369. Nem egy vékony típus emiatt a szüleim eltiltottak tőle

Üdvözlöm!
Én egy 17 éves erdélyi lány vagyok. Ez év februárjában megismerkedtem interneten egy 19 éves Magyarországi fiúval. 5 hónap után úgy gondoltam, hogy el kell mondanom a szüleimnek mert a fiúval vonzódtunk egymáshoz és nem akartam titkolni. Édesapám nagy örömmel fogdta a hírt, azonnal meghívta a fiút. El is jött, nagyon jól éreztük magunkat, szinte tökéletes volt, csak a szüleimnek nem volt szimpatikus a testalkata miatt. Tudni kell róla, hogy nincsenek káros szenvedélyei, nem dohányzik, nem fogyaszt drogokat sem alkoholt, jó az anyagi háttere is és még tanul. Annyi a hibája, hogy nem egy vékony típus és emiatt a szüleim eltiltottak tőle. Ezek után nem tudok bennük megbízni, görcsbe rándul a gyomrom ha beszélnem kell édesapámmal, szóval eléggé megromlott a viszonyom a szüleimmel. A fiúval azóta is napi szinten beszélek,titokban, nagyon jól megvagyunk és reménykedünk a legjobbakban.
Ön szerint ilyen helyzetben mi a teendő?
Üdvözlettel: Ildikó


Kedves Ildikó!

Nagyon különösnek tartanám, ha szüleinek tényleg ez lenne a valós és egyetlen problémájuk a fiúval. Eleinte örültek a hírnek, aztán hirtelen megváltozott a véleményük. Nehezen hiszem, hogy tényleg a fiú testalkata miatt. Gyanítom, hogy a látogatás során volt valami, ami ellenérzést keltett bennük. Csak a beszélgetés oldhatja a feszültséget: próbálja kideríteni, kérdezze kitartóan, hogy vajon mi keltett ellenszenvet a szüleiben, miért nem kedvelték meg őt. Ha azt felelik, hogy a kövérsége az ok, akkor is érdemes lenne megkérdezni, az vajon miért baj. És persze maga is mondja el, hogy fontos magának, Önnek tetszik, elfogadja azzal együtt, hogy nem vékony. Remélhetőleg a beszélgetés megenyhíti majd a szüleit. De ha nem, végső soron akkor is Ön dönt, ki lesz a párja, persze sokkal jobb, ha a család is szívesen fogadja.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

368. Hány évesnek kell lennie ahhoz egy gyereknek, hogy már megérthesse, miért válnak külön a szülei?

Kedves Karolina!

Hosszú ideje tartó kapcsolatom van egy nővel, nagyon szeretem és úgy érzem vele boldogan élhetnék. Viszont van egy 4 éves gyermekem, és együtt élek az édesanyjával a gyerek miatt. Közöttünk rég nincs olyan viszony mint egy normális párnál. Mindketten tudjuk, hogy ez nekünk már nem megy. Már semmi esély arra, hogy újra boldogok lehetnénk, egyikőnk sem akarja. A gyermekem nagyon apás, velem alszik éppen ezért félek megtenni a lépést. Képtelen lennék elhagyni amíg úgy érzem, nem képes megérteni, hogy a szülei nem voltak együtt boldogok és apa azért költözött el. Nem szeretném, hogy a gyerekem szenvedjen. Nekem sem jó így élni, boldogtalan vagyok otthon, egyedül a gyerek miatt vagyok még ott. A gyermekem édesanyjának sem jó, tudja, hogy van valakim és ,hogy nem szeretem őt és nem szeretnék vele élni. Ezenkívül a barátnőmnek is nagyon nehéz mert csak vár rám türelmesen, miközben így sokat szenved. Nem tudom mit mondhatnék neki, mikor tudom ezt a lépést megtenni. Ön szerint hány évesnek kell lennie ahhoz egy gyereknek, hogy már megérthesse miért történik ez, miért válnak külön a szülei? És hogyan kellene ezt megértetni vele? Vagy ha most lépném ezt meg,egy 4 éves gyerek hogyan reagálna erre? Mit értene/érezne ebből?

Köszönettel: Amália

Kedves Amália!

Bár nem a lényegi kérdéshez tartozik, a levél és a válasz olvasóját megzavarhatja, hogyhogy Natasának hívják, miközben leveléből kiderül, Ön a gyerek apja. Ha jól értem, Ön transznemű, így lehetséges ez. Talán azért nem emelte ezt ki, mert nem erre vonatkozik a kérdése, ám az értelmezéshez ezt is jó tisztázni.

Tehát: mikor azt kérdezi, mikor érti meg egy gyerek, hogy a szülei miért válnak el, arra gondolok, nem kell ezt várni egy gyerektől. Ő sajnálni fogja, és igazán talán sosem érti meg, vagy esetleg utólag, felnőttként. Ami valójában fontos, hogy biztonságban érezze magát, átláthatók legyenek a feltételek, például az, hogy az ő életében mindketten meg fognak maradni, azaz a szülei egymással, mint párral szakítanak, de anya és apa megmarad. Akkor beszéljenek erről, mikor már tudják, hogy is lesz a kapcsolattartás, kinél fog élni, milyen gyakran, hol találkozik a másik szülővel. Ezek a gyakorlati kérdések és tisztázásuk biztonságot adnak a gyereknek. Azt is jó, ha tudják érzékeltetni, hogy nem miatta válnak el - ez Önben nyilván fel sem merült, de a gyerekekben felmerül. Azaz fogalmazzák meg, hogy mindketten nagyon szeretik őt, de sajnos egymással már nem olyan a kapcsolat, mint régen, egymást már nem szeretik úgy, mint párt. Elmondhatják azt is, hogy az ember a gyerekét mindig szereti, bármi is történjen, de a párkapcsolat sajnos nem ilyen, ott előfordul, hogy vége a szerelemnek.

Ami az életkort illeti: nem gondolom, hogyha nagyobb lesz, könnyebbé válna. Egy kiemelt életkor van, a kamaszkor, mikor az ember különösen nehezen veszi a változásokat, talán éppen a saját belső változásai miatt - ekkor még nagyobb szükség van a stabilitásra. Egyébként, ahogy fejlődik a gyerek, egyre többet ért, de ez ugyanannyira előny, mint hátrány. Megért bizonyos összefüggéseket, hogy miért történnek, de a veszteséget is jobban felfogja.

A hangsúly tehát a biztonságon és az átláthatóságon van, és hogy mindketten megmaradjanak a gyerek életében, eleget kapjon magukból, és hogy ez kiszámítható legyen számára.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

367. Mindennaposak a veszekedések

Kedves Pszichológus!
A húgom (25 éves) januárban vetett véget egy 3 éves kapcsolatának,ami megbánt, begyógyszerezte magát! Időben észleltük, különösebb dolog nem történt belőle, de azóta anyával nagyon megromlott a viszonya. Mindennaposak a veszekedések, bántja a szüleimet szavakkal,"köpdösi őket". Ők tehetnek a szakításukról, anya marta szét őket, pedig a 3 év alatt mindenki figyelmeztette hogy nem hozzá való, szélhámos! Tiszta depressziós, állandóan a sötét szobában fekszik, alig csinál valamit! Nagyon anyás volt gyerekként is, most meg talán utálja is őket! Látni rajta hogy utál otthon lenni, szerinte a szülőkben van a hiba, környezetem szerint is sokat változott. Most azt vette a fejébe, hogy albérletbe megy! Nem akarnánk engedni, mert otthon megvan mindene gyűjtögetni is tud, de hiába a stabil talán jól fizető állása, albérlethez kevés! Begyógyszerezés után járt pszichológushoz, de hiába tanácsait nem fogadta meg, sőt nem is hisz neki! Mit tegyünk, csak a szüleimet sajnálom! Engedjük el? Hogy tudnék rá hatni! Milyen magatartást tanúsítsunk? Válaszát köszönöm!
Mária


Kedves Mária!
Ha röviden válaszolnék, azt mondanám: legyen (csak) a testvére! Megértem, hogy sajnálja szüleit. Mégis, ha segíteni szeretne húgának, akkor forduljon felé is, és próbáljon afelé nyitni: ő hogy van, vele mi történt, történik. Levele nagyobbrészt a húga és szülei kapcsolatáról szól, és olykor egészen úgy fogalmaz, mintha harmadik szülőnek tekintené magát. ("Milyen magatartást tanúsítsunk? Engedjük el?") Ne vegye kritikának, de nem az Ön feladata eldönteni, hogy húga menjen vagy ne albérletbe. Igazság szerint talán már nem is a szüleié, hiszen felnőtt, kereső emberről van szó, de amennyiben csak a szülők anyagi segítségével lenne megvalósítható az albérlet, az ő döntésük, hogy megadják-e.

Azt is nehéz megítélni, szülei vajon hogyan hatottak a kapcsolatra, de nem is kell ebben igazságot tenni. Volt egy fiú, akit nem kedveltek, húga szerette, valamiért szakított vele, ebben akár benne lehetett a szülői hatás, de mivel megbánta döntését, talán ezt utólag eltúlozza, hogy áthárítsa a felelősség egy részét, számos részletet nem is tudunk, hiszen magába a kapcsolatban nem látunk bele. De éppen a mindentudást, a bírói szerepet kellene ahhoz elengedni, hogy húgának segíthessen, és egyszerűen csak felajánlani a támogatást, a beszélgetést, az elfogadást. Azzal együtt is elfogadhatja őt, hogy nem szereti, ahogy szüleivel beszél. A saját érzéseit elmondhatja: hogy Önnek ezt miért rossz hallani. De ettől még nem kell bármelyik oldalra állni: végül is az ő dolguk rendezni a kapcsolatukat (a húgáé és szüleié), ebben Önnek nincs felelőssége.

Egy fontos dolog nem derül ki leveléből: Önnek eddig milyen volt a kapcsolata a húgával? Régebben tudtak-e jókat beszélgetni, volt-e, amit megosztottak egymással? Ha igen, az könnyebb helyzet, van mire alapozni. Ha nem, akkor sem késő elkezdeni. Ez viszont csak akkor működhet, ha egyenlő félként tekint rá, és kíváncsi, neki mit jelentett ez a kapcsolat - még akkor is, ha Önnek nem volt szimpatikus a férfi. Ha érdekli, miért keseredett el ennyire a testvére, és érdekli, hogy ő mit érezne most segítségnek. És a hangsúly az "ő"-n van. És a nyitottságon: húga másik ember más személyiséggel. Attól még, hogy neki más választásai vannak, másképp beszél a szüleivel, lehetnek jóban, és segíthetnek egymásnak. Most éppen Ön neki.

Ha gyakorlatiasan nézzük az első lépést: kérdezze meg, hogy van.

Jó párbeszédet kívánok:
Cziglán Karolina