129.

Kedves Karolina

Mindjárt bele is kezdek a közepébe, vagyis kicsit a múltból indulok a jelen felé.
Gyűlöltem felkelni, iskolába járni, pedig általánosban jó barátaim voltak, akikkel kellemes volt az időtöltés.

Továbbtanuláskor ez a gyűlöletem, ellenszenvem, lázadásom felerősödött, sokszor szerettem volna otthagyni az iskolát (de nem tettem, nem is hiányoztam), ugyanakkor nem is tanultam, mert nem érdekelt. Már ekkor kialakult bennem a gondolat, hogy az életnek nem erről, nem a munkáról, dolgozásról kellene szólni.

Később dolgozni járni gyűlöltem, de az volt az elvárás a társadalom, a környezet részéről, hogy dolgozni kell, és mivel pénz is kell az élethez, bűnöző meg nem vagyok, ezért ha panaszkodva, lázadva, de végeztem a dolgomat.

A legtöbb munkahelyen barátaim lettek, szinte mindenütt elismerést kaptam a főnökeimtől, de én a rengeteg pozitívum, ösztönző elismerések ellenére, mégis utáltam dolgozni, és amint tehettem fel is mondtam. Mindig kerestem a lehetőséget arra, hogy ne keljen dolgoznom.

Több munkahelyet kipróbáltam, több munkakört, semelyik nem tetszet, a belső lázadásom csak megerősödött. Jelenleg, negyven évesen, még jobban gyűlölök dolgozni járni, de már felkelni, felébredni sem szeretek.

Az a kérdésem, hogy van-e ezzel más is így? Létezik-e, tanulni, dolgozni utálok csoportja? Mint pld, alkoholisták, drogosok csoportja? Lehet-e ez betegség, vagy egyszerűen én ilyen vagyok, aki inkább képes éhen halni, mint elfogadni azt, hogy dolgozni kell. (Bankot meg nem rabolok, mert törvény és szabálytisztelő vagyok)

De, ugyanakkor tudom, hogy ez az állapot nem vezet sehová és jó úton tartok a hajléktalanság felé, szinte egy hajszál választ el attól.

Amióta pedig elváltam (két éve), azóta pedig még jobban úgy gondolom semmi értelme bármit is elérni, felépíteni ebben az életben (pillanatok alatt el lehet veszíteni mindent, amit évek alatt elértünk), akkor meg minek dolgozni, felkelni.

Míg másokban ott a küzdő szellem a céljaik elérésére, megvalósítására, belőlem ez teljesen hiányzott, hiányzik.

Tisztelettel köszönöm válaszát.

Gábor



Kedves Gábor!

Örülök a kérdésnek, bár azt hiszem, ez már átnyúlik a filozófia területére. Megnyugtatom, dolgozni sokan utálnak. És aki szereti is a munkáját, annak is sokszor terhes. Valahogy úgy működik ez, hogy a legtöbben nem örömmel indulnak el otthonról, hiszen a munka erőfeszítés, fárasztó, gyakran stresszel jár, de aztán találnak benne valamit, aminek örülni tudnak. Például azt, ha értelme, gyümölcse van annak, amit tettek. Amikor valaki pályaválasztásról kérdez, mindig azt javasolom, az elsődleges szempont ez legyen (tehát olyasmit végezzen, aminek értelmét látja), mert egyedül ez segíti át az embert az összes nehézséges, fáradságon. A presztízs nem olyasmi, ami tartósan motiválja az embert, ahogy a pénz is csak nagyon korlátozottan képes erre.

Az Ön leveléről az a mondás jutott eszembe: Uram, adj bátorságot, hogy megváltoztathassam, amit meg tudok, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, és adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt.

A munka olyan velejárója az életnek, amin az egyes ember nem tud változtatni, ez adottság, nagyjából mint az, hogy levegőt kell vennünk. Azt hiszem, Önnek könnyebb lenne, ha nem a megoldást keresné arra, hogy ez ne legyen így, hanem az elfogadás útját.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina