy Önök higgyenek benne, és biztassák, ne hagyják, hogy belevigye Önöket annak elfogadásába, hogy "szegény gyerek úgysem tudja megcsinálni". Másfelől az a megjegyzés, amit lánya tett, számomra arra utal, határozottabb kontrollt, kiszámíthatóbb kereteket szeretne. Tegyék világossá, mi az a minimum, amit minden körülmények között elvárnak tőle, legyen saját felelőssége akár a tanulásban, akár a ház körüli munkákban. Abból, hogy együtt alszanak, az az erős sejtésem, hogy nem minden szempontból várják el a 17 éves kornak megfelelő önállóságot tőle. Értem, hogy anyaként nem akar fájdalmat okozni, de higgye el, kifejezheti támogatását, együttérzését úgy is, ha közben a lány életkorának megfelelő elvárásokat felállítja. Ugyanis emögött az is meghúzódna, hogy Ön hisz benne, ezeket teljesíteni tudja. Ha Önnek nincsenek elvárásai, az implicite azt jelenti, nem hiszi, hogy lánya többre képes, mint ahol most tart. Nem könnyű ebben megtalálni a mértéket, ha van rá lehetőségük, nagyon hasznosnak tartanám, ha családterápiás segítséget vennének igénybe.
Cz. K.
45 éves, fiatalos, a fiatalokkal rugalmasan gondolkodó anya vagyok. A nagyobbik lányom 22 éves, főiskolát végzett, reálisan gondolkodó, ambiciózus "gyerek". A kisebbik lányom 17 éves. 2004-ben külön költöztünk a férjemtől, aztán a körülmények úgy alakultak, hogy 8 hónapja ismét egy háztartásban élünk, de már külföldön.
A kisebbik lányommal vannak gondok. 7.osztályos koráig semmi probléma nem volt, jó képességű gyerek, többször volt kitűnő tanuló, illetve a gyermekkórus tagja volt (úgy mint a nagyobbik lányom is).
Mivel a gyermekkar miatt nagyon sok próba és fellépés volt, a kislányom azt mondta, hogy menjünk át másik iskolába, mert neki már elege van az állandó próbákból és fellépésekből. A kórust pedig csak úgy lehetett ott hagyni, ha iskolát váltunk.
Átmentünk egy 6 osztályos gimnáziumba, ahol a 8. osztály első félévéig nem volt semmi gond, aztán, mint ha kicserélték volna a gyereket, sokkal kevesebbet tanult, több tanárral volt (nem csak neki) problémája. A tanárok miatt szóltam az igazgatónak, aki tudott a problémáról, mert több szülő is jelzett, de még sem tett semmit.
A lányom egyre többet hiányzott, már fizikai tünetei voltak az iskolába járási gondoknak, (három havonta magas lázzal járó mandulagyulladás, reggeli hasfájások) végül a gyerekorvos azt javasolta, váltsunk iskolát. Ez meg is történt, de a következő iskola sem volt jó, ugyan ezek a tünetek jöttek elő. Voltunk pszichológusnál, EEG vizsgálaton, semmit nem mutattak ki, minden rendben volt.
Többször beszéltünk a lányommal erről, hogy ez miért van nála, miért jelentkeznek ezek a problémák, amire az volt a válasz, hogy Ő itthon érzi magát biztonságban, itthon érzi magát jól, neki nem a tanulással van problémája, hanem az iskolába járással.
Ő le akar érettségizni, szakmát akar tanulni, de inkább valami esti iskolában, vagy levelezőn gondolkodik. Végül magántanuló lett, most pedig már külföldön élünk.
A lányom nyáron töltötte be a 17 évet, ez év januárjától nem jár iskolába és egyelőre nem is akar sehová járni, hanem majd "valahogy" le akar érettségizni otthon és pl. műkörmösnek szeretne utána tanulni.
Ha beszélgetünk erről, mindig komoly elképzelései vannak a jövővel kapcsolatban, elmondja, hogy mit szeretne, hogy képzeli, de olyan, mint ha várná a sült galambot. Egyszerűen tanácstalan vagyok. Nem tudom, mit rontottam el.
A nagyobbik lányom hegyre halmot rakna, főiskola után egyetemre akart menni, sajna 13 pont híjával nem vették fel, a "kicsi" viszont totál az ellenkezője. Ő nagyon jól érzi így magát, egyébként egy puszilgatós, kedves gyerek, még mindig velem alszik, nem szeret pl. egyedül aludni a szobájában.
Szóval fogalmam sincs, mit lehetne tenni a lányom érdekében, mert nem akarom, hogy elvesszenek ezek az évek és későn kapcsoljon! De azt sem szeretném, ha elkallódna. Volt egy olyan kijelentése még mielőtt kijöttünk volna, hogy nekem "jól kupán kellett volna vágnom, amikor azt mondta, hogy abba akarja hagyni a sulit, mert tudja, hogy nem kellett volna. Ha más végig tudta csinálni, akkor Ő is, de már így alakult. Tudja, hogy ezért Ő a hibás." Én meg nagyon szeretem és nem akartam, hogy lelkileg tönkre menjen, mert én láttam, hogy mit szenvedett.
A nagyobbik lányom azt mondta, hogy vannak emberek, akiknek nem való az iskola. Próbált már mindenki hatni a lányomra, de eddig nem nagyon értünk el semmit.
Várom mielőbbi válaszát!
Üdvözlettel: Hella
Kedves Hella!
A lánya bizonyára sokkal érzékenyebb, szorongóbb az átlagnál, ezért határozottabb támogatásra szorul. Ez adottság, amiért nem felel senki. Most egyfelől fontos, hogy Önök higgyenek benne, és biztassák, ne hagyják, hogy belevigye Önöket annak elfogadásába, hogy "szegény gyerek úgysem tudja megcsinálni". Másfelől az a megjegyzés, amit lánya tett, számomra arra utal, határozottabb kontrollt, kiszámíthatóbb kereteket szeretne. Tegyék világossá, mi az a minimum, amit minden körülmények között elvárnak tőle, legyen saját felelőssége akár a tanulásban, akár a ház körüli munkákban. Abból, hogy együtt alszanak, az az erős sejtésem, hogy nem minden szempontból várják el a 17 éves kornak megfelelő önállóságot tőle. Értem, hogy anyaként nem akar fájdalmat okozni, de higgye el, kifejezheti támogatását, együttérzését úgy is, ha közben a lány életkorának megfelelő elvárásokat felállítja. Ugyanis emögött az is meghúzódna, hogy Ön hisz benne, ezeket teljesíteni tudja. Ha Önnek nincsenek elvárásai, az implicite azt jelenti, nem hiszi, hogy lánya többre képes, mint ahol most tart. Nem könnyű ebben megtalálni a mértéket, ha van rá lehetőségük, nagyon hasznosnak tartanám, ha családterápiás segítséget vennének igénybe.
Cz. K.
2011. december 24., szombat
222. Nem tudok társaságban beszélgetni mert hamar zavarba jövök
Kedves Karolina
Segítségét szeretném kérni. A problémám az lenne, hogy nem tudok társaságban beszélgetni mert hamar zavarba jövök. Már régóta küzdök ezzel a problémával, de most már nagyon zavar ez a helyzet. Nem rég el kellet mesélni egy vicces történetet, el is kezdtem de olyan zavarba jöttem, hogy még a szégyentől meg is szédültem egy kicsit és elmentem egy másik szobába.Tudtam, hogy nem fogom tudni elmondani de megpróbáltam. Iskolában is ez a helyzet csak nehogy beszélni keljen. Asztalnál étkezéseknél meg főleg zavarban vagyok. De nem minden embernél. Zavarban inkább iskola, anyós, após,meg ha sokan vagyunk, ha telefonálni kell mások előtt.Olvastam a szociális fóbiáról de nem tudom, hogy az e. Hogyan tudnám kezelni ezeket a helyzeteket és milyen technikák lehetnek. Gondolom fogja javasolni a pszichológiát de azért érdekelne az is, hogy mit tehetek magamtól a probléma megoldására, mit csináljak. Kaptam tanácsokat más pszichológustól email-ban hogy relaxáljak, meditáljak stb. Annyira nem vettem észre változást. Szeretnék bővebb választ kérni ha nem baj. Előre is nagyon szépen köszönöm.
Kedves Attila!
Valóban szociális fóbiának tűnik első ránézésre. Amit javasolni tudok: gondolja át, pontosan milyen helyzetek ijesztőek az Ön számára, és azt is, melyik mennyire. Keressen olyat, ami csak kicsit szorongáskeltő, olyat, ami kicsit jobban, stb., egészen addig, míg el nem jut a legijesztőbb helyzetig. Az lesz a végcél. De először vállaljon olyat, ami éppen csak túllépi a komfortzónáját, tehát úgy érzi, még részt tud venni abban a helyzetben, csupán kis kihívást jelent. Vigye bele magát ilyen helyzetbe egészen addig, míg annyira gyakorlottnak nem érzi magát, hogy tovább tudjon lépni egyet a maga által összeállított listán. Egy-egy lépés lehet bármilyen apróság, például az utcán megkérdezni az időt valakitől, ha éppen az szorongáskeltő. Mindez valószínűleg hosszú idő lesz, de ne csüggedjen, nyugodtan időzzön el egy-egy fázisnál, amíg nem érzi, hogy tovább tudna lépni. Akár naplót is vezethet arról, milyen érzés volt egy-egy szituációban benne lenni, ez segíti a tudatosítást.
Sok sikert!
Cz. K.
Segítségét szeretném kérni. A problémám az lenne, hogy nem tudok társaságban beszélgetni mert hamar zavarba jövök. Már régóta küzdök ezzel a problémával, de most már nagyon zavar ez a helyzet. Nem rég el kellet mesélni egy vicces történetet, el is kezdtem de olyan zavarba jöttem, hogy még a szégyentől meg is szédültem egy kicsit és elmentem egy másik szobába.Tudtam, hogy nem fogom tudni elmondani de megpróbáltam. Iskolában is ez a helyzet csak nehogy beszélni keljen. Asztalnál étkezéseknél meg főleg zavarban vagyok. De nem minden embernél. Zavarban inkább iskola, anyós, após,meg ha sokan vagyunk, ha telefonálni kell mások előtt.Olvastam a szociális fóbiáról de nem tudom, hogy az e. Hogyan tudnám kezelni ezeket a helyzeteket és milyen technikák lehetnek. Gondolom fogja javasolni a pszichológiát de azért érdekelne az is, hogy mit tehetek magamtól a probléma megoldására, mit csináljak. Kaptam tanácsokat más pszichológustól email-ban hogy relaxáljak, meditáljak stb. Annyira nem vettem észre változást. Szeretnék bővebb választ kérni ha nem baj. Előre is nagyon szépen köszönöm.
Kedves Attila!
Valóban szociális fóbiának tűnik első ránézésre. Amit javasolni tudok: gondolja át, pontosan milyen helyzetek ijesztőek az Ön számára, és azt is, melyik mennyire. Keressen olyat, ami csak kicsit szorongáskeltő, olyat, ami kicsit jobban, stb., egészen addig, míg el nem jut a legijesztőbb helyzetig. Az lesz a végcél. De először vállaljon olyat, ami éppen csak túllépi a komfortzónáját, tehát úgy érzi, még részt tud venni abban a helyzetben, csupán kis kihívást jelent. Vigye bele magát ilyen helyzetbe egészen addig, míg annyira gyakorlottnak nem érzi magát, hogy tovább tudjon lépni egyet a maga által összeállított listán. Egy-egy lépés lehet bármilyen apróság, például az utcán megkérdezni az időt valakitől, ha éppen az szorongáskeltő. Mindez valószínűleg hosszú idő lesz, de ne csüggedjen, nyugodtan időzzön el egy-egy fázisnál, amíg nem érzi, hogy tovább tudna lépni. Akár naplót is vezethet arról, milyen érzés volt egy-egy szituációban benne lenni, ez segíti a tudatosítást.
Sok sikert!
Cz. K.
2011. december 15., csütörtök
221. Mindig az evésen jár a fejem
Már lassan 3 éve fogyókúrázom, de most az idén kezdtem el nagyon komolyan és már addig jutottam, hogy nagyon keveset eszek szinte semmit. A barátaim, a szüleim és a tanáraim is azt mondják, hogy beteg vagyok. Mindig az ételen jár a fejem, folyamatosan mérem magam, hashajtókat szedek, szárad a bőröm, folyamatosan álmos és fáradt vagyok, néha hevesebben ver a szívem...stb . Ez anorexia lenne ?
Kedves Levélíró!
Hogy már anorexia-e, attól is függ, mennyi a súlya, és sok más tényezőtől is. De hogy nem egészséges ez az állapot, az biztos, hiszen fogyókúrázni semmiképp sem koplalással, hashajtókkal kell.
Az az érzésem levelét olvasva, hogy Ön is tisztában van vele, nem jó úton jár. Azt javaslom, bátran vegyen igénybe segítséget, mert ebből a folyamatból egyedül kiszállni nagyon nehéz. A durva fogyókúrával életveszélybe sodorhatja magát, illetve maradandó károsodásokat szerezhet. Nem hiszem, hogy megéri.
Cz. K.
Kedves Levélíró!
Hogy már anorexia-e, attól is függ, mennyi a súlya, és sok más tényezőtől is. De hogy nem egészséges ez az állapot, az biztos, hiszen fogyókúrázni semmiképp sem koplalással, hashajtókkal kell.
Az az érzésem levelét olvasva, hogy Ön is tisztában van vele, nem jó úton jár. Azt javaslom, bátran vegyen igénybe segítséget, mert ebből a folyamatból egyedül kiszállni nagyon nehéz. A durva fogyókúrával életveszélybe sodorhatja magát, illetve maradandó károsodásokat szerezhet. Nem hiszem, hogy megéri.
Cz. K.
2011. december 13., kedd
220. Úgy érzem egy idegennel élek immár 28 éve
Kedves Karolina!
Meg szeretném köszönni hogy elolvasta levelem ,és ha esetleg választ is kapok azt külön megköszönöm.
Kedves Levélíró!
Megértem az érzéseit, és azt, hogy össze van zavarodva. Ám bármennyire is sokként érte Önt, hogy hirtelen eggyel többen lettek a családban (már amennyire sokk volt, hiszen, ha jól értettem, sejtette egy ideje), ez nem kérdőjelezi meg az együtt töltött éveket, élményeket - még ha így is érzi, és valószínűleg a legtöbben hasonlóan reagálnának, mint Ön. Én azt látom, hogy férje igyekezett úgy viselkedni, hogy a legkisebb kárt okozza, és a lehetőségekhez képest a legkorrektebb legyen, miután szembesült azzal, milyen következményekkel járt a félrelépése. Egyfelől gondoskodott fiáról is, másfelől kitartott családja mellett. Miért mondja, hogy nem tudja, mit higgyen? Ennyi év alatt maguk mellett volt a férje, egyedül hordozott egy olyan titkot, aminek bevallásától félt, mert tudta, ez a család szétesését jelentheti. Azt gondolom, az ő szándékai egyértelműek és változatlanok. És hadd kérdezzem meg: jobb lett volna, ha megtörténik az abortusz? Vagy ha férje magára hagyja fiát, mintha nem is létezne? Semmit nem old meg, ha homokba dugják a fejüket: ideje találkozni a valósággal, és annak megfelelő lépéseket tenni. Valóban: a féltestvérek találkozzanak, ha erre mindketten nyitottak (ha nem, akkor nem kell erőltetni). Önnek akkor javasolnám a fiúval való megismerkedést, ha bizonyos mértékig visszanyerte lelki egyensúlyát, és tisztázták a kapcsolatot férjével.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
2011. december 5., hétfő
219. Félek, hogy a vetélés megismétlődhet
Kedves Karolina!
29 éves vagyok, 7 éve élek házasságban a férjemmel, kívülről álompárnak tűnünk, van 2 kislányunk (5 és 2 évesek). Az első terhességem 6 éve korai vetéléssel fejeződött be épp Karácsonykor. Azóta nekem minden ádvent egy mélyrepülés lelkileg. Most különösen, mivel megint gyermeket várok, és úgy félek, hogy a vetélés megismétlődhet. Ez persze nem katasztrófahelyzet, de mégis nagy fájdalom és gyász. Ez az energiám nagy részét elveszi, és türelmetlen vagyok a gyerekekkel, kiabálok velük, már pofon is csattant, ettől meg olyan lelkiismeret furdalásom van, hogy elbizonytalanodok az anyaságomban. A férjemre is kivetítem időnként a problémámat, amikor nincs kedve meghallgatni, teljesen elkeseredek, kilátástalannak érzem a helyzetemet, és eszköztelennek érzem magam abban, hogy megértse, hogy nekem valóságos problémám van, és nem hisztizek.
29 éves vagyok, 7 éve élek házasságban a férjemmel, kívülről álompárnak tűnünk, van 2 kislányunk (5 és 2 évesek). Az első terhességem 6 éve korai vetéléssel fejeződött be épp Karácsonykor. Azóta nekem minden ádvent egy mélyrepülés lelkileg. Most különösen, mivel megint gyermeket várok, és úgy félek, hogy a vetélés megismétlődhet. Ez persze nem katasztrófahelyzet, de mégis nagy fájdalom és gyász. Ez az energiám nagy részét elveszi, és türelmetlen vagyok a gyerekekkel, kiabálok velük, már pofon is csattant, ettől meg olyan lelkiismeret furdalásom van, hogy elbizonytalanodok az anyaságomban. A férjemre is kivetítem időnként a problémámat, amikor nincs kedve meghallgatni, teljesen elkeseredek, kilátástalannak érzem a helyzetemet, és eszköztelennek érzem magam abban, hogy megértse, hogy nekem valóságos problémám van, és nem hisztizek.
A férjem és köztem a feszültség abból adódóan is hirtelen megnőtt, hogy a terhességem kapcsán a szexuális vágyam minimálisra csökkent, ő meg ezt maximálisan tiszteletben tartja, ezért inkább nem is kezdeményez, ami a feleségi mívoltomban bizonytalanít el, és lelkiismeret furdalásom van. Ettől meg lehet szabadulni könnyű szerrel? A célom az lenne, hogy egy szeretetteljes, harmónikus családi légkör alakuljon ki újra, de ez olyan nehéznek tűnik, nem tudom, hogy hol kezdjem, és hogyan. Sajnos anyagilag olyan helyzetben vagyunk, hogy ki vagyunk centizve a hónap végére, ezért is köszönöm ezt a lehetőséget, és boldog ünnepeket,
Kati
Kedves Katalin!
Ha a hat éve történt vetélés aktívan meghatározza napjait, fontosnak tartom, hogy segítséghez forduljon ennek feldolgozásához, mert valamilyen elakadás történt, ami úgy tűnik, egyedül nem megoldható. Egy nő számára nehéz, és bizonyos mértékig magányos gyász a vetélés - bármennyire is empatikus a párja, bármennyire is vágyott a babára, abban mégsem tudnak osztozni, hogy a nő testében indult el az élet, számára sokkal közvetlenebb, húsba vágó élmény a vetélés. Sokat segíthet a megértő környezet, de éppen ugyanazt senki sem érzi, amit a nő. Ezt nehéz elfogadni, olykor ez is nehezítheti a gyász lezajlását, különösen, ha emiatt neheztel férjére, és bizonyos értelemben direkt nem engedi el a történteket. De nem ez az egyetlen ok, ami miatt elakadhatott: gyakori, hogyha valami miatt bűntudatot érez a gyászoló, akkor sem tud lezajlani a folyamat. Ezek lehetnek tudattalan, nem teljesen racionális önvádlások azzal kapcsolatban, hogy nem tudta megtartani a babát. Amíg segítséghez nem jut, a legjobb, amit tehet, hogy igyekszik nem elnyomni érzéseit, hanem -különösen, mikor nyugodt percei vannak, egyedül van- átéli azokat, még ha fájdalmasak is. Bármi felmerül, harag, szomorúság, bűntudat, stb., élje át, engedje, hogy teljes valójában megjelenjen. Ha ez meg tud történni, már közelebb van az elengedéshez.
Cz. K.
Kati
Kedves Katalin!
Ha a hat éve történt vetélés aktívan meghatározza napjait, fontosnak tartom, hogy segítséghez forduljon ennek feldolgozásához, mert valamilyen elakadás történt, ami úgy tűnik, egyedül nem megoldható. Egy nő számára nehéz, és bizonyos mértékig magányos gyász a vetélés - bármennyire is empatikus a párja, bármennyire is vágyott a babára, abban mégsem tudnak osztozni, hogy a nő testében indult el az élet, számára sokkal közvetlenebb, húsba vágó élmény a vetélés. Sokat segíthet a megértő környezet, de éppen ugyanazt senki sem érzi, amit a nő. Ezt nehéz elfogadni, olykor ez is nehezítheti a gyász lezajlását, különösen, ha emiatt neheztel férjére, és bizonyos értelemben direkt nem engedi el a történteket. De nem ez az egyetlen ok, ami miatt elakadhatott: gyakori, hogyha valami miatt bűntudatot érez a gyászoló, akkor sem tud lezajlani a folyamat. Ezek lehetnek tudattalan, nem teljesen racionális önvádlások azzal kapcsolatban, hogy nem tudta megtartani a babát. Amíg segítséghez nem jut, a legjobb, amit tehet, hogy igyekszik nem elnyomni érzéseit, hanem -különösen, mikor nyugodt percei vannak, egyedül van- átéli azokat, még ha fájdalmasak is. Bármi felmerül, harag, szomorúság, bűntudat, stb., élje át, engedje, hogy teljes valójában megjelenjen. Ha ez meg tud történni, már közelebb van az elengedéshez.
Cz. K.
2011. december 1., csütörtök
218. Hogyan tudnék megszabadulni annak igényétől, hogy valaki szeressen, figyeljen rám, meghallgasson?
Kedves Karolina!
Egy kényes kérdésben szeretném a segítségét kérni. 45 éves, férjes nő vagyok, gyerekekkel. 25 éve vagyok házas, amivel alapvetően nincs bajom, csak emberileg egyre távolabb kerülünk egymástól. A problémám az, hogy ambivalens-szorongó és elkerülően kötődő vagyok, kb. egyforma arányban, sajnos. Ebből következően nagyon sok konfliktusom van saját magammal:) Míg egyfelől nagyon szeretném, ha szeretnének, és tartozzak valakihez, másfelől viszont - az elkerülően kötődő részem - szerint erre semmi szükség nincsen, remekül megvagyok egyedül is. Ennek eredménye az, hogy jelenleg, párhuzamosan, két szeretőm is van, mindegyikkel van valami bajom, egyik sem megfelelő számomra igazán, egyik sem azt adja, amit én szeretnék. Az elkerülően kötődő énem mindkettőt kirúgná, és nem is keresgélne mást helyettük, de az ambivalens énem ragaszkodik mindkettőhöz, még akkor is, ha nem vagyok boldog egyikkel sem. (mivel má! r volt elég házasságon kívűli kapcsolatom, tehát tapasztaltam egyet s mást, sajnos, még ők a legjobbak jelen körülményeim között... )
A kérdésem az volna, hogy hogyan tudnám összeegyeztetni magamban ezt a két kötődést, úgy hogy ne bolonduljak bele saját magamba? Hogyan tudnám "elnémítani" az ambivalens-szorongó énemet, és megszabadulni annak igényétől igényétől, hogy valaki szeressen, figyeljen rám, meghallgasson? Merthogy az elkerülően kötődő énemnek mindez nem igazán hiányzik. (kérem, azt a sablon szöveget ne írja, hogy a legjobb volna, ha visszatalálnék a férjemhez, meg menjünk el párterápiára, mert ezzel nem tudok mit kezdeni...)
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
L.
Kedves Levélíró!
Ön úgy kezeli saját magát, mint egy pszichológiai elméletet. Ha én is ezen a nyelven válaszolnék, azt írnám, intellektualizál. Nem csoda, hogy nem tud dönteni, mi a helyes út az Ön számára, hiszen mintha nem érzékelné magát, a saját érzéseit, hanem kívülről, messzi távolból elemezné, akár egy idegen testet. Az életéről keveset tudtam meg, így abban nem tudok tanácsot adni, mit tegyen, ám az biztos, hogy nem lehet tartósan elhallgattatni az olyan természetes igényeit, hogy szeretetre, valahova tartozásra vágyik. Abban biztos vagyok, nem fog messzire jutni, ha ezt tűzi ki célul...
Cz. K.
Egy kényes kérdésben szeretném a segítségét kérni. 45 éves, férjes nő vagyok, gyerekekkel. 25 éve vagyok házas, amivel alapvetően nincs bajom, csak emberileg egyre távolabb kerülünk egymástól. A problémám az, hogy ambivalens-szorongó és elkerülően kötődő vagyok, kb. egyforma arányban, sajnos. Ebből következően nagyon sok konfliktusom van saját magammal:) Míg egyfelől nagyon szeretném, ha szeretnének, és tartozzak valakihez, másfelől viszont - az elkerülően kötődő részem - szerint erre semmi szükség nincsen, remekül megvagyok egyedül is. Ennek eredménye az, hogy jelenleg, párhuzamosan, két szeretőm is van, mindegyikkel van valami bajom, egyik sem megfelelő számomra igazán, egyik sem azt adja, amit én szeretnék. Az elkerülően kötődő énem mindkettőt kirúgná, és nem is keresgélne mást helyettük, de az ambivalens énem ragaszkodik mindkettőhöz, még akkor is, ha nem vagyok boldog egyikkel sem. (mivel má! r volt elég házasságon kívűli kapcsolatom, tehát tapasztaltam egyet s mást, sajnos, még ők a legjobbak jelen körülményeim között... )
A kérdésem az volna, hogy hogyan tudnám összeegyeztetni magamban ezt a két kötődést, úgy hogy ne bolonduljak bele saját magamba? Hogyan tudnám "elnémítani" az ambivalens-szorongó énemet, és megszabadulni annak igényétől igényétől, hogy valaki szeressen, figyeljen rám, meghallgasson? Merthogy az elkerülően kötődő énemnek mindez nem igazán hiányzik. (kérem, azt a sablon szöveget ne írja, hogy a legjobb volna, ha visszatalálnék a férjemhez, meg menjünk el párterápiára, mert ezzel nem tudok mit kezdeni...)
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
L.
Kedves Levélíró!
Ön úgy kezeli saját magát, mint egy pszichológiai elméletet. Ha én is ezen a nyelven válaszolnék, azt írnám, intellektualizál. Nem csoda, hogy nem tud dönteni, mi a helyes út az Ön számára, hiszen mintha nem érzékelné magát, a saját érzéseit, hanem kívülről, messzi távolból elemezné, akár egy idegen testet. Az életéről keveset tudtam meg, így abban nem tudok tanácsot adni, mit tegyen, ám az biztos, hogy nem lehet tartósan elhallgattatni az olyan természetes igényeit, hogy szeretetre, valahova tartozásra vágyik. Abban biztos vagyok, nem fog messzire jutni, ha ezt tűzi ki célul...
Cz. K.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)