Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2010. december 31., péntek

54.

Kedves Karolina!
A volt barátom akivel a nyáron szakí­tottunk mostanában elég sokat kérdez felőlem a közös ismerősöktől pl. hogy van e barátom. ami elég fura mert nem szoktunk beszélgetni és mostanában egyre többször í­r rám msn-en és kommentálja a képeimet.. nem értem ezt miért csinálja.. hiszem miatta szakí­tottunk, mert azt mondta már nem szeret..(bár a szemebe sosem mondta és ez zavar is egy kicsit).
a másik problémám, hogy van egy másik fiú akinek tetszek és nemtudom mit csináljak vele, mert nem tudom eldönteni h nekem is tetszik e.. mert amikor vele vagyok van h nincs kedvem amikor meg nem vagyok vele akkor meg van h hiányzik.. és nemtudom eldönteni h mit akarok..
Köszönettel


Kedves Levélíró!

Lehet, hogy a fiú meggondolta magát, és ismét elkezdett érdeklődni Maga iránt. Úgy látszik, hasonlóan van, mint Ön a másik fiúval: mikor együtt vannak, nem biztos, hogy kell, mikor külön, akkor hiányzik. De az is lehet, hogy mivel egy fél év eltelt a szakítás óta, úgy gondolja, hogy most már nyugodtan barátkozhat anélkül, hogy félreérthető legyen. Harmadik lehetőség, hogy van némi lelkiismeret furdalása, ezért érdeklődik maga után. Ismerni kéne ahhoz, hogy eldönthető legyen, melyik a legvalószínűbb (ismeretlenül az első), ezt Ön jobban el tudja dönteni.

Ha nem érzi még egyértelműen, érdekli-e komolyan az udvarló fiú, adjon időt maguknak, és találkozzon vele továbbra is. De csak akkor, ha nem kellemetlen, erőltetni nem érdemes az ilyesmit.

Üdvözlettel,
B.K.

2010. december 7., kedd

53.

(A levelet változatlan formában idézem.)

Kedves Karolina!

35 eves ferfi vagyok,elettarsam 25 eves,8,5 eve vagyunk egyutt van ket szep gyerekunk 6 fiu es 1.5 lany,de kulon haztartasba,mert anyosomek nem voltak eddei hajlandoak lakodalmat csinalni,holott a huganak megcsinaltak,ezert en
makacskodtam az osszekoltozesben.Hetvegeken es szerdan vagyunk egyutt!
Kb.2.5 honapja nagyo osszevesztunk egy tejfolon?!En egy hetig nem jelentkeztem,ami duhitette sirt stb.,majd elosszor hetente a gyerekeket hoztam hetvegere magammal kozos beleegyezessel,es szep lassan kozeledtem hozza,de kozben nagyon megvaltozott,sok sms valtas utan mondta igyekezzek mert van mas!
Mindenbe megvaltoztam a kedveert,atrendeztem a lakast osszekoltozeshez 1-2 het kell a butor erkezeseig,es megkertem a kezet is,kis eskuvo stb.
A problemam az ,hogy nagyon zavarna ha volt massal,lehet nemtudnam elviselni es szetmaradnank,amit o tagad,de elismerte lassan volt kozelibe ferfi aki segitette a lelki eletet,de mast tagad.A sex teren is elejeben valtozasokat tapasztaltam,maskent viselkedett,es a viselkedese is megvaltozott,rejtegeti a telkojat gunyos kialhatatlan!
A sokat igyekezetem megvaltoztam,ajandekok es egyebb utan azt mondta engem valasztott,a masikkal nemvolt semmi emgem szeret!
Ha bevallana egyutt maradnank,elviselnem,de attol felek evek mulva derul ki akkor meg kiakadnak!Szerintem o attol fel ha elmondja vege mindennek,vagy en is csalom stb.
En sosem csaltam meg,de most nagyon gondolkozok!

Kerdesem hogyan tudnam ravenni,hogy bevalja volt massal,vagy mi volt koztuk,es ne legyen veszekedes a vege,mert ez az utolso eselyunk!?


Kedves Levélíró!

Előre is elnézést kérek az őszinteségemért, de roppant nehéz jó tanácsot adni, mivel a leírtakból úgy tűnik, kapcsolatuk trükkökön, zsaroláson (a pszichológia nyelvén: játszmákon) alapul.
Ön azért nem vette el "barátnőjét", hogy megbosszulja a család szűkmarkúságát. Aztán azért vette el, hogy megelőzze az elvesztését, és mert feltűnt a rivális a láthatáron.
Nem értem, miért gondolja, hogy felesége megcsalta Önt: ő nyilván hasonló logikával azért hazudott szeretőt, hogy maga összeszedje magát. Szomorú, hogy ilyen eszközökkel kommunikálnak, érik el, amit a másiktól akarnak.
Most épp azon töri a fejét, milyen módszerrel szedhetné ki feleségéből az információt, megcsalta-e Önt. Azért akarja tudni, hogy később, egy rossz pillanatban ne alázhassa meg ezzel a felesége, ő pedig (Ön szerint) azért nem akarja elmondani, hogy Maga ne bosszulja meg.
Nekem is lenne egy kérdésem: ez bokszmeccs vagy házasság...?

BK

52.

Kedves Karolina!

Mit jelent, ha pszichoterápia során egy elég kemény krízishelyzetben a terapeuta letegezi kliensét? Rögtön utána korrigált, sem előtte, sem utána nem fordult elő hasonló. Egy gyerekkori trauma feldolgozása volt folyamatban, nagyon védtelennek, sérülékenynek éreztem magam, talán még a gondolkodásmódom is visszaredukálódott egy hatéves szintjére. Gondolkodás nélkül nyelvbotlásnak tekinteném, ha nem pont ebben a helyzetben történt volna. Ha esetleg számít az életkor, 25 vagyok, a terapeuta harmincvalahány körül lehet.
Köszönettel:
Dóra


Kedves Dóra!

Minden, ami a terápia során, vagy azzal kapcsolatban felmerül, oda tartozik, és saját magát fosztja meg valamitől, ha azt kiviszi, például egy idegen pszichológushoz. Javaslom, ezt a kérdést a terapeutájának vesse fel.

Üdvözlettel,
BK

2010. november 27., szombat

51.

Kedves Karolina!

Én másfél év óta keresek munkalehetőséget! 25 éves munkatapasztalattal, köztisztviselőként, humánpolitikai jártassággal. Eddig naponta legalább 10 álláshirdetésre adtam be jelentkezésem.

Az álláshirdetések többsége csak azért kerül fel, hogy azt a látszatot keltse, hogy van álláslehetőség! Sok meghallgatáson alázzák meg a pályázót. Van ahol csoportosan "eresztik össze" a pályázókat, hogy beszélgessenek!

Úgy tüntetik fel, hogy a mi hibánk, hogy nincs állásunk! Egzisztencia hiányában már- már el is hisszük Önmagunkról, hogy mi vagyunk az alkalmatlanok, tehetetlenek, lúzerek..

Hány öngyilkosságot eredményez a családok ellehetetlenülése?
Én is egyedülállóként nevelem 2 egyetemista gyermekem és nemsokára a bank elviszi fejünk fölül a házat!!!

Tessék mondani, hogy lehet ezt lelkileg túlélni? ! Hogy ne váljon az emberből depressziós, alkoholista, láncdohányos stb.
Csoda, ha idegileg már nem bírják sokan, főként akiknek csak a gyerekük a hozzátartozójuk, mert már a szülők sem élnek. A barátok már rég nem tudnak az "ilyen lecsúszottakkal foglalkozni", mert inkább nem nézik a kínlódásukat, mert segíteni sem tudnak!

Adjon tanácsot, hogyan tartsam magamban a lelket!


Eszter


Kedves Eszter!

Érthető elkeseredettsége, hiszen részben külső körülmények miatt került kilátástalannak tűnő, kiszolgáltatott helyzetbe. Ami a munkakeresést illeti: előfordul, hogy az ember szorult helyzetben nem látja az összes lehetőségét reálisan, a stressz hatására beszűkült állapotba kerül, így az a segítség sem látható rögtön, ami pedig igénybe vehető. Ezt általánosságban írom, anélkül, hogy az Ön pontos körülményeit ismerném. Ebből egyetlen kitörés a kommunikálás minél több emberrel, baráttal. Igenis tudnak segíteni a barátok, és szívesen is teszik, ha nem egyoldalú panaszkodásból áll a "beszélgetés". Közhely, de igaz, hogy minden szituációban lehet találni valami pozitívumot. Aki ezt komolyan veszi, annak van segítség.
Önnek van miért küzdenie. Bizonyára plusz stresszként éli meg, hogy a gyermekekért (akik már nem is olyan kicsik, így kényszerhelyzet esetén ők is hozzájárulhatnak a kasszához) is felelős. Ugyanakkor mozgósítóereje is van ennek a ténynek - sokan elhagyják magukat ilyen helyzetben, és csak sodródnak az árral, Önnel ez nem fog megtörténni.

A biztonság az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet, ha veszély kerül, az erős stresszt okoz. Kérdése tulajdonképpen arra irányul, hogyan lehet kibírni tartósan egy stresszhelyzetet. Ez olyan kérdés, amit sokat kutattak. A rövid stressz kimondottan egészséges, a tartós abban az esetben káros, ha az ember elfogadja, hogy nem tud ellen tenni, és már nem is próbálkozik. Ezt kell elkerülni! Ön ezt nagyon jól csinálja, amit az is mutat az aktív álláskeresés mellett, hogy írt nekem, ebből látszik, hogy igyekszik tenni magáért.

Az anyagiakon kívül nagy nehézség ebben a helyzetben, hogy az ember hasznavehetetlennek, feleslegesnek éli meg magát. Ahogy utalt is rá, a kudarcok kihatnak az ember önértékelésére. Ennek legjobb ellenszere a másokon (elnézést, hogy így mondom: a még nehezebb helyzetben lévőkön) való segítés. Látszólag őrültség, hogy akinek úgyis sok a gondja, még másokon is segítsen, de aki kipróbálja, megérti, miért javaslom.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

2010. november 25., csütörtök

50.

Egy 8 éves kapcsolat áll mögöttem a párommal. Nagyon szerettük egymást, ő volt az a férfi akivel el tudtam az életemet képzelni és most is ő az akivel le tudnám élni és el tudom képzelni, hogy együtt fogunk megöregedni. Rengeteg veszekedés van mögöttünk, és az utolsó komolyabb veszekedésnek az lett az eredménye, hogy ő elbizonytalanodott a kapcsolatunk folytatásában, magában a válás mellett döntött, és megcsalt. Én még mindig őt szeretem és tudom, hogy ő is szeret, csak nem tudja kimutatni, hogy megbánta amit tett, de nem mondja vagy érzeteti, csak a közös hosszú távú jövönket tervezi mindig. Ebből tudom, hogy hosszú távon velem tervez. Ebben sem vagyunk egyformák. Az a baj, hogy szeretnék megbocsátani neki mindent, de nem tudom, hogy hogyan kell, és sajnos a sértettség és megbántottság hülyeségeket csináltat velem. Turkálok a telefonjaiban, e-maljeiben, keresem a bizonyítékot, hogy esetleg újra megcsal. Hogyan tudnám kezelni ezt a problémát, ha meg akarok bocsátani, mert ez hogy idáig jutottunk az én hibám is. Hogyan tudok túllépni azon hogy megcsalt. Honnan kérhetek segítséget, hogy ne bántsam érte és bízni tudjak benne újra. Nagyon szeretném újrakezdeni és új alapokon rendbetenni a házasságunkat. Válaszát és figyelmét nagyon köszönöm. üdv: Timea


Kedves Tímea!

A megbocsátás előtt egy kis „rendrakásra” lenne szükség. Olyan tisztázatlanságok mutatkoznak levelében, ami azt sugallja, bizonyos dolgok nincsenek a helyükön.
Kérdés, mi az, amit a férje valóban érez, gondol, és mi az, ami az Ön feltételezése. (Nem mutatja, hogy bűntudata lenne a megcsalás miatt, Ön azonban tudni véli.)
Ön az életét vele tudja elképzelni, azonban mikor azt írja, hogy a férje hosszútávon tervez, hozzáteszi, hogy ebben különböznek egymástól.

Szerintem először is azt kéne eldönteni, hogy ez a kapcsolat van-e. (A levél első sora egy szakítás utáni volt kapcsolatra utal, később kiderül, Önök együtt vannak.)
Aztán azt kéne megtudni, valójában hogyan gondolkodik, érez a férje, mert jelenleg ez egy egyszemélyes történet, ami az Ön fejében zajlik.

Ha mindez kiderül, akkor jön el az ideje a továbblépésnek, közös építkezésnek.

BK

49.

Kedves Karolina!
Egy 19 éves kiábrándult gimnazista ír most önnek.
Az életem átlagos, élem egy tinédzser életét.
Az iskolában kezdődnek azonban a problémák...
A történelem tanár személyre(pofára) osztályoz, és mivel végzős vagyok, ez eléggé nagy nyomással van rám.
Közeledik a fogadóóra, és ezzel a lavina kitöréséhet is egyre közelebb kerülök.
Mivel szüleim szerint ilyen nem létezik hogy a tanár ember alapján válogatja a jegyeket. Így ez az indok, amivel védekezhetnék semmit sem ér., és az a helyzet minden évben megismétlődik. A családban már rég nem olyan a kapcsolatom a szüleimmel mint régen.
állandóak olyan közhelyek pufogtatása mint pl.: \"amíg az én házamban élsz...\" Elegem van ebből, és minél hamarabb kiakarok szakadni ebből a környezetből.
Igazából kérdésem nincs, csak valami megnyilvánulást várok hogy mi lenne a véleménye erről a helyzetről.
A választ előre is köszönöm. D.L.


Kedves Levélíró!

A történelemjegynél fontosabb lenne az egymással való kommunikálás a családban. Csak így lehet egy fedél alatt élni. A kamasz-lázadás fölött már eljárt az idő, Ön felnőtt ember. Vita helyett próbálja a másik fél szempontjait mérlegelni, és a sajátjait úgy megértetni, hogy a „kinek van igaza” helyett az igényei, problémái, érzései legyenek a középpontban.

BK

48.

Én szeretnék segiteni 1 barátomon,akit elhagyott a párja. Távol van tőlem,és még nem igazán ismerem,így nem igazán tudom hogy mivel segitsem át ezen a dolgon,vagy mit írjak neki,mert csak msn-en tudunk kommunikálni!Mit írjak neki,vagy inkább ne is jelentkezzek nála egy darabig? Nem bizik az emberekben,és nagyon szerette a lányt! Mit tegyek most? Kérem,segitsenek,hogy segithessek!! Várom mihamarabbi válaszukat! Tisztelettel: Hajnalka

Kedves Hajnalka!

Egyszerűen jelezze, hogyha igényli, Önnel tud beszélni. Ennél többet nem kell tennie. Ha igényli a segítséget a barátja, úgyis tudatni fogja, milyen formában tudja elfogadni. Egy kezdő gesztus elegendő az Ön részéről.

BK

2010. november 22., hétfő

47.

Kedves Karolina! Egy számomra megválaszolatlan kérdéssel fordulok önhöz! 28 éves nő vagyok, több mint egy éve \"ismerkedem\" egy fiúval. Ő most lett 30 éves. Előzményekből annyit röviden, hogy ismerkedésünk elején az én volt párom belerondított az életembe amint kiderült mással próbálok ismerkedni. Ebbe a dologba az új ismerettséget is bevonta, de normalizálódott a helyzet nehezen és 4 hónap elteltével újra szóba állt velem és megint tartjuk a kapcsolatot.(mert ez után nem beszéltünk érthető módon, valószínű összekavarodott a helyzettől. Sajnos az egy év alatt három alkalommal találkoztunk,(semmi nem volt közöttünk eddig csak találkozós és elbúcsúzós puszik,érzem a közeledését de valami gátolja benne, talán az én viselkedésem)de több sms telefon és videobeszélgetés volt közöttünk. Nem rég kb. 2 hónapja bevallotta belém szeretett, aminek persze örültem. De változás azóta semmi, néha olyan furának érzem az sms hangvételét. Őt megcsalták már kettő alkalommal és a családi háttere sem rózsás, mivel elvált szülők gyermeke, és az édesanyjával nem tartja a kapcsolatot. Ha kedveskedő üzenetet küldök arra válaszol, ha másfajta hangvételűt arra már nem ír. Kérdésem az lenne, mi játszódik le a fejében, miért nem próbál közelebb kerülni hozzám? Talán fél valamitől? Nem értem, a reakcióját mert intelligens embernek ismerem, aki ha gond van közli. Ha beszélünk mindíg mondja, hogy szeret. Nem értem mit tehetnék. Esetleg bővebben is ki tudom fejteni a dolgokat, ha szükséges. én már teljesen romokban heverek ettől a helyzettől, mivel hiányzik. Válaszát és figyelmét nagyon köszönöm, sokat fog nekem segíteni.
ödvözlettel: Melinda

----

Kedves Melinda!

Kétségtelen, hogy belső ellentmondás van a férfi viselkedésében, ami valamiféle gátat jelez. Sajnos azt csak ő tudja (ha ő tudja, ez sem biztos), hogy ez vajon miből ered. Igen, lehetséges, hogy köze van a megcsalásokhoz, talán másképp alakultak az eddigi kapcsolatai, mint szerette volna, és nem akarja ezt elrontani. Lehet, hogy más ok húzódik meg a háttérben. Jó jel, hogy biztosítja Önt szeretetéről, szerelméről, így remélhetőleg nem annak szól bizonytalansága, hogy Önök jó pár (lesznek) e. Azt gondolom, elég rég óta ismerik már egymást ahhoz, hogy leüljenek, és őszintén beszéljenek arról, ki, hogyan képzeli el a kapcsolat jövőjét, kifutását. Kommunikációs gátat sejtek Önök között, kezdve a volt párja okozta galibától (ami talán ma sincs megbeszélve, hiszen nem véletlenül hozta szóba), a „fura” hangvételű SMS-eken át a közeledés hiányának tisztázatlanságáig. Ezt én jelentősebb problémának látom, minta a felsorolás konkrét elemeit.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

46.

sok kérdésem van nem találom magam
----
Kedves Éva!

Kezdje az első kérdéssel!

BK

45.

Ez egy nagyon bonyolult, és nehéz dolog, amiről szeretnék most \"beszélni\".
Kezdem az elején...
Jelenleg 19 éves vagyok, 17 éves koromba megtetszett egy fiú (nevezzük őt Illésnek), aki akkor 16 éves volt. Az elején még csak tetszett, de idővel bele is szerettem, majd eltelt egy év és összejöttünk. De csak pár hónapra. Szakítottam vele, mert úgy éreztem nem ad ebbe a kapcsolatba apait anyait. A szakításunk után 2 hónappal már együtt buliztunk. Minden bulin mi egy párnak számítottunk. Majd kis idővel lefeküdtünk egymással. Nem volt olyan hű, de nagy szám, de mégis annyira-annyira jó volt vele lenni úgy is... A bulin kívül mi nem jártunk. Nekem ez nem volt jó. Neki... hát nem tudom... és elegem lett ebből is, úgy döntöttem, hogy keresek egy normális pasit. Találtam is egy pasit, de nem normálisat. Vége is lett ennek a kapcsolatnak 1 hónapon belül és mentem is vissza Illéshez. De megint nem mentünk semmire. Úgy éreztem újfent, hogy még kisfiú. Ezért megint kerestem egy pasit, ő a jelenlegi párom (nevezzük őt Pongrácnak). Lassan egy éve vagyunk együtt. De volt 2 hónap szünet. Aminek sok oka van: 1. Illés, mert még mindig nem tudom elfelejteni 2. Pongrác anyukája, aki még mindig azt hiszi, h Pongrác 2éves kisfiú.

Kérdésem a következő lenne.
ön szerint miért nem tudom elfelejteni Illést? Mert van amikor szeretném. Van amikor meg úgy érzem megcsalom lelkileg Pongrácot, mert szeretem még mindig Illést. Milyen kimenetele lehet jelenlegi kapcsolatomnak? Mit tegyek? Segítsen


Kedves Timi!

Csak részleges információkat szereztem leveléből, bizonyos dolgok utalásszerűen jelennek meg. Például az, hogy Illés nem adott bele apait-anyait: vajon ez mit jelent, pontosan… Neki kevésbé volt fontos a kapcsolat? Vagy úgy érezte, nem tesz meg Önért eleget? Ugyancsak nyitva marad, hogy Pongrác anyja hogyan szólt bele kapcsolatukba.

Mindenesetre kiderül, hogy az Illéssel való párkapcsolata bizonyos időszakokban tisztázatlan volt, hiszen a szakítás után is folytatódott, és elgyászolása aligha történt meg. Amikor egy kapcsolat megszakad, érdemes időt hagyni a következő elkezdése előtt, és megélni az elvesztett kapcsolathoz tartozó érzéseket (harag, fájdalom, csalódottság, stb.), helyre tenni a történetet, ha vannak tanulságok, levonni azokat. Enélkül nehéz továbblépni, illetve az új kapcsolat sem lesz jobb, mint az előző volt.
Előfordul, hogy ez a folyamat valami miatt megakad, nem megy végbe a maga útján. Ilyenkor érdemes szakember segítségét kérni a feldolgozáshoz.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina

44.

Kedves Karolina!
A problémám a következő:
2009 januárjában elvesztettem édesanyámat 22éves voltam ekkor. Egyik reggel akart menni dolgozni, s csak úgy rosszul lett..., mire a mentők kiértek már nem tudtak segíteni rajta, diagnózis: hirtelen halál, malignus szívritmuszavar.Még most is látom magam előtt a jelenetet, s nem tudtam felfogni, hogy nincs többé, sőt még most sem tudom. Valahogy úgy képzelem, hogy ez csak átmeneti állapot. Annak ellenére, hogy próbáltam, s próbálok is erős lenni, a halál gondolata egyre inkább átjárja a lelkemet. Nagyon félelmetes nekem, hogy egyik pillanatról a másikra történhet vmi, s nincs tovább. édesapámmal nem éltek együtt. én Anyukámmal Szegeden, Ő 80 km-re lakott tőlünk. Ez most is így van. Naponta legalább 5ször hívom, hogy biztos jól van e, hogy nem történt e vele vmi baj..., ha ott vagyok nála, alig tudok aludni, mert azt nézem biztos lélegzik e még.... Próbáltam, de ezzel nem tudom hogyan tudnék megbírkózni. Szerencsémre van viszont egy párom, aki mindenben mellettem áll, de félek, hogy előbb utóbb megunja a \"hipohonderségemet\". Többször beszéltünk róla, hogy lehet segítene, ha elmennék pszichológushoz, de sajnos a lakáskölcsön mellett, amit még Anyukám vett fel, már nincs rá keret..., pedig úgy érzem, hogy egy beszélgetés vki hozzáértővel jót tenne..., viszont a pszichiáter már olyan ijesztően hangzik, s gyógyszert egyébként sem szeretnék szedni...
Mi lehet akkor számomra a megoldás?
Köszönettel : B.A.


Kedves B.A.!

Édesanyját szűk két éve vesztette el. Biztosan nem véletlenül most írt, hiszen egyrészt közeleg a karácsony, másrészt halála évfordulója. Ez különösen fájdalmas időszak lehet Önnek.
Az anya elvesztése talán a legnehezebb gyász mindenki életében. Ön elég fiatal is volt, és készülni sem tudott rá, hiszen váratlanul történt. Ilyenkor egy kicsit mindenki megárvul, akárhány évesen is élje át az anya halálát.
Azt tanácsolom Önnek, szóban vagy írásban búcsúzzon el Édesanyjától, még ha ez életében nem is adatott meg Önöknek. Egy nyugodt időszakban, mikor egyedül van, gyújtson egy gyertyát, és mondjon el mindent, amit még szeretett volna, ami most a lelkét nyomja. Meg is írhatja egy levélben, ha az jobban esik. Azt tanácsolom, bármilyen nehéz, engedje meg magának, hogy megélje ennek a fájdalmát. Sajnos az egyetlen módja valaki elgyászolásának, ha az ember „kifájja” magából a veszteséget.
Mivel most kezelhetetlennek, feldolgozhatatlannak éli meg ezt a szomorú eseményt, érthető, hogy retteg Édesapja elvesztésétől. Ahogy előre halad ezen az úton, a félelmek is enyhülni fognak.

BK

2010. szeptember 30., csütörtök

43.

Nem tudom, lehet-e itt szexuális kérdést is feltenni? Van egy barátnőm, már fél éve járunk. Az a gond hogy ez amolyan féloldalas kapcsolat, mert szex az nincs benne. Azt hittem azért, mert szűz lehet. Mikor megkérdeztem elmondta hogy nem az, csak sok rossz élménye volt a fiúkkal, sosem volt neki igazán jó senkivel az ágyban. Ezmiatt engem sem enged közel magához. Legyek határozottabb vagy várjak még? Tudok várni ha kell, én szeretem ezt a lányt, de a testiség is fontos nekem.

Túlzott határozottságot nem javaslok, mert az további bezárkózást okozhat. Javaslom, hogy kezdeményezzen, udvaroljon visszafogottan, lépésről lépésre, figyelve barátnője reakcióit. Valószínűleg arra van szüksége, hogy mire eljutnak a szexig, már sok jó élménye legyen magával (testi élmények is), amikre alapozva rá tudja bízni magát Önre.

42.

24 éves nő vagyok. Rászántam magam, hogy pszichológushoz fordulok. Röviden, minden kapcsolatom megszakad néhány hét, jobb esetben hónap után. Én vagyok, aki véget vetek ezeknek, egyikből sem lesz komoly kapcsolat. Muszáj rájönnöm az okára, különben félek, örömmé így fog ez menni. Nem is ebben kérem a tanácsát, hanem abban, hogy vajon férfi vagy női pszichológust válasszak? Van-e ennek jelentősége?

Egyszerű lesz a válaszom: válassza azt, akihez szívesebben megy. Szakmailag nincs jelentősége, úgy gondolom, ez a választás szubjekítv szempontok alapján dől el.

41.

A problémám a következő. Mérhetetlen nagy vágyat érzek az édességek elfogyasztására. Most már minden nap fogyasztok süteményt, kekszet, vagy bármit, ami édes. Újabban nincsennek barátaim, ha ez számít. Itthon vagyok a kisbabámmal, nem sok időm van odafigyelni a megfelelő táplálkozásra és időm sincsen sportolni, mint régebben. Ha édesanyám meglátogat minket, akkor különösen kívános vagyok. Valószínű valamilyen gyermekkori trauma okozza az édesség utáni sóvárgásomat? Édesanyám sokszor megengedte este is a palacsintát, fánkot, süteményt (fő étkezés helyett). Most 29 éves fejjel küzdök az ellen, hogy édességeket egyek, hogy mire a pici fiam nagyobbacska lesz, ne legyek neki rossz példa. A férjem egyáltalán nem eszik édességet.


Nem hiszem, hogy konkrét trauma következménye az édesség utáni vágya, inkább, hogy valamit pótol az életében. A függőségekre általában igaz ez, és szinte bármi kialakíthatja, nemcsak a közismert játék-alkohol-drog.
Azzal is hosszan el lehet "játszani", hogy az ember megpróbálja magát megnevelni, letenni vagy csökkenteni az adagot. Aztán nem sikerül, akkor újabb fogadalmakat lehet tenni. Javaslom, ne fordítson erre energiát, mert akkor egész nap ezzel lesz elfoglalva, és csak annál jobban fogja kívánni az édességet.
Inkább próbáljon rájönni (ha kell, pszichológus segítségével), hogy mit pótol az édesség, miért cserébe jutalmazza/vígasztalja magát ezzel?
Miután levelében kiemelte édesanyját, lehet, hogy érdemes vele kezdeni a gondolkodást.
Érdekes módon a nevelés témája erősen jelen van levelében: egyfelől, hogy jó példát szeretne mutatni fiának, másfelől, hogy édesanyja nem tette ezt. Vajon van-e Önben sérelem vele kapcsolatban, amiért vígaszra szorul? Hiányzik-e Önnek a gondoskodás (hiszen most már Ön a fő gondoskodó, mint anya)?
Ezek csak ötletek, amiken elindulhat, ha egyetért valamelyikkel.

40.

Nem tudom jó helyre fordulok-e a problémámmal, de ha tud segíteni, vagy van ötlete hova fordulhatnék kérem segítsen. A probléma igazából anyukámmal van. Idén lett ötven éves és egy ideje figyelem a viselkedését, amiből arra következtetek, hogy lehet valami baj van. Mi 3-n vagyunk testvérek, a nővérem 6 éve elköltözött már, abban az évben amikor apukám is elment (egy másik nőhöz). Anyukám látszólag megnyugodott, mert már elég rossz volt a kapcsolatuk. Azonban Édesanyám befordult, nem járt el sehova, nem maradtak barátai, vagy nem volt kíváncsi rájuk apukám miatt, ezt nem tudom. Ez azóta sem változott, sőt szerintem csak rosszabb lett. Sajnos eléggé pesszimista anyukám és ez a dolog talán csak rontott a helyzeten. Úgy tűnt mintha egyre csak fáradékonyabb lenne, de mára odáig fajultak a dolgok, hogy reggel felkel, elmegy dolgozni, hazajön délután, eszik valamit és leül tv-t nézni. Ebből leggyakrabban az lesz, hogy este 7 órakor már alszik a nappaliban és nem is nagyon kel föl reggelig. (Elnézést amiért ilyen részletesen írom le a problémát, de nem tudom melyik részlet lehet fontos). Hétvégéken is ez a helyzet szinte csak eszik és alszik, mintha vegetálna. Már egy ideje takarítani sem szokott, csak dolgozni jár, ez tölti ki a napja érdemi részét. (Egyébként 8 órás munkarendben dolgozik egy irodában). Próbáltam életet "verni" belé, de soha semmihez sincs kedve, mondván fáradt. Nem tudom mit tehetnék, hova fordulhatnék, vagy hogyan vehetném rá arra, hogy belássa ez így nem mehet tovább, és forduljon orvoshoz, amit szinte sosem tesz meg. Nem tudom mekkora lehet a baj. Elég ha én tudnék tenni valamit, vagy ez inkább már orvosi eset? Elég lenne neki valami homeopátiás, gyógynövényes hangulatjavító, élénkítőszer? Vagy inkább vigyem orvoshoz, ha igen tud javasolni valamilyen szakembert, vagy kezdjük a háziorvosnál?


Nagyon nehéz lehet Önnek érzelmileg ez a helyzet, ahogy általában nehéz, ha az ember azt látja, a szülei vannak bajban. Megmenteni nem tudja, mert hiába felnőtt Ön, akkor is a gyereke, ez a szerep nem fog megfordulni. Ettől még persze megpróbálhat neki segíteni.

Amit leír, a passzivitás, aluszékonyság, kedvetlenség lehet a depresszió tünete. (Persze extrém fáradékonysággal testi betegségek is járhatnak.) Az ötvenes évek kritikus időszak (persze, melyik nem az?), a gyerekek lassan felnőnek, a szülői szerep már nem tölti ki a mindennapokat, az ember viszont nem feltétlenül "készült" erre az időszakra a barátságok ápolásával, hobbi kialakításával, olyasmikkel, amik változatlanul örömet jelentenek, hiszen ezek nem tűntek olyan fontosnak, míg gyerekek voltak a gyerekek. Élheti ezt meg valaki úgy, hogy légüres térbe került, ahol nem talál igazi célokat, amik mozgatnák őt.

Biztosan segíthetne egy szakember az édesanyjának, de ehhez persze neki kell akarnia a segítséget. Ön annyit tehet, hogy felhívja a figyelmét erre a lehetőségre (óvatosan, finoman). Legyen tapintatos, mert ha azt a visszajelzést kapja édesanyja, hogy még a gyerekei is segítségre szoruló, szánalomra méltó embernek látják, az nem fog javítani a helyzetén.
Elmondhatja neki őszintén, hogy Önnek fontos az ő boldogsága, és most nem biztos benne, hogy jól érzi magát a bőrében. Megkérdezheti, tud-e neki segíteni.
Amit javaslok: ne kritikát fogalmazzon meg ("igazán kimozdulhatnál néha!"), hanem arról érdeklődjön, neki mire van szüksége.

2010. augusztus 23., hétfő

39.

Elmúltam 30 éves. Sokat betegeskedtem. Állandóan szédülök. Gyakran a rossz lelkiállapotomból kifolyólag.
Azt érzem sodrodom, képtelen vagyok saját lábamra állni. Sokat voltam kórházban, de a betegségemen érdemben nem tudtak javitani.

Hiányoznak az emberi kapcsolatok az életemből. kevés
barátom van és nagyon ritkán találkozom velük. pedig vágyok ezekre a találkozásokra.

Gyakran a lakásból sem vagyok képes kilépni. Szorongások törnek rám.
Nem tudom mi lehet a kiút.
várom segitő tanácsait
Kata


Kedves Kata!

Reménytelenséget és szomorúságot hallok ki leveléből. Ha jól veszem ki soraiból, már keresték a tünetek mögött meghúzódó okot, de eddig nem találták meg.
Mindenképp feltáró jellegű pszichoterápiát javasolnék.
A lakásból való kilépéstől való szorongás jellegzetes fóbiás tünet, amit kísérhet szédülés. Valószínűleg a barátkozást, baráti háló kialakítását is szorongása gátolja. A kiváltó ok talán éppen ahhoz kapcsolódik, hogy úgy érzi, nem tud önállóan létezni, saját lábra állni.

Ahogy időbe telt, hogy kialakuljon ez az állapot, úgy időbe fog telni a megoldása is. Adja meg ezt magának, és legyen türelmes! A leírtak alapján azt gondolom, nem kell egy konkrét betegséget keresni. Azt volna jó megérteni, miért "működik" így, és akkor a terapeuta segítségével a változás is lehetségessé válik. Ha igényli, szívesen segítek megfelelő szakember találásában.

B.K.

2010. augusztus 21., szombat

38.

Kedves Karolina!

24 éves fiú vagyok. Fiatal korom ellenére rendkivül jól fizető és megbecsült munkát végeztem. azonban tavasz óta
egyszere omlott össdze körülöttem minden. Elváltak szüleim, elhagyott a barátnőm (mindketten gondolkoztunk már egy ideje az együtt
vagy külön folytatáson) és véget ért a munka amire méltán büszke lehettem.

Amitóta ezek a nagy változások végigmentek az életemben nem találom a helyemet a világban. Sokszor érzem magamat
lehangoltnak. elkezdtem futni 5-10-15 km-eket fogytam jó pár kilót. Nehezen szokom meg, hogy egyedül élek.
Alvással gyakran van próblémám.

Barátok haverok közül mondják hogy esetleg szakemberhez kellene fordulnom.

Ön mit tanácsol?

Ervin


Kedves Ervin!

A hozott adottságok (genetika, az évek során formálódó személyiség) és az aktuális események együtt, egymással kölcsönhatásban alakítják ki érzelmi állapotunkat. Magyarul, ami egyszerre összejött az életében, az túl sok volt, nem csoda, hogy lehangoltnak érzi magát, fogyott és alvásproblémái vannak. Az ember nagy csapásokat is képes elviselni, de ebben általában az segít, ha vannak biztos pontok az életében, amikre a nehéz időszak alatt támaszkodhat. Most Önnél egyszerre több területen történt változás, ezért nehezebb ilyet találni. Átmenetileg valóban segítséget jelenthetne, ha szakemberhez fordulna, aki segít ezeket megtalálni. Nem okvetlenül pszichoterápiára gondolok, hanem valamilyen támogató segítségre, amíg ez a krízisidőszak tart.
Szakemberrel vagy anélkül, most a biztos pontok megtalálását látom fontosnak, mindazokét, amik megmaradtak a változások közepette is.

Üdvözlettel,
B.K.

2010. augusztus 12., csütörtök

37.

Kedves Karolina, depresszió ellen mit tanácsol? Üdv.

Kedves Levélíró!

Stílusos lenne röviden válaszolnom: pszichoterápiát.
De ha már szóba hozta a depressziót, felhasználom néhány gondolat megfogalmazásához. Ez most öndiagnózis, ha jól sejtem... (Igaz, talán a depressziónál viszonylag kicsi a félrediagnosztizálás lehetősége, legalábbis más mentális zavarokhoz képest.)

Mit tegyünk depresszió ellen?
A gyógyszer kérdése örök vita, számos pro és kontra érvvel - nem mernék egyértelműen állást foglalni. Azokkal értek egyet, akiknek gyanús, hogy egy betegséghalmazról beszélünk inkább, mint egyetlen, azonos okból eredeztethető zavarról. Ezért valószínűleg nem ugyanaz a gyógymód használ mindenkinek.
Bizonyos kutatás szerint a rendszeres testmozgás is sokaknak enyhíti a depressziós tünetét, míg mások azt hangsúlyozzák, ezek a tünetek (levertség, kedvetlenség, figyelemzavar, stb.) jelek arra, hogy valamivel az életünkben elégedetlenek vagyunk, rossz úton járunk. Megint mások szerint gondolkodásbeli problémák húzódnak meg a háttérben (pl. a negatív események felnagyítása). Mindkettőre adekvát megoldás a terápia.

B.K.

36.

Kedves Karolina!

26 éves lány vagyok, az a bajom, hogy nekem mindig ugyanúgy érnek véget párkapcsolataim. Mialatt velem van a pasim, megismerkedik valaki mással, és azzal összejönnek. Magyarul rajtam keresztül találják meg a nagy őt. Volt hogy konkrétan rajtam keresztül, tehát hogy barátnőmmel jött össze a fiúm, de volt hogy nem ismertem a lányt. De mintha én serkenteném, hogy hirtelen felnyíljon a szeme a fiúknak, és meglássák a nagy őt, aki nem én vagyok. Ebből már nagyon elegem van.

Lili

Kedves Lili!

Érthető, hogy ezek az események megviselték. Mikor barátnőjével jött össze párja, az kettős veszteség volt, egyszerre vesztett el egy párkapcsolatot, és bizalmát egy barátjában.
Sajnos kevesen olyan szerencsések, hogy az "igazi" előtt néhány csalódást, szomorú élményt ne tapasztalnának, Önt sem kerülték ezek el. Emiatt nem szabad megijednie, nem jelenti, hogy mindig így lesz.
Érdekes helyzetről van szó: mikor ugyanolyan problémák ismétlődnek egy párkapcsolatban, azt szoktuk mondani, nem véletlen, hanem az ember valahogy vonzza ezeket, tudattalanul eszerint választ (például mikor valaki rendre alkoholista vagy bántalmazó partnerek mellett találja magát). Az Ön esetében nem ilyen egyértelmű a helyzet, hiszen tényszerűen nem az Önök kapcsolatán belül történt az ismétlődés. Nem tudom, hány esetről van szó (gondolom, kettőt is átokként élhet meg az ember), valószínű, hogy csak szerencsétlen véletlennel állunk szemben. De ha nem, akkor az Ön szerepe ott kereshető, hogy vajon a partnerei érzelmileg mennyire voltak benne a kapcsolatban, illetve Ön ugyanannyira volt-e benne. A kilépésre motiváció lehet az is, ha lazán kapcsolódó feleket talált, akik könnyen távoztak, vagy ha éppen olyanokat talált, akik már a "nagy őt" (ahogy fogalmazott) keresték, Önben pedig ezt az elkötelezettséget még nem érezték, ezért álltak inkább tovább.
Remélem, a következő jobban alakul!

Üdvözlettel:
B.K.

35.

úgy érzem, mindig fáradt vagyok, pedig nincs semmilyen betegséges, nincs semmilyen testi oka ennek. alszom is rendesen, igaz, nem egyenletesen oszlik el, hanem hétvégén többet. munkám miatt hét közben nem tudom kialudni magam. korán kell keljek, de nem tudok olyan korán ágyba menni, hogy meg legyen a nyolc óra.

Kedves Levéíró!

Elnézését kérem, hogy viszonylag sokat kellett várnia a válaszra.
Kérdésében benne van a válasz: a hét közbeni alvás. Nem vagyok alvásszakértő, kérdezhet erről orvost is, de úgy gondolom, nincs felkészülve a szervezetünk az alvásigény ilyen hosszú "raktározására", illetve ez óhatatlanul rendszertelenséget jelent. Nem tudom, délutáni alvással próbálkozott-e. Ha ébren szeretne lenni az esti órákban, a munkából hazaérve szundíthatna egyet.
Persze nem állítom, hogy mindenképp emiatt fáradt, olyan általános tünetről van szó, aminek ezer oka lehet. Mozgás, friss levegő, táplálkozás színesítése - ezekkel is lehet kísérletezni. Ha az életmód váltás nem hoz eredményt, felmerülhet, a munkájában elég motivált-e: a motiválatlanságot megélhetjük egyfajta fáradságként, álmosságként is.

B.K.

2010. július 28., szerda

34.

Kedves Karolina!
Kérdésem a szakmával kapcsolatos lenne.
23 éves frissdiplomás vagyok, idén júliusban végeztem el a pszichológia BA-t, tehát „viselkedéselemző” a végzettségem, és bár felvettek a mesterképzésre, de csak levelezőre, így kénytelen vagyok rendes munka után nézni. Azt szeretném kérdezni maga szerint mennyi esélyem van így egy szakmába vágó területen elhelyezkedni, pl. asszisztensként egy pszichológus mellett Budapesten? (Elsősorban a klinikai terület vonz, az iskola és a HR világa már kevésbé.) Volt ilyesmire már példa?
Gyakorlattal sajnos nem rendelkezem, épp ezért örülnék is, ha végre kipróbálhatnám magam az életben, de ugyanakkor nem tudom hogy merre keressek. Az interneten levő álláshirdetések sajnos nem bővelkednek a pszichológus asszisztensek keresésében (ami persze nem lep meg…), ráadásul vidéki vagyok, de mindenképpen Bp-re szeretnék költözni.
Tudom, nem könnyű kérdés, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen végzettséggel (a tanárok se tudják), de ha mégis lenne vmi ötlete, hogy kb. hol próbálkozzak, örülnék ha megosztaná velem :)
Válaszát előre is köszönöm!
Üdv:
Kati


Kedves Katalin!

Sajnos pont olyan tippet nem tudok adni, amit leginkább szeretne, tehát amiben a pénzkereset és a szakmai tapasztalat együtt lenne meg. (Ez nem jelenti, hogy nincs ilyen, persze.) Ha ez az ideális kombináció nem jön össze, azt tudom tanácsolni, hogy a szakmai gyakorlatot valamilyen önkéntes munkával szerezze meg. Ilyet biztosan talál, például el lehet menni lelkisegély szolgálatokhoz (a Kék vonal rendszeresen keres embereket, ha a gyerekek érdeklik, a Háttér Társaságnál épp most fog indulni új képzés, ha a szexuális kisebbségek érdeklik /www.hatter.hu/), de úgy hallottam, szoktak önkénteseket foglalkoztatni a Hospice-nél, és valószínűleg még sok más helyen. Mivel a klinikai irány érdekli, és a pszichológia szakok általában kis súlyt fektetnek annak megtanítására, mit is kell kezdeni egy hús-vér emberrel a való életben, ezt hasznosabbnak gondolom, mint asszisztenskedni valaki mellett. De ha esetleg valaki tud ilyen lehetőséget, és megírja, szívesen továbbítom az információt.

Sok sikert kívánok!
BK

2010. július 22., csütörtök

33.

Kedves Lina!

Elnézést, mi szinte ismerjük egymást, legalábbis látásból, és hallottam rólad sokat egy ismerősön keresztül. Csak a megszólítást magyarázandó mondom. Szóval. A kérdés komoly, nagyon is. Nekem régirégi konfliktusom van anyámmal, ami megvisel lelkileg. Szeretnék vele jóban lenni, de ez lehetetlen, úgy érzem. Rettenetesen kritikus velem, mivel nem úgy élek, ahogy ő elképzelte helyettem. Szerinte nekem nagyszerű tehetségem lett volna a közgazdaságtanhoz, amivel apám is foglalkozik. Lehet, hogy tényleg így van, oké, jó voltam iskolában matekból meg van agyam, nem érdem, de van, ez tény. De engem nem ez érdekel, hanem elmentem grafikusnak. Sokat harcoltam, hogy az lehessek, ebben nem volt előttem kitaposott út, egyedül önerőből oldottam meg piszok sok munkával. Nem részletezem, nem dicsekszem, de elhiheted. Nem várom, hogy megdicsérjenek ezért, felfopgtam, hogy a szüleim mást vártak, pontosabban főleg anyám /apám jobbfej, ő inkább elfogadja, hogy a magam útját járom, azt mondja az a fontos csak hogy boldog legyek, örül a sikereimnek/ de nem értem egyszerűen, hogy ezzel a dologgal most hogy harminckét éves vagyok, miért szekál még mindig? Mit hisz, hogy mégis közgazdász lesz belőlem? Azt mondom, bocs, igazad van, jobb lesz az nekem? Nem értem egyszerűen! Nem túlzok, komolyan mondom, nincs alkalom, hogy találkoznánk, és fel ne hozna valami ezzel kapcsolatosat, erre utalót. Nem direkten vagy nem mindig direkten, hogy lányom miért vagy te grafikus, de valami pikírt megjegyzést mindig tesz, hogy hát igen, bezzeg ilyen anyagi gondjaid nem kéne hogy legyenek, de te ezt választottad. Meg hogy tudom te azt hiszed, hogy a művészek mind sokat érnek /már nem is tudom, hogy rángatta elő ezt/ meg ilyenek. Miért nem fogad el annak ami avgyok????? Hány év kell még? Azt érzem, ha ennyi nem volt elég már semennyi nem lesz az. Fáj, hogy így van, hoögy folyamatosan mást várna tőlem mint ami vagyok. Kérlek segíts!
F. Lívia

Kedves Lívia!

Köszönöm, hogy megosztottad mindezt (nem ugrik be, hogy tényleg ismerjük-e egymást, de ez most nem is fontos).
Jó lenne kicsit többet tudni a mozgatórugókról. Azt érzem, hogy ezek a megjegyzések nem arról szólnak, amiről a felszínen, a grafikusságról kontra közgazdászságról. Vajon mit jelent, mit szimbolizál a közgazdászság édesanyádnak? Talán egy életformát? Amivel szemben állnak a művészek, akik mások (de milyenek...)? Lehet, hogy valami más miatt érzi azt, hogy elfordultál a családtól, családi értékektől, amit ebben tud megragadni. Azt is írtad, sok munkád van benne, hogy grafikus lettél. El tudom képzelni, hogy sajnálja, hogy nem segíthettek (vagy a választásod miatt, vagy mert nem kértél belőle), hogy nem ők indíthattak útnak... Talán bűntudata van, hogy nem segített a törekvésedben. Csupa kérdőjel, tudom. De ha ez évek óta téma, akkor nem a szakmáról van szó valójában, ez biztos.

Számomra azon volt a hangsúly, azt érzed, nem olyannak akartak, amilyen lettél, és így nem tudnak elfogadni. Nagyon fájdalmas lehet ez az érzés. Nem tudom, fedi-e a realitást - természetesen lehet, de az is lehet, nagyon rosszul kommunikál veled édesanyád, és nem tudja kifejezni a pozitívumokat. Sok ilyet hallani, mikor a szülőknek eszükbe sem jut, hogy dicséretre is szüksége lenne a gyereknek. Vagy attól félnek, nem is fogadná szívesen.
Ha egyszer úgy érzed, éppen megfelelő a pillanat egy mélyebb, nyugodtabb beszélgetésre, elmondhatnád neki, hogy úgy érzed, mintha csalódott volna benned, és ez nehéz neked. Azt főképp mondd el, mi az, amiről úgy hiszed, tőle, tőlük kaptad. Valószínűleg meg fog nyugodni, ha látja, hogy mégis továbbviszed mindazt, amit ő/ők adni tudtak. Ha nem is konkrét tudásról van szó, mint a matematika, de tulajdonságokról, attitűdről, bármiről.
Remélem, jól fog sikerülni a beszélgetés!

B.K.

2010. július 20., kedd

32.

Nekem megjegyzésem lenne inkább, mint kérdésem, de örülnék, ha leírná a véleményét. Férfi létemre írok. Nem vagyok már fiatal, igaz, öregnek sem érzem magam. Nem akarok általánosítani, de észrevettem, hogy manapság a fiatal nők, asszonyok nem úgy adnak magukra, mint régen. Most a tizenéves lányokról nem is beszélek, a színes hajaikkal. Rendben van, megvan a véleményem, de ők gyerekek a szememben. De ha a felnőtt nőket nézem, tisztelet a kivételnek, azt kell mondjam, a többség slampos, nem ad magára. Bő nadrágban és kinyúlott felsőkben járnak meg tornacipőben. Legtöbben a sminket, parfümöt már teljesen elfelejtették (vagy soha sem találkoztak vele). Szomorú vagyok. Az IWIW fóromon láttam, hogy női kört tart. Nem tudom, ilyen problémákról ott szó esik-e, vagy csak a lelkiekről, szerintem érdemes lenne, ha megengedi ezt a tanácsot. Köszönöm, hogy meghallgatott!
Gyula

Kedves Gyula!

Sajnálom, ha így látja. Valószínűleg van benne igazság, hogy az uniszex ruházat egyre elfogadottabb. Azért ma is sok nő örömét lelki abban, ha csinosan felöltözhet. Meglehet, sokan úgy érzik, a munkahelyükön azt várják tőlük, hogy nőiségüket háttérbe szorítva teljesítsenek, és ezt az alkalmazkodást megjelenésükkel is ki akarják fejezni. A női-élmény-csoporton ha maga az öltözködés nem is külön téma, de a női szerepek, női önkifejezés igen. Persze kinek-kinek a maga kezében van, hogyan dönt, az ő személyiségének melyik stílus a legmegfelelőbb.

B.K.

2010. július 16., péntek

31.

Hogyan lehet megtalálni a nekünk való hivatást?
J.K.


Kedves J.K.!

Nos, szerintem amit még sosem csináltunk, arról nehéz elképzelni, szeretnénk-e, ezért inkább a meglévő élményekből érdemes kiindulni.
Egyrészt, jó számba venni, hogy az ember miben jó, mert nyilván nem kell olyan irányban gondolkodni, amihez nincs képességünk.
A második: milyen élethelyzetekben érezzük jól magunkat? És vajon mi azokban a közös? Ebből sok kiderül. Kiderülhet, hogy kifejezetten emberek közt nyüzsögve vagyunk elemünkben, vagy éppen valamilyen témában aprólékosan elmerülve, vagy imádunk mások előtt szerepelni, vagy az a legfontosabb, hogy változatosság legyen, stb.
És a harmadik szempont, hogy milyen igényekhez ragaszkodunk (anyagi, kiszámíthatóság, presztízs, stb.)
Ezekből össze lehet rakni, hogy milyen hivatás az, amit meg tudunk csinálni, otthon érezzük magunkat benne, és megfelel az elvárásainknak. Persze, ez csak hipotézis, ahogy mondják, a puding próbája az evés.

B.K.

30.

Kedves Karolina, van-e valami jó tippje, hogy vegyem ár barátnőmet, forduljon pszichológushoz? Neki ez ciki, ugyanakkor ő is tudja, hogy rászorulna. Az önértékelése a béka feneke alatt van, amit megdobott még egy egészségi trauma, plusz egy szakítás. Egy fogamzásgátló miatt meghízott és kiütései lettek (legszívesebben leírnám a nevét, hogy senki se próbálkozzon vele, de gondolom úgyis kimoderálná). Nem emiatt szakítottak, de pont rosszkor jött, egy időben ezzel a másik bajjal. Én nem tudok neki eléggé segíteni, el kéne mennie szakemberhez. Legalábbis szerintem. Hogy lehet az ilyen félősöket rábírni, hogy megtegyék a szükséges lépéseket? Köszönöm, Adél (Ez nem az igazi nevem.)

Kedves Adél!

(Könnyen lehet, hogy a többieké sem az igazi. :) )
Nem ritka probléma, amiről ír, sajnos még manapság is sokan kínosnak érzik pszichológushoz fordulni. Ezen az oldalon is írtam a leggyakoribb előítéletekről, azt is nézze meg, hátha segít: http://lelkisegitseg-kihez-forduljak.blogspot.com/2010/04/4-tevhitek-pszichologusokrol.html
Nincs olyan mondatom, ami csodareceptként működne. Párhuzamba lehet állítani a pszichológust az orvossal: az értelmes, érett ember a testi problémájával is orvoshoz fordul, ugyanígy a lelkivel pszichológushoz. Ez egyfajta törődés magunkkal.
Én meg vagyok győződve, hogy a pszichológusoknál kikötők nincsenek rosszabb mentális állapotban, mint akik nem fordulnak szakemberhez. A legtöbb embernek van valamilyen elakadása (ez nem jelenti, hogy beteg!) ha csak nem olyan szerencsés, hogy minden ideálisan alakult az életében a genetikától a családon át az egyéb életeseményekig; csak nem mindenki keres meg vele szakembert. Vajon ki jár jobban?

Üdvözlettel:
B.K.

29.

Az én problémám, hogy bulikban csak alkohollal tudok ellazulni. 19 éves vagyok, szeretek bulizni, de kell egy-két pohár bor, addig nem érzem jól magam, feszült vagyok, nem tudok feloldódni. Ez normális?

H.


Kedves H.!

Nem véletlen, hogy az alkoholfogyasztás összekapcsolódott a társasági összejövetelekkel, bulikkal, hiszen az ember nem feltétlenül tud gombnyomásra jókedvű és fesztelen lenni. Amellett, hogy nem túloznám el a problémát, azt is gondolom, jó, ha önmagában az, hogy azokkal vagyunk, akiket kedvelünk, kedélyjavítóként hat ránk. Ha ez egyáltalán nem működik Önnél, feltehető a kérdés, a megfelelő emberekkel jár-e a megfelelő programokra.
Csak a bulikat említi: egyébként, más helyzetekben tudja jól érezni magát alkohol nélkül? Elég az említett egy-két pohár bor? Ha mindkettőre igen a válasz, nincs baj, úgy gondolom.

B.K.

2010. július 1., csütörtök

28.

Nekem kicsit rendhagyó kérdésem lenne, nem lelkiproblémával írok. Azt szeretném kérdezni, mi kell ahhoz, hogy valakiből pszichológus legyen? Másik kérdésem, hogy tudna-e ajánlani könyvet a témában?
Zoli

Kedves Zoli!

Mi kell ahhoz, hogy valaki pszichológus legyen: nem egyértelmű, konkrétan a képzésre gondol-e, vagy emberi adottságokra. (Nem akarok úgy járni, mint a viccben az utcán megszólított férfi, akit megkérdeztek "Tessék mondani, hogy jutok el a Zeneakadémiára?", mire azt felelte "Gyakorlással, sok gyakorlással.")
Ahhoz, hogy pszichológussá váljon, el kell végeznie a pszichológia szakot. A képzés és a felvételi rendszer teljesen átalakult, mióta én jártam. Tudtommal már nincs felvételi vizsga pszichológiából, hanem valamilyen módon érettségi pontokkal lehet bejutni, de ennek nézzen utána. A folytatás azon múlik, pontosan mivel szeretne foglalkozni. Bizonyos területek további szakképzést igényelnek az egyetemi diplomán felül.
Ha megírja, mi érdekli a pszichológián belül, könnyebben tudok könyvet ajánlani. Persze talál átfogó, nagy tankönyveket, amik szemezgetnek a lélektan különféle területeiből, de ezek nem mindig a legérdekesebbek, talán éppen azért, mert a szerzők igyekeznek az összes fontos információt egyetlen könyvbe sűríteni.
Tehát kérném a kérdése pontosítását!

B.K.

27.

Kedves Bujdosó Karolina!

20 éves lány vagyok. Remélem nem fog kinevetni. Tudom hogy súlyosabb problémákkal is élnek emberek, de nekem tényleg gondot okoz, ami miatt írok. Kamaszkorom óta büdös a lábam, hiába fürdök és használok mindenféle kozmetikumot a leplezésére. Azonnal mosdás után még nem az, de pár óra múlva már lehet érezni ha leveszem a cipőm. Ez a probléma megmérgezi az életem, kerülöm az olyan szituációkat ahol le kell vetni a cipőt. Most van egy kezdődő kapcsolatom, eddig sikerült megoldanom hogy ne bukjak le. Így nyáron könnyebb mert nyitott cipőben járok és akkor nem annyira van gond, vagy nem olyan feltűnő. De előre félek, mi lesz ha jön az ősz. Nem akarom hogy a lábamról szóljon az életem, de fogalmam sincs mit tehetnék. Üdv: Zita


Kedves Zita!

Elhiszem, hogy komolyan gondot okoz ez a probléma. A túlzott izzadásnak lehet lelki oka, de első körben érdemes testi oldalról közelíteni. Nem tudom, orvosnál volt-e már, meglehet, ő tudna olyan tanácsot, készítményt adni, ami megoldja a problémát. Sajnos én nem vagyok orvos, ezért nem tudom pontosan, milyen okok állhatnak a lábszag hátterében, csak feltételezem, lehet szó fertőzésről.

A túlzott izzadást okozhatja szorongás is. Egy idő után nehéz elkülöníteni az okot az okozattól: ha most megkérdezném, szorong-e, és igennek felelne, nem tudnánk rögtön, hogy a tünet miatt szorong, vagy fordítva. Ha az orvos nem tud segíteni, akkor javaslom pszichológus megkeresését.

B.K.

2010. június 21., hétfő

26.

Honnan tudhatom, hogy jól válaszok-e? Együtt vagyok egy férfivel másfél éve, aki felvetette a házasságot. Nekem tetszik az ötlet, szeretnék családot, amire alkalmasnak találom, és szeretem őt. Azonban elbizonytalanított, nem, talán pontosabb úgy fogalmaznom, hogy bosszant egy barátnőm véleménye, aki emlékeztetett, hogy beszélgettünk róla, nem vagyok szerelmes a barátomba. Tegyük hozzá, hogy ez a barátnőm, aki oly nagyra értékeli a szerelmet, sosem maradt meg egy kapcsolatban sem tartósan. Kedves Karolina, én nem látom problémának, hogy a mi érzelmeink nyugodtabbak, nem olyan szenvedélyesek. Egyébként a szexuális életünk is jó, olyan összhangot élek meg, amit eddig még sosem. Szeretném megtudni a véleményét erről a szerelem kontra szeretet kérdésről, mert mintha ez nem csupán az én kedves barátnőm mániája lenne, hanem sokaké. Lehet, hogy csak én nem értem!

Kedves Levélíró!

Jól feladta a leckét! Szerintem mindkettőnek megvan a veszélye: a szerelemből való házasodásnak, és a nem szerelemből való házasodásnak is. Az előbbinek az, hogy a nagy érzelmek később konszolidálódnak, és nem tudjuk előre, hogy az ember választása akkor is meg fogja-e állni a helyét, mikor már tisztábban látja párját, a hibáit is.
Utóbbinak az, hogyha később valaki más iránt mégis felélednek a szenvedélyes érzések, vajon nem fogja-e úgy érezni, ez nem maradhat ki az életéből, és ki tud-e tartani választottja mellett?
Nincs erre recept szerintem. Ebben a kultúrában a szerelemből történő házasodás a leginkább elfogadott, de valljuk be, nem jól vizsgázott ez a forma, ezt látjuk, ha a válások számát megnézzük. Tény, hogy akár időben, akár földrajzilag nézünk szét, nem tekinthetjük abszolút értéknek, hogy csak a szerelem lenne megfelelő ok a házasságra.
Egyet tudok csak mondani: ne a barátnője, hanem a saját igényei szerint döntsön!

Üdvözlettel:
B.K.

2010. június 13., vasárnap

25.

Kedves Karolina! Gyermekem iskolájában van iskolapszichológus, a gyermekem a tanára utasítására felkereste ezt a pszichológust, és hetente egyszer jár is hozza. Az lenen a kérdésem, hogy az én belegyezésem, az én megkérdezésem nélkül, szabad e gyermekemet szakemberhez küldeni, és nem furcsa e ez a helyzet, hogy ez a pszichológus engem nem keres, velem nem akar beszelni, csak a gyerekkel?

Üdv: Vera


Kedves Vera!


Mielőtt válaszoltam volna, érdeklődtem egy iskolapszichológus kollégámtól, hogyan zajlik a szülők megkérdezése. Elmondása szerint iskolája válogatja: van, ahol írásban, van, ahol szóban tájékoztatják a szülőket az iskolapszichológus jelenlétéről és munkájáról, és van, ahol írásos beleegyezést kérnek a szülőktől.


Leveléből úgy érzékelem, Önt elsősorban az zavarja, hogy kihagyták a gyermeket érintő fontos kérdésből. Jó lenne tudni, hogy egyébként milyen a kapcsolata a tanárral, hogy honnan szerzett tudomást arról, hogy a gyerek jár a pszichológushoz (valaki mégis megosztotta Önnel, ez kiderül), és hogy mi volt az előzmény, ami miatt odaküldték. Valószínűleg nem Ön előtt akartak titkolózni, hanem a tanár úgy vélte, a pszichológus az iskola része, ha úgy tetszik: szolgáltatása, így az iskolai életbe illeszkedő elem, ezért nem szólt róla külön.


Tudnia kell, hogy a pszichológus célja a gyermek segítése, így nem Önnel szemben dolgozik, hanem közvetetten, a gyermeken keresztül az egész családért. Hogy miért nem konzultált Önnel a gyermek gondjáról, annak oka, hogy a pszichológusi munkának fontos része a titoktartás, erre alapul az a bizalom, ami munkáját lehetővé teszi. Bízzon benne, hogy így tud igazán segíteni!


Ön azzal használ a legtöbbet, ha tapintatosan érzékelteti a gyermekkel, hogy Önre is számíthat bármiben, de azt is elfogadja, hogy lehetnek titkai.


Üdvözlettel:

B.K.

2010. június 12., szombat

24.

Érdemes grafológiai elemzést kérni egy grafológustól, ahhoz hogy többet megtudjak a vőlegényemről?


Kedves Levélíró!


Én inkább javasolnám, hogy beszélgessenek sokat, tapasztaljanak meg együtt minél többféle élethelyzetet: higgye el, ezekből sokkal jobban meg fogja ismerni vőlegényét, mint a grafológiai elemzésből.

Mivel vőlegényről ír, gondolom, azért szeretne valami megbízható információt szerezni, hogy még a házasság előtt kiderüljön, összeillenek-e. Ha kételyek vannak Önben, inkább adjon magának több időt (nem tudom, ki van-e tűzve az esküvő időpontja, ha igen, akkor is ki lehet tolni), míg letisztulnak ezek. A különféle, személyiséget feltérképezni hivatott eljárások csak nagy vonalakban adnak képet az emberről, azt nem tudják megmondani, hogy az illetővel Ön boldog lesz-e.

Kívánom, hogy így legyen!


Üdvözlettel:

B.K.

23.

Harmincnyolc eves ferfi vagyok, merevedesi zavaraim kezdodtek fel eve, hazassagban elek, ket gyermeket nevelunk, on szerint inkabb szakorvoshoz forduljak, urologushoz, vagy pszichologushoz?


Kedves Levélíró!


Először az urológust javaslom, amivel mindenképp jól jár: ha talál valami problémát, legalább időben kiderült, ha nem, megnyugodtat, hogy nem kell semmilyen betegség miatt aggódnia. Ha az urológus mindent rendben talál, akkor érdemes kapcsolati, érzelmi okokat keresni.


Üdvözlettel:

B.K.

2010. június 11., péntek

22.

Kedves Karolina!

28 éves vagyok, 8 éve van szexuális életem, de már korábban is tudtam, hogy leszbikus vagyok, mindig is nőkhöz vonzódtam. Két éve az akkori barátnőm enyhe nyomására belementem egy hármasba, ahol a harmadik egy fiú volt, nem volt rossz, de különösebben jó sem. Aztán tavaly nyáron szakítottunk, nagyon elkeseredtem, és a nyár végén összegabalyodtam egy nálam 16 évvel idősebb férfival. Érzelmileg nem érintett meg, inkább csak a hiúságomat legyezgette, és valamennyire helyre rakta az önbizalmam. Számomra érthetetlen módon lett vége, egy szép napon nem vette fel többé a telefont. Hallomásból ismertem ezt az eljárást, de nem gondoltam, hogy felnőtt emberek is alkalmazzák.

Azóta megismertem egy lányt, azt hiszem eléggé belehabarodtam, kiegyensúlyozott, vidám a kapcsolatunk. Leszámítva egy félmondatát, hogy ő nem szeretne biszexuálissal járni... Speciel én nem tartom magam annak, de az elmúlt két évet tekintve bárki más joggal mondhatja rám ezt.

Ezzel kapcsolatos a kérdésem: ki dönti el, hogy milyen szexuális csoportba tartozunk? Az számít, hogy én minek tartom magam, vagy ami kívülről látszik? És normális az, hogy valaki a szakítás után (mondjuk így) nem viselkedik teljesen beszámíthatóan? Vannak arra nézve praktikák, hogy kétségbeesésünkben ne csináljunk hülyeségeket?

Nem hiszem, hogy ez a kérdéskör túlságosan sok embert érdekelne, meg mostanában sokaknál kiveri a biztosítékot, ha valaki meleg, így nem ragaszkodom minden áron ahhoz, hogy kitegye a honlapjára. :)

Köszönöm:

m.


Kedves M.!


Szerintem ezek a kérdések sokakat érdekelhetnek, és még többeket érintenek, úgyhogy kiteszem a honlapra, mivel kifejezetten nem kérte az ellenkezőjét.


Egyértelmű a válaszom arra, ki dönti el, hogy leszbikus-e: csakis Maga önmagáról. Ezt az öndefiníciót illik a környezetnek tudomásul venni, mivel az identitása részét képezi.


A szexuális orientáció arra utal, hogy az illető döntően vagy kizárólag milyen nemhez vonzódik. Legyen az ember heteroszexuális vagy meleg, egyik sem jelenti, hogy a másik nemmel (a preferálthoz képest másik nemmel) ne tudna szexuális életet élni, akár ne lenne az élvezetes számára. Sok emberben van nyitottság a másik nem irányába is, és részben a véletlenen múlik, kerül-e olyan helyzetbe, hogy ez realizálódjon. Ki tudja, hány heteroszexuálisnak volt kalandja azonos neművel (például olyan helyzetben, mikor össze voltak zárva, esetleg egy ágyban aludtak)? És fordítva: sok olyan meleg ember van, aki akár már családot is alapított, mielőtt tisztázta volna magában, hogy ő alapvetően a saját neméhez vonzódik. Általában ők sem arról számolnak be, hogy házastársukkal gyötrelmes lett volna a szexuális élet. Más tehát a szexuális orientáció és a szexuális viselkedés, egyikből nem lehet törvényszerűen következtetni a másikra.


Ha a párja félmondata tényleg Önnek szólt, akkor érdemes lenne tisztázni, hogy mi áll emögött. Bármilyen furcsa, ma már kutatott fogalom a pszichológiában a bifóbia, és úgy tűnik, mindkét „oldalról”, a melegek és heteroszexuálisok részéről is élnek előítéletek a biszexuálisokkal szemben. Vajon attól tart, hogy Ön férfit is keres (így nem elég ő Önnek, hiszen nem tud egy személyben férfi és nő is lenni)? Vagy úgy hiszi, nem elég letisztult az identitása? Ezek az esetleges félreértések tisztázhatók. Persze különösen akkor, ha magában is tisztázta a férfiakkal való kapcsolatát. Levele számomra azt sugallja, valamiféle hibának, támadási felületnek tartja, hogy belement abba a kapcsolatba, különösen a másodikba. Ezt lenne érdemes helyrerakni: mit várt attól az élménytől, és ha szemrehányást tesz magának, vajon miért? Levele alapján azt gondolnám, éppen azért talált akkor férfit, mert még nem volt kész újabb komoly kapcsolatra, és tudta, hogy hozzá nem fog úgy kötődni, mint egy nőhöz. (Vegye ezt találgatásnak, hiszen egy levél alapján senki sem megismerhető.)


Remélem, válaszoltam a feltett kérdéseire.

Minden jót kívánok!


B.K.

2010. június 7., hétfő

21.

Én lepődöm meg legjobban, hogy most írok egy pszichológusnak, egyáltalán nem terveztem, csak véletlenül keveredtem a honlapjára, és gondoltam, miért ne. Hiszen van problémám, nem is kicsit. 31 éves nő vagyok, és a kollégáimmal való együttműködésben vannak zökkenők. Lehet, hogy az én hibám is, de nem tudom a megoldást így sem. Az a gond, hogy amit én konstruktív kritikának szánok, azt ők sértésnek veszik. Például múltkor a kolléganőm nem végzett el időben egy feladatot, ami előfeltétele lett volna az én munkámnak (hosszú lenne pontosan leírni, egy adatbázis elkészítéséről van szó). Érthető, hogy erre én megjegyzést tettem. Annyit mondtam csak, hogy nem tartom korrekt eljárásnak ezt, mivel nekem lesz kellemetlenségem az ő felelőtlenségéből. Erre megsértődött, azzal érvelt, hogy ne higgyem, hogy én tökéletes vagyok (nem hittem), és a végén majdnem sírt, pedig nekem nem az volt a szándékom, hogy sértegessem őt. Ön szerint lehetséges ezeket a helyzeteket valahogy elkerülni? Nekem már nincs ötletem: higgye el, én nyugodt hangon beszéltem vele, legalábbis eleinte.

Kedves Levélíró!

Igen, részben lehetséges elkerülni. (Azért csak részben, mert azt nem tudjuk kikerülni, hogy valakinek annyira rossz napja van, hogy esetleg bármilyen mondatra felcsattan, pusztán, mert hozzászóltak.)
Teljesen érthető a leveléből, hogy mi volt a gondja, és valószínűleg a kolléganő is értette volna, ha az Ön visszajelzése nem tartalmazott volna bizonyos minősítéseket. Nevezetesen, hogy ő inkorrekt és felelőtlen. Ezt senki sem szereti hinni magáról, és az elsődleges válasz nem az együttműködés vagy az Önnel való empatizálás lesz, hanem az önvédelem. Kolléganője csapdában érezhette magát, mert a konkrét probléma igaz volt, a minősítések viszont énképébe ütköztek. Ilyen esetekre azt javaslom, a minősítés halvány látszatát is igyekezzen elkerülni, és a saját oldaláról fogalmazza meg a problémát. Például megfogalmazhatja, hogy szeretne Önök között gördülékeny együttműködést, és azt a biztonságos tudatot, hogy időben hozzájut a munkájához szükséges anyagokhoz. Tegyen javaslatot, hogy hogyan tudják ezt megvalósítani.
Ajánlok egy módszert: erőszakmentes kommunikáció a neve, az interneten is talál róla anyagokat, illetve, ha érdekli, tanfolyamot is. (Marshall Rosenberg a kitalálója.)

Remélem, segítettem!
B.K.

20.

Kedves Pszichológusnő!

Azért ragadtam klaviatúrát, mert olvastam a halálról szóló blogbejegyzését. Nekem az a problémám, hogy mindenféle fertőzéstől nagyon félek. Szerintem nálam nem halálfélelem az ok, mivel olyan betegségekre is kiterjed ez, amik általában nem halálosak. Idegesít, ha köhög a pénztárosnő, és nem tudom elkerülni, hogy érintkezzünk fizetéskor. Nem szép dolog, de nagy ívben kerülöm a hajléktalanokat, mert fertőző gócot látok bennük. Maga szerint beteg vagyok?
Köszönöm válaszát.

Vivien

Kedves Vivien!

Attól függ, hogyan befolyásolják életét ezek a félelmek. Magunk közt szólva valóban lehet influenzás a köhögő pénztárosnő, és az utcán élő hajléktalanok zöme bizonyára nem csattan ki az egészségtől. Kérdés, hogyan kezeli ezeket az aggodalmakat, mennyire kerül a hatásuk alá. Feltételezem, valamiféle gondot okoznak, ha írt nekem. Amennyiben csupán futó rosszérzésről van szó, melyet elintéz azzal, hogy a másik kasszába áll, nincs probléma. Akkor javaslom szakember megkeresését, ha benyomása szerint valamiben korlátozza Önt ez a probléma, vagy jelentős szorongást okoz, amitől szeretne megszabadulni.

Üdvözlettel,
B.K.

2010. május 27., csütörtök

19.

Kedves Karolina,

Sógorom s egyben jóbarátom ügyében írok magának. Mindketten negyvenes éveink elején járunk, jó évtizede ismerjük egymást. Sosem volt egy kiegyensúlyozott, harmonikus ember, néha jött a dilijeivel, azzal is volt hogy fenyegetőzött, hogy felakasztja magát. Azt hittem, ezeknek a durva dolgoknak már vége. Született két kisgyerekük, egy lány és egy fiú, s úgy látszódott, Laci magára talált. Ki vagyok akadva, mert idestova fél éve minden elölről kezdődött! Tegnap éjjel felhívott hajnali kettő után, részeg állapotban, s azzal fenyegetőzött, megöli magát, mert semmi értelme az életének, hiába van meg mindene, nem tud boldog lenni. Mondtam, hogy ne hülyéskedj Lacikám, ott a gyönyörű családod, a szép feleséged, ,meg a gyerekek, akik imádnak! Ő csak bőgött. Valahogy lebeszéltem, lefeküdt aludni, s ma kaptam tőle SMS-t, hogy bocsánat a tegnapiért, felöntött a garatra, azért volt minden.

Szerintem az alkohol csak kihozta belőle, ami ott volt rég óta. Nem tudom, hogy tudnék neki segíteni, nehogy beváltsa ígéretét, s megölje magát. Én elveszteném a jó barátom, a húgom a férjét, és mi lenne a pici gyerekekkel! Nem mehet ez így tovább!

Tisztelettel:

N. András


Kedves András!


Jó lenne, ha el tudná vinni szakemberhez (pszichoterapeutához) a sógorát! A leírtak alapján több lehetőség is felmerült bennem, milyen problémával küzdhet, de nem akarok egy rövid levél alapján diagnózisokkal dobálózni. Lényeg, hogy nem valamilyen átmeneti zavarról van szó, hanem ellenkezőleg, a családi élet, gyerekek születése időlegesen enyhített a rég óta fennálló problémán. Ez azonban nem hozott tartós javulást, hiszen a zavar gyökere a személyiségen belül rejlik, a környezeti változások csak átmenetileg hatnak rá. Próbálják megértetni Lacival, hogy mindenképp külső segítségre van szüksége ahhoz, hogy lelkileg megerősödjön.


Üdvözlettel:

B.K.


2010. május 26., szerda

18.

Kedves Karolina!
Kb. fél évig jártam egy fiúval. Most szakított velem, mert nem volt szerelmes. Én még sosem voltam szerelmes, s ebben az esetben sem tudtam eldönteni, mi a helyzet.
A szakítás nem ért váratlanul. (Néhány hónapja felmerült bennem, hogy én szakítok, mert nem vagyok szerelmes, de inkább kivártam, mert nem voltam biztos ebben a szerelem-dologban.Később úgy éreztem, kezdek szerelmes lenni- pl. sokszor elmerengtem napközben, ha eszembe jutott ez a fiú, ilyesmi. De tartok tőle, hogy csak beleringattam magam a szerelembe, mint Bovaryné. Különben van ilyen egyáltalán: valaki beleringatja magát a szerelembe?) Néhány napig levert voltam, de magam is meglepődtem, hogy milyen jól viselem. Igaz, amikor egyik este színházban voltam, ahol a szerelemről volt szó, akkor majdnem sírtam.
Valójában arra volnék kíváncsi, honnan tudja az ember, hogy szerelmes. Mert jelen esetben nekem nagyon jól jönne, ha arra a következtetésre juthatnék, hogy nem voltam szerelmes ebbe a fiúba(így nem tűnnék a magam szemében sem lúzernek), de becsapni sem akarom magam. Furcsa, hogy nem annyira visel meg a szakítás. Ugyanakkor tartok attól, hogy ez csak a vihar előtti csend(1 hete szakítottunk), s majd váratlanul lecsap rám a letargia. Az, hogy nem visel meg, nem azt jelenti, hogy ne erre gondolnék állandóan. Folyton rá gondolok, fantáziálok arról, hogy összefutunk valahol véletlenül, s persze én nagyon szép leszek és vidám, ő pedig jól megbánja, hogy dobott:) Ez, azt hiszem, érthető ábrándkép részemről.
Titokban arra is számítok, hogy felkeres, hogy kezdjük újra. Ennek nem lenne sok teteje, hiszen elég langyos volt eleve a kapcsolatunk, azt felmelegíteni nem lenne egyszerű...
Nem tudom eldönteni, hogy ő hiányzik-e vagy a tudat, hogy van valaki, akihez tartozom. Az ő ölelése hiányzik-e vagy az ölelés maga?
Kérem, ne írja azt, hogy az érzéseim úgyis megsúgják, mi is a valóság! Mert épp ez a gondom, hogy nem tudom eldönteni. Persze vicces, hogy mással akarom eldöntetni ezt az egészet...
Még szeretném megtudni, mennyibe kerül egy ülés Önnél. Nem tudom, mire is lenne szükségem(nem csak e konkrét eset-szakítás-kapcsán, hanem úgy egyáltalán), de már régóta gondolkodom azon, hogy pszichológussal beszélgessek magamról. A személyes kapcsolat felvételére ugyan más e-mailcímet adott meg,de gondoltam nem levelezem kétfelé.
Elég hosszú lett a levél, köszönöm a türelmét hozzá!

Kedves Levélíró!

Arról ír, azon töpreng, honnan tudhatja az ember, szerelmes-e, és szeretne rájönni, a volt társába szerelmes volt-e. Mint írja, ennek azért van jelentősége, mert akkor megtudná, mekkora a veszteség.

Az a fantázia, hogy megkeresi a volt párja, találkoznak valahol, és annyira szép lesz, hogy ő megbánja döntését az én értelmezésemben elsősorban nem a szerelemről szól, hanem a sérült önbecsülés helyreállításáról. Egy szakítást általában úgy élünk meg: valaki nemet mondott ránk, elutasított minket, nem voltunk neki elég jók.
Holott a valóság az, mindenki egy csomó rejtett, nem tudatos elképzeléssel és elvárással megy bele egy kapcsolatba, és nem feltétlenül a másik fél hibája, hogy nem felel meg ezeknek az igényeknek. (Ezt könnyű mondani, nehezebb komolyan venni - főleg ilyenkor.)

Mikor azt kérdezi, szerelmes volt-e, azt úgy fordítanám át: vajon megfelelt-e ez a fiú a szükségleteinek, annak, amit egy párkapcsolattól vár? Vajon kit, milyen embert keres? Mivel nem ismerem, természetesen erre nem tudok felelni, de abból kiindulva, hogy langyosnak találta kapcsolatukat, és már maga is gondolkodott a szakításon, azt gondolom, nem pont ezt. Érthető, hogy megérintette a színdarab, mivel a veszteségérzése valós, hiszen remélte, hogy jól fog működni a kapcsolat, és ebben csalódnia kellett.

Honnan tudhatja az ember, hogy szerelmes-e? Nehéz erre válaszolni, mivel tapasztalatom szerint mindenki mást ért szerelem alatt. Van, aki a komoly, megalapozott kötődést, van, aki egyfajta heves rajongást, és még sorolhatnám a változatokat. Ezért én amondó vagyok, előremutatóbb úgy feltenni a kérdést: elég jó-e nekem az a kapcsolat, amiben vagyok? A benne levő hiányokat (mert az minden kapcsolatban van) elfogadom-e őszintén, vagy titkon neheztelek miattuk? Megvalósul-e, amit egy kapcsolattól várok?

B.K.

17.

Kedves Karolina!


" Lelki segítség " című blogjáról az iwiwen, az önismereti forumból értesültem.


Örömmel töltött el, amikor olvastam írásait ...


Tetszik a pszichológus alapfeladatát jól kifejező megfogalmazása :


" Az alázatot tartom hivatásom lényegének: a pszichológus kísérő, aki a klienssel tart élete egy szakaszán. Támogatja, biztatja, de nem dönthet helyette az úticélról. "


A saját életem tapasztalata is ezt mutatja.

Az önismeret gyakorlása, folyamatos továbbmélyítése, a belső világommal való őszinte szembenézés, engem is erre tanított ...

Hosszú idő telt el, amíg egy Önhöz nagyon hasonló elveket valló és gyakorló szakemberrel találkoztam, aki biztonságos háttért jelentett számomra, és így az egyensúlyi állapotomra való újra rátalálásban is sokat segített ...


Az igazi küzdelmet persze önmagamban kellett megvívni, a korábbi kellemetlen mélybe nyomott élményeimet újra megtalálni a tudatalatti rétegekben ... újra átélni - átérezni az egykori eseményt, és gyakran újabb lelki fájdalmakat is átélve helyéretenni önmagamban. Így alig, vagy egyáltalán nem okozott számomra többé ismeretlen eredetű, kezelhetetlennek tűnő lelki zavarokat!

Jelenleg, - egy évtizede - , már önmagamban létezik a biztonság. Képessé váltam a saját életem - sorsom kormányzására, az olykor viharokba kerülő hajómat kivezetni békésebb vizekre, ahol újra nyugalomra, egyensúlyra találok.


Köszönöm, hogy olvashattam írásait, amelyeket közelinek érzek lekemhez!


B. András


Kedves András!

Köszönöm biztató sorait! Örülök, hogy talált olyan szakembert, aki megfelelt igényeinek, és ma már kellő lelki stabilitással éli napjait! Mindig jó érzés ezt hallani.

B.K.

2010. május 17., hétfő

16.

Kedves Karolin,
Ön nőként jobban értheti barátnőmet, én legalábbis lassan feladom. Én egy szabadelvű, nyitott gondolkodású lánnyal jöttem össze, akit nem érdekelnek a formaságok. Öt éve élünk együtt, eddig jó volt neki házasság nélkül. Mostanában szóba kerül a gyerekvállalás, és azóta egyre gyakrabban célozgat esküvőre. Nem fér a fejembe, ha tudtunk együtt élni papír nélkül, a gyerekhez miért kell összeházasodni! Az én szüleim elváltak, így tudom, hogy ez az intézmény nem tartja össze a kapcsolatot. Mondja, maga érti ezt?!
Hálás leszek, ha megvilágítja nekem!

Tisztelettel:
H. Endre

Kedves Endre!

Feltételezem, barátnője biztonságban akarja érezni magát, mielőtt családot alapít Önnel. A szabadelvűség nem mond ellent annak, hogy a házasságnak ma is van olyan jelentése, hogy a két fél vállalja egymást, és persze a hiányának is van üzenete a nő felé. Értem, amit ír, és tény, hogy nem tartja össze a kapcsolatot a "papír". Az az elköteleződés tartja össze, amit barátnője számára a házasság szimbolizál.

B.K.

15.

Kedves Karolina!

Mit gondol az álmoskönyvről?

Üdv: Yvette

Kedves Yvette!

Babonagyűjteménynek tartom, amit játékból lehet olvasgatni, de annál nagyobb figyelmet nem érdemes fordítani rá. Az álmok felhasználhatók arra, hogy belelássunk a tudattalanba, de nem így.

B.K.

2010. május 15., szombat

14.

Nekem az a gondom, hogy az elviselhetőnél jobban szorongok, aminek fizikai jelei is vannak (pl. a gerincem körüli izmok görcsben vannak, egyszerűen nem tudom kihúzni magam). Az egy dolog, hogy ezt belülről megélni és elviselni nagyon nehéz, de sajnos a munkakörnyezetem, a kollegáim is érzékeli a depresszió, a szorongás fizikai jeleket: nem tudom kihúzni magam, néha dadogok, nem tudok koncentrálni, feledékeny vagyok, stb. Ez azért gond, mert nem otthon ülő regényíró vagyok, hanem olyan alkalmazott, akinek emberek között és emberekkel kell együtt dolgoznia, sokszor talpraesettséget, magabiztosságot igánylő feladatokat kell ellátnia. Attól tartok, hogy előbb-utóbb olyan mértékben csökken a munkaképességem és a hitelem, hogy a munkámat is elveszítem, ez pedig az eleve megterhelt lelkiállapotom számára újabb kudarcot és terhet fog jelenteni. Pontosan tudom, hogy a legfontosabb feladat az lenne, ha nem a tünetekkel, hanem a tünetek okával (depresszió) foglalkoznék, hisz ha megszűnne a depressszió, annnak fizikai jelei is megszűnnének. Foglalkozom vele, csakhogy ez hosszabb és költséges folyamat (egyelőre nincs pénzem szakemberre). Viszont rövidtávon jó lenne kezelni tudni annyira a tüneteket, hogy a munkakörnyezetem számára nem váljak teljesen hiteltelenné, és jómagam munkaképtelenné, hisz valamiből el kell tartanom magam... És arra is pénzt kéne keresnem, hogy megfizessek egy szakembert. Tehát dolgoznom életbevágó.
Igyekszem sportolni, egy speciális stresszoldó masszázst is kipróbáltam, nem sokat segítettek. Az SZTK-s szakember sem vált be. Gyógyszereket nem szívesen szednék.
Őszintén szólva, jelen körülmények között nem tudom mit tudnék tenni azért, hogy belátható időn belül megtanuljam valamennyir uralni a tneteimet. A hosszabbtávú, okokat érintő vizsglatot ezzel nem helyettesítve.
Ön mit gondol?

Kedves Levélíró (illetve Commentelő)!

Bejegyzése arra utal, hogy komolyan belegondolt problémái okába, és tudja, hogy fizika panaszai mögött lelki ok állhat. A feledékenység, dadogás, szorongás, figyelemzavar alátámasztja ezt a lehetőséget, de ami számomra még inkább jelzésértékű, az az a látásmód, amit tükröznek sorai: szenved a panaszoktól, emellett fél, hogy kollégáit is zavarja az Ön magatartása, és el fogja veszíteni a munkáját, ha nem sikerül gyorsan kezelni a panaszokat; de ha elveszíti munkáját, még kevesebb esélye lesz (anyagi okokból) segítség igénybevételére... Nem állítom, hogy ez a forgatókönyv kizárt, de feltűnően hiányoznak a leírásból a pozitív lehetőségek. Például, hogy munkahelyén azért tartják meg, mert ők elégedettek Önnel. Hogyha mégis elbocsátják, találhat másik munkát. Egy egyirányú versenyfutás rajzolódik ki leveléből, ahol az egyik versenyző Ön, aki kétségbesetten keresi a megoldásokat, a másik a munkahelye, ami csak idő kérdése, mikor veszi észre az Ön alkalmatlanságát. Értse jól: nem viccelődöm a panaszain, ellenkezőleg: nagyon is érthetőnek tartom, hogy nem érzi jól magát ebben a helyzetben.

Hogy konkrét kérdésére válaszoljak, milyen jellegű segítséghez fordulhat: valóban, pszichoterápiába járni általában viszonylag költséges. Felmerült bennem a családállítás lehetősége: ezek egy hétvégés alkalmak, így egyszer kell megteremteni rá a pénzt (azt gondolom, nem kifizethetetlenül drágák).
Ez a múltban gyökerező, akár születésünk előttről, családból hozott traumák feldolgozását célozza. Nincs semmi üzleti érdekeltségem benne, ez jutott eszembe levele kapcsán, reméljük, jó az intuícióm. Ha érdekli, itt kaphat bővebb információkat: http://www.hellingerintezet.hu
Kívánom, hogy megtalálja az Ön számára megfelelő megoldást!
B.K.

2010. május 12., szerda

13.

Olvastam egy pár esettet és gondoltam én is írok,sajnos nekem is van miről.A férjem lassan három éve külön él tőlünk,magyarázván ,hogy dolgozik értünk.De érdekes módon egy hölgy is belecsöppent ebben a nagy munkába.Nagyon megalázzot és olyasmiket vágott a fejemhez hogy mai napig nem bírtam feldolgozni.A fiam mindent hallott,nagyon megviselték a dolgok őt is.A legnehezzeb korszakába érte ez a dolog,igazi kamasz.Sokat változtunk mind hárman,de sajnos rossz oldalra.Én és a fiam próbálunk élni,de nagyon nehéz,nem így éltünk.Nehéz csonka családnak lenni.Itt a településen nincs család tagunk,aki esetleg segíthetne vagy mellettünk lenne.Erdélyből települtünk átt,sajnos sok kudarc és fájdalom ért amit ma is viselek .Próbálom túl élni a múltat és előre gondolni de mindig van valami ami megakadályoz és akkor kész.Mindennap egy túlélés számomra,mokuskerékben forgok,sajnos.Nehezen de lett munkám is,emberekkel foglalkoznék,remélem sikerül mert nagyon jó szakma.Sérült emberek és ott bizony helyt kell állni és csak épp egészséges emberekre van szükség.40-éves leszek és élni szeretnék és a fiamat éppen egészségesen útnak engedni az életben.Köszönöm hogy írhattam.Tisztelettel: MÁRIA

Kedves Mária!

Köszönöm, hogy megosztotta történetét! Számomra az derül ki leveléből, hogy Ön számos komoly nehézséggel sikeresen megküzdött: a lakóhelyváltás másik országba megviseli az embert, a megcsalás is alaposan próbára teszi az önbecsülését, és helyt állni egyedül anyaként minden nap kihívás, különösen, ha nincs a környezetében segítség. Azt is írja, hogy változtak, nem jó irányban, és hogy nem mindig sikerül a jövő felé nézni. Ugyanakkor az derül ki leveléből, hogy mégis csak sikerült elindulni valamerre, hiszen keresett és talált munkát, és érezhető leveléből, hogy látja értelmét ennek a tevékenységnek: meg akar felelni, tudja, hogy épen és egészségesen van Önre ott szükség. Hogy emlékek formájában elő-előjönnek múltbeli témák, az természetes: a múlt is hozzátartozik mindkettőjük életéhez, nem is kell elfelejteni, csak feldolgozni, helyrerakni. Remélem, hamarosan eljön az az érzés is, hogy most már jó irányban is változtak! Sok erőt kívánok Önnek a továbbiakban is!

Üdvözlettel:
B. K.

2010. május 10., hétfő

12.

Én aszt szeretném kérdezni, hogy élhető túl a szakítás?

Egy 17 éves lány

Kedves Levélíró!

Idővel, türelemmel. A szakítás olyan, mint mikor gyászolunk, hiszen szakításkor is hirtelen elvesztünk valakit, aki addig az életünk része volt. Sajnos nem lehet megspórolni az időt, míg az ember feldolgozza ezt az élményt. Könnyíteni kicsit lehet rajta, érdemes nem teljesen begubózni, hanem találkozni, beszélgetni barátokkal, vagy olyasmivel is foglalkozni, ami eltereli egy időre az ember figyelmét. Idővel enyhül a szomorúság.
Kívánom, hogy minél előbb megtörténjen!

B.K.

2010. május 9., vasárnap

11.

Kedves Karolina,
Leszázalékolva élek rokkantnyugdíjasként, 38 éves vagyok, az igazi nevem nem írnám meg, ha nem baj. Nem sok mindent tudok csinálni, internetezem a nap nagy részében, vagy olvasok, a TV idegesít, olyan vacakságok mennek benne többségében. Nem látok perspektívát az itt levésben, elköltözni viszont nem tudok egyelőre. Kicsit depressziós lettem, bár nem értek hozzá, hogy megállapítsam, ez az-e, de tény, hogy nem telnek vidáman a napjaim. Ha nem is tud erre megoldást (talán nincs is megoldás), azért el akartam mesélni. Legalább tudom, hogy nem a vakvilágba írok, hanem lesz, aki elolvassa.
Minden szépet és jót kívánok Önnek!

Tisztelettel:
Nándi

Kedves Nándi!

Azt hallom ki leveléből, hogy napjai ahhoz képest, amire vágyna, egyhangúan telnek.
Az internet és az olvasás jó dolog, de úgy gondolom, hiányzik Önnek, hogy valamit létrehozzon, hogy hasznosnak érezhesse magát. Nem tudom, hogy pontosan mivel van leszázalékolva, és mi az, amit meg tud csinálni. Ha munkát nem is vállalhat állapota, illetve a faluban lévő lehetőségek (hiánya) miatt, azért biztosan van olyasmi, amit meg tud csinálni, és amivel hasznára lehet másoknak. Pénzért vagy ingyen, mindegy. Ezen keresztül a kapcsolata is szorosabbá válhat a falubeliekkel.
Egyébként, Ön is írhatna blogot, ha van kedve, az is alkotás!

B.K.

10. Elkerülő kötődés

Kedves Karolina!

A kötődéselméletről olvastam egy rövid értekezést, amelyben az elkerülő kötődés rész különösen felkeltette az érdeklődésemet. Egy mondat értelmezésében kérem a segítségét. Szó szerint idézve: "Összefüggést találtak a gyermek születéskori temperamentuma és a későbbi elkerülő kötődés között is, nyilvánvalóan egy nehéz temperamentumú gyermekkel nehezebb jól bánni is."

A kérdésem erre a "születéskori temperamentum" kifejezésre vonatkozik. Kérem, írjon róla pár szóban!
Köszönettel:
Sz. Gábor


Kedves Gábor!
A kifejezés arra utal, hogy bizonyos jellemvonásokkal az újszülött csecsemő is rendelkezik, általában három tulajdonságot szoktak kiemelni: aktivitás, szociabilitás, emocionalitás. A harmadik érzékenységet, a negatív érzelmekre való fogékonyságot jelenti, az első kettő gondolom, nem szorul magyarázatra. A mondat arra utal, aki nehezebb temperamentumú, azzal a szülő nehezebben alakít ki kapcsolatot, ennek következménye lehet a későbbi elkerülő kötődés, tehát az, hogy a gyermek már nem is keresi mások közelségét.
B.K.

2010. május 5., szerda

9. Másfél éves kisfiam az ágyunkban alszik

Kedves Karolina!
Én is szülőként kérdezem önt! Másfél éves kisfiam az ágyunkban alszik velem és a férjemmel. Nekünk (mindhármunknak) így jó. De szüleim és férjem szülei rendszeresen megjegyzéseket tesznek, kifejezik rosszallásukat. Ez amiatt is vicces, hogy anyósomék és az én szüleim egyébként nincsenek túl jóban, és mentalitásban sem hasonlítanak, de úgy látszik, ebben a kérdésben nagyon egymásra találtak. A fotóján úgy látom, ön elég fiatal: kíváncsi lennék, ma mi a pszichológia álláspontja.
Előre is köszönöm:
Hajnalka

Kedves Hajnalka!

Kicsit félek, hogy engem meg fognak kövezni. Ha a pszichológia álláspontjára kíváncsi, úgy korrekt, ha elmondom, sok kolléga szerint tilos együtt aludni a gyerekkel, lehetőleg egyáltalán ne, de minél idősebb, annál kevésbé. De ismerek olyan párokat, akik nem hallgatnak a feddő szóra, még sincs semmi probléma.

És most jön a kövezést érdemlő mondat: a pszichológiai iskolák jönnek-mennek, az anyai intuíció állandó. Gyereknevelés kérdésében a lelkiismeret és a jóérzés felülírja a tankönyveket (és folyamatosan változó anyagukat). Ezt tudom Önnek jó lelkiismerettel mondani.
Persze az együtt alvás akkor működik, ha amellett, hogy a gyermek jól érzi magát, a szülők között is egyetértés van a dologban, ilyesmit nem szabad ráerőltetni senkire.

Minden jót kívánok,
B.K.

2010. május 4., kedd

8. Lányom pszichológus szeretne lenni

Kedves Karolina,

lányom pszichológus szeretne lenni, ezzel nincs is bajom, de aggaszt valami: talán valami problémája van, azért találta ki magának ezt a szakmát, még csak 15 éves, nem tudom, miért éppen ez jutott eszébe. Érdemes lenne az iskolaorvossal beszélnem erről, vagy a háziorvossal, mert sok kamasznak van problémája, főleg lányoknak, az aneroxia például?

egy édesanya

Kedves Édesanya!

Inkább a lányával beszéljen! Ha érdekli, miért pont a pszichológiát választotta, kérdezze meg tőle!
Ha valóban csak a pályaválasztás miatt aggódik, megnyugtathatom: divatos szakmáról van szó, sokaknak eszébe jut manapság, talán ő is látott-hallott valahol egy rokonszenves pszichológust, és ettől kedvet kapott. Tapasztalatom szerint nem problémásabbak, akik ezt a pályát választják, mint az átlag.
Van más oka is, hogy aggódik a lánya miatt? 15 évesen bizonyára kevesebb betekintést enged személyes világába, mint korábban, meglehet, ez indította el az Ön aggodalmát. Hogy a lánya gondolkodik a jövőjén, és célja van, mindenképp jó jel.
(Az anorexiának látható jelei vannak: egészségtelen mértékű súlyvesztés például.)

Üdvözlettel B.K.

Leggyakrabban megtekintett kérdések: