2011-be halt meg édesapám, édesanyámat nagyon megviselte. Egy településen lakunk, a testvérem Budapesten. Eleinte gyakran látogattam, hogy enyhítsem a magányát és mindennap beszéltünk telefonon. Így, két év után is anyukám állandóan telefonál, amikor unatkozik, van olyan nap, hogy 4-szer is. Minden ürügyet megtalál, hogy hívogasson. Ugyanakkor, a testvéremmel legfeljebb egyszer egy nap beszél. Sajnos egyre terhesebbnek érzem ezt a dolgot, a férjem is egyre nehezebben tolerálja.
Már említettem neki, hogy foglalja el magát, olvasson könyvet, vagy járjon el hasonló korú társaságba, de mintha meg sem hallaná, és mindig azt mondja, hogy nekem fogalmam sincs, hogy milyen rossz egyedül. Volt rá példa, hogy hívott, és kérdeztem, hogy mi a gond, akkor azt felelte, hogy semmi, csak valakivel beszélni akart,én éppen el voltam foglalva, ezt közöltem vele, erre ő azt válaszolta, hogy az biztosan fontosabb nekem, mint ő. Erre mit lehet mondani? Tanácstalan vagyok, mert nem szeretném megbántani, de ez így nekem, érzem, hogy nagyon rossz. Nem igazán tudom, hogy mit tegyek!
Dalma
Kedves Dalma!
Apja halála után talán indokolt volt az intenzív kapcsolattartás, de a gyászév letelt, mára már életformává vált a napi többszöri beszélgetés. Nem kríziskezelésről van hát szó, hanem berögzült szokásról. Leveléről az jutott eszembe, hogy minden lelkisegély szolgálatot hívnak úgynevezett "krónikus hívók", akik nem egy aktuális, feszítő probléma megoldását várják a segítőtől (és ha megkapták, továbblépnek), hanem életformává válik számukra, hogy rendszeresen elbeszélgetnek a szolgálattal. Néha csak az időjárásról, vagy arról, mit főztek aznap. Ezzel nincs is baj, ám ha ez túlmegy egy határon, például mindennapossá válik, akkor a saját érdekükben korlátozzák őket, csak a hét bizonyos napján, vagy csak bizonyos időtartamban beszélnek velük. Ennek értelme, hogy ne erre korlátozódjon életük, kicsit rá legyenek kényszerítve más emberi kapcsolatokra is, a lelkisegély ne elégítse ki az emberi kapcsolatokra irányuló minden szükségletüket.
Ezt azért írtam le ilyen részletesen, mert Önnek is van egy krónikus hívója, akit korlátoznia kell a saját és az ő érdekében is. Nem lehet egyszerre a lánya, a szomszédja, a barátnője (hogy tovább menjek: az elhunyt férje...). Ön "csak" a lánya, legyen olyan a kapcsolat Önök között, mint egy jó anya-lánya kapcsolat, beszéljenek naponta-kétnaponta egyszer.
Hogy mit mondjon Édesanyjának? Erre is lehet persze ötleteket adni, de azt gondolom, ki fogja találni, ha Önben belül megerősödött az elhatározás, és ha megbékélt azzal, hogy ez egy darabig nehéz lesz, de tudja, helyesen cselekszik. A lényeg nem az, hogy mit mond, hanem hogy hogyan. Nyugodt kedvességgel. Nem esedezik, hogy hívja kevesebbet, de nem is támad, nem sértődik meg. Ha azt vet fel Édesanyja, hogy akkor ez a dolog Önnek fontosabb (ami miatt leteszi), mondhatja, ebben a pillanatban valóban fontosabb, mint hogy sokadszorra aznap beszéljenek. De olyan egyszerű technikai megoldás is megteszi, ha hívja Önt, küld egy SMS-t (vagy szóban mondja), hogy elfoglalt, majd este visszahívja. Ezek már részletkérdések, azt hiszem, nem ez nehéz Önnek, hanem hogy megengedje magának, hogy határokat húzzon.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
Kedves Dalma!
Apja halála után talán indokolt volt az intenzív kapcsolattartás, de a gyászév letelt, mára már életformává vált a napi többszöri beszélgetés. Nem kríziskezelésről van hát szó, hanem berögzült szokásról. Leveléről az jutott eszembe, hogy minden lelkisegély szolgálatot hívnak úgynevezett "krónikus hívók", akik nem egy aktuális, feszítő probléma megoldását várják a segítőtől (és ha megkapták, továbblépnek), hanem életformává válik számukra, hogy rendszeresen elbeszélgetnek a szolgálattal. Néha csak az időjárásról, vagy arról, mit főztek aznap. Ezzel nincs is baj, ám ha ez túlmegy egy határon, például mindennapossá válik, akkor a saját érdekükben korlátozzák őket, csak a hét bizonyos napján, vagy csak bizonyos időtartamban beszélnek velük. Ennek értelme, hogy ne erre korlátozódjon életük, kicsit rá legyenek kényszerítve más emberi kapcsolatokra is, a lelkisegély ne elégítse ki az emberi kapcsolatokra irányuló minden szükségletüket.
Ezt azért írtam le ilyen részletesen, mert Önnek is van egy krónikus hívója, akit korlátoznia kell a saját és az ő érdekében is. Nem lehet egyszerre a lánya, a szomszédja, a barátnője (hogy tovább menjek: az elhunyt férje...). Ön "csak" a lánya, legyen olyan a kapcsolat Önök között, mint egy jó anya-lánya kapcsolat, beszéljenek naponta-kétnaponta egyszer.
Hogy mit mondjon Édesanyjának? Erre is lehet persze ötleteket adni, de azt gondolom, ki fogja találni, ha Önben belül megerősödött az elhatározás, és ha megbékélt azzal, hogy ez egy darabig nehéz lesz, de tudja, helyesen cselekszik. A lényeg nem az, hogy mit mond, hanem hogy hogyan. Nyugodt kedvességgel. Nem esedezik, hogy hívja kevesebbet, de nem is támad, nem sértődik meg. Ha azt vet fel Édesanyja, hogy akkor ez a dolog Önnek fontosabb (ami miatt leteszi), mondhatja, ebben a pillanatban valóban fontosabb, mint hogy sokadszorra aznap beszéljenek. De olyan egyszerű technikai megoldás is megteszi, ha hívja Önt, küld egy SMS-t (vagy szóban mondja), hogy elfoglalt, majd este visszahívja. Ezek már részletkérdések, azt hiszem, nem ez nehéz Önnek, hanem hogy megengedje magának, hogy határokat húzzon.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
