Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2011. december 28., szerda

224. Kislánynak tartjuk még őt ahhoz, hogy pasik után járjon

Kamaszkor. 12 éves a nevelt lányom, Anna. Eléggé kislánynak tartjuk még őt ahhoz, hogy pasik után járjon. Olyan, mintha be lenne rájuk gerjedve, de könyörgöm még csak 12 éves volt októberben. Normális dolog ez? Az állítólagos barátnője folyamatosan elhivja őt órák után, hogy menjünk ide-oda pasikat nézni. Annyiszor bajba került már emiatt, és ő ezek ellenére is csak vele barátkozik, valószinű ennyire gyenge, hogy nem tud nem-et mondani? Ez ellen mit lehet tenni? Folyamatosa hazudik nekünk. Lehet, hogy nagyon szigorúan fogjuk őt? De hát még csak 12 éves, persze, hogy az ember félti őt. Előre is köszönöm

Kedves Levélíró!
Ahogy írja is, Anna kamasz. Természetesen érdeklődik a fiúk, férfiak iránt. Az, hogy megnézi őket, fantáziál róluk, a barátnővel megbeszélik, kinek ki tetszik, teljesen normális. Pár éven belül eljön annak is az ideje, hogy valamilyen valós kapcsolat kezdjen kialakulni közte és egy fiú közt. Az, hogy ide-oda elmennek "pasit nézni", inkább gyermeki viselkedés, azt mutatja, hogy egyfajta játékról van szó, olyan érdeklődésről, amivel maguk sem tudnak mit kezdeni, így csak távolról figyelnek. Önök azzal tudják legjobban megvédeni, ha nem tiltják, nem hozzák olyan helyzetbe, hogy hazudnia kelljen, hanem olyan légkört teremtenek, amiben a kényes kérdések (például szex témában) is nyugodtan, őszintén megbeszélhetők.
Cz. K.

2011. december 26., hétfő

223. Lányom olyan, mint ha várná a sült galambot

Kedves Karolina!

45 éves, fiatalos, a fiatalokkal rugalmasan gondolkodó anya vagyok. A nagyobbik lányom 22 éves, főiskolát végzett, reálisan gondolkodó, ambiciózus "gyerek". A kisebbik lányom 17 éves. 2004-ben külön költöztünk a férjemtől, aztán a körülmények úgy alakultak, hogy 8 hónapja ismét egy háztartásban élünk, de már külföldön.

A kisebbik lányommal vannak gondok. 7.osztályos koráig semmi probléma nem volt, jó képességű gyerek, többször volt kitűnő tanuló, illetve a gyermekkórus tagja volt (úgy mint a nagyobbik lányom is).

Mivel a gyermekkar miatt nagyon sok próba és fellépés volt, a kislányom azt mondta, hogy menjünk át másik iskolába, mert neki már elege van az állandó próbákból és fellépésekből. A kórust pedig csak úgy lehetett ott hagyni, ha iskolát váltunk.

Átmentünk egy 6 osztályos gimnáziumba, ahol a 8. osztály első félévéig nem volt semmi gond, aztán, mint ha kicserélték volna a gyereket, sokkal kevesebbet tanult, több tanárral volt (nem csak neki) problémája. A tanárok miatt szóltam az igazgatónak, aki tudott a problémáról, mert több szülő is jelzett, de még sem tett semmit.

A lányom egyre többet hiányzott, már fizikai tünetei voltak az iskolába járási gondoknak, (három havonta magas lázzal járó mandulagyulladás, reggeli hasfájások) végül a gyerekorvos azt javasolta, váltsunk iskolát. Ez meg is történt, de a következő iskola sem volt jó, ugyan ezek a tünetek jöttek elő. Voltunk pszichológusnál, EEG vizsgálaton, semmit nem mutattak ki, minden rendben volt.

Többször beszéltünk a lányommal erről, hogy ez miért van nála, miért jelentkeznek ezek a problémák, amire az volt a válasz, hogy Ő itthon érzi magát biztonságban, itthon érzi magát jól, neki nem a tanulással van problémája, hanem az iskolába járással.

Ő le akar érettségizni, szakmát akar tanulni, de inkább valami esti iskolában, vagy levelezőn gondolkodik. Végül magántanuló lett, most pedig már külföldön élünk.

A lányom nyáron töltötte be a 17 évet, ez év januárjától nem jár iskolába és egyelőre nem is akar sehová járni, hanem majd "valahogy" le akar érettségizni otthon és pl. műkörmösnek szeretne utána tanulni.

Ha beszélgetünk erről, mindig komoly elképzelései vannak a jövővel kapcsolatban, elmondja, hogy mit szeretne, hogy képzeli, de olyan, mint ha várná a sült galambot. Egyszerűen tanácstalan vagyok. Nem tudom, mit rontottam el.

A nagyobbik lányom hegyre halmot rakna, főiskola után egyetemre akart menni, sajna 13 pont híjával nem vették fel, a "kicsi" viszont totál az ellenkezője. Ő nagyon jól érzi így magát, egyébként egy puszilgatós, kedves gyerek, még mindig velem alszik, nem szeret pl. egyedül aludni a szobájában.
Szóval fogalmam sincs, mit lehetne tenni a lányom érdekében, mert nem akarom, hogy elvesszenek ezek az évek és későn kapcsoljon! De azt sem szeretném, ha elkallódna. Volt egy olyan kijelentése még mielőtt kijöttünk volna, hogy nekem "jól kupán kellett volna vágnom, amikor azt mondta, hogy abba akarja hagyni a sulit, mert tudja, hogy nem kellett volna. Ha más végig tudta csinálni, akkor Ő is, de már így alakult. Tudja, hogy ezért Ő a hibás." Én meg nagyon szeretem és nem akartam, hogy lelkileg tönkre menjen, mert én láttam, hogy mit szenvedett.

A nagyobbik lányom azt mondta, hogy vannak emberek, akiknek nem való az iskola. Próbált már mindenki hatni a lányomra, de eddig nem nagyon értünk el semmit.
Várom mielőbbi válaszát!

Üdvözlettel: Hella


Kedves Hella!

A lánya bizonyára sokkal érzékenyebb, szorongóbb az átlagnál, ezért határozottabb támogatásra szorul. Ez adottság, amiért nem felel senki. Most egyfelől fontos, hogy Önök higgyenek benne, és biztassák, ne hagyják, hogy belevigye Önöket annak elfogadásába, hogy "szegény gyerek úgysem tudja megcsinálni". Másfelől az a megjegyzés, amit lánya tett, számomra arra utal, határozottabb kontrollt, kiszámíthatóbb kereteket szeretne. Tegyék világossá, mi az a minimum, amit minden körülmények között elvárnak tőle, legyen saját felelőssége akár a tanulásban, akár a ház körüli munkákban. Abból, hogy együtt alszanak, az az erős sejtésem, hogy nem minden szempontból várják el a 17 éves kornak megfelelő önállóságot tőle. Értem, hogy anyaként nem akar fájdalmat okozni, de higgye el, kifejezheti támogatását, együttérzését úgy is, ha közben a lány életkorának megfelelő elvárásokat felállítja. Ugyanis emögött az is meghúzódna, hogy Ön hisz benne, ezeket teljesíteni tudja. Ha Önnek nincsenek elvárásai, az implicite azt jelenti, nem hiszi, hogy lánya többre képes, mint ahol most tart. Nem könnyű ebben megtalálni a mértéket, ha van rá lehetőségük, nagyon hasznosnak tartanám, ha családterápiás segítséget vennének igénybe.
Cz. K.

2011. december 24., szombat

222. Nem tudok társaságban beszélgetni mert hamar zavarba jövök

Kedves Karolina
Segítségét szeretném kérni. A problémám az lenne, hogy nem tudok társaságban beszélgetni mert hamar zavarba jövök. Már régóta küzdök ezzel a problémával, de most már nagyon zavar ez a helyzet. Nem rég el kellet mesélni egy vicces történetet, el is kezdtem de olyan zavarba jöttem, hogy még a szégyentől meg is szédültem egy kicsit és elmentem egy másik szobába.Tudtam, hogy nem fogom tudni elmondani de megpróbáltam. Iskolában is ez a helyzet csak nehogy beszélni keljen. Asztalnál étkezéseknél meg főleg zavarban vagyok. De nem minden embernél. Zavarban inkább iskola, anyós, após,meg ha sokan vagyunk, ha telefonálni kell mások előtt.Olvastam a szociális fóbiáról de nem tudom, hogy az e. Hogyan tudnám kezelni ezeket a helyzeteket és milyen technikák lehetnek. Gondolom fogja javasolni a pszichológiát de azért érdekelne az is, hogy mit tehetek magamtól a probléma megoldására, mit csináljak. Kaptam tanácsokat más pszichológustól email-ban hogy relaxáljak, meditáljak stb. Annyira nem vettem észre változást. Szeretnék bővebb választ kérni ha nem baj. Előre is nagyon szépen köszönöm.



Kedves Attila!
Valóban szociális fóbiának tűnik első ránézésre. Amit javasolni tudok: gondolja át, pontosan milyen helyzetek ijesztőek az Ön számára, és azt is, melyik mennyire. Keressen olyat, ami csak kicsit szorongáskeltő, olyat, ami kicsit jobban, stb., egészen addig, míg el nem jut a legijesztőbb helyzetig. Az lesz a végcél. De először vállaljon olyat, ami éppen csak túllépi a komfortzónáját, tehát úgy érzi, még részt tud venni abban a helyzetben, csupán kis kihívást jelent. Vigye bele magát ilyen helyzetbe egészen addig, míg annyira gyakorlottnak nem érzi magát, hogy tovább tudjon lépni egyet a maga által összeállított listán. Egy-egy lépés lehet bármilyen apróság, például az utcán megkérdezni az időt valakitől, ha éppen az szorongáskeltő. Mindez valószínűleg hosszú idő lesz, de ne csüggedjen, nyugodtan időzzön el egy-egy fázisnál, amíg nem érzi, hogy tovább tudna lépni. Akár naplót is vezethet arról, milyen érzés volt egy-egy szituációban benne lenni, ez segíti a tudatosítást.

Sok sikert!
Cz. K.

2011. december 15., csütörtök

221. Mindig az evésen jár a fejem

Már lassan 3 éve fogyókúrázom, de most az idén kezdtem el nagyon komolyan és már addig jutottam, hogy nagyon keveset eszek szinte semmit. A barátaim, a szüleim és a tanáraim is azt mondják, hogy beteg vagyok. Mindig az ételen jár a fejem, folyamatosan mérem magam, hashajtókat szedek, szárad a bőröm, folyamatosan álmos és fáradt vagyok, néha hevesebben ver a szívem...stb . Ez anorexia lenne ?

Kedves Levélíró!
Hogy már anorexia-e, attól is függ, mennyi a súlya, és sok más tényezőtől is. De hogy nem egészséges ez az állapot, az biztos, hiszen fogyókúrázni semmiképp sem koplalással, hashajtókkal kell.
Az az érzésem levelét olvasva, hogy Ön is tisztában van vele, nem jó úton jár. Azt javaslom, bátran vegyen igénybe segítséget, mert ebből a folyamatból egyedül kiszállni nagyon nehéz. A durva fogyókúrával életveszélybe sodorhatja magát, illetve maradandó károsodásokat szerezhet. Nem hiszem, hogy megéri.
Cz. K.

2011. december 13., kedd

220. Úgy érzem egy idegennel élek immár 28 éve

Kedves Karolina!

Nagyon elkeseredett vagyok.illetve nem tudom hogyan tovább az életemben. 54 éves házasságban élő nő vagyok. A páromnak 97-ben volt egy kapcsolata ami kiderült. A hölgy terhes lett, azt mondta a férjemnek elveteti a magzatot. A férjem adott neki pénzt a műtétre. Amikor megszült, felhívta a férjemet, azóta a párom az én tudtom nélkül látogatta a fiát segitette ,én rengetegszer rákérdeztem mivel engem és gyermekemet is többször zaklatták, /évente 1-2 alkalommal jelezték hogy hol van a férjem. Ő tagadott minden esetben kb 1 hete véletlenül halottam hogy beszél a fiával rákérdeztem kivel beszélt és még ekkor is az egyik barátját emlegette. De ekkor már nem birtam tovább, mondtam hogy erre már semmi szükség, jobb ha mindent elmond. /hát azt senkinek nem kivánom amit ott éreztem/ Egy világ omlott össze bennem. Ezek után nem tudom hogy kéne viselkednem. Nagyon szeretné ha megismerném a fiát és a mi lányunk is megismerné a féltestvérét. Azt mondja hogy csak minket szeret,nem tudna elhagyni bennünket,és válni nem szeretne hiszen jó életünk van. Fölég most hogy hamarosan fiú unokánk fog születni. Hát nem tudom,mit higgyek, a hölgy párkapcsolatban él. állítólag több éve a férjem a lakásba sem mehet fel(kapcsolattartás csak a fiával van .tartásdijat is neki adja ) Nagyon rossz idegállapotban vagyok. Állandóan ráz a hideg, borzongok, 5 kg ot fogytam 1 hét alatt,sokat sírok, persze ha egyedül vagyok és senki nem lát. Teszem a dolgom,de nagyon nehéz mindenre koncentrálnom. Állandóan jár az agyam, úgy érzem egy idegennel élek immár 28 éve. Kérdésem tud ezen az érzéseken szakember segíteni fog ez a fájdalom önmarcangolás változni,tudok én még a férjemmel boldog lenni.meg tudok e harcolni magammal.

Meg szeretném köszönni hogy elolvasta levelem  ,és ha esetleg választ is kapok azt külön megköszönöm.


Kedves Levélíró!
Megértem az érzéseit, és azt, hogy össze van zavarodva. Ám bármennyire is sokként érte Önt, hogy hirtelen eggyel többen lettek a családban (már amennyire sokk volt, hiszen, ha jól értettem, sejtette egy ideje), ez nem kérdőjelezi meg az együtt töltött éveket, élményeket - még ha így is érzi, és valószínűleg a legtöbben hasonlóan reagálnának, mint Ön. Én azt látom, hogy férje igyekezett úgy viselkedni, hogy a legkisebb kárt okozza, és a lehetőségekhez képest a legkorrektebb legyen, miután szembesült azzal, milyen következményekkel járt a félrelépése. Egyfelől gondoskodott fiáról is, másfelől kitartott családja mellett. Miért mondja, hogy nem tudja, mit higgyen? Ennyi év alatt maguk mellett volt a férje, egyedül hordozott egy olyan titkot, aminek bevallásától félt, mert tudta, ez a család szétesését jelentheti. Azt gondolom, az ő szándékai egyértelműek és változatlanok. És hadd kérdezzem meg: jobb lett volna, ha megtörténik az abortusz? Vagy ha férje magára hagyja fiát, mintha nem is létezne? Semmit nem old meg, ha homokba dugják a fejüket: ideje találkozni a valósággal, és annak megfelelő lépéseket tenni. Valóban: a féltestvérek találkozzanak, ha erre mindketten nyitottak (ha nem, akkor nem kell erőltetni). Önnek akkor javasolnám a fiúval való megismerkedést, ha bizonyos mértékig visszanyerte lelki egyensúlyát, és tisztázták a kapcsolatot férjével.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2011. december 5., hétfő

219. Félek, hogy a vetélés megismétlődhet

Kedves Karolina!

29 éves vagyok, 7 éve élek házasságban a férjemmel, kívülről álompárnak tűnünk, van 2 kislányunk (5 és 2 évesek). Az első terhességem 6 éve korai vetéléssel fejeződött be épp Karácsonykor. Azóta nekem minden ádvent egy mélyrepülés lelkileg. Most különösen, mivel megint gyermeket várok, és úgy félek, hogy a vetélés megismétlődhet. Ez persze nem katasztrófahelyzet, de mégis nagy fájdalom és gyász. Ez az energiám nagy részét elveszi, és türelmetlen vagyok a gyerekekkel, kiabálok velük, már pofon is csattant, ettől meg olyan lelkiismeret furdalásom van, hogy elbizonytalanodok az anyaságomban. A férjemre is kivetítem időnként a problémámat, amikor nincs kedve meghallgatni, teljesen elkeseredek, kilátástalannak érzem a helyzetemet, és eszköztelennek érzem magam abban, hogy megértse, hogy nekem valóságos problémám van, és nem hisztizek.
A férjem és köztem a feszültség abból adódóan is hirtelen megnőtt, hogy a terhességem kapcsán a szexuális vágyam minimálisra csökkent, ő meg ezt maximálisan tiszteletben tartja, ezért inkább nem is kezdeményez, ami a feleségi mívoltomban bizonytalanít el, és lelkiismeret furdalásom van. Ettől meg lehet szabadulni könnyű szerrel? A célom az lenne, hogy egy szeretetteljes, harmónikus családi légkör alakuljon ki újra, de ez olyan nehéznek tűnik, nem tudom, hogy hol kezdjem, és hogyan. Sajnos anyagilag olyan helyzetben vagyunk, hogy ki vagyunk centizve a hónap végére, ezért is köszönöm ezt a lehetőséget, és boldog ünnepeket,
Kati



Kedves Katalin!
Ha a hat éve történt vetélés aktívan meghatározza napjait, fontosnak tartom, hogy segítséghez forduljon ennek feldolgozásához, mert valamilyen elakadás történt, ami úgy tűnik, egyedül nem megoldható. Egy nő számára nehéz, és bizonyos mértékig magányos gyász a vetélés - bármennyire is empatikus a párja, bármennyire is vágyott a babára, abban mégsem tudnak osztozni, hogy a nő testében indult el az élet, számára sokkal közvetlenebb, húsba vágó élmény a vetélés. Sokat segíthet a megértő környezet, de éppen ugyanazt senki sem érzi, amit a nő. Ezt nehéz elfogadni, olykor ez is nehezítheti a gyász lezajlását, különösen, ha emiatt neheztel férjére, és bizonyos értelemben direkt nem engedi el a történteket. De nem ez az egyetlen ok, ami miatt elakadhatott: gyakori, hogyha valami miatt bűntudatot érez a gyászoló, akkor sem tud lezajlani a folyamat. Ezek lehetnek tudattalan, nem teljesen racionális önvádlások azzal kapcsolatban, hogy nem tudta megtartani a babát. Amíg segítséghez nem jut, a legjobb, amit tehet, hogy igyekszik nem elnyomni érzéseit, hanem -különösen, mikor nyugodt percei vannak, egyedül van- átéli azokat, még ha fájdalmasak is. Bármi felmerül, harag, szomorúság, bűntudat, stb., élje át, engedje, hogy teljes valójában megjelenjen. Ha ez meg tud történni, már közelebb van az elengedéshez.
Cz. K.

2011. december 1., csütörtök

218. Hogyan tudnék megszabadulni annak igényétől, hogy valaki szeressen, figyeljen rám, meghallgasson?

Kedves Karolina!

Egy kényes kérdésben szeretném a segítségét kérni. 45 éves, férjes nő vagyok, gyerekekkel. 25 éve vagyok házas, amivel alapvetően nincs bajom, csak emberileg egyre távolabb kerülünk egymástól. A problémám az, hogy ambivalens-szorongó és elkerülően kötődő vagyok, kb. egyforma arányban, sajnos. Ebből következően nagyon sok konfliktusom van saját magammal:) Míg egyfelől nagyon szeretném, ha szeretnének, és tartozzak valakihez, másfelől viszont - az elkerülően kötődő részem - szerint erre semmi szükség nincsen, remekül megvagyok egyedül is. Ennek eredménye az, hogy jelenleg, párhuzamosan, két szeretőm is van, mindegyikkel van valami bajom, egyik sem megfelelő számomra igazán, egyik sem azt adja, amit én szeretnék. Az elkerülően kötődő énem mindkettőt kirúgná, és nem is keresgélne mást helyettük, de az ambivalens énem ragaszkodik mindkettőhöz, még akkor is, ha nem vagyok boldog egyikkel sem. (mivel má! r volt elég házasságon kívűli kapcsolatom, tehát tapasztaltam egyet s mást, sajnos, még ők a legjobbak jelen körülményeim között... )
A kérdésem az volna, hogy hogyan tudnám összeegyeztetni magamban ezt a két kötődést, úgy hogy ne bolonduljak bele saját magamba? Hogyan tudnám "elnémítani" az ambivalens-szorongó énemet, és megszabadulni annak igényétől igényétől, hogy valaki szeressen, figyeljen rám, meghallgasson? Merthogy az elkerülően kötődő énemnek mindez nem igazán hiányzik. (kérem, azt a sablon szöveget ne írja, hogy a legjobb volna, ha visszatalálnék a férjemhez, meg menjünk el párterápiára, mert ezzel nem tudok mit kezdeni...)
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
L.



Kedves Levélíró!
Ön úgy kezeli saját magát, mint egy pszichológiai elméletet. Ha én is ezen a nyelven válaszolnék, azt írnám, intellektualizál. Nem csoda, hogy nem tud dönteni, mi a helyes út az Ön számára, hiszen mintha nem érzékelné magát, a saját érzéseit, hanem kívülről, messzi távolból elemezné, akár egy idegen testet. Az életéről keveset tudtam meg, így abban nem tudok tanácsot adni, mit tegyen, ám az biztos, hogy nem lehet tartósan elhallgattatni az olyan természetes igényeit, hogy szeretetre, valahova tartozásra vágyik. Abban biztos vagyok, nem fog messzire jutni, ha ezt tűzi ki célul...
Cz. K.

2011. november 29., kedd

217. Ha haza érek rám tör a sírhatnék

Kedves Karolina!
Már több mint egy éve párkapcsolatban élek,igaz nagy a távolság ezért nem tudunk sokat találkozni,de mindent megteszünk, hogy sokat együtt lehessünk. És mindig úgy van, hogy amikor elbúcsúzunk akkor meg minden rendben van, de ha haza érek, akkor rám tör a sírhatnék. Az elején nem volt így, de most mar nagyon is, akárhol akármikor rám tör.... Én nagyon szeretem a párom, és tudom, hogy ő is szeret...nagyon hiányzik, ha nincs velem,es nagyon rossz érzés...Kérem, segítsen. Mit tegyek h ne sírjak, es h ne fájjon ennyire, ha nincs velem? köszönöm

Kedves Levélíró!
Nem mindenki számára járható út a távkapcsolat, hiszen érthető módon sokan szeretnének minden nap együtt lenni társukkal, egy ágyban lefeküdni, együtt reggelizni, stb.

Kevés derül ki kapcsolatukról, arról semmi, milyen lehetősége lenne az együtt élésnek, illetve van-e valami időpont, mikor ez megvalósulhat. Azt gondolom, ha ez belátható (például egyikük a tanulás miatt van helyhez kötve), akkor átvészelhető ez az időszak. Ha nincs konkrét dátum, azzal kellene őszintén szembe nézni, elég fontos-e ez a kapcsolat ahhoz, hogy egyikük lakhelyet változtasson? Ha nem, akkor kevesebb sérüléssel jár elengedni egymást, mint évekig "majdnem kapcsolatban" élni.
Cz. K.

216. Mikor bánatos vagyok, sokkal többet eszem

Kedves Karolina!

Júniusban a nagypapám agyvérzést kapott, amiből sajnos nem tudott felépülni, jelenleg fekvőbeteg, teljes ápolásra szorul. Ez a betegség rengeteg változást idézett elő a családban, felborult a régi, megszokott rend, az otthoni hangulat feszült, sok a családi konfliktus, szüleim, akik végtelen szeretettel ápolják őt és mellette dolgoznak is, szintén nagyon kimerültek, feszültek. Kezdetben azt hittem, jól fogom tudni kezelni a helyzetet, hiszen muszáj elfogadni a változást. De aztán egyre több negatív változást vettem észre magamon. Mióta elkezdődött az egyetem, azóta kevesebbet vagyok otthon, mivel Pesten tanulok, de gondolataim állandóan a szüleimen, nagyszüleimen járnak. Korábban is gyakran éreztem magam stresszesnek, túlterheltnek, de mostanában eddig nem jellemző tüneteket figyeltem meg magamon. Nem találom önmagam, alább hagyott korábbi lelkesedésem jövőbeli céljaimat illetően. Amiről korábban úgy gondoltam, bátran nézek elébe, meg tudom valósítani, az most inkább kétségbe ejt. Nehezen koncentrálok, nem tudom rávenni magam a tanulásra. Gyakran levert vagyok, sokszor nincs kedvem beszélgetni senkivel, nem igénylem a társaságot. Nyomasztó érzéseimet gyakran evéssel próbálom elszorítani, ha nagyon stresszes és bánatos vagyok, sokkal többet eszem. Éjszaka, mikor tudom, hogy már le kéne feküdnöm, nem tudom abbahagyni az internetezést, csak akkor tudom letenni a számítógépet, ha már lecsukódnak a szemeim. Ön szerint minek a tünetei ezek a változások? Mit tanácsol számomra?


Kedves Levélíró!
Kérdés nekem, hogy az egyetem most indult-e, tehát az otthoni változások egybeesnek-e az Ön életmódváltozásával. Mindenesetre azt gondolom, túl sok, hirtelen Önnek most a családtól való elszakadás: egyrészt a költözéssel elszakadt tőlük fizikailag, másrészt érzelmileg sem nyújtanak olyan biztos, bensőséges támaszt, hiszen a nagypapa ápolása rengeteg erőfeszítést kívánhat - a szülők kimerültebbek, így Ön sem tud belőlük úgy töltekezni, mikor találkoznak, mint rég. Olyan, mintha kényszerű hirtelenséggel kellene felnőnie, leválnia. Ez persze nem lehetséges, hiszen a leválás lassú folyamat, amit a saját igényei kell, hogy irányítsanak. Próbálja tudatosítani magában, hogy az otthoni változás nem jelenti, hogy megszűnt volna a támogató háttér, hogy elvesztette volna szüleit, vagy kevésbé szeretnék Önt. Ez most nehezebb időszak, ami nem tart örökké, biztosan vissza fogja nyerni a család a régi egyensúlyt. Addig is tudatosan törekedjen rá, hogy az Ön számára harmóniát biztosító közegeket találjon, legyen az baráti társaság, valamilyen klub vagy olyan családtagok közelsége, akik kevésbé vannak bevonódva az ápolásba. Előfordulhat, hogy erőltetnie kell a találkozást, noha néha úgy érzi, semmi kedve hozzá. Saját maga érdekében érdemes megtennie!
Cz. K.

2011. november 26., szombat

215. Nem megy le a torkomon az étel

Kedves Karolina
Egy olyan problémával keresném meg Önt, hogy nem megy le a torkomon a szilárdabb étel. Eddig frontin 0.5-öst szedtem 1 nap egyszer elég volt. Most az orvosom felírt nekem rivotrilt 0.5-öst, hogy szedjem úgy fél-fél-egész. De én ettől elalszom és a problémám ugyanúgy fennáll. Így csak felet-felet szedek. Szervi bajom nincs. Nem undorodom az ételtől, konkrétan majd meghalok a normális ételért,de csak activiát, montét, rudit, meg édességet tudok megenni.Már fogytam is, aminek örülök, de nem ilyen áron.Mit tegyek. Bocsi nincs felkiáltó,és kérdőjelem. Válaszát előre is köszönöm.



Kedves Heni!
Úgy tűnik, fóbiához hasonló érzéseket vált ki Önből a szilárd étel lenyelése, ami arra utal, szorongás áll a háttérben. Sajnos nem derül ki leveléből, mióta áll fenn a gond és hogyan alakult ki, illetve azt megelőzően volt-e valamilyen kedvezőtlen változás, esemény az életében. Az sem lényegtelen, egyébként hogy érzi magát: elszigetelt problémának látszik-e ez, vagy általánosságban feszültebb egy ideje. Konkrét információk hiányában csak általános választ adhatok: a stresszt próbálja csökkenteni (sport, relaxáció, pszichoterápia). És persze érdemes elgondolkodni a fenti kérdések kapcsán, vajon mihez kötődik a tünet: hátha önmaga is rájön valamilyen összefüggésre az életéből.
Cz. K.

2011. november 25., péntek

214. Egy ideje többet érzek iránta

Kedves Karolina!

A következő problémával fordulok Önhöz. Több éves barátság fűz egy nőhöz (aki ráadásul a kolléganőm is-így nap, mint nap találkozom Vele), viszont sajnos egy ideje többet érzek iránta, ami egyoldalú. Már többször leültünk beszélni, s arról biztosított, hogy nagyon fontos voltam/vagyok számára, de maradjunk meg barátok...Egy nagyon hosszú kapcsolata lett vége, ott voltam végig Vele - próbáltam lelket önteni belé - ami talán sikerült, mivel mostanában már komolyan pasizik, ez viszont nagyon rosszul esik nekem. Sok mindent próbáltam, de néha úgy érzem, hogy az a legjobb, ha teljesen megszakítom Vele a kapcsolatot. Hiányzik a barátsága is, de ennél többre vágyom, s nem tudom mit kellene tennem, hogyan kellene viselkednem, ha már meghódítani nem tudom. Ebben kérném esetleges tanácsát.Köszönettel: Attila



Kedves Attila!
Tartósan aligha működhet az a barátság, amiben az egyik fél komolyan vonzódik a másikhoz, és valójában párkapcsolatra vágyna vele. A legjobb az lenne, ha nem igyekezne fenntartani ezt a kapcsolatot. Ha találkoznak, beszélgetnek, az csak lassítja az elengedés folyamatát, ami megakadályozza, hogy nyitottá váljon másvalakire.
Cz. K.

2011. november 23., szerda

213. Most szembesült a ténnyel, hogy az apja mit tett

A fiam gyilkosságért börtönbe került. Az unokám most 6 és fél éves. Most szembesült a ténnyel, hogy az édesapja mit tett.Mit tegyünk, hogy a gyerek lelkileg ne sérüljön, hiszen egy felnőttnek is szinte feldolgozhatatlan problémát okoz. Nagyon féltjük őt. Segítségét nagyon köszönöm.


Kedves Katalin!
A legfontosabb, hogy unokájának ő marad az apja, bármit is tett. Önmagában nagy segítség, ha nem próbálnak ez ellen dolgozni, például elterelni a beszélgetést, ha róla kérdez, pláne szükségtelenül is befeketíteni őt. Azt elmondhatják, hogy az apja hibát követett el, ami miatt most börtönben ül, de a jó tulajdonságait is ismerjék el. Lehet, hogy meglepő, amit írok, de még egy gyilkos apára is igényli a gyermek, hogy felnézhessen. Jó, ha segítenek neki megérteni, miért, hogyan tisztelheti őt annak ellenére, hogy élete egy pillanatában rossz döntést hozott. Nézhetnek róla képeket, mesélhetnek róla pozitív történeteket. Sajnos nem vagyok jártas annak gyakorlatában, egy gyermek milyen módon tarthat kapcsolatot egy elítélttel: ha van rá mód, és az apa is nyitott erre, mindenképp segítsék a kapcsolattartást!
Cz. K.

2011. november 21., hétfő

212. Rettentő féltékeny vagyok

Kedves Karolina!
21 éves lány vagyok és az lenne a problémám,hogy régebben volt egy másfél éves kapcsolatom,ahol az akkori barátom megcsalt egyszer a tudtom nélkül, azután a szakításunk oka egy második megcsalás volt. Én a kapcsolatunkért úgy érzem mindent megtettem, de felültettek. Volt egy ennél sokkal rövidebb kapcsolatom ahol a fiú folyamatosan csalt a volt barátnőjével ( ez igazából nem viselt meg,mert nem voltunk sokáig együtt és mert nem voltam szerelmes).
Már két és fél éve, hogy van egy barátom akivel nagyon szeretjük egymást, csak az a problémám, hogy rettentő féltékeny vagyok. Minden apró jelre ugrok, az is baj, ha más lányokkal beszél stb. Ezt a barátom megelégelte és rajta kaptam, ahogy a volt barátnőjének írogat, hogy találkozzanak és, hogy még mindig tetszik neki. A magyarázata az volt, hogy én kergettem bele abba, hogy titkolózzon és hogy kalitkában érezze magát mellettem,de szeret és ezért nem akar szakítani velem,csak arra kér, hogy változzam meg. Azért is fordultam Önhöz, mert tudom, hogy ez nagy probléma (legalább is számomra), csak nem tudom, hogyan is kezeljem ezt a dolgot, mert tényleg szeretnék változni, mert nem akarom őt elveszíteni. Tudom, hogy azért vagyok féltékeny és bizalmatlan , mert többször megcsaltak, de most okom sincs rá ,hogy ilyen legyek.Már soha többé nem fogok tudni megbízni senkiben? Azzal csak magamnak ártok, jó lenne már ezen túllépni.
Előre is köszönöm:
Kata



Kedves Kata!
A féltékenységben csak olaj a tűzre, ha az embernek tényleges rossz tapasztalatai is voltak, de a kezdő szikra sokkal korábban keresendő. Ott, hogy mennyire érzi értékesnek magát, és mennyire tud bízni a környezetében. Ha valaki nagyon féltékeny, abban van egy nagy adag önbizalomhiány, hiszen attól fél az illető, bármelyik pillanatban lecserélhetik őt. A bizalmatlanságnak is vannak korai gyökerei, amit általában a család tájékán kell keresni, hiszen onnan szerezzük az alapvető élményeinket, számíthatunk-e tartósan mások szeretetére. Sajnos ebből az következik, hogy elég lassú folyamat változni ebben a tekintetben, és ha valaki komolyan küzd a féltékenységgel, akkor segítségre is szorul. Ha megteheti, azt javaslom, vegyen igénybe segítséget!

Cz. K.

2011. november 20., vasárnap

211. Már nem tudok rá felnézni

Üdvözlöm! Segítségét szeretném kérni, mert tanácstalan vagyok. 6 éve elváltam, van egy 6 és fél éves kisfiam. 5 éve megismerkedtem a jelenlegi Párommal. Sokszor érzem úgy, hogy már nem szeretem, és nem tudok rá felnézni. Ez abból adódik szerintem, hogy általában nincs munkája, és csak itthon fekszik. Ami számomra nehezen viselhető el. Én szerencsére jól keresek, sikeres vállalkozásom van. A Fiammal imádják egymást. Nap, mint nap őrlődök, hogy mit kellene tennem. Mert ugye nem szeretném, hogy a Kisfiam sérüljön, mert Ő nagyon szereti a Párom. Előre is köszönöm a válaszát! 

Kedves Levélíró!

Ha fiával imádják egymást (mármint a párja), biztosan mást is tesz, mint hogy egész nap csak fekszik. Egy dolog, amiért felnézhet rá, hogy jól bánik a gyerekkel.

Persze kevés, ha a gyermek érdekében egyszerűen csak elviseli őt, közben nyilván hatnak a családi légkörre az Ön érzelmei. Ha mindenkinek jót akar, fektessen energiát a kapcsolatba, ami hangsúlyozom, nem a párja megváltoztatását jelenti. Hanem azt, hogyan tudnák jobban megérteni egymást, hogy ne a neheztelés légköre hassa át életüket.

Próbálkozhat párterápiával, de sok más segítség is elképzelhető (például, ha vallásosak, abban a közegben is kereshetnek segítséget, de barátoknál is, persze olyanoknál, akik nem intézik el annyival, hogy "hagyd ott azt a lusta fickót"). Az ember hajlamos egy idő után belehergelni magát a másik hibáinak keresésébe, saját magát emlékezteti ezekre. Ez nagyon veszélyes dolog, ami nem jó irányba visz...

Cz. K.

2011. november 17., csütörtök

210. Hosszú ideje nem érzek örömöt

Kedves Karolina !
51 évesen már már rendben van az életem, talán olyanok is lennének akik szívesen cserélnének velem. Egészséges vagyok, van két nagyon szuper gyerekem, két gyönyörű unokám, szeretem a munkám, anyagi téren ami feltétlenül szükséges, az megvan. Nyugodt vagyok, mindig nevetek, az emberekkel azonnal kontaktust tudok teremteni. Jó pár éve elváltam,azóta nincs társam, de megtanultam így élni, nem csinálok belőle tragédiát, most ez van, reméljük lesz még másként is. Ami viszont nagyon nem stimmel: hosszú hosszú ideje nem érzek örömöt. Az elmém tudja, hogy most valami jó történik velem, de az érzéseim nem mozdulnak. Emlékeimben ott van, milyen az ha boldog valaki, de nem érzem. Erre általában az a válasz "ilyen nincs, figyeljek jobban", de hát van... Egyre nehezebb viselem ezt az érzelmi kómát, nem is tudom meddig lehet bírni :( Van erre valamiféle megoldás ?
Köszönettel:
Zsuzsa



Kedves Zsuzsa!

Az örömkészség, illetve annak hiánya olyan általános tünet, mint például a testi problémák esetén a fáradtság. Tehát ezerféle oka lehet. Kideríteni, hogy mi az, illetve orvosolni nem egy e-mail váltás keretén belül lehetséges, hanem hosszú-hosszú munka. Hiszen nem egy kapcsoló romlott el, amit csak meg kell szerelni.

Különös lehet Önnek, hogy miért nincsenek összhangban az érzelmei az objektív tényekkel, amiket felsorolt, hiszen mondhatná bárki, hogy egy ilyen embernek boldognak kellene lennie. Ám a személyiség nemcsak tudatos részből áll, hanem tudattalanból is: lehet olyan vágya, szükséglete, amivel maga sincs tisztában, de ami mégis fontos, és nem elégül ki. Ezt kideríteni valóban idő, ám nem lehetetlen, tehát azt javaslom, ne csüggedjen, és ne törődjön bele!

Cz. K.

2011. november 15., kedd

209. Lánynak születtem, de fiúnak érzem magam

Kedves Karolina!

Furcsa, nehezen behatárolható eset az enyém. 22 éves vagyok, lánynak születtem, és kiskoromban ugyan nem is érdekelt az ilyesmi, el voltam foglalva a játszással, de 7-8 éves korom óta már éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a testtel, én fiúnak érzem magam. Mégha kisgyerekként nem is tulajdonítottam neki jelentőséget, mindig is a fiús dolgok érdekeltek, fiúkkal haverkodtam, verekedtem, babákkal sosem játszottam, csak az autók és a videójátékok érdekeltek. Az öltözködésem is egyértelműen férfias, semmi női ruhadarabot nem tűrök meg magamon, szinte undorodom tőlük. Sminket sem vagyok hajlandó használni. Rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy női testben kell élnem, ezért a melleimet leszorítom, ha tehetem. Nőként nem tudnám elképzelni hogy bárkivel szerelmi/szexuális kapcsolatot létesítsek, ez taszít, így ha lenne lehetőségem rá, mindenképp férfivá operáltatnám magam.

A vonzódásom teszi ezt még bonyolultabbá, mert ugyan legjobban a feminim kinézetű fiúkat szeretem (fehér bőrű, szőrtelen, vékony, szép arcúakat), és a férfi önmagam mellé csakis ilyet tudnék elképzelni szerelmi kapcsolati partnerként, emellett elméleti síkon mégis férfiak és nők, heterók, leszbikusok és melegek, minden nem, minden identitás izgat, ha szexuális értelemben vesszük.

Ezek után felmerül bemmen a kérdés, mi vagyok én pontosan? és Mit kéne tennem, hogy ne maradjon ilyen élvezhetetlen az életem, mint most?

A szüleim nem tudnak erről, talán csak gyanítják, de elvből elutasítják az ilyesmit (tulajdonképpen mindent, ami nem olyan egyszerűen heteró, mint ők), így szinte biztos vagyok benne, hogy ha megtudnák, az nem tenne jót a kapcsolatunknak. Elmondjam vajon nekik, és ha igen, hogy fogadtassam el?

Ezen kívül, hogy ha férfivá szeretném operáltatni magam, nevet is változtatni, ezeknek mi a pontos menete, hogy és hol kell hozzá teszteket, engedélyeket szerezni?
Toni


Kedves Toni!

Valóban nem egyszerű élethelyzet az Öné, ám tudnia kell, hogy sokan küzdenek hasonló problémával - már ha problémaként fogjuk fel. Van, akinek életében ez örökös küzdelmet jelent, de nem kell, hogy így legyen: vannak olyan transzneműek is, akik boldogan élnek, akár műtét után, akár anélkül.

Hogy a szülőkkel jó-e ezt megosztani, és ha igen, mikor, arra nincs általános érvényű válaszom: egyrészt fontos, milyen volt az eddigi kapcsolatuk, mit vár, hogyan reagálnának. Másrészt az élethelyzete sem mellékes (pl. nem mindegy, van-e anyagi függés, illetve együtt élnek-e, nyilván nagyobb a tét, ha erre igen a válasz).

Javaslom, hogy első körben olvasson erről a témáról, próbáljon ismerkedni másokkal, akik hasonlóan úgy érzik, más neműek, mint amilyen testben élnek. Kiindulási pontként javaslom a transvanilla.hu oldalt. Ajánlom továbbá a Meleg Háttér telefonszolgálatot, ahol nyugodtan beszélgethet az Önt foglalkoztató kérdésekről.

(A műtét és névváltoztatás menetében nem vagyok illetékes.)
Cz.K.

2011. november 12., szombat

208. Mikor beszélgetek valakivel elképzelem ahogy megkínzom, megölöm

Kedves Karolina!
A napokban nagyon erős belső feszültséget érzek. Gyakran vagyok ideges, rossz kedvű. Olykor mikor beszélgetek valakivel elképzelem ahogy megkínzom, megölöm az illetőt, ez számomra a legijesztőbb, mert nem akarok efféle borzalmakat elkövetni soha senkivel. Gyerekkoromban is voltak hasonló problémáim, akkor a kutyámat bántottam sokat, de ez elmúlt vele szemben egy idő után, és nagyon sokáig semmi ilyen fajta érzésem nem is volt, most kezdődtek el ezek a borzasztó gondolatok tízen év után megint. Mi lehet ennek az oka? Remélem nem valami mentális zavar... nagyon el vagyok keseredve. Nagyon köszönöm a segítségét!


Kedves Levélíró!

Az ijesztő gondolatok bizonyára kényszergondolatok: ez olyan fantáziákat jelent, amiket a személy elképzel, noha saját maga számára is kínzók, szorongást keltők. Előfordulhat, hogy ez gyógyszeres segítséget igényel, ezért javaslom egy pszichiáter felkeresését. Sokan küzdenek hasonló gonddal, ez egy szorongásos probléma, és nem jelenti, hogy valóban meg fogja tenni, amit elképzel. Ugyanakkor az Ön életminőségét rontja, ezért ajánlom, hogy mindenképp forduljon megfelelő szakemberhez.
Cz. K.

2011. november 11., péntek

207. Minden apróságon elsírja magát az iskolában

Kedves Karolina!
Van egy 7 éves első osztályos fiam. Két hónapja kezdtük az iskolát. Minden jól indult, szeret járni az iskolában. A probléma az, hogy minden apróságon elsírja magát az iskolában. És ez már olyan gyakori, és olyan sokáig tart egy-egy alkalommal, hogy zavarja az órai munkát is. Mindig érzékeny volt a gyerek, és itthon is gyakran elsírja magát. De nem nagyon értem az okát. Férjemmel jó a házasságunk, van egy 5 éves öccse, akivel nincs ilyen probléma. Bár a két gyerek sokat veszekszik, és nagyobbik gyerekem gyakran mondja, hogy nem szereti a testvérét, és másik testvért akar. Én ilyenkor mindig próbálom neki elmagyarázni, hogy milyen jó dolog egy testvér, és ne mondjon ilyet. A tanárnőkkel is beszéltünk erről, és elbeszélgettem a gyerekkel. Nem tudja megmagyarázni, hogy miért sír (sokszor nagyon keservesen, és hosszan), csak annyit mond, hogy nem tudja megállni, hogy ne sírjon. Nincsennek maximalista elvárásaink v! ele szemben, mindig biztatom, ha valami nem sikerül úgy ahogyan szeretné, hogy majd legközelebb majd jobban sikerül, és nem kell mindig minden iskolai feladatnak tökéletsnek lennie. De úgy látom ő nagyon maximalista. Félek tőle, hogy lassan az osztálytársai is csúfolni kezdik ezért. Kérem segítsen. Üdv: egy aggódó anya


Kedves Levélíró!
Nehéz válaszolni, kevés a támpont, ugyanakkor sok-sok kérdés felmerült bennem. Elsőként, hogy óvodába járt-e a gyermeke, ha igen, ott volt-e hasonló probléma. Úgy tűnik, mintha eddig csak otthon és most az iskolában merült volna fel. Ha így van, vajon miért éli meg annyira másként az iskolát, mint az eddigi gyermekközösségeket? Nekem különös volt levelében, ahogy fia maximalizmusáról ír, egyben aggasztó is, mert ez azt sugallja, már két hónap után komoly teljesítményhelyzetbe került a gyerek. Nem kellene, hogy így legyen egy iskolába frissen bekerült csemetével. Egy hét éves gyermekben, ha a család is elfogadó és az iskolában sem nyomasztják túlzott elvárásokkal, fel sem merül, hogy maximalista módon meg akarjon felelni bárkinek, hanem a világ dolgai iránti spontán érdeklődés jellemzi. Abban biztosak lehetünk, hogy valamilyen felnőtt elvárást vesz magára, érdemes lenne utána gondolni, honnan származik ez.

Ami az otthoni hangulatot illeti, olyan benyomásom van, mintha a kelleténél kicsit kevesebbet tudnának egymásról. Miért szeretne másik testvért a fia? Mit jelent, hogy szeret járni az iskolába (első ránézésre az ezt követő mondat ellentmond ennek)? Férje hogy látja, vajon mi a fiú problémája - azonos az álláspontjuk ebben?

Azt, hogy pontosan miért sír annyit, valószínűleg tényleg nem tudja fia, ezért nem tudja elmondani sem, ezzel együtt érdemes lenne sokat, ráérősen beszélgetni vele, hogy árnyalódjon a kép: hogyan is érzi magát a bőrében, mit hogyan él meg, mi zajlik a lelkében. És ne féljen a negatív érzéseket is elfogadni! Ha például testvérére panaszkodik a fia, tehesse meg, lehessen dühös is, ne próbálja rögtön lebeszélni erről, és azt várni, hogy fia is meglássa a testvérkapcsolat jó oldalát. Gyanítom, hogy a sírás azért tör elő, mert ez a leginkább (egyetlen?) megengedett formája a negatív érzések kifejeződésének. Találják meg a módot, hogy a harag, düh, irigység stb. is meg tudjon jelenni. A viselkedésben persze támasztani kell bizonyos korlátokat, pl. nem verhetik laposra egymást a gyerekek, de az érzés kimondása, esetleg a kispárna elpáholása miért is lenne tilos? Ne féljen, ettől nem lesz belőle rossz ember, az érzelmek elfojtása azonban okozhat később nagyobb gondokat.
Cz. K.

2011. november 10., csütörtök

206. Borzasztó dolog a hűtlenség, mégis azt érzem meg kell történnie

Kedves Karolina!
Problémám lelki jellegű,vagyis a vággyal kapcsolatos. 8 éve kiegyensúlyozott kapcsolatban élek, de ugyanennyi ideje ismerek egy férfit-munkámból adódóan-akivel kölcsönösen vonzódunk egymáshoz. Mindketten vágyunk a másikra,de neki családja van,és én is abszolút hűséges típus vagyok. Vmiért mégis kísért engem,sokszor gondolok rá,álmodok vele és vágyakozom utána.Több alkalommal majdnem megtörtént a dolog,de vmiért eddig nem került sor rá. Tudom,h borzasztó dolog a hűtlenség,mégis azt érzem,vmiért meg kell történnie,h legalább egyszer vele lehessek.Nagyon kedvelem,szinte plátói szerelmet érzek iránta. Egyszerűen nem tudok magamon uralkodni,pedig számolok a következeményekkel. Részéről sem lenne akadálya a dolognak. Mit tegyek? Próbálom elfojtani ezt az érzést évek óta,de nem sikerül.
Köszönöm válaszát!


Kedves Levélíró!

Anélkül, hogy erkölcsileg ítélkeznék, el kell mondanom, a vágyott férfiben valószínűleg éppen az a legvonzóbb, hogy tiltott gyümölcs, és olykor könnyebb valaki után vágyakozni, akivel nem alakult ki párkapcsolat, mint megkeresni a mindennapokban a jól ismert partnerben az újabb és újabb érdekességeket, amik nem olyan látványosak, amikhez mélyre kell ásni. Azt gondolom, ha megtörténne a dolog, ahogy írja, utólag nem biztos, hogy azt érezné, megérte. Viszont minél tovább vágyakozik utána, és mond ellent a csábításnak, annál inkább elhiszi, hogy valami igazán értékesről marad le. Összességében azt hiszem, Önt a titok, a tiltás, a vágyakozás maga vonzza. Valamilyen izgalomra mindenkinek szüksége van, csak nem mindegy, miben találja azt meg. Kívánom, hogy találjon egy másik területet, ahol megélheti ezeket a vágyait.
Cz. K.

2011. november 8., kedd

205. Rettegek attól, hogy valamiért nem lehet gyerekem

28 éves nő vagyok és a férjemmel szeretnénk gyereket. Azért kérném a tanácsát, mert mióta a "tettek mezejére" léptünk, rettegek attól, hogy valamiért nem lehet gyerekem.

Tisztában vagyok azzal, hogy mindenhez idő kell,és szerintem nincs olyan ember, akiben egy kósza gondolatként fel ne merülne ez az eshetőség, de valamiért mégsem tudom kiverni ezt a gondolatot a fejemből, és kezd kissé túlnőni rajtam.

Van persze, mikor viszont azt érzem, hogy "semmi sem állíthat meg", de ezek csak pillanatnyi boldogságfoszlányok és nem túl tartósak.

Az okát csak sejtem:
A szüleim még pici koromban elváltak, ezt az időszakot leginkább a nagyszüleimnél töltöttem. A szüleim más városban laktak (az idősebb testvérem anyukámmal). Végül iskoláskoromban kerültem vissza anyukámhoz, ám ez se tartott sokáig, mert a következő tanév előtt anyukám meghalt. Utána vissza a nagyszülőkhöz, aztán apukámhoz és az új családjához, új testvérekkel. Egyszóval nem volt könnyű gyerekkorom.
Mit tanácsol, mit érdemes tennem, hogy ezen túl tudjak lépni?

Válaszát előre is köszönöm
Zs.


Kedves Levélíró!

Azt javaslom, ne úgy tekintsen a gyermekvállalásra, mint személyes teljesítményre, inkább úgy, mint ajándékra, amit elfogad az ember. Igen, vannak bizonyos előfeltételei annak, hogy teherbe essen az ember (a szexuális élet), ám van, akivel azonnal megtörténik (direkt nem úgy írom: sikerül - ez nem az ember sikere), van, akivel kicsit később, ismerek párokat, akiknek hat-hét évet kellett várniuk, majd mindenféle beavatkozás nélkül jött a gyerek, nem lehet tudni, miért pont akkor. És kár tagadni: van, akinek nem jön. Az orvostudomány persze sokat dolgozik rajta, hogy segítsen teherbe esni azoknak, akiknek valamiért lassabban megy, de az orvosok is tudják, csak bizonyos mértékig látunk bele ezekbe a folyamatokba. Sokaknál nem találni testi okot, akiknél nem jön gyermek, míg olyanról is lehet hallani, aki orvosi tudás szerint nem eshetne teherbe, mégis megtörténik. Én abban látom a megoldást, hogy elfogadjuk, nincs teljesen a kezünkben ez a kérdés. Lehet ezt akár tudományos, akár vallási oldalról közelíteni, mindkét út ugyanoda vezet. Nyugodtan tegye le ennek a terhét, mert nem Önnek kell produkálnia magát ahhoz, hogy jöjjön a baba. Várja nyitottan, és örüljön neki, ha majd jön.

Cz. K.

2011. november 7., hétfő

204. Félek, hogy elvesztem az önkontrollomat

Kedves Karolina!
Örülök, hogy rátaláltam az Ön oldalára, remélem, valamilyen szinten tud segíteni nekem. Gyerekkoromban ért pár lelki megrázkódtatás, talán emiatt alakultak ki a mostani problémáim. Apám gyakran fogyasztott alkoholt, gyakoriak voltak a családi veszekedések, s olykor verekedések is. Az egész család megszenvedte az akkor történteket, s anyám, a testvéreim mind túllendültek ezeken a dolgokon az évek során. Ez több, mint 10 éve történt, bennem néha-néha felelevenednek még az emlékek. Úgy érzem, bennem maradnak ezek a dolgok, s félek is kapcsolatokat kialakítani az emberekkel. Jó pár éve nehezen kezelhetőnek nevez édesanyám, s ezt én is észrevettem magamon.Gyakoriak az ok nélküli hangulatingadozásaim, alvászavarokkal küzdök néha, s általában levert s rosszkedvű vagyok, fáradt és magasabb az alvásigényem. Gyakran előfordulnak szinte ok nélküli dühkitörések is, amiket nem tudok irányítani. 15 évesen öngyilkossági kísérletem is volt, a lehangolt, depresszív fázisaimban gyakran előjönnek ilyen szuicid gondolatok. Olykor-olykor kibillenek ebből az állapotból, olyankor szinte eufórikus örömérzet kap el, szétvet az energia, nehezen tudok egyhelyben maradni.

Ilyenkor sokkal nyíltabb vagyok, rengeteget beszélek. Félek, hogy elvesztem az önkontrollomat, irracionálisnak tűnő ötletek és gondolatok törnek rám ilyenkor. Ezek csak töredékei azoknak az érzéseknek, amelyek végigkísérik az életemet pár éve. Nemrég felkerestem egy pszichiátert, aki egy pszichológushoz irányított elbeszélgetésre, nála november végéra kaptam időpontot. Az ambuláns lapomra azt írták a diagnózis részhez, hogy "disztímia" vagy "egyéb bipoláris affektív zavar". Ön szerint melyiknek lehet nagyobb a valószínűsége?

Köszönöm szíves segítségét.
Üdvözlettel: Ketrin



Kedves Ketrin!


Bevallom, csodálkozom a kérdésén, hiszen Ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy pszichés segítséget kap. A személyes beszélgetés és diagnózis felállításához képest kevésbé megbízható, amit egy levél alapján mondhatok. És semmiképp nem szeretnék állást foglalni abban, melyik diagnózis illik Önre, ez teljesen szakszerűtlen lenne egy levél alapján.

Általánosságban: a disztímia enyhe, elhúzódó depressziót jelent, bizonyára a megnövekedett alvásigény, fáradtság, lehangoltság miatt merült fel. A bipoláris zavar pedig a hangulati ingadozásokra utal, hogy olykor eufórikus örömérzet tölti el. Tudni kell ezekről a diagnózisokról, hogy ezek skatulyák, de valójában minden ember, minden élethelyzet más. Így hát Ön (vagy más) állhat valahol a kettő között, az állapota eshet olykor az egyikhez, olykor a másikhoz közelebb.

Ami igazán fontos, az nem a címke, hanem hogy igénybe vegye a pszichológus segítségét, és javuljon az életminősége.

Cz. K.

2011. november 4., péntek

203. Férjem feladta a kemoterápiát, nem tudom feldolgozni

Végét érzem mindennek, férjem súlyos betegségei ellenére erös voltam, rákos daganatok, agyi infarktus stb. Most ö feladta a kemoterápiát, ez nekem a vég, nem tudom feldolgozni, én tartottam benne az erőt, reményt és ennyi. Ezek után úgy érzem, senki vagyok, semmihez nincs kedvem, szoba sem áll velem, ez nagyon fáj, kedvem sincs élni, annyi minden jár a fejemben, mi tévő legyek, az biztos, nem soká bírom így.

Kedves Nelli!

Nagyon nehéz a helyzetük, mert egy ilyen súlyos betegségre többféleképp lehet reagálni: lehetséges reakció a küzdés és az elfogadás is. Önök most különböző stádiumban vannak, míg Ön aktívan tenne, a férje a belenyugvás fázisába lépett. Ha képesnek érzi magát rá, próbáljon mellette állni ebben is, most ebben segíthet neki! Ha ő már nem fogadja el a kezeléseket, használják fel minél értékesebben az időt, beszélgessenek, éljenek át minél több jót. Kár lenne hadakozással tölteni ezt az időszakot. Ha megérzi a férje, hogy elfogadja az ő lelki állapotát, azt gondolom, ismét szóba fog állni Önnel.

Érdemes lenne Önnek is segítséget kérni, javaslom Magyar Hospice Alapítvánnyal való kapcsolatfelvételt, ha eddig még nem történt volna meg, ott testi-lelki segítséget is kapnak mindketten.

Cz. K.

2011. november 2., szerda

202. Két és fél éves kisfiam kimeríti a hisztis gyerek fogalmát

Két és fél éves kisfiam már-már kimeríti a hisztis gyerek fogalmát. Bármi baja van.ha csak inni kér azt is órdítva teszi. Szó szerint az egész napját átnyávogja. Ha valamire nemet mondok,képes hányásig sírni. Ezenkívül nem alszik este vagyis rengetegszer fel van,nem tudom elérni,hogy lerakja a cumit,de a rendeset nem a játszó cumit. A mai napig abból iszik. Már szobatiszta volt,de egyik napról a másikra elkezdett bepisilni, így muszáj voltam rá visszaadni a pelenkát. Nem marad el senkivel,nem alszik senkivel csak velem. Az idegenekkel és azokkal akiket nem napi szinten lát morog, ordít. Hiába kedvesen közelítenek hozzá. Mindenki azt mondja ilyen gyereket még nem látott. Nem hagyunk rá mindent,de semmi sem működik nála! nem tudom milyen taktikát próbáljak ki nála,mert ez így nem lesz jó. Imádom de már engem is kikészít az egész napos ordítás idegileg, és már nekem sincs türelmem hozzá. Van erre valami taktika vagy próbáljam meg a kőkemény szigort! Kérem segítsen,mert ez így nem jó se neki se nekünk, főleg, hogy mindenkitől csak az okoskodást és a letolást hallgatjuk a férjemmel. Előre is köszönöm! Tisztelettel: Erika

Kedves Erika!

Miért furcsa, hogy egy két és fél éves gyermek bepisil és cumizik? Mindkettő teljesen normális viselkedés ebben az életkorban. Ahogy az is, hogy a dackorszakban lévő gyermek érvényesíteni szeretné az akaratát. Nem, nem javaslok vasszigort, azzal semmit sem érne el.

Levelét olvasva az volt a benyomásom, hogy az Ön számára meglehetősen fárasztó odaadni azt az időt, energiát, amit gyermeke igényelne. Nem tudom, mennyi segítsége van, tud-e feltöltődni. Azt javaslom, próbálja ennek lehetőségét megteremteni, hogy kisimult, kipihent anyát kapjon néha vissza a fia. A gyermek megérzi, ha le akarják rázni, azt szeretnék, hogy lehetőleg minden rendben legyen vele, ne zavarjon sok vizet.

Talán éppen erre reagál a sok nyávogással, hisztivel, ordítással. Ez akkor fog csökkenni, ha nem taktikákban gondolkodik, hanem nyugodt, ráérős figyelemmel fordul felé. Természetesen visszajelezheti, ha valami nem tetszik Önnek, például mikor ordítva kéri a vizet, miközben odaadja, megjegyezheti, hogy hallja ám akkor is, ha halkan mondja. És persze dicsérje meg, ha valamit nem ordítva kér, mondja el, hogy mennyire örül ennek. Általában is előrevivőbbnek tartom a dicséretet, mint az elégedetlenkedést, ami rossz hangulatot szül az egész családban.

Cz. K.

2011. október 26., szerda

201. Apám mindenért engem hibáztat!

Kedves Karolina!
Problémám már régen kezdődött, de most úgy érzem, nem bírom elviselni a súlyát. Apukámmal van a problémám. Nagyon nehezen jövünk ki egymással, ami nagyon összetett dolog. Elég gyakran vannak dühkitörései, olyan dolgokat csinál, amit normális ember nem, például elégette a csizmámat, felbontogatja a leveleimet, stb. Ha valamit kedvesen próbálok elmagyarázni neki, hogy hogyan csinálja, vagy nem jól csinálja, akkor rendszeresen kiabál velem, meg durva dolgokat mondd. Hibáztatni nincs jogom ezért, mert árvaházban nőtt fel, nem volt egyszerű élete.

A történet a következő: anyukám öccsének volt az iskolatársa középiskolában, és a nagyszüleim befogadták, sajátjukként szerették, mindent megadtak neki a 4 saját gyerekük nevelése mellett, ami nem kis dolog. Feleségül vette anyukámat. 22 éves vagyok, de soha szeretettel közeledni felé nem láttam. Kihasználta, megcsalta, lekezelően bánt vele, kiabált... Tavaly novemberben autóbalesetben meghalt anyukám, az autót én vezettem, de nem én voltam a hibás, ez be lett bizonyítva a hatóság által is. 

Apukám úgy gondolja azóta is, hogy ha akartam, el tudtam volna kerülni a balesetet. Minden házimunka az én nyakamba szakadt azon túl, hogy elvesztettem egy nagyon szerető, gondoskodó anyát, akire tényleg sosem lehetett panaszom. Apukám semmit nem segít a házimunkában, csak kiabál, ha valamit nem csinálok meg. Amellett, hogy egyetemen tanulok, a férjemmel építkezünk, és besegítünk a gazdaságban, ez nem kis feladat. Sajnos, amíg a házunk nem lesz lakható, addig ez a legolcsóbb megoldás, ahol lakhatunk. 

A kérdésem az lenne, hogy ezt a helyzetet hogyan viseljem el, amíg itt kell laknunk, mert a férjem, és remélhetőleg születendő gyermekeink érdekében nem szeretnék, ha idegileg tönkre mennék. Az alap problémán csak a költözés változtat, ami talán jövő nyáron lesz esedékes. Addig is léteznek valamilyen módszerek, amikkel az ember tud lazítani, vagy egészséges maradni lelkileg? (Nyugtatót szedni nem szeretnék)


Kedves Levélíró!
Mivel megváltoztatni bizonyára nem fogja az apját, legjobb, amit tehet, hogy igyekszik (a lehetőségekhez képest) kerülni őt, illetve semlegesen reagálni, ha Önbe köt. Ezt nehéz megtenni, de van egy kulcs hozzá: ha tudomásul veszi, hogy olyan, amilyen, ez nem magán múlik, és hogy az ő érzelmeit csakis a sajátjai, amiket Önnek nem kell átvennie. Amikor érzelmileg bevonódunk egy vitába, abban mindig benne van, hogy valamilyen hatást el akarunk érni, ha mást nem, hát azt, hogy a másik fél lásson rá, nincs igaza. De az apja nem fogja belátni, hogy lehetetlenül viselkedik, így a helyzet megoldása, ha Ön nem is akarja rávezetni. Tudomásul veszi, hogy az van, ami, és igyekszik lerövidíteni az elkerülhetetlen találkozásokat.

Nagyon jó hír, hogy nem ő az egyetlen ember a környezetében, hanem ott a férje, és az is jó, hogy van kilátás az elköltözésre.

Édesanyja halálát nem tudom, mennyire dolgozta fel: nagy teher lehet, hogy ilyen körülmények között vesztette el. Ha úgy érzi, ebben segítségre szorul, erről érdemes beszélgetni szakemberrel.
Cz. K.

200. A megoldás szerinte az lenne, ha elég pénze lenne az újrakezdésre

Kedves Karolina!

Tanácsát szeretném kérni mert úgy érzem, hogy minden igyekezetem(és családomé) ellenére nem tudok segíteni a nővéremnek.Tudom hogy ilyen esetben a szóban forgó személlyel kellene beszélni,és neki kell(ene) segítségért fordulni, de éppen ez a probléma. Nem akar, illetve nem tesz annak érdekében semmit, hogy változzanak azok a körülmények melyektől szenved. Szociális munkásként dolgozom, és lassan 3 (!!!) éve próbálom mozdítani ebből a stagnálásból, és mindig azon a ponton ahol cselekednie kellene , visszalép, bagatellizál,hárít(!) vagy olyan kibúvókat keres amivel mást lehet okolni. Ez mára már olyan hatalmas terhet ró önmagára és már az egész családra,hogy komolyan aggódom. A problémája röviden: 35 éves, van egy felvállalatlan párkapcsolata amiről csak Én tudok.. Életvitelszerűen ott is él,( itthon úgy tudják "csak egy barátnőjénél van") hétvégenként jár haza, nem dolgozik, az anyja! segíti , fizeti a lakáshitelét,Én pedig minden hétvégén kint tartom a vízből...Mert mindig azon aggódik,siránkozik olykor dühöng hogy mennyire rossz neki, milyen sok hitele van( egyet sem fizet,mindent az anyja..)milyen rossz az élete, kilátástalan minden, és hogy nem érzi hogy ennek valaha vége lesz. De eddig még egy komoly lépést sem tett annak érdekében hogy változtasson, csak elköltözött , fogalmam nincs mit csinál ott abban az 5 napban amit távol tölt, és alkalmanként eljár az anyjának "segíteni" a munkájában.( Vállalkozó) Ez már több éve így megy. Édesanyámon rengeteg teher van, Apám rokkant nyugdíjas, ő sem érti miért nem dolgozik a nővérem, és Én is besokalltam már ettől a helyzettől. Érzelmileg labilis, gyakran fogyaszt alkoholt,nem látja reálisan a dolgokat, de mindig siránkozik rajtuk, meg azon hogy ő hogy elrontotta. Azt sem érzi bajnak, vagy legalább is nem vállalja hogy rendszeresen! fogyaszt alkoholt.( többször előfordul hogy próbálja tit! kolni, l etagadja, vagy elrejti..) De a megoldás szerinte csakis az lenne, ha elég pénze lenne az újrakezdésre. De miért nem tesz érte? Szakmunkás végzettséggel rendelkezik, és azzal takaródzik, hogy érettségi nélkül nem tud hová menni dolgozni. Az anyám próbálta bevonni a saját munkakörébe,ami nem végzettséghez kötött de abszolút nem érdekli, nem veszi komolyan. MI A MEGOLDÁS? Mindenki tart az érzelmi reakcióitól, azt érzem hogy Anyámnak is fogy az ereje, túl sok neki is minden tekintetben. A nővérem nem bízik senkiben, szerinte egy pszichológus neki nem tud segíteni. Óriási képzavart érzek az ő gondolkodásában, és nem tudom mi lenne a megfelelő a számára, de ebben a helyzetben amiben él saját magát teszi kiszolgáltatottá , és épp attól szenved hogy Ő mennyire kiszolgáltatott...Tisztában vagyok vele, hogy neki kéne megtenni a lépést, már arra is hajlandó volnék hogy elmegyek vele valahova, hogy csináljuk együtt,! de állandóan kibúvót keres! A szüleinket sok mindenben hibáztatja, és nem fogja fel hogy a felnőtt kor már nem a gyermek vagy kamaszkori sérelmek színtere. Felelős önmagáért és a cselekedeteiért, de ha felvállalom a véleményem és próbálom közölni vele mit csinál rosszul, egyből beblokkol,kitér vagy veszekszik velem, vagy engem is szidalmaz. Kérem, ha van ötlete írjon... Nagyon elkeserítő a helyzet, Én segíteni szeretnék neki, mind azon vagyunk, és gyakran támadásnak veszi, vagy megsértődik. De ez így nem állapot.Segítségét előre is köszönöm...


Kedves Levélíró!

Részletes leírásából úgy gondolom, még tanulnia kell határozottabb határt húzni aközött, mi az Ön, és mi a nővére problémája. Nem közönyösségre biztatom, az embernek van bizonyos felelőssége a rokonaival szemben, ám fontos tisztában lennie azzal, hogy nővére életének vezetése elsősorban az ő felelőssége. Ön éppen azt kifogásolja, hogy ezt ő nem vállalja fel: nem baj, a felelősségek szétválasztását kezdheti Ön. Például azzal, hogy világossá teszi, mi annak a segítségnek a határa, amire Öntől számíthat, és milyen saját erőfeszítéshez köti ezt. Nyugodtan megteheti, hogyha testvére nem tesz önmagáért, akkor Ön sem sokat tesz érte, ám ha ő felelősséget vállal, akkor Önre is jobban számíthat. Nővérének joga van arra is, hogy használva a segítő kezet összeszedje magát, és arra is, hogy tönkretegye életét. Ha megszületik Önben az elfogadás ezzel kapcsolatban, sokkal hatékonyabban fog tudni segíteni neki.

Általában sok rejtett előnye van a családtagok számára, ha van egy fekete bárányuk. Tudatosan csak a hátrányait élik meg (például az anyagi áldozatokat), ám tudattalanul mégis segítik benne maradni ebben a helyzetben. Ha jót akar magának és nővérének, ne tegye ezt! Hogy szülei hogyan viszonyulnak lányukhoz, megint más kérdés, erre Önnek kevés hatása van, legfeljebb jó példával járhat elől.

Cz. K.

2011. október 24., hétfő

199. Hogyan tudnám legyőzni önmagamat?


Jó estét kívánok!

Kérdésem: ez most OCD? 
(Obsessive Compulsive Disorder -Kényszerbetegség) Hogyan tudnám legyőzni? Mert néha úgy érzem megőrülök. A helyzet az hogy az életem során többször voltak olyan helyzetek, amiktől egyszerűen képtelen vagyok szabadulni. Folyamatosan ragodom es szorongom bizonyos dolgokon.

Legutóbbi eset, az egyetemen csinaltam valamit a szamitogeppel, es nemtudok szabadulni a gondolattól hogy kárt okoztam a szaktársam munkájában. A rendszergazda mondta, hogy nem okozhattam bajt, maga a szaktarsam megerősítette hogy minden rendben es mégis. Kényszeresen ragodok hogy valami rosszat csináltam és, hogy majd a többiek mit szólnak ehhez. 

A gond az hogy a szorongas nagyban kihat a magánéletemre es a tanulmányaimra sem tudok úgy koncentrálni, ahogy azt kéne, ezáltal még csak erősödik a szorongas es a depresszió. Van kiút ebből a helyzetből? Pszichiáternél jártam már, antidepresszanst szedek, valamint most elkezdtem jarni egy viselkedes terapiai csoportba. A baj hogy a helyzetem nem oldodott meg vegleg sajnos. Azt sejtem hogy ezen csak en vagyok kepes valtoztatni de van kiút? Mert elegge felek hogy igy maradok. Válaszát köszönöm

Kedves Levélíró!

Ha gyógyszert szed és terápiára jár, legyen türelmes, és várja meg, amíg ezeknek jelentkezik a hatása. Valószínűleg sok munka és idő lesz.

Ami a konkrét kérdését illeti, ez OCD-e? Őszintén szólva, ha már két szakember foglalkozik Önnel, nem tudom, miért engem kérdez, mindenesetre a leírtak alapján nem az. (Ha ilyen diagnózist kapott, bizonyára más tünetek alapján, ami levelében nem szerepel.) Kényszercselekvésekről egyáltalán nem ír, az Önt kínzó gondolatok pedig más jellegűek, mint az OCD-ben, mert nem énidegenek, ahogy szakszóval mondjuk. Inkább eleinte reális, saját gondolatok ragadnak meg Önben: olyasmi, ami másnak kis, átmeneti szorongást okoz, Önben tartósan fennmarad. Kétségtelen, ez is szorongásos zavar, és van benne kényszeres jelleg, de nem klasszikus OCD (hangsúlyozom: a leírása alapján).

Cz. K.

198. Kisfiam,jól tanul, értelmes,de megint a magatartására van panasz

38 éves nő vagyok 7 éves kisfiammal kapcsolatban szeretnék kérdezni öntől.Kisfiam örökbefogadott gyermek,régóta vártuk(11 évig)nagyon boldogok voltuk a férjemmel amikor megkaptuk őt.Annyi kudarc után.

Kiskorában sokat betegeskedett, sőt mondhatom állandóan beteg volt (légúti infekciók).
10 Hónapos korában fordult elő először hogy mászás közben elcsúszott megijedt és nem vett levegőt,lekékült lebukott a feje, néhány pillanatig tartott,aztán minden ment tovább és ez többször is előfordult. 

Elvittük fejlődésneurológushoz megijedtem hogy talán epilepsiás,de ő megnyugtatott,hogy ez hiszti, negatív emócióra reagál így, ez nem nem betegség kb 3 éves kora körül ez elmarad.Így is volt, aztán óvodába került és jött a verekedés.Állandóan panaszkodtak rá az óvodában hogy verekszik, óvónők, szülők, minden nap a büntetőszéken ült az óvodában.Minden nap elbeszélgettünk vele, megfogadta nem verekszik,de sajnos legtöbbször megismétlődött a verekedés,itthon szeretjük, jutalmazzuk ha jó,megdicsérem kap valamit ha jó ha nem verekedik,mindig visszük magunkkal mindenhová,de olyan nehéz örömet szerezni neki,sokszor morog,senkit és semmit nem szeret, úgy érzem mindent megteszünk érte.Elvittük a nevelési tanácsadóba tavaly, 7 hónapig jártunk oda velünk kettőnkkel(férjemmel és velem) is többször elbeszélgetett a a pszichológus nagyon kedves hölgy, mondta nincs különösebb probléma ami miatt aggódnom! kéne,jó képességű a gyerek,egy átlagos családot lát, nem fejlődött ki az önuralma és így reagál a konfliktusokra és kisebbségi érzése van mert vékony testalkatú( 7 ÉVES ÉS 18 KG) mindig erős és bátor szeretne lenni,ne okoljam magam.Most elsős a kisfiam,jól tanul, értelmes,de megint a magatartására van panasz.Ha olyan kedve van,nem dolgozik egész órán, elmondja hogy a fél osztályt nem szereti, pedig azt mondja a tanítónő a képességei alapján a legjobbak közt van.

Itthon is előfordul hogy ha nem fogad szót, akkor megbüntetem, nem mehet el az unokatestvéréhez játszani,nem viszem el kirándulni a megígért helyre.Sajnos előfordult mostanában hogy nekem jön ha megtiltok valamit,néha mások előtt is.Elvagyok keseredve,úgy érzem kudarcot vallottam mint anya.Nagyon bánt ez a helyzet.Válaszát előre is köszönöm.


Kedves Levélíró!

Először is tudnia kell, hogy nehezebb helyzetben van, mintha nem örökbefogadott lenne a gyermeke. Hosszan ecsetelhetném a szempontokat, hogy miért: benne van ebben a sok évi várakozás, ami alatt folyamatosan növekedett a „tét” (hogy tökéletes szülőnek kell lenni, hiszen talán ez az egy lehetőségük van), a gyermeke fokozott sérülékenysége, aki az anyaméhben bizonyára nem ideális miliőben cseperedett, és még sok egyéb. Mindenesetre azt mondhatom, Önöknél ugyanúgy előfordulhatnak nehézségek, problémák, mint más családokban, ehhez ugyanannyi joguk van, és nem kell tőle jobban megijedni.

A büntetésről írt konkrétan: ezzel kapcsolatban azt tanácsolom, sose legyen váratlan a büntetés, tehát egy egyszer megígért programot ne vonjon vissza, amiért közben történt valami. Inkább próbáljon olyan büntetést előre beígérni, aminek valóban értelmes összefüggése van a viselkedéssel. (Például, ha összekoszol valamit, neki kell kitisztítani.) Ez ne is büntetés legyen, inkább tanítás a következmények vállalására. Kifejezetten kerülném az örömteli programok megvonását. Ha fia egyébként is kissé érzékenyebb, zaklatottabb, nagy szüksége van ezekre, a közös kirándulásból, az unokatestvérrel való játékból töltődik. Ellenben az, hogy az osztály jelentős részét nem szereti, arra utal, hogy van valami probléma, ami megoldásra vár, és amiben az Önök segítségét igényli. Próbáljon ennek beszélgetésekben (amire a közös kirándulás éppen jó alkalom lehet) utána járni, vajon mit él meg az iskolában, miért nem szereti őket. Talán fél tőlük? Valamilyen rossz élménye volt? Ha az derül ki, kevés a jó élmény, a siker, érdemes lenne más irányba nyitniuk: olyan tevékenységet kezdeni, amiben ügyesnek élheti meg magát a gyermek. A lelki feszültségeket pedig a gyermekpszichodráma segíthet feloldani. Kevés az információm ahhoz, hogy megítéljem, felmerülhet-e az iskolaváltás lehetősége, mindenesetre a büntetőszék említéséből azt gondolom, eleget viselt már fia egy inkompetens intézményben…

Ami az Önre támadást illeti: ezt a leghatározottabban állítsa le, lefogva a gyermeket közölje vele, hogy ezt nem szabad.

Cz. K.

2011. október 21., péntek

197. Mit tehetnék, hogy felszabadultabb legyek?

Egy ideje úgy érzem, hogy nem találom önmagam, gyakran szorongok, és bizonytalanul érzem magam. Az általános iskolában és a gimnáziumban is végig kitűnő tanuló voltam, ezért sokat tanultam, és nem mertem bulizni menni sem, mert féltem azon múlik majd ,hogy rosszabbul sikerül a dolgozatom. Alapvetően szeretek beszélgetni, segíteni táborokban, a többiek szerint is mosolygós vagyok.. de belül bizonytalan miért szorongok folyton, és bizonytalanítom el magam a fontos helyzetekben.

A szüleim állandóan a barátnőimhez hasonlítottak a jegyek szintjén, mert azt gondolták, így ösztönöznek majd, de nekem mérgezte a barátnőimmel való kapcsolatomat.


Lassan 22 éves leszek, az egyetem is jól megy, de úgy érzem, félek a magam egykorúaktól, mert én nem tudok laza lenni. De a sok tanulás után is bizonytalan vagyok, és lerontom a vizsgáimon a jegyemet az idegeskedéssel. A barátommal már több mint 3 éve alkotunk egy párt, ő mindig megnyugtat engem, de nem akarom folyton őt terhelni ezzel a problémával.
Mit tehetnék, hogy felszabadultabb legyek?



Kedves Levélíró!

Levele alapján a szorongás elsősorban a társas helyzetekre vonatkozik. Nagyszerű, hogy ezzel együtt is párkapcsolatban él, ami már három éve tart! És az is jó kezdés, hogy szorongását nem mufurcsággal leplezi, hanem így is kedves és segítőkész. Ami a lazaságot illeti: annak, hogy feloldódjon, leginkább az a módja, hogy keres valami olyan csoportot, közösséget, társaságot, ahol van mód (például elég idő és türelem) arra, hogy fokozatosan felszabadultabbá váljon. Javaslom, keressen olyan csoportot, amiben valamiért bízik, hogy őszinte visszajelzéseket fog kapni. Ha esetleg vallásos, lehet ez egy vallási közösség, de lehet önismereti csoport is, ahol nyugodtan tud beszélni érzéseiről, hiszen a többiek is azért vannak ott. Ha valahol már megtörtént ez az oldódás, a következő helyzetben könnyebb lesz. Mindez persze idő kérdése is, apró lépésekben történik.

Cz. K.

2011. október 20., csütörtök

196. Mindenki hazudik, de én magamnak is

Következő lenne a problémám: hazudok. Azzal tisztában vagyok, hogy mindenki hazudik, de én magamnak is. Azzal álltatom magam, hogy nem is vagyok én olyan rossz ember, pedig de. Mindenkit becsapok. Képtelen vagyok szeretni. Illetve ez így nem pontos. Nagyon tudok szeretni, de csak nagyon kevés embert. Voltam vagyok szerelmes is. A szerelmem, aki elhagyott ugyan, úgy notórius hazudozó volt, mint én, csak kevésbé rutinos és intelligens, ezért mindig rájöttem. De ezzel is becsaptam magamat. Elhanyagoltam, úgy voltam vele, 3 éve együtt vagyunk, megszereztem, az enyém, már senki nem veheti el tőlem. Ez is önámítás volt, felsőbbrendűségérzés, blődség. Tudom, elé összetett a gondom. A pénzemet is az emberek becsapásából szereztem, úgy, hogy még csak észre sem vették. Kihasználtam azt, hogy bár nem vagyok közel sem zseni, nagyon jó manipulátor vagyok. Ezzel már felhagytam. Pénzem így nincs pszichológusra, ezért kérném, próbálja meg elmondani, hogyan tudnék megváltozni. Annak okát régóta keresem, hogy miért vagyok ilyen, alapvetően nincs oka, legalábbis nem találtam. Talán csak ebben vagyok jó, minden mást feladok. Igen, egy gyenge pöcs vagyok, de változni akarok! Kérem segítsen


Kedves Levélíró!

Levele alapján az a benyomásom, Ön számára az a lehetőség a legijesztőbb, hogy átlagos. Ezért képes egyszerre ravasz manipulátornak, és aljas gazembernek érezni magát. Miközben azon tépelődik, mennyire rossz ember, élvezi, hogy foglalkozhat magával, és szinte mindegy, milyen: jó vagy rossz, lényeg, hogy az nagyon-nagyon legyen. A maga számára is megkönnyebbülés lenne, ha találna valami külső célt, bármi olyasmit, aminek Ön szerint értelme van, és energiájának egy részét arra szánná. Egy-két év múlva visszanézve jó érzés lesz, hogy alkotott valami Önön kívül eső dolgot.

Cz. K.

2011. október 19., szerda

195. Úgy érzem mindig kell, hogy valakitől függjek, valakihez tartozzak

30 éves nő vagyok egyedül nevelem majdnem 4 éves kislányomat ( édesapja elhunyt balesetben ). Szüleimmel élek jelenleg, munkát keresek. Nem érzem magam erős, önálló, talpraesett nőnek magam. Úgy érzem mindig kell, hogy valakihez függjek, tartozzak. Nem rég véget ért egy kapcsolatom, együtt is éltünk, de sokat hazudott nekem, amik utólag kiderültek. Nem egy harmadik személy miatt, hanem anyagi téren. Nem bírtam már bízni benne és újra haza költöztem a szüleimhez, nincs saját lakásom, sajnos, megint a szüleimre vagyok szorulva. A volt párommal tartjuk a kapcsolatot, és borzalmasan hiányzik a régi életem és valahol ő is. A lányomhoz mindig kedves volt, csak ne lettek volna ezek a hazugságok...

Szívem szerint újra visszamennék, de nem tudom hogy újra nem-e hazudna nekem. A lányom most itt kezdte el az óvodát, jól érzi magát, de neki is hiányzik a volt párom. A szüleimnek nem mertem elmondani, hogy mit is érzek most. Tudom, hogy ki"buknának". Haragudnak ők is a volt páromra, hogy sokat hazudott. Ő azt mondta soha többé nem fog semmit elhazudni, de erre mi a biztosíték? Tanácstalan vagyok és itt ez a helyzet, hogy hiába kérek Öntől segítséget, ezt nekem kell eldönteni..
Furcsán hangzik, de Ön mit tenne? Köszönöm előre is a válaszát!


Kedves Levélíró!

A munkanélküli fázis (ami reméljük, minél hamarabb megoldódik) és a rosszul végződött kapcsolat bizonyára nem tesz jót az önbizalmának, ezért talán a reálisnál sötétebben is ítéli meg a helyzetét. Arra a kijelentésére gondolok, hogy nem tud kapcsolat nélkül meglenni. A legjobb, amit tehet, ha egy ideig kipróbálja, milyen is az, és csak akkor megy bele a következő párkapcsolatba, ha már megerősödött: anyagilag és önbizalmában is.

Ami a volt partnert illeti, ha maga miatt nem is lenne óvatos, gondoljon a lányára: vajon ő olyan pótapát érdemel, aki megbízhatatlan, és hazudik fontos kérdésekben? A kérdésre, hogy vajon a jövőben is megtenné-e, a választ úgy hiszem, lelke mélyén Ön is tudja.

Cz. K.

2011. október 14., péntek

194. Szexfüggő vagyok. Kasztráltassam magam?

Tisztelt Cziglán Karolina!

Egy orvos válaszol rovatban Pszichológust javasoltak, ezért fordulok önhöz.Fura,vagy lehet hogy nevetséges problémával fordulok önhöz. Igazság szerint nem is tudom, hogy kihez fordulhatnék.

A problémám az, hogy túl nagy a szexuális étvágyam, illetve nem az a baj, hogy sokszor szeretném, hanem hogy szinte minden nővel szeretnék, akivel találkozom. Mivel feleségem van, ez nem jöhet szóba.

Tavasszal volt egy un. magas kasztrációm, egyik herét eltávolították,hererák miatt, akkor szóba került, hogy mindkét here eltávolításakor a vágy elmúlik. Ezen gondolkodom,hogy ezt kellene tenni. Hülyeség?

Elnézést az őszinte, szókimondó levélért.



Kedves Levélíró!

A szexfüggőség éppen olyan szenvedélybetegség, mint a többi, bár sokan csak mosolyogni szoktak rajta. Az egészséges szexuális étvágytól az különbözteti meg, hogy szenvedést okoz a függő embernek, beszűkíti hétköznapjait, életlehetőségeit. Ennek ellenére nem javasolnám a műtétet, inkább terápiás segítséget. Például érdeklődhet ennél a szervezetnél: http://www.slaa.hu/, illetve körbenézhet a neten, hátha talál még más csoportokat.

(Jól tették az „orvos válaszol” rovatban, hogy pszichológust javasoltak, de azt gondolom, ez alatt nem levélváltást értettek egy online rovatban. Sajnos ez a terápiát nem helyettesíti.)

Cz. K.

2011. október 13., csütörtök

193. Kisfiam azt mondja nem szeretem őket

Kedves Karolina,

Remélem tud nekem segíteni, mert nagyon kétségbe vagyok esve kisfiam viselkedése miatt. Ketten vannak testvérek a fiam 6, lányom 5 éves múlt. Az utóbbi időben mindkettőjük sokat mondogatja nekem, ha valamiért rájuk szólok, hogy nem is szeretem őket, így aztán ők sem engem, bárcsak ne is vagy ne ilyen anyukájuk lenne. Kisfiam a mai napon pedig közölte egy újabb vita után, hogy lelő engem és bárcsak ne is lennék.


Ezeket az ún. beszólásaikat mindig próbálom megbeszélni velük és most is mondta a kisfiam, hogy ő csak viccelt, de én ezt egyáltalán nem tartom nevetségesnek és tanácstalan vagyok a szerintem zsarolásukkal szemben. Hozzáteszem sosem verem őket, rájuk kiabálni azonban sokadik oda nem figyelés esetén szoktam, bár már erről is beszéltem velük. Most teljesen el vagyok keseredve és megkérdőjelezem saját szülői képességeimet, valóban ennyire rossz anya lennék ?

Válaszát előre is nagyon köszönöm,
Tisztelettel: Mónika


Kedves Mónika

Sajnos vannak olyan fontos körülmények, melyek nem derülnek ki leveléből. Például van-e apa, és ha igen, ő hogyan reagál ezekben a helyzetekben, illetve az, hogy általánosságban milyen szoros, meghitt a kapcsolata gyermekeivel. A leírt jelenség jellemző, vagy az amúgy érzelmekkel teli kapcsolatban bukkannak fel ezek a megjegyzések időnként? Ez mind nem mindegy, de azért leírom, ami ennyi alapján mondható. Valamiféle jelzésnek, figyelemfelkeltésnek minősül, amit gyermekei mondanak. Próbálja ne sértésként felfogni ezeket a mondatokat (és ne is zsarolásnak, ahogy említette), hanem azon gondolkozzon, vajon mitől bizonytalanodhattak el abban, számíthatnak-e az Ön szeretetére. Biztosan nem az alkalmankénti kiabálások miatt. Nem váltak külön a férjével? Nem hiszik azt, hogy választaniuk kell kettőjük között?

Amit ezen kívül tehet, hogy minden alkalommal biztosítja őket, hogy Maga igenis szereti őket, és ez örökké így is marad. Ha ezzel a viselkedése is összhangban van, a gyerekek meg fognak nyugodni.

Cz. K.

2011. október 12., szerda

192. Az aktus közepén merevedési problémáim adódtak

Átléptem a 40 éves kort a közelmúltban és eddig egyetlen szexuális partneremmel, a feleségemmel, majd 20 éve szerintem normális szexuális életet éltünk. Úgy egy hónapja azonban két egymás utáni alkalommal az aktus kellős közepén, merevedési problémáim adódtak. A feleségem azóta depresszió közeli állapotban, mert úgy érzi elvesztette nőiességét, büntetésből, vagy szorongásból adódóan nem hajlandó többet szexuális kapcsolatot létesíteni velem. Nem tudom hol rontottam el, mert én akkor is és azután is hatalmas szexuális vágyat érzek iránta, de van bennem is egy kis félsz is, mi lesz ha újra csődöt mondanék. Nem tudom hogyan vigasztaljam meg őt, hiszen női szépsége, szexuális kisugárzása az évek elteltével csak fokozódott, miközben én is vigaszra szorulnék, hiszen hatalmas szégyen, bűntudat mardossa lelkemet és önbecsülésemet is kezdem elveszíteni. Lehetséges, hogy az impotencia jeleit fedeztem fel magamon?


Kedves Levélíró!

Ne ijedjen meg! A merevedési problémáknak sok oka lehet: aktuális stresszhelyzet, valamilyen testi probléma (ami jó esetben orvosolható) vagy kapcsolati nehézség. Levelében azt írja, a feleségéhez legalább annyira vonzódik, mint régebben, ami irigylésre méltó helyzet. Így valószínűleg az első két lehetőséget (az egyéb stresszt vagy a testi okot) kell megfontolni. Hogy mennyi feszültség, nehézség éri a mindennapok során, azt Ön látja, ha túl sok, erre szükséges megoldást keresni. A testi ok kiderítésében pedig az orvos segíthet. Mindenesetre jó lenne, ha párkapcsolati gondjuk emiatt nem alakulna ki: egymás hibáztatása semmiképp nem visz előre. Beszélgessenek feleségével, mondja el, hogy ebben a helyzetben a türelme, támogatása az, ami segítene Önnek, míg megpróbál utána járni, mi van a háttérben.
Cz. K.

2011. október 11., kedd

191. Nem tudom elfogadni hogy nincs többé

Kedves Karolina!
Ez èv juliusàban elhunyt a nagymamám az esküvönk elötti napon. Engem èrtesitettek éppen. Ráadásul az esküvönk egy másik orszàgban volt. A szüleim is már velünk voltak. A nagymamàm meg a szülőhazámban. Kicsit rosszul èrezte magát elötte azèrt nem jött az esküvönkre azt mondta.Nem volt gyogyithatatlan betegsège vagy ilyesmi. És azért fordultam önhöz mert mèg mindig nem birtam feldolgozni a történteket.Nagyon joban voltunk mindig is a nagymamàmmal bár nem együtt èltünk de naponta találkoztunk.Amikor értesitettek hogy meghalt akkor arra a percre nem is tudok visszaemlékezni. A férjem nagymamájánál voltam és akik ott voltak azok szerint sikitottam amikor meghallottam a telefonban a halálesetet. Persze azonnal benyugtatoztak. Akkor meg nem tudtam attol gondolkodni.Mintha csak repültem volna és olyan érzésem volt mintha nem történt volna semmi. Aztán értesitettek minket a nagymamám lánya szombaton temeti el már rögtön a másik nap. A szüleim nem is tudtak haza menni. Megvolt végülis az esküvö mert nagyon sok vendég volt meghivva és nem tudtuk lemondani. De azt az érzést senkinek nem kivánom hogy egy napon legyen az esküvöje a nagymamája temetésével. Azóta folyamatosan vele álmodok hogy még mindig él hogy tanäcsokat ad,hogy beszélgetünk hogy nevetünk együtt. És nem akarok felkelni.
Mert amikor felébredek akkor a nagy üressèg van bennem és az hogy miért velem történt pont ez.Az esküvöi videot nem szeretem nézni merr látom a fájdalmat a családomon. Nem tudom elfogadni hogy nincs többé. Mit tehetek?
Köszönettel :Edina



Kedves Edina!

Két-három hónapja történt a haláleset, bizonyára szoros volt Önök közt az érzelmi viszony, így teljesen érthető, hogy még az esemény hatása alatt áll, hogy ürességet érez, ha felébred álmából, és nem tud felhőtlenül örömteli eseményként visszaemlékezni esküvőjére. Ezek az álmok segítik a feldolgozást. Hagyja egyelőre az esküvői fotók és videók nézegetését, ráér majd akkor, ha eltelt egy kicsivel több idő, és feldolgozta a veszteséget. Eltarthat ez egy-két évig is. Beszélgessenek az emlékekről, gyászolja meg őt, és idővel könnyebb lesz, meglátja.



Cz. K.

2011. október 10., hétfő

190. Két hete megállapították az orvosok, hogy anorexiás vagyok

Kedves Karolina!
Két hete megállapították az orvosok, hogy anorexiás vagyok. a 162 centimhez 15 évesen 46 kg vagyok, ami egészségtelen. 6 hónapja kezdtem koplalni, most pedig nem tudok leállni. Járok terápiákra, de hízókúrára vagyok ítélve. Heti 0,3 kg súlygyarapodás lenne ideális. Ezt mégis hogy tudom elérni? mit kellene ennem és mikor? sok pékárut, süteményt, édességet, főtételt? nem szeretnék hájas lenni, összesen kb. 3 kg-ot szeretnék hízni, de lehetőleg úgy hogy ne látsszon meg. Tudna nekem segíteni?


Kedves Fanni!

Ha valóban ezek a pontos adatok, akkor ez az érték normális, ahogy ez ellenőrizhető a következő kalkulátorral is: http://digiscience.rufftech.hu/bmi2/

Feltételezem, a koplalás, és hirtelen fogyás miatt állapították meg a problémát. Hízni egyébként bármivel lehet, ha többet eszik, mint eddig.
Cz. K.

2011. október 7., péntek

189. Borzalmas rémálmaim vannak

Kedves Karolina!

22 éves vagyok, egyetemista, amiért most Önhöz fordulok, kb 4 éve kisebb nagyobb megszakításokkal tönkreteszi a napjaimat. Nem tudnám felidézni, mivel kezdődött, volt e kiváltó oka, de azóta heti jelleggel, 2-3szor minimum, de van hogy többször is borzalmas rémálmaim vannak. Az elején kifejezetten viccesnek, szórakoztatónak tartottam, mondhatni el voltam bűvölve a saját képzelőerőmtől, mert az biztos, hogy nem a hétköznapjaimat tükrözte. Nem szeretem a horrorfilmeket, nem szoktam ilyesmit nézni, olvasni... szóval semmilyen formában nem kerülök kapcsolatba ilyen dolgokkal. Alapvetően vidám, humoros lány vagyok, vannak barátaim, nincsen gond az érzelmi oldalával sem az életemnek. Egyszerűen semmire nem tudom visszavezetni, miért történik ez velem. Visszatérő motívum, hogy idegen emberek halnak meg, akár az én kezem által is, de van hogy csak végig nézem, esetleg már csak a hullát találom meg...mindez igencsak részlet! gazdagon megjelenítve... nem akarok részletekbe bonyolódni. Most már tényleg odáig jutottam, hogy félek magamtól, nehezen tudok elaludni, mert félek, hogy reggel megint arra kell felébrednem, hogy valami borzalmasat tettem/láttam. Próbáltam barátoknak mesélni ezekről az álmokról, de általában ugyanazokat a válaszokat kaptam. Vagy kinevettek, viccet csináltak az egészből, ami alapvetően nem rossz taktika, csak nekem már nem elég, vagy azt mondták, hogy ez ijesztő, beteges dolog, és ne meséljek nekik erről.

Időről időre segítségért fordulok a problémáimmal, de eddig sajnos senki nem tudott ténylegesen segíteni, vagy legalább valami útmutatás szerűt adni, hogy hogyan tudnék túl lépni ezeken a dolgokon. Már nagyjából el is veszítettem erre a reményt, próbálok inkább együtt élni a zavaró tényezőkkel... De nagyon nehéz. Tudna esetleg valamit javasolni, hogy megszabaduljak ezektől a nyomasztó álmoktól?
Köszönettel:
Dóri


Kedves Dóri!

Egészen biztos, hogy az évek óta tartó rémálmok "megfejtése" túlmutat egy e-mailes tanácsadás keretein. Önmagáról csak annyit írt, hogy minden rendben van, levele azt sugallja, hogy az álmok életének egy külön, szeparált részét képezik. Hogy konkrétan milyen jelenetek, képek merülnek fel ilyenkor, az önmagában keveset mond: ezek eltorzított, álcázott megjelenítései lelki történéseknek. Ez az oka annak, hogy gyakran bizarrnak, idegennek tűnnek az álmok, mintha nem is belőlünk származnának. Ugyanakkor valamiről beszélni akarnak, ami a tudattalanban zajlik. Az a sejtésem, hogy ezeket az üzeneteket nem szívesen engedi közel magához, ezért is térnek vissza olyan kitartóan. Az önismereti munka segítene megérteni, miről szólnak az álmok, és persze ritkítani is őket.

Cz.K.

2011. október 6., csütörtök

188. Kisfiam az iskolában lökdösődik

Kedves Karolina !

A kisfiammal kapcsolatban szeretnék kérdezni öntől. Idén kezdte az első osztályt, és az iskolában lökdösődik. Többnyire az udvaron ill. torna órán. Legutóbb ilyet azután tapasztaltam, mikor a játszótéren a megszokott pajtásai mellett "új" gyerekek kezdtek vele játszani, de akkor csak 2-3 éves volt. A mostani helyzet nagyon aggaszt, hiszen kiegyensúlyozott családban él. Testvére nincs, de sokat van gyerekek között, játszótéren, különúszáson... stb. Már többször leültünk vele beszélgetni, de eredménytelenül. Nem néz verekedős filmeket, és nem engedjük neki a bunyózós-harcolós játékokat sem.


Mit tanácsol, hogy terelgessem jó útra az egyébként illemtudó, barátságos 6,5 éves fiamat?
Válaszát előre is hálásan köszönöm!
Tisztelettel: Edina




Kedves Edina!

Levele alapján nehéz megítélni, van-e valami probléma. Mivel az iskolában fordult elő a lökdösődés, gondolom, Ön sem látta. Sajnos nem derül ki leírásából, ki tálalta ezt az Ön számára: szülők panaszkodtak, esetleg a tanító? Vajon mi az, ami miatt Ön aggódni kezdett? A gyerekek olykor verekednek, ha lenne testvér, vele is megtenné, ez semmilyen lelki problémára nem utal. Amennyiben erről van szó, nem pedig kontrollálhatatlan dühkitörésekről, és nem ez az egyetlen viszonyulása más gyerekekhez, akkor a gyermek helyett inkább érdemes foglalkozni az Ön agresszióhoz, erőhöz/erőszakhoz fűződő viszonyával. Vajon van-e olyan rossz élménye, ami miatt már apróbb megnyilvánulásokra is érzékenyen reagál? Fontos, hogy ne sugalljon olyan képet gyermeke felé, hogy vele valami baj van, ő rossz gyerek, ha adott esetben lökdösődik. Persze, bátorítani sem kell ezt a viselkedést. Amire hangsúlyt helyeznék, a kisfiúnak abban való segítése, milyen más módon oldhatja meg konfliktusait. Dicsérjék meg minden alkalommal, mikor valamilyen érettebb módot választ (például szóban megfogalmazza, amit szeretne).

Más a helyzet, ha a lökdösődés az általános viselkedésmódja az iskolában. Akkor azon kéne elgondolkodni, mi okozza a feszültséget, miért nem érzi jól magát, beszélni a tanítókkal is, vele is erről, és a kiváltó okra megoldást keresni.

Cz. K.

2011. október 4., kedd

187. Nyáron szembesültem vele, hogy a lányom leszbikus

Tisztelt Pszichológus Asszony!
Lányom decemberben lesz 17 éves. Körülbelül egy éve ismert meg interneten egy lányt akivel barátnők lettek, ill. én azt gondoltam barátnők, de ez év elején a telefonjában láttam meg egy képet róluk (csókolóztak), amiből kiderült számomra, hogy ez nem csak barátság, több annál. Gyermekem nem számolt be róla, és a kapcsolat nem sokkal később megszakadt ill. csak interneten beszéltek, néha összefutottak ismeretségi körben. Tavaly ősz óta msn-en beszélgetett egy lánnyal, bár elmondása szerint ő nem akart vele beszélni, mindig a másik lányt irt neki.

Nyári szünetben jelent meg nálunk személyesen, ekkor szembesültem vele hogy leszbikus. Gyermekem elmondása szerint köztük nem történt semmi, többnyire tőlünk ment a barátnőjéhez. A nyár folyamán végignéztem, ahogy ketten vagy hárman találkoznak egymással. Próbáltam beszélni a gyerekemmel erről a témáról, hogy ő is inkább a lányokat szereti, de konkrétan soha nem mondta ki, mindig kerülte a témát vagy kitérő választ adott. Azt bevallotta hogy a másik lány a lányokhoz vonzódik, de amikor magáról kellet volna nyilatkozni, nem kaptam egyenes választ.

Próbáltam többször beszélni vele erről, de nem nagyon sikerült, mert aztán veszekedés lett a vége és inkább abbahagytam.

Jelenleg ott tartunk hogy összejött a harmadik lánnyal, a másik meg kilépett a trióból, viszont kiderült, hogy ez a lány sem számolt be otthon a szüleinek a beálítottságáról, otthon viszont elolvasták az egymással folytatott beszélgetéseiket, amiből minden kiderült a szülők számára. Eltiltották a Facebook-tól. Az iskolában találkoznak, mert iskolatársak. Most itt tartunk. Nem tudom mit kellene tennem. Ha szóba hozom a témát többnyire vitatkozás lesz a vége, de szeretném ha bevallaná, és őszintén elmondaná mit érez. Valamilyen szinten én már feldolgoztam magamban hogy ő ilyen, de szeretném tőle is hallani. Érdekesség még a jelenlegi barátnőjével kapcsolatban, amit szintén véletlen mondott el nekem, hogy régebben volt kapcsolata fiúval is, de hogy milyen mélységű volt és meddig tartott arról nem tudok részleteket.

Nem tudom mi a véleménye, firtassam a beszélgetést? Öntsünk tiszta vizet a pohárba, vagy várjak, amíg ő szól? Igazából azt nem tudom, hogy kezeljem felé a helyzetet.

Én úgy látom Ők azt hiszik, ha nem mondják el nekünk szülőknek, akkor mi nem tudjuk, nem látjuk hogy mi van köztük, nem tűnik fel hogy fiúkkal nem foglalkoznak, csak egymással. Nekem is most lett ez szembetűnő, mióta szembesültem a gyerekem beálítottságával, hogy egyre több ilyen lánnyal ismerkedik meg és nem tudom ez hogy működik köztük, miről "ismerik" meg egymást. Számomra teljesen ismeretlen ez a világ.
Mit javasol, hogy kezeljem ezt a továbbiakban?
Köszönöm válaszát! Üdvözlettel: Éva


Kedves Éva!

Úgy látom, a fő kérdés itt az azzal való szembenézés, hogy lánya már nem kislány, lehetnek titkai, privát szférája. Nem is szeretném firtatni, hogyan látta meg a fotót, és honnan tud arról, kivel msn-ezik a lánya...

Az Ön számára most az a legnehezebb feladat, hogy elfogadja, lánya életének van egy olyan szelete, amiről ő maga dönti el, megosztja-e, ha igen, mikor, milyen körülmények között. Biztos vagyok benne, hogy idővel szívesen fog beszélgetni Önnel vonzódásáról is. A legtöbb saját neme iránt vonzódó ember számára nyomasztó a kényszerű titkolózás, és megkönnyebbülés, ha legalább a szüleivel tud erről beszélni, akik ezzel együtt elfogadják őt. Azonban ezt a folyamatot lassítja, ha Ön forszírozza ezt, és arra vár, valljon színt a lány. A másik, szintén fontos tényező ebben, hogy semmit sem tudunk róla, lányának mennyire tisztázott az identitása, ő hogyan gondol magára. Lehet, hogy rég leszbikusként, de lehet, hogy bizonytalan benne, hova is tartozik. (Még akkor is előfordulhat ez, ha a külső szemlélő számára egyértelmű, hogy nem tanúsít érdeklődést az ellenkező nem iránt.) Könnyen lehet, hogy a beszélgetés elhárítása elsősorban nem Önnek szól, hanem saját maga előtt lenne ijesztő kimondani egy véglegesnek tűnő megállapítást önmagáról.

Hogy mit tehet: elég, ha egyszer jelzi, Önnel bármit megoszthat, és mindenképp számíthat a szeretetére, elfogadására. Az időzítést, azt javaslom, bízza a lányára.

Cz. K.

186. Egy év alatt 15kg-t felszedtem

Kedves Karolina!
22 éves lány vagyok, egyetemista. A fő problémám, hogy régebben versenyszerűen sportoltam, majd lesérültem, és 1 évig nem sportolhattam, csak aztán műtöttek meg. Ez alatt az év alatt "sikerült" 15 kg-t felszednem, és mondanom sem kell, hogy a régi sportos alakom a múlté. 6 hete kezdtem el újra sportolni (ekkorra épültem fel a műtétből) és egészségesen, diétásabban étkezni, de eddig alig értem el eredményt. Pedig kitartó vagyok, mindent betartok és a módszerem is tökéletes (több hozzáértő is jóváhagyta). 


Ebben az elmúlt hat hétben hihetetlen módon megutáltam önmagam, pontosabban a testemet. Képes vagyok órákig sírni a kinézetemen (narancsbőr, hurkák, vastag comb, stb.). Közben a diéta életmódommá vált, de folyton azon töprengek, hogy biztosan jól csinálok mindent?

Nehéz pontosan leírni, hogy mit érzek, hogy miért utálom magam. Üresség van bennem, főleg ezekben a kiborulós órákban, amiket a barátom egyébként elég jól tolerál, de érzem, hogy Ő is kezd belefáradni a "hülyeségembe". Tudom, hogy ez nem normális, állandóan összefogom magamon a hurkákat, nézem a tükörben, hogy hol áll ki a hasam a ruhából, késő estig fenn vagyok, hogy hullafáradtan ágybazuhanva azonnal elalhassak és ne kelljen ezen gondolkodnom. De a legjobban az keserít el, hogy elvileg jól csinálom, és annyi mindent rááldoztam már (főleg anyagilag - edzőcucc, egészséges élelmiszerek, vitaminok) és semmi haszna.

Már nem tudom, mit tehetnék, mert felőröl ez az üresség, ez az utálat önmagammal szemben, és az, hogy ha egyedül vagyok, semmi másra sem tudok gondolni.

Szeretnék tanácsot kérni, mit kéne tennem? Előre is köszönöm.

N.



Kedves N!
Miért várja, hogy ami egy év alatt megváltozott, hat hét alatt visszaváltoztatható? A műtét nem az utolsó lépés volt, ezt követi a lassú rehabilitáció. Sportemberként nyilván tudja, hogy az ember szervezete lassan, fokozatosan alkalmazkodik a változásokhoz, nem szabad, nem egészséges sürgetni.

Meglehet, mélyebben húzódik meg a heves önutálat gyökere. Ebben az életkorban, a húszas éveiben egyébként is természetes lenne, hogy kissé "megasszonyosodik", megváltozik a teste, nem ugyanaz a vékony-kamaszos alkat, mint addig volt. Érdemes megfontolni, az erős ellenérzések vajon nem ennek szólnak-e.

Cz. K.

2011. szeptember 29., csütörtök

185. Hogyan lehetne rávenni anyánkat, hogy menjen el dolgozni?

Kedves Karolina!

Az anyukámmal kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni Öntől.
Édesanyám 51 éves, (szerintem és testvéreim szerint is) boldogtalan nő. 28 éves kora óta megszűnt a munkaviszonya,(megszületett nővérem), s azóta nem állt munkába, otthon volt, s a kerti, házimunkával foglalkozott. Ezen idő alatt elvesztette minden kapcsolatát a külvilággal, csak nagyszüleinkkel, s velünk beszél. Barátai vagy ismerősei egyáltalán nincsenek, így amikor itthon vagyunk nem lehet meglenni tőle, folyamatosan csak beszél-beszél. Ha letorkoljuk, akkor nagyon megbántjuk, de tényleg nem lehet végighallgatni, mivel ugyanarról a dologról képes akár 1 órán át beszélni. Sokáig úgy láttuk (már akkor is, amikor még nem számítottak az anyagiak), hogy az egyetlen mód, ami kizökkentené, az lenne, ha elmenne dolgozni,az segítene rajta. Azt, hogy rosszul érzi magát, csak nagyon ritka pillanataiban volt hajlandó bevallani, olyankor azt mondta, hogy nem bírja már tovább, s meg fog így egyedül bolondulni, s igazából az lenne a jó, ha elmenne dolgozni. Amikor nem vagyunk otthon, s ő egyedül van, s hazajövünk, akkor szinte letámad minket, s érezhető rajta, hogy kedélyállapota rosszabb, miután kicsivel hosszabb ideig kellett egyedül lennie. Emberekre nyilvánvalóan szüksége lenne,(nemcsak ránk), mégis amikor múltkor találkozott véletlenül egy nagyon régi ismerősével, aki célozgatni kezdett rá, hogy szívesen találkozna vele, Anya körülbelül elmenekült a helyszínről, természetesen csak miután visszautasította az ismerőst. Kérdeztem tőle, miért tette, elmondtam, én a helyében örültem volna annak az ismerősnek, csak annyit mondott, hogy az a nő pletykás, s ő nem szereti a pletykás embereket. 


Emellett sajnos az utóbbi időben anyagilag (kb. 2 éve)is megszorultunk, s ekkor Édesapánk kijelentette, hogy most már Anyukánknak is dolgoznia kellene. Egy ideig- hogy meglegyen a látszat- nagyon ritkán beadta az önéletrajzát cégekhez, ahova nem hívták vissza, ami nem csoda, hiszen már 20 éve nem dolgozik. És egy idő után feladta. Apa egy ideig mondta neki, hogy dolgozni kéne, ilyenkor mindig bevágta a hisztit, kiabált, s jó sokáig hozzá se lehetett szólni, s úgy járkált, mint aki a folyóba veti magát. Apa felhagyott a próbálkozással, s arra jutott, ráhagyja. Utána én és testvéreim mondtuk neki , de egyáltalán nem durva hangnemben, a reakció ugyanaz. Viszont míg korábban csak hisztizett, s nem mondott arra semmit, hogy neki is dolgoznia kéne, csak hisztizett és durcáskodott, mint egy gyermek, mostanra eljutott arra a szintre, hogy fel se veszi, s döbbenten néz ránk, miért kellene neki most dolgoznia? Ő dolgozott fiatalkorában, neki most már nem kell. A szomorú az, hogy Apa emellett agyonhajszolja magát, kb. 2 éve heti 6*12 órában dolgozik, már sántít, s hihetetlenül sokat öregedett ezen idő alatt.

Úgy látjuk, Édesanyánk lelki problémájára, s családunk anyagi gondjaira megoldás lenne, ha Anya elmenne dolgozni, de lehetetlen rávenni, igazából már mi sem beszélünk róla, mivel ilyenkor teljesen elzárkózik. Ha valóban a munka jelentené számára a megoldást, hogy lehetne rávenni? Amennyiben Ön úgy látja, hogy nem így van, máshogy kellene rajta segíteni, akkor Ön mit tanácsol?

Segítségét köszönöm!



Kedves Levélíró!

Úgy gondolom, ha az utóbbi húsz évben úgy alakult, hogy a gyermeknevelésen és háztartáson kívül (ami szintén munka) nem dolgozott Édesanyja, kis esély van rá, hogy most sikerüljön beilleszkednie egy munkahelyi közegbe, és teljes életmódot váltania. Természetesen, ha nagyon rugalmas személyiség lenne, aki könnyen alkalmazkodik, megtehetné, de leveléből az derül ki, elvesztette az önbizalmát, és beszűkültek emberi kapcsolatai.

Amivel segíthetnek, hogy nem hibáztatják, és nem forszírozzák ezt a tervet, annál is kevésbé, mivel valamilyen módon közösen alakították így életüket az Édesapjával, a felelősség tehát nemcsak az övé. Valószínűleg nagyon nyomasztja ez az elvárás Édesanyját, mert ő is érzi, hogy anyagilag szükséges volna, de azt is, hogy meghaladja erejét. (Egy fiatal ember számára is kihívás szocializálódni a munka világába, nemhogy egy -amennyire számomra kiderült- szorongásra hajlamos középkorú számára, aki érezheti, hogy erről a tanulási folyamatról már lemaradt.) Ha jelzik, hogy elfogadják ezt a helyzetet, nyitottabbá válhat más jellegű segítségre. Gondolkozzanak azon, milyen emberi közösség lehet, ahol jól érezné magát, ahol fel tudna oldódni.

Üdvözlettel:
Cz. K.

2011. szeptember 28., szerda

184. Ha apámat elhívom az esküvőmre, anyám nem jön

Kedves Karolina!

Közelgő esküvőnkkel kapcsolatban kérném szíves tanácsát!

Szüleim elváltak 13 éves koromban. Ekkor én anyummal maradtam, azóta is jó a kapcsolatunk. Elköltözésem óta is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, hetente összejárunk, stb. Apummal is tartom a kapcsolatot, bár ez sokkal felületesebb (névnap, szülinap, karácsony). Szüleim azóta is haragszanak egymásra, nincsenek egymással beszélőviszonyban.


Az esküvőre és a lagzira is szeretnénk mindenkit meghívni, ám anyum kijelentette: ha apum is ott lesz a lagzin (a házasságkötő terembe eljöhet) akkor anyum és a férje nem jönnek. A párommal természetesen szeretnénk mindenkit meghívni, szerintünk ez természetes, ám nyomaszt anyum "zsarolása". Bántana, ha nem jönne el. Én ha szülő lennék, hat lóval sem tudnának visszatartani a gyermekem esküvőjéről. Szerintem szülőként így kellene érezni, s félre kell tenni egy napra a volt házastárs iránt érzett haragot.

A dilemmám tehát: tegyek eleget anyum kérésének (aki sokkal közelebb áll hozzám), s ne hívjam meg apumat, vagy vállaljam fel a konfliktust anyummal, s hívjam meg mindkét szülőt - felvállalva, hogy anyumék esetleg nem jönnek el?




Kedves Levélíró!

Azt javaslom, azt hívja meg, akit Ön szeretne ott látni! A szülei konfliktusa az ő problémájuk, ez a nap viszont Magáról és a (leendő) feleségéről szól, így lehet "önző" (egyébként nem gondolom ezt önzésnek).
Egyébként valószínű, hogy Édesanyja is jobb belátásra tér, ha látja, nem tudja Önt befolyásolni.

Üdvözlettel:


Cz. K.

2011. szeptember 27., kedd

183. Anya nekiugrik apának... a gyerek nekiugrik apának

Adott két negyvenéves házaspár, nyolcéves közös gyermekük. Anya: a gyerekkel alapból lekezelően, illetve következetlenül viselkedik. Ha fáradt, nem viszi le a játszira, menj nézz tv-t stb.

Apa: alapból nyugodt, de nem bírja elviselni, a hangoskodást és az üvöltést, ha ilyen van, minősíthetetlenül, agresszívan )nem fizikálisan)reagál. Ezért is, kerüli a gyermek előtti "balhékat" suttogva veszekszik, Anya egyből ugrik és a gyerek "tudomására hozza" a balhét...

Szitu, gyerek apjával elvan minden oké (rendszeres) mindig anyát emlegeti és kérdezi mikor jön már haza (nagyon anyás) Anya hazajön, szól a gyereknek menj és csináld ezt... vagy azt (fürdés fogmosás stb) és robban a bomba! Anya nekiugrik apának... a gyerek nekiugrik apának, mert anya jó és apa bántja (nem fizikálisan!!) mert szegény anya! Apa ott áll, és ő a rossz! És nagyon bűntudatom van miért, és mit rontottam el!? Jelzem a "családterápia" nem megoldható.

Ha csak kicsit segít válaszával, NAGYOT segít!!! Köszönöm! G



Kedves G!
Az egymásra vonatkozó feszültség a gyereken csattan. A nevelési gondok általában tünetek, az a kérdés, mi van a mélyben, a házastársak között, azt kellene rendezni. Vajon megvan-e még a jó szándék feltételezése a másik fél részéről még akkor is, mikor furcsállják, nem értik, a másik miért úgy viselkedik, ahogy? Ez lenne a lényeg, nem az, hogy egy adott helyzetben a gyerek ki mellé áll - ha valaki mellé kell állni, akkor már nagy a baj. (Egyébként, egyik gyerek sem szereti, ha úgy érzi, bántják az anyját, még akkor sem, ha az anyának sem volt mindenben igaza. Ha nincs is fizikai bántás, az indulatot, ellenszenvet érzi, és ez ugyanolyan rossz neki, mintha őt magát bántanák.)

Jó kezdés, ha megkérdőjelezi magában, vajon tényleg olyan rossz-e a másik, mint amilyennek tűnik, vagy csak fáradt, túlterhelt, nem tud egy helyzetet kezelni - de nem azért, mert az ördög bújt belé. Ha megvan a megértés szándéka, az már fél siker. Azért is érdemes ebbe az irányba menni, mert amíg azon marakodnak, kinek van igaza, a gyerek komolyan sérül.

Üdvözlettel:
Cz. K.

Leggyakrabban megtekintett kérdések: