Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2011. október 26., szerda

201. Apám mindenért engem hibáztat!

Kedves Karolina!
Problémám már régen kezdődött, de most úgy érzem, nem bírom elviselni a súlyát. Apukámmal van a problémám. Nagyon nehezen jövünk ki egymással, ami nagyon összetett dolog. Elég gyakran vannak dühkitörései, olyan dolgokat csinál, amit normális ember nem, például elégette a csizmámat, felbontogatja a leveleimet, stb. Ha valamit kedvesen próbálok elmagyarázni neki, hogy hogyan csinálja, vagy nem jól csinálja, akkor rendszeresen kiabál velem, meg durva dolgokat mondd. Hibáztatni nincs jogom ezért, mert árvaházban nőtt fel, nem volt egyszerű élete.

A történet a következő: anyukám öccsének volt az iskolatársa középiskolában, és a nagyszüleim befogadták, sajátjukként szerették, mindent megadtak neki a 4 saját gyerekük nevelése mellett, ami nem kis dolog. Feleségül vette anyukámat. 22 éves vagyok, de soha szeretettel közeledni felé nem láttam. Kihasználta, megcsalta, lekezelően bánt vele, kiabált... Tavaly novemberben autóbalesetben meghalt anyukám, az autót én vezettem, de nem én voltam a hibás, ez be lett bizonyítva a hatóság által is. 

Apukám úgy gondolja azóta is, hogy ha akartam, el tudtam volna kerülni a balesetet. Minden házimunka az én nyakamba szakadt azon túl, hogy elvesztettem egy nagyon szerető, gondoskodó anyát, akire tényleg sosem lehetett panaszom. Apukám semmit nem segít a házimunkában, csak kiabál, ha valamit nem csinálok meg. Amellett, hogy egyetemen tanulok, a férjemmel építkezünk, és besegítünk a gazdaságban, ez nem kis feladat. Sajnos, amíg a házunk nem lesz lakható, addig ez a legolcsóbb megoldás, ahol lakhatunk. 

A kérdésem az lenne, hogy ezt a helyzetet hogyan viseljem el, amíg itt kell laknunk, mert a férjem, és remélhetőleg születendő gyermekeink érdekében nem szeretnék, ha idegileg tönkre mennék. Az alap problémán csak a költözés változtat, ami talán jövő nyáron lesz esedékes. Addig is léteznek valamilyen módszerek, amikkel az ember tud lazítani, vagy egészséges maradni lelkileg? (Nyugtatót szedni nem szeretnék)


Kedves Levélíró!
Mivel megváltoztatni bizonyára nem fogja az apját, legjobb, amit tehet, hogy igyekszik (a lehetőségekhez képest) kerülni őt, illetve semlegesen reagálni, ha Önbe köt. Ezt nehéz megtenni, de van egy kulcs hozzá: ha tudomásul veszi, hogy olyan, amilyen, ez nem magán múlik, és hogy az ő érzelmeit csakis a sajátjai, amiket Önnek nem kell átvennie. Amikor érzelmileg bevonódunk egy vitába, abban mindig benne van, hogy valamilyen hatást el akarunk érni, ha mást nem, hát azt, hogy a másik fél lásson rá, nincs igaza. De az apja nem fogja belátni, hogy lehetetlenül viselkedik, így a helyzet megoldása, ha Ön nem is akarja rávezetni. Tudomásul veszi, hogy az van, ami, és igyekszik lerövidíteni az elkerülhetetlen találkozásokat.

Nagyon jó hír, hogy nem ő az egyetlen ember a környezetében, hanem ott a férje, és az is jó, hogy van kilátás az elköltözésre.

Édesanyja halálát nem tudom, mennyire dolgozta fel: nagy teher lehet, hogy ilyen körülmények között vesztette el. Ha úgy érzi, ebben segítségre szorul, erről érdemes beszélgetni szakemberrel.
Cz. K.

200. A megoldás szerinte az lenne, ha elég pénze lenne az újrakezdésre

Kedves Karolina!

Tanácsát szeretném kérni mert úgy érzem, hogy minden igyekezetem(és családomé) ellenére nem tudok segíteni a nővéremnek.Tudom hogy ilyen esetben a szóban forgó személlyel kellene beszélni,és neki kell(ene) segítségért fordulni, de éppen ez a probléma. Nem akar, illetve nem tesz annak érdekében semmit, hogy változzanak azok a körülmények melyektől szenved. Szociális munkásként dolgozom, és lassan 3 (!!!) éve próbálom mozdítani ebből a stagnálásból, és mindig azon a ponton ahol cselekednie kellene , visszalép, bagatellizál,hárít(!) vagy olyan kibúvókat keres amivel mást lehet okolni. Ez mára már olyan hatalmas terhet ró önmagára és már az egész családra,hogy komolyan aggódom. A problémája röviden: 35 éves, van egy felvállalatlan párkapcsolata amiről csak Én tudok.. Életvitelszerűen ott is él,( itthon úgy tudják "csak egy barátnőjénél van") hétvégenként jár haza, nem dolgozik, az anyja! segíti , fizeti a lakáshitelét,Én pedig minden hétvégén kint tartom a vízből...Mert mindig azon aggódik,siránkozik olykor dühöng hogy mennyire rossz neki, milyen sok hitele van( egyet sem fizet,mindent az anyja..)milyen rossz az élete, kilátástalan minden, és hogy nem érzi hogy ennek valaha vége lesz. De eddig még egy komoly lépést sem tett annak érdekében hogy változtasson, csak elköltözött , fogalmam nincs mit csinál ott abban az 5 napban amit távol tölt, és alkalmanként eljár az anyjának "segíteni" a munkájában.( Vállalkozó) Ez már több éve így megy. Édesanyámon rengeteg teher van, Apám rokkant nyugdíjas, ő sem érti miért nem dolgozik a nővérem, és Én is besokalltam már ettől a helyzettől. Érzelmileg labilis, gyakran fogyaszt alkoholt,nem látja reálisan a dolgokat, de mindig siránkozik rajtuk, meg azon hogy ő hogy elrontotta. Azt sem érzi bajnak, vagy legalább is nem vállalja hogy rendszeresen! fogyaszt alkoholt.( többször előfordul hogy próbálja tit! kolni, l etagadja, vagy elrejti..) De a megoldás szerinte csakis az lenne, ha elég pénze lenne az újrakezdésre. De miért nem tesz érte? Szakmunkás végzettséggel rendelkezik, és azzal takaródzik, hogy érettségi nélkül nem tud hová menni dolgozni. Az anyám próbálta bevonni a saját munkakörébe,ami nem végzettséghez kötött de abszolút nem érdekli, nem veszi komolyan. MI A MEGOLDÁS? Mindenki tart az érzelmi reakcióitól, azt érzem hogy Anyámnak is fogy az ereje, túl sok neki is minden tekintetben. A nővérem nem bízik senkiben, szerinte egy pszichológus neki nem tud segíteni. Óriási képzavart érzek az ő gondolkodásában, és nem tudom mi lenne a megfelelő a számára, de ebben a helyzetben amiben él saját magát teszi kiszolgáltatottá , és épp attól szenved hogy Ő mennyire kiszolgáltatott...Tisztában vagyok vele, hogy neki kéne megtenni a lépést, már arra is hajlandó volnék hogy elmegyek vele valahova, hogy csináljuk együtt,! de állandóan kibúvót keres! A szüleinket sok mindenben hibáztatja, és nem fogja fel hogy a felnőtt kor már nem a gyermek vagy kamaszkori sérelmek színtere. Felelős önmagáért és a cselekedeteiért, de ha felvállalom a véleményem és próbálom közölni vele mit csinál rosszul, egyből beblokkol,kitér vagy veszekszik velem, vagy engem is szidalmaz. Kérem, ha van ötlete írjon... Nagyon elkeserítő a helyzet, Én segíteni szeretnék neki, mind azon vagyunk, és gyakran támadásnak veszi, vagy megsértődik. De ez így nem állapot.Segítségét előre is köszönöm...


Kedves Levélíró!

Részletes leírásából úgy gondolom, még tanulnia kell határozottabb határt húzni aközött, mi az Ön, és mi a nővére problémája. Nem közönyösségre biztatom, az embernek van bizonyos felelőssége a rokonaival szemben, ám fontos tisztában lennie azzal, hogy nővére életének vezetése elsősorban az ő felelőssége. Ön éppen azt kifogásolja, hogy ezt ő nem vállalja fel: nem baj, a felelősségek szétválasztását kezdheti Ön. Például azzal, hogy világossá teszi, mi annak a segítségnek a határa, amire Öntől számíthat, és milyen saját erőfeszítéshez köti ezt. Nyugodtan megteheti, hogyha testvére nem tesz önmagáért, akkor Ön sem sokat tesz érte, ám ha ő felelősséget vállal, akkor Önre is jobban számíthat. Nővérének joga van arra is, hogy használva a segítő kezet összeszedje magát, és arra is, hogy tönkretegye életét. Ha megszületik Önben az elfogadás ezzel kapcsolatban, sokkal hatékonyabban fog tudni segíteni neki.

Általában sok rejtett előnye van a családtagok számára, ha van egy fekete bárányuk. Tudatosan csak a hátrányait élik meg (például az anyagi áldozatokat), ám tudattalanul mégis segítik benne maradni ebben a helyzetben. Ha jót akar magának és nővérének, ne tegye ezt! Hogy szülei hogyan viszonyulnak lányukhoz, megint más kérdés, erre Önnek kevés hatása van, legfeljebb jó példával járhat elől.

Cz. K.

2011. október 24., hétfő

199. Hogyan tudnám legyőzni önmagamat?


Jó estét kívánok!

Kérdésem: ez most OCD? 
(Obsessive Compulsive Disorder -Kényszerbetegség) Hogyan tudnám legyőzni? Mert néha úgy érzem megőrülök. A helyzet az hogy az életem során többször voltak olyan helyzetek, amiktől egyszerűen képtelen vagyok szabadulni. Folyamatosan ragodom es szorongom bizonyos dolgokon.

Legutóbbi eset, az egyetemen csinaltam valamit a szamitogeppel, es nemtudok szabadulni a gondolattól hogy kárt okoztam a szaktársam munkájában. A rendszergazda mondta, hogy nem okozhattam bajt, maga a szaktarsam megerősítette hogy minden rendben es mégis. Kényszeresen ragodok hogy valami rosszat csináltam és, hogy majd a többiek mit szólnak ehhez. 

A gond az hogy a szorongas nagyban kihat a magánéletemre es a tanulmányaimra sem tudok úgy koncentrálni, ahogy azt kéne, ezáltal még csak erősödik a szorongas es a depresszió. Van kiút ebből a helyzetből? Pszichiáternél jártam már, antidepresszanst szedek, valamint most elkezdtem jarni egy viselkedes terapiai csoportba. A baj hogy a helyzetem nem oldodott meg vegleg sajnos. Azt sejtem hogy ezen csak en vagyok kepes valtoztatni de van kiút? Mert elegge felek hogy igy maradok. Válaszát köszönöm

Kedves Levélíró!

Ha gyógyszert szed és terápiára jár, legyen türelmes, és várja meg, amíg ezeknek jelentkezik a hatása. Valószínűleg sok munka és idő lesz.

Ami a konkrét kérdését illeti, ez OCD-e? Őszintén szólva, ha már két szakember foglalkozik Önnel, nem tudom, miért engem kérdez, mindenesetre a leírtak alapján nem az. (Ha ilyen diagnózist kapott, bizonyára más tünetek alapján, ami levelében nem szerepel.) Kényszercselekvésekről egyáltalán nem ír, az Önt kínzó gondolatok pedig más jellegűek, mint az OCD-ben, mert nem énidegenek, ahogy szakszóval mondjuk. Inkább eleinte reális, saját gondolatok ragadnak meg Önben: olyasmi, ami másnak kis, átmeneti szorongást okoz, Önben tartósan fennmarad. Kétségtelen, ez is szorongásos zavar, és van benne kényszeres jelleg, de nem klasszikus OCD (hangsúlyozom: a leírása alapján).

Cz. K.

198. Kisfiam,jól tanul, értelmes,de megint a magatartására van panasz

38 éves nő vagyok 7 éves kisfiammal kapcsolatban szeretnék kérdezni öntől.Kisfiam örökbefogadott gyermek,régóta vártuk(11 évig)nagyon boldogok voltuk a férjemmel amikor megkaptuk őt.Annyi kudarc után.

Kiskorában sokat betegeskedett, sőt mondhatom állandóan beteg volt (légúti infekciók).
10 Hónapos korában fordult elő először hogy mászás közben elcsúszott megijedt és nem vett levegőt,lekékült lebukott a feje, néhány pillanatig tartott,aztán minden ment tovább és ez többször is előfordult. 

Elvittük fejlődésneurológushoz megijedtem hogy talán epilepsiás,de ő megnyugtatott,hogy ez hiszti, negatív emócióra reagál így, ez nem nem betegség kb 3 éves kora körül ez elmarad.Így is volt, aztán óvodába került és jött a verekedés.Állandóan panaszkodtak rá az óvodában hogy verekszik, óvónők, szülők, minden nap a büntetőszéken ült az óvodában.Minden nap elbeszélgettünk vele, megfogadta nem verekszik,de sajnos legtöbbször megismétlődött a verekedés,itthon szeretjük, jutalmazzuk ha jó,megdicsérem kap valamit ha jó ha nem verekedik,mindig visszük magunkkal mindenhová,de olyan nehéz örömet szerezni neki,sokszor morog,senkit és semmit nem szeret, úgy érzem mindent megteszünk érte.Elvittük a nevelési tanácsadóba tavaly, 7 hónapig jártunk oda velünk kettőnkkel(férjemmel és velem) is többször elbeszélgetett a a pszichológus nagyon kedves hölgy, mondta nincs különösebb probléma ami miatt aggódnom! kéne,jó képességű a gyerek,egy átlagos családot lát, nem fejlődött ki az önuralma és így reagál a konfliktusokra és kisebbségi érzése van mert vékony testalkatú( 7 ÉVES ÉS 18 KG) mindig erős és bátor szeretne lenni,ne okoljam magam.Most elsős a kisfiam,jól tanul, értelmes,de megint a magatartására van panasz.Ha olyan kedve van,nem dolgozik egész órán, elmondja hogy a fél osztályt nem szereti, pedig azt mondja a tanítónő a képességei alapján a legjobbak közt van.

Itthon is előfordul hogy ha nem fogad szót, akkor megbüntetem, nem mehet el az unokatestvéréhez játszani,nem viszem el kirándulni a megígért helyre.Sajnos előfordult mostanában hogy nekem jön ha megtiltok valamit,néha mások előtt is.Elvagyok keseredve,úgy érzem kudarcot vallottam mint anya.Nagyon bánt ez a helyzet.Válaszát előre is köszönöm.


Kedves Levélíró!

Először is tudnia kell, hogy nehezebb helyzetben van, mintha nem örökbefogadott lenne a gyermeke. Hosszan ecsetelhetném a szempontokat, hogy miért: benne van ebben a sok évi várakozás, ami alatt folyamatosan növekedett a „tét” (hogy tökéletes szülőnek kell lenni, hiszen talán ez az egy lehetőségük van), a gyermeke fokozott sérülékenysége, aki az anyaméhben bizonyára nem ideális miliőben cseperedett, és még sok egyéb. Mindenesetre azt mondhatom, Önöknél ugyanúgy előfordulhatnak nehézségek, problémák, mint más családokban, ehhez ugyanannyi joguk van, és nem kell tőle jobban megijedni.

A büntetésről írt konkrétan: ezzel kapcsolatban azt tanácsolom, sose legyen váratlan a büntetés, tehát egy egyszer megígért programot ne vonjon vissza, amiért közben történt valami. Inkább próbáljon olyan büntetést előre beígérni, aminek valóban értelmes összefüggése van a viselkedéssel. (Például, ha összekoszol valamit, neki kell kitisztítani.) Ez ne is büntetés legyen, inkább tanítás a következmények vállalására. Kifejezetten kerülném az örömteli programok megvonását. Ha fia egyébként is kissé érzékenyebb, zaklatottabb, nagy szüksége van ezekre, a közös kirándulásból, az unokatestvérrel való játékból töltődik. Ellenben az, hogy az osztály jelentős részét nem szereti, arra utal, hogy van valami probléma, ami megoldásra vár, és amiben az Önök segítségét igényli. Próbáljon ennek beszélgetésekben (amire a közös kirándulás éppen jó alkalom lehet) utána járni, vajon mit él meg az iskolában, miért nem szereti őket. Talán fél tőlük? Valamilyen rossz élménye volt? Ha az derül ki, kevés a jó élmény, a siker, érdemes lenne más irányba nyitniuk: olyan tevékenységet kezdeni, amiben ügyesnek élheti meg magát a gyermek. A lelki feszültségeket pedig a gyermekpszichodráma segíthet feloldani. Kevés az információm ahhoz, hogy megítéljem, felmerülhet-e az iskolaváltás lehetősége, mindenesetre a büntetőszék említéséből azt gondolom, eleget viselt már fia egy inkompetens intézményben…

Ami az Önre támadást illeti: ezt a leghatározottabban állítsa le, lefogva a gyermeket közölje vele, hogy ezt nem szabad.

Cz. K.

2011. október 21., péntek

197. Mit tehetnék, hogy felszabadultabb legyek?

Egy ideje úgy érzem, hogy nem találom önmagam, gyakran szorongok, és bizonytalanul érzem magam. Az általános iskolában és a gimnáziumban is végig kitűnő tanuló voltam, ezért sokat tanultam, és nem mertem bulizni menni sem, mert féltem azon múlik majd ,hogy rosszabbul sikerül a dolgozatom. Alapvetően szeretek beszélgetni, segíteni táborokban, a többiek szerint is mosolygós vagyok.. de belül bizonytalan miért szorongok folyton, és bizonytalanítom el magam a fontos helyzetekben.

A szüleim állandóan a barátnőimhez hasonlítottak a jegyek szintjén, mert azt gondolták, így ösztönöznek majd, de nekem mérgezte a barátnőimmel való kapcsolatomat.


Lassan 22 éves leszek, az egyetem is jól megy, de úgy érzem, félek a magam egykorúaktól, mert én nem tudok laza lenni. De a sok tanulás után is bizonytalan vagyok, és lerontom a vizsgáimon a jegyemet az idegeskedéssel. A barátommal már több mint 3 éve alkotunk egy párt, ő mindig megnyugtat engem, de nem akarom folyton őt terhelni ezzel a problémával.
Mit tehetnék, hogy felszabadultabb legyek?



Kedves Levélíró!

Levele alapján a szorongás elsősorban a társas helyzetekre vonatkozik. Nagyszerű, hogy ezzel együtt is párkapcsolatban él, ami már három éve tart! És az is jó kezdés, hogy szorongását nem mufurcsággal leplezi, hanem így is kedves és segítőkész. Ami a lazaságot illeti: annak, hogy feloldódjon, leginkább az a módja, hogy keres valami olyan csoportot, közösséget, társaságot, ahol van mód (például elég idő és türelem) arra, hogy fokozatosan felszabadultabbá váljon. Javaslom, keressen olyan csoportot, amiben valamiért bízik, hogy őszinte visszajelzéseket fog kapni. Ha esetleg vallásos, lehet ez egy vallási közösség, de lehet önismereti csoport is, ahol nyugodtan tud beszélni érzéseiről, hiszen a többiek is azért vannak ott. Ha valahol már megtörtént ez az oldódás, a következő helyzetben könnyebb lesz. Mindez persze idő kérdése is, apró lépésekben történik.

Cz. K.

2011. október 20., csütörtök

196. Mindenki hazudik, de én magamnak is

Következő lenne a problémám: hazudok. Azzal tisztában vagyok, hogy mindenki hazudik, de én magamnak is. Azzal álltatom magam, hogy nem is vagyok én olyan rossz ember, pedig de. Mindenkit becsapok. Képtelen vagyok szeretni. Illetve ez így nem pontos. Nagyon tudok szeretni, de csak nagyon kevés embert. Voltam vagyok szerelmes is. A szerelmem, aki elhagyott ugyan, úgy notórius hazudozó volt, mint én, csak kevésbé rutinos és intelligens, ezért mindig rájöttem. De ezzel is becsaptam magamat. Elhanyagoltam, úgy voltam vele, 3 éve együtt vagyunk, megszereztem, az enyém, már senki nem veheti el tőlem. Ez is önámítás volt, felsőbbrendűségérzés, blődség. Tudom, elé összetett a gondom. A pénzemet is az emberek becsapásából szereztem, úgy, hogy még csak észre sem vették. Kihasználtam azt, hogy bár nem vagyok közel sem zseni, nagyon jó manipulátor vagyok. Ezzel már felhagytam. Pénzem így nincs pszichológusra, ezért kérném, próbálja meg elmondani, hogyan tudnék megváltozni. Annak okát régóta keresem, hogy miért vagyok ilyen, alapvetően nincs oka, legalábbis nem találtam. Talán csak ebben vagyok jó, minden mást feladok. Igen, egy gyenge pöcs vagyok, de változni akarok! Kérem segítsen


Kedves Levélíró!

Levele alapján az a benyomásom, Ön számára az a lehetőség a legijesztőbb, hogy átlagos. Ezért képes egyszerre ravasz manipulátornak, és aljas gazembernek érezni magát. Miközben azon tépelődik, mennyire rossz ember, élvezi, hogy foglalkozhat magával, és szinte mindegy, milyen: jó vagy rossz, lényeg, hogy az nagyon-nagyon legyen. A maga számára is megkönnyebbülés lenne, ha találna valami külső célt, bármi olyasmit, aminek Ön szerint értelme van, és energiájának egy részét arra szánná. Egy-két év múlva visszanézve jó érzés lesz, hogy alkotott valami Önön kívül eső dolgot.

Cz. K.

2011. október 19., szerda

195. Úgy érzem mindig kell, hogy valakitől függjek, valakihez tartozzak

30 éves nő vagyok egyedül nevelem majdnem 4 éves kislányomat ( édesapja elhunyt balesetben ). Szüleimmel élek jelenleg, munkát keresek. Nem érzem magam erős, önálló, talpraesett nőnek magam. Úgy érzem mindig kell, hogy valakihez függjek, tartozzak. Nem rég véget ért egy kapcsolatom, együtt is éltünk, de sokat hazudott nekem, amik utólag kiderültek. Nem egy harmadik személy miatt, hanem anyagi téren. Nem bírtam már bízni benne és újra haza költöztem a szüleimhez, nincs saját lakásom, sajnos, megint a szüleimre vagyok szorulva. A volt párommal tartjuk a kapcsolatot, és borzalmasan hiányzik a régi életem és valahol ő is. A lányomhoz mindig kedves volt, csak ne lettek volna ezek a hazugságok...

Szívem szerint újra visszamennék, de nem tudom hogy újra nem-e hazudna nekem. A lányom most itt kezdte el az óvodát, jól érzi magát, de neki is hiányzik a volt párom. A szüleimnek nem mertem elmondani, hogy mit is érzek most. Tudom, hogy ki"buknának". Haragudnak ők is a volt páromra, hogy sokat hazudott. Ő azt mondta soha többé nem fog semmit elhazudni, de erre mi a biztosíték? Tanácstalan vagyok és itt ez a helyzet, hogy hiába kérek Öntől segítséget, ezt nekem kell eldönteni..
Furcsán hangzik, de Ön mit tenne? Köszönöm előre is a válaszát!


Kedves Levélíró!

A munkanélküli fázis (ami reméljük, minél hamarabb megoldódik) és a rosszul végződött kapcsolat bizonyára nem tesz jót az önbizalmának, ezért talán a reálisnál sötétebben is ítéli meg a helyzetét. Arra a kijelentésére gondolok, hogy nem tud kapcsolat nélkül meglenni. A legjobb, amit tehet, ha egy ideig kipróbálja, milyen is az, és csak akkor megy bele a következő párkapcsolatba, ha már megerősödött: anyagilag és önbizalmában is.

Ami a volt partnert illeti, ha maga miatt nem is lenne óvatos, gondoljon a lányára: vajon ő olyan pótapát érdemel, aki megbízhatatlan, és hazudik fontos kérdésekben? A kérdésre, hogy vajon a jövőben is megtenné-e, a választ úgy hiszem, lelke mélyén Ön is tudja.

Cz. K.

2011. október 14., péntek

194. Szexfüggő vagyok. Kasztráltassam magam?

Tisztelt Cziglán Karolina!

Egy orvos válaszol rovatban Pszichológust javasoltak, ezért fordulok önhöz.Fura,vagy lehet hogy nevetséges problémával fordulok önhöz. Igazság szerint nem is tudom, hogy kihez fordulhatnék.

A problémám az, hogy túl nagy a szexuális étvágyam, illetve nem az a baj, hogy sokszor szeretném, hanem hogy szinte minden nővel szeretnék, akivel találkozom. Mivel feleségem van, ez nem jöhet szóba.

Tavasszal volt egy un. magas kasztrációm, egyik herét eltávolították,hererák miatt, akkor szóba került, hogy mindkét here eltávolításakor a vágy elmúlik. Ezen gondolkodom,hogy ezt kellene tenni. Hülyeség?

Elnézést az őszinte, szókimondó levélért.



Kedves Levélíró!

A szexfüggőség éppen olyan szenvedélybetegség, mint a többi, bár sokan csak mosolyogni szoktak rajta. Az egészséges szexuális étvágytól az különbözteti meg, hogy szenvedést okoz a függő embernek, beszűkíti hétköznapjait, életlehetőségeit. Ennek ellenére nem javasolnám a műtétet, inkább terápiás segítséget. Például érdeklődhet ennél a szervezetnél: http://www.slaa.hu/, illetve körbenézhet a neten, hátha talál még más csoportokat.

(Jól tették az „orvos válaszol” rovatban, hogy pszichológust javasoltak, de azt gondolom, ez alatt nem levélváltást értettek egy online rovatban. Sajnos ez a terápiát nem helyettesíti.)

Cz. K.

2011. október 13., csütörtök

193. Kisfiam azt mondja nem szeretem őket

Kedves Karolina,

Remélem tud nekem segíteni, mert nagyon kétségbe vagyok esve kisfiam viselkedése miatt. Ketten vannak testvérek a fiam 6, lányom 5 éves múlt. Az utóbbi időben mindkettőjük sokat mondogatja nekem, ha valamiért rájuk szólok, hogy nem is szeretem őket, így aztán ők sem engem, bárcsak ne is vagy ne ilyen anyukájuk lenne. Kisfiam a mai napon pedig közölte egy újabb vita után, hogy lelő engem és bárcsak ne is lennék.


Ezeket az ún. beszólásaikat mindig próbálom megbeszélni velük és most is mondta a kisfiam, hogy ő csak viccelt, de én ezt egyáltalán nem tartom nevetségesnek és tanácstalan vagyok a szerintem zsarolásukkal szemben. Hozzáteszem sosem verem őket, rájuk kiabálni azonban sokadik oda nem figyelés esetén szoktam, bár már erről is beszéltem velük. Most teljesen el vagyok keseredve és megkérdőjelezem saját szülői képességeimet, valóban ennyire rossz anya lennék ?

Válaszát előre is nagyon köszönöm,
Tisztelettel: Mónika


Kedves Mónika

Sajnos vannak olyan fontos körülmények, melyek nem derülnek ki leveléből. Például van-e apa, és ha igen, ő hogyan reagál ezekben a helyzetekben, illetve az, hogy általánosságban milyen szoros, meghitt a kapcsolata gyermekeivel. A leírt jelenség jellemző, vagy az amúgy érzelmekkel teli kapcsolatban bukkannak fel ezek a megjegyzések időnként? Ez mind nem mindegy, de azért leírom, ami ennyi alapján mondható. Valamiféle jelzésnek, figyelemfelkeltésnek minősül, amit gyermekei mondanak. Próbálja ne sértésként felfogni ezeket a mondatokat (és ne is zsarolásnak, ahogy említette), hanem azon gondolkozzon, vajon mitől bizonytalanodhattak el abban, számíthatnak-e az Ön szeretetére. Biztosan nem az alkalmankénti kiabálások miatt. Nem váltak külön a férjével? Nem hiszik azt, hogy választaniuk kell kettőjük között?

Amit ezen kívül tehet, hogy minden alkalommal biztosítja őket, hogy Maga igenis szereti őket, és ez örökké így is marad. Ha ezzel a viselkedése is összhangban van, a gyerekek meg fognak nyugodni.

Cz. K.

2011. október 12., szerda

192. Az aktus közepén merevedési problémáim adódtak

Átléptem a 40 éves kort a közelmúltban és eddig egyetlen szexuális partneremmel, a feleségemmel, majd 20 éve szerintem normális szexuális életet éltünk. Úgy egy hónapja azonban két egymás utáni alkalommal az aktus kellős közepén, merevedési problémáim adódtak. A feleségem azóta depresszió közeli állapotban, mert úgy érzi elvesztette nőiességét, büntetésből, vagy szorongásból adódóan nem hajlandó többet szexuális kapcsolatot létesíteni velem. Nem tudom hol rontottam el, mert én akkor is és azután is hatalmas szexuális vágyat érzek iránta, de van bennem is egy kis félsz is, mi lesz ha újra csődöt mondanék. Nem tudom hogyan vigasztaljam meg őt, hiszen női szépsége, szexuális kisugárzása az évek elteltével csak fokozódott, miközben én is vigaszra szorulnék, hiszen hatalmas szégyen, bűntudat mardossa lelkemet és önbecsülésemet is kezdem elveszíteni. Lehetséges, hogy az impotencia jeleit fedeztem fel magamon?


Kedves Levélíró!

Ne ijedjen meg! A merevedési problémáknak sok oka lehet: aktuális stresszhelyzet, valamilyen testi probléma (ami jó esetben orvosolható) vagy kapcsolati nehézség. Levelében azt írja, a feleségéhez legalább annyira vonzódik, mint régebben, ami irigylésre méltó helyzet. Így valószínűleg az első két lehetőséget (az egyéb stresszt vagy a testi okot) kell megfontolni. Hogy mennyi feszültség, nehézség éri a mindennapok során, azt Ön látja, ha túl sok, erre szükséges megoldást keresni. A testi ok kiderítésében pedig az orvos segíthet. Mindenesetre jó lenne, ha párkapcsolati gondjuk emiatt nem alakulna ki: egymás hibáztatása semmiképp nem visz előre. Beszélgessenek feleségével, mondja el, hogy ebben a helyzetben a türelme, támogatása az, ami segítene Önnek, míg megpróbál utána járni, mi van a háttérben.
Cz. K.

2011. október 11., kedd

191. Nem tudom elfogadni hogy nincs többé

Kedves Karolina!
Ez èv juliusàban elhunyt a nagymamám az esküvönk elötti napon. Engem èrtesitettek éppen. Ráadásul az esküvönk egy másik orszàgban volt. A szüleim is már velünk voltak. A nagymamàm meg a szülőhazámban. Kicsit rosszul èrezte magát elötte azèrt nem jött az esküvönkre azt mondta.Nem volt gyogyithatatlan betegsège vagy ilyesmi. És azért fordultam önhöz mert mèg mindig nem birtam feldolgozni a történteket.Nagyon joban voltunk mindig is a nagymamàmmal bár nem együtt èltünk de naponta találkoztunk.Amikor értesitettek hogy meghalt akkor arra a percre nem is tudok visszaemlékezni. A férjem nagymamájánál voltam és akik ott voltak azok szerint sikitottam amikor meghallottam a telefonban a halálesetet. Persze azonnal benyugtatoztak. Akkor meg nem tudtam attol gondolkodni.Mintha csak repültem volna és olyan érzésem volt mintha nem történt volna semmi. Aztán értesitettek minket a nagymamám lánya szombaton temeti el már rögtön a másik nap. A szüleim nem is tudtak haza menni. Megvolt végülis az esküvö mert nagyon sok vendég volt meghivva és nem tudtuk lemondani. De azt az érzést senkinek nem kivánom hogy egy napon legyen az esküvöje a nagymamája temetésével. Azóta folyamatosan vele álmodok hogy még mindig él hogy tanäcsokat ad,hogy beszélgetünk hogy nevetünk együtt. És nem akarok felkelni.
Mert amikor felébredek akkor a nagy üressèg van bennem és az hogy miért velem történt pont ez.Az esküvöi videot nem szeretem nézni merr látom a fájdalmat a családomon. Nem tudom elfogadni hogy nincs többé. Mit tehetek?
Köszönettel :Edina



Kedves Edina!

Két-három hónapja történt a haláleset, bizonyára szoros volt Önök közt az érzelmi viszony, így teljesen érthető, hogy még az esemény hatása alatt áll, hogy ürességet érez, ha felébred álmából, és nem tud felhőtlenül örömteli eseményként visszaemlékezni esküvőjére. Ezek az álmok segítik a feldolgozást. Hagyja egyelőre az esküvői fotók és videók nézegetését, ráér majd akkor, ha eltelt egy kicsivel több idő, és feldolgozta a veszteséget. Eltarthat ez egy-két évig is. Beszélgessenek az emlékekről, gyászolja meg őt, és idővel könnyebb lesz, meglátja.



Cz. K.

2011. október 10., hétfő

190. Két hete megállapították az orvosok, hogy anorexiás vagyok

Kedves Karolina!
Két hete megállapították az orvosok, hogy anorexiás vagyok. a 162 centimhez 15 évesen 46 kg vagyok, ami egészségtelen. 6 hónapja kezdtem koplalni, most pedig nem tudok leállni. Járok terápiákra, de hízókúrára vagyok ítélve. Heti 0,3 kg súlygyarapodás lenne ideális. Ezt mégis hogy tudom elérni? mit kellene ennem és mikor? sok pékárut, süteményt, édességet, főtételt? nem szeretnék hájas lenni, összesen kb. 3 kg-ot szeretnék hízni, de lehetőleg úgy hogy ne látsszon meg. Tudna nekem segíteni?


Kedves Fanni!

Ha valóban ezek a pontos adatok, akkor ez az érték normális, ahogy ez ellenőrizhető a következő kalkulátorral is: http://digiscience.rufftech.hu/bmi2/

Feltételezem, a koplalás, és hirtelen fogyás miatt állapították meg a problémát. Hízni egyébként bármivel lehet, ha többet eszik, mint eddig.
Cz. K.

2011. október 7., péntek

189. Borzalmas rémálmaim vannak

Kedves Karolina!

22 éves vagyok, egyetemista, amiért most Önhöz fordulok, kb 4 éve kisebb nagyobb megszakításokkal tönkreteszi a napjaimat. Nem tudnám felidézni, mivel kezdődött, volt e kiváltó oka, de azóta heti jelleggel, 2-3szor minimum, de van hogy többször is borzalmas rémálmaim vannak. Az elején kifejezetten viccesnek, szórakoztatónak tartottam, mondhatni el voltam bűvölve a saját képzelőerőmtől, mert az biztos, hogy nem a hétköznapjaimat tükrözte. Nem szeretem a horrorfilmeket, nem szoktam ilyesmit nézni, olvasni... szóval semmilyen formában nem kerülök kapcsolatba ilyen dolgokkal. Alapvetően vidám, humoros lány vagyok, vannak barátaim, nincsen gond az érzelmi oldalával sem az életemnek. Egyszerűen semmire nem tudom visszavezetni, miért történik ez velem. Visszatérő motívum, hogy idegen emberek halnak meg, akár az én kezem által is, de van hogy csak végig nézem, esetleg már csak a hullát találom meg...mindez igencsak részlet! gazdagon megjelenítve... nem akarok részletekbe bonyolódni. Most már tényleg odáig jutottam, hogy félek magamtól, nehezen tudok elaludni, mert félek, hogy reggel megint arra kell felébrednem, hogy valami borzalmasat tettem/láttam. Próbáltam barátoknak mesélni ezekről az álmokról, de általában ugyanazokat a válaszokat kaptam. Vagy kinevettek, viccet csináltak az egészből, ami alapvetően nem rossz taktika, csak nekem már nem elég, vagy azt mondták, hogy ez ijesztő, beteges dolog, és ne meséljek nekik erről.

Időről időre segítségért fordulok a problémáimmal, de eddig sajnos senki nem tudott ténylegesen segíteni, vagy legalább valami útmutatás szerűt adni, hogy hogyan tudnék túl lépni ezeken a dolgokon. Már nagyjából el is veszítettem erre a reményt, próbálok inkább együtt élni a zavaró tényezőkkel... De nagyon nehéz. Tudna esetleg valamit javasolni, hogy megszabaduljak ezektől a nyomasztó álmoktól?
Köszönettel:
Dóri


Kedves Dóri!

Egészen biztos, hogy az évek óta tartó rémálmok "megfejtése" túlmutat egy e-mailes tanácsadás keretein. Önmagáról csak annyit írt, hogy minden rendben van, levele azt sugallja, hogy az álmok életének egy külön, szeparált részét képezik. Hogy konkrétan milyen jelenetek, képek merülnek fel ilyenkor, az önmagában keveset mond: ezek eltorzított, álcázott megjelenítései lelki történéseknek. Ez az oka annak, hogy gyakran bizarrnak, idegennek tűnnek az álmok, mintha nem is belőlünk származnának. Ugyanakkor valamiről beszélni akarnak, ami a tudattalanban zajlik. Az a sejtésem, hogy ezeket az üzeneteket nem szívesen engedi közel magához, ezért is térnek vissza olyan kitartóan. Az önismereti munka segítene megérteni, miről szólnak az álmok, és persze ritkítani is őket.

Cz.K.

2011. október 6., csütörtök

188. Kisfiam az iskolában lökdösődik

Kedves Karolina !

A kisfiammal kapcsolatban szeretnék kérdezni öntől. Idén kezdte az első osztályt, és az iskolában lökdösődik. Többnyire az udvaron ill. torna órán. Legutóbb ilyet azután tapasztaltam, mikor a játszótéren a megszokott pajtásai mellett "új" gyerekek kezdtek vele játszani, de akkor csak 2-3 éves volt. A mostani helyzet nagyon aggaszt, hiszen kiegyensúlyozott családban él. Testvére nincs, de sokat van gyerekek között, játszótéren, különúszáson... stb. Már többször leültünk vele beszélgetni, de eredménytelenül. Nem néz verekedős filmeket, és nem engedjük neki a bunyózós-harcolós játékokat sem.


Mit tanácsol, hogy terelgessem jó útra az egyébként illemtudó, barátságos 6,5 éves fiamat?
Válaszát előre is hálásan köszönöm!
Tisztelettel: Edina




Kedves Edina!

Levele alapján nehéz megítélni, van-e valami probléma. Mivel az iskolában fordult elő a lökdösődés, gondolom, Ön sem látta. Sajnos nem derül ki leírásából, ki tálalta ezt az Ön számára: szülők panaszkodtak, esetleg a tanító? Vajon mi az, ami miatt Ön aggódni kezdett? A gyerekek olykor verekednek, ha lenne testvér, vele is megtenné, ez semmilyen lelki problémára nem utal. Amennyiben erről van szó, nem pedig kontrollálhatatlan dühkitörésekről, és nem ez az egyetlen viszonyulása más gyerekekhez, akkor a gyermek helyett inkább érdemes foglalkozni az Ön agresszióhoz, erőhöz/erőszakhoz fűződő viszonyával. Vajon van-e olyan rossz élménye, ami miatt már apróbb megnyilvánulásokra is érzékenyen reagál? Fontos, hogy ne sugalljon olyan képet gyermeke felé, hogy vele valami baj van, ő rossz gyerek, ha adott esetben lökdösődik. Persze, bátorítani sem kell ezt a viselkedést. Amire hangsúlyt helyeznék, a kisfiúnak abban való segítése, milyen más módon oldhatja meg konfliktusait. Dicsérjék meg minden alkalommal, mikor valamilyen érettebb módot választ (például szóban megfogalmazza, amit szeretne).

Más a helyzet, ha a lökdösődés az általános viselkedésmódja az iskolában. Akkor azon kéne elgondolkodni, mi okozza a feszültséget, miért nem érzi jól magát, beszélni a tanítókkal is, vele is erről, és a kiváltó okra megoldást keresni.

Cz. K.

2011. október 4., kedd

187. Nyáron szembesültem vele, hogy a lányom leszbikus

Tisztelt Pszichológus Asszony!
Lányom decemberben lesz 17 éves. Körülbelül egy éve ismert meg interneten egy lányt akivel barátnők lettek, ill. én azt gondoltam barátnők, de ez év elején a telefonjában láttam meg egy képet róluk (csókolóztak), amiből kiderült számomra, hogy ez nem csak barátság, több annál. Gyermekem nem számolt be róla, és a kapcsolat nem sokkal később megszakadt ill. csak interneten beszéltek, néha összefutottak ismeretségi körben. Tavaly ősz óta msn-en beszélgetett egy lánnyal, bár elmondása szerint ő nem akart vele beszélni, mindig a másik lányt irt neki.

Nyári szünetben jelent meg nálunk személyesen, ekkor szembesültem vele hogy leszbikus. Gyermekem elmondása szerint köztük nem történt semmi, többnyire tőlünk ment a barátnőjéhez. A nyár folyamán végignéztem, ahogy ketten vagy hárman találkoznak egymással. Próbáltam beszélni a gyerekemmel erről a témáról, hogy ő is inkább a lányokat szereti, de konkrétan soha nem mondta ki, mindig kerülte a témát vagy kitérő választ adott. Azt bevallotta hogy a másik lány a lányokhoz vonzódik, de amikor magáról kellet volna nyilatkozni, nem kaptam egyenes választ.

Próbáltam többször beszélni vele erről, de nem nagyon sikerült, mert aztán veszekedés lett a vége és inkább abbahagytam.

Jelenleg ott tartunk hogy összejött a harmadik lánnyal, a másik meg kilépett a trióból, viszont kiderült, hogy ez a lány sem számolt be otthon a szüleinek a beálítottságáról, otthon viszont elolvasták az egymással folytatott beszélgetéseiket, amiből minden kiderült a szülők számára. Eltiltották a Facebook-tól. Az iskolában találkoznak, mert iskolatársak. Most itt tartunk. Nem tudom mit kellene tennem. Ha szóba hozom a témát többnyire vitatkozás lesz a vége, de szeretném ha bevallaná, és őszintén elmondaná mit érez. Valamilyen szinten én már feldolgoztam magamban hogy ő ilyen, de szeretném tőle is hallani. Érdekesség még a jelenlegi barátnőjével kapcsolatban, amit szintén véletlen mondott el nekem, hogy régebben volt kapcsolata fiúval is, de hogy milyen mélységű volt és meddig tartott arról nem tudok részleteket.

Nem tudom mi a véleménye, firtassam a beszélgetést? Öntsünk tiszta vizet a pohárba, vagy várjak, amíg ő szól? Igazából azt nem tudom, hogy kezeljem felé a helyzetet.

Én úgy látom Ők azt hiszik, ha nem mondják el nekünk szülőknek, akkor mi nem tudjuk, nem látjuk hogy mi van köztük, nem tűnik fel hogy fiúkkal nem foglalkoznak, csak egymással. Nekem is most lett ez szembetűnő, mióta szembesültem a gyerekem beálítottságával, hogy egyre több ilyen lánnyal ismerkedik meg és nem tudom ez hogy működik köztük, miről "ismerik" meg egymást. Számomra teljesen ismeretlen ez a világ.
Mit javasol, hogy kezeljem ezt a továbbiakban?
Köszönöm válaszát! Üdvözlettel: Éva


Kedves Éva!

Úgy látom, a fő kérdés itt az azzal való szembenézés, hogy lánya már nem kislány, lehetnek titkai, privát szférája. Nem is szeretném firtatni, hogyan látta meg a fotót, és honnan tud arról, kivel msn-ezik a lánya...

Az Ön számára most az a legnehezebb feladat, hogy elfogadja, lánya életének van egy olyan szelete, amiről ő maga dönti el, megosztja-e, ha igen, mikor, milyen körülmények között. Biztos vagyok benne, hogy idővel szívesen fog beszélgetni Önnel vonzódásáról is. A legtöbb saját neme iránt vonzódó ember számára nyomasztó a kényszerű titkolózás, és megkönnyebbülés, ha legalább a szüleivel tud erről beszélni, akik ezzel együtt elfogadják őt. Azonban ezt a folyamatot lassítja, ha Ön forszírozza ezt, és arra vár, valljon színt a lány. A másik, szintén fontos tényező ebben, hogy semmit sem tudunk róla, lányának mennyire tisztázott az identitása, ő hogyan gondol magára. Lehet, hogy rég leszbikusként, de lehet, hogy bizonytalan benne, hova is tartozik. (Még akkor is előfordulhat ez, ha a külső szemlélő számára egyértelmű, hogy nem tanúsít érdeklődést az ellenkező nem iránt.) Könnyen lehet, hogy a beszélgetés elhárítása elsősorban nem Önnek szól, hanem saját maga előtt lenne ijesztő kimondani egy véglegesnek tűnő megállapítást önmagáról.

Hogy mit tehet: elég, ha egyszer jelzi, Önnel bármit megoszthat, és mindenképp számíthat a szeretetére, elfogadására. Az időzítést, azt javaslom, bízza a lányára.

Cz. K.

186. Egy év alatt 15kg-t felszedtem

Kedves Karolina!
22 éves lány vagyok, egyetemista. A fő problémám, hogy régebben versenyszerűen sportoltam, majd lesérültem, és 1 évig nem sportolhattam, csak aztán műtöttek meg. Ez alatt az év alatt "sikerült" 15 kg-t felszednem, és mondanom sem kell, hogy a régi sportos alakom a múlté. 6 hete kezdtem el újra sportolni (ekkorra épültem fel a műtétből) és egészségesen, diétásabban étkezni, de eddig alig értem el eredményt. Pedig kitartó vagyok, mindent betartok és a módszerem is tökéletes (több hozzáértő is jóváhagyta). 


Ebben az elmúlt hat hétben hihetetlen módon megutáltam önmagam, pontosabban a testemet. Képes vagyok órákig sírni a kinézetemen (narancsbőr, hurkák, vastag comb, stb.). Közben a diéta életmódommá vált, de folyton azon töprengek, hogy biztosan jól csinálok mindent?

Nehéz pontosan leírni, hogy mit érzek, hogy miért utálom magam. Üresség van bennem, főleg ezekben a kiborulós órákban, amiket a barátom egyébként elég jól tolerál, de érzem, hogy Ő is kezd belefáradni a "hülyeségembe". Tudom, hogy ez nem normális, állandóan összefogom magamon a hurkákat, nézem a tükörben, hogy hol áll ki a hasam a ruhából, késő estig fenn vagyok, hogy hullafáradtan ágybazuhanva azonnal elalhassak és ne kelljen ezen gondolkodnom. De a legjobban az keserít el, hogy elvileg jól csinálom, és annyi mindent rááldoztam már (főleg anyagilag - edzőcucc, egészséges élelmiszerek, vitaminok) és semmi haszna.

Már nem tudom, mit tehetnék, mert felőröl ez az üresség, ez az utálat önmagammal szemben, és az, hogy ha egyedül vagyok, semmi másra sem tudok gondolni.

Szeretnék tanácsot kérni, mit kéne tennem? Előre is köszönöm.

N.



Kedves N!
Miért várja, hogy ami egy év alatt megváltozott, hat hét alatt visszaváltoztatható? A műtét nem az utolsó lépés volt, ezt követi a lassú rehabilitáció. Sportemberként nyilván tudja, hogy az ember szervezete lassan, fokozatosan alkalmazkodik a változásokhoz, nem szabad, nem egészséges sürgetni.

Meglehet, mélyebben húzódik meg a heves önutálat gyökere. Ebben az életkorban, a húszas éveiben egyébként is természetes lenne, hogy kissé "megasszonyosodik", megváltozik a teste, nem ugyanaz a vékony-kamaszos alkat, mint addig volt. Érdemes megfontolni, az erős ellenérzések vajon nem ennek szólnak-e.

Cz. K.

Leggyakrabban megtekintett kérdések: