126.

Kedves Karolina,

talán naivnak tűnök, hogy kapásból a levelem elején le merem írni, hogy 28 évesen BOLDOG kapcsolatban, illetve lassan öt hónapja egy alakuló kis családban élek. Novemberben összeházasodtunk a párommal, majd még november végén megszületett a lányunk - egyszerűbbnek találtuk ezt, mint az apasági nyilatkozatot. Most, az első hónapokban apránként tanuljuk egymást, keressük a helyünket az új szerepekben. Idén lesz öt éve, hogy együtt vagyunk a most már-férjemmel, és a kettőnk kapcsolata kiegyensúlyozott - szeretjük és támogatjuk egymást, együtt nevetünk, együtt oldjuk meg a problémákat, tervezünk, vitatkozunk, kikapcsolódunk.

Ami kezdettől fogva zavar, az a családunk, a szüleink viselkedése a kapcsolatunkat illetően.
Mindketten egyszerű családból származunk és "magunknak kapartuk ki a gesztenyét" - ez az én esetemben egy majdnem-diploma, és egy közepesen jó állás, a párom esetében a diploma megszerzése után a szamárlétrán végigkapaszkodva egy középvezetői állás, jó fizetéssel, sok elismeréssel - szakmailag és anyagilag egyaránt. 18 éves korunk óta nem élünk a szüleinkkel, de rendszeresen látogatjuk, támogatjuk őket.

Kezdem a saját családommal.
A testvérem 26 éves, nem dolgozik, sokat dohányzik, valamint nagyjából öt éve vállaltan leszbikus. A szüleimmel él és a mai napig ők tartják el, etetik, ruházzák, fizetik a bulijait, a nyaralásra költőpénzt kap, stb.

A szüleim kis keresetből élnek, édesapám évek óta szív egy őt kizsákmányoló munkahelyen, édesanyám szédeleg egyik állástól a másikig, sem pénzben, sem szakmailag nem kapott elismerést évek óta.

Mióta együtt vagyok a férjemmel (nagyon szokatlan őt így hívni még), azóta gyakorlatilag levették rólam a kezüket, lemondtak rólam. Elkönyvelték, hogy nekem a párommal meglett mindenem, révbe értem, és innentől nincs rájuk szükség. Nem írnak, nem keresnek - csak abban az esetben, ha szükségük van valamire, pl. tönkre ment a számítógép, vagy kocsival kell vinni valamit a-ból b-be (a szüleimnek nincs kocsija). Mikor bejelentettük, hogy összeházasodunk, édesanyám első kérdése az volt, hogy "Ugye tudom, hogy ők nem tudnak pénzt adni rá..?" :-( Nem kéréssel mentünk hozzájuk, hanem örömhírrel...

Miután megtudták, hogy babát várunk, édesanyám a kicsike pénzüket is turkálókban szórja el sokszor használhatatlan babaholmikra. Gyakran megbántom azzal, hogy nyilvánvalóan hasznavehetetlen dolgokat nem fogadok el tőle, miután megvette (pl. 52-56-os babaholmik - a lányom 57cm-vel született, és kapásból 62-es bébi holmik lettek jók rá). Kértem őt 1x, 2x, 10x, hogy mielőtt vásárol, hívjon, hogy mire lenne szükségünk. Nem a turkálós dolgokkal van baj - magam is nagyrészt használt ruhákban járok - hanem azzal, hogy értelmetlenül költi a pénzt, mert gyakorlatilag mindent be tudunk szerezni ingyen, kölcsönbe - de hiába beszélek, csak egy rugi, csak egy sapi, csak egy cipő - sokszor olyasmi, ami majd egy év múlva lesz jó a gyerekre...! Mindezt úgy, hogy tudják, egy egyszobás, már most is kinőtt albérletben lakunk, immár hárman a babával, és nincs hova tennünk a majd-jó-lesz holmikat (így anyu rejtegeti őket dobozokban).

De az adni-akarás a kisebbik baj. A húgomtól tudom, hogy komoly nyűglődés lett abból, hogy rendszeresen vasárnaponként jártunk haza. Édesanyám - a saját anyám - kijelentette, hogy igazán észrevehetnénk magunkat, hogy vasárnap neki már nincs kedve főzőcskézni, meg jópofizni és IDEGENEKET kerülgetni a lakásban..!! Mióta ezt megtudtam, vagy szombaton megyünk, vagy nem megyünk haza. Nagyon fájt, hogy az általuk mihasznának titulált húgomtól tudtam meg, hogy útban vagyunk a szüleimnél... (A baba születése óta is csak akkor beszélünk, ha én hívom őket, egyszer sem látogattak el hozzánk, még úgy sem, hogy felajánlottam, kifizetem az utazást.)

Folytatnám a párom családjával.
Nem tudom, hogy a bennem munkáló kisebbségi komplexus mondatja-e velem, de azt érzem, hogy ennyi év után sem fogadott be a család. Mikor "összejöttünk", a szülők és a testvérek, barátok számára is "egyértelmű volt, hogy a pénze miatt vagyok a párommal, ne is küzdjek ez ellen a vélemény ellen" - ezt a sógornőm mondta így szó szerint (a mai napig a 'saját' pénzemből élek, a közös kiadásainkon túl...). Többször megjegyezték, hogy nekem könnyű egy olyan férfi mellett, mint a párom...

A párom testvére és a házasságuk zűrös, megcsalatások, túlvállalt hitel, korán bevállalt gyerek, kiegyensúlyozatlan párkapcsolat, rossz szexuális élet, pénztelenség, zárkózottság - csak amiről mi tudunk, dióhéjban...

De. A testvérék a szülőkkel egy faluban laknak, karnyújtásnyira. Nem a fővárosban, mint mi. És bár nekünk sokszor negatív megjegyzéseket tesznek a testvérre és a családjára, unokatestvérektől tudom, hogy a külvilág felé meg ők a kedvenc, a szupercsalád, stb.
A párom szülei és tesójáék is csak akkor keresnek minket, ha kell valami - ha nem jó a számítógép, ha pénz kell, ha kocsi kell (nekik ugyan van autójuk, de nem céges), ha a párom fizikai erejére van szükség, ha a pesti üzletekből kell valami, stb.

Mikor bejelentettük, hogy összeházasodunk, a párom szülei gratuláltak ugyan, de nem láttam örömöt az arcukon. Mikor a gyermek érkezésével biztossá vált, hogy együtt maradunk - hiszen egy lánykérés visszacsinálható - akkor kicsit nagyobb lett a távolságtartás.
De mióta valóban összeházasodtunk, azóta érzem úgy, hogy a párom szülei talán nem egy "ilyen" lányt szántak a fiuknak... Kisstílű ember vagyok, nem vágyom nagy karrierre, vezető pozícióra, sok számjegyű fizetésre - mint mondjuk a párom, aki valóban tele van ambíciókkal, és keresi a kihívásokat. És nem, nem általa "kényelmesedtem el" - korábban sem vonzott, hogy napi 12órában stresszeljek akármilyen cég érdekeiért. Összességében azt gondolom, hogy a párom szülei egy körömcipős 'bizniszmacát' képzeltek a férjem mellé, jó keresettel, saját kocsival, kiskosztümmel, nagy életcélokkal.

Ami nagyon bánt, hogy ebben a családban is a "zűrös kicsi" van elérhető közelségben, és ezért ő-ők "bent vannak a pixisben" - mi pedig nem. Hiába vagyunk rendben, hiába lehet számítani ránk, hiába támogatjuk őket, valahogy mégsem úgy viszonyulnak hozzánk, mint az öccse családjához. A párom öccse magához hasonló lányt vett el, és bár boldogtalan a házasságuk, de ők "egy utca" egymásnak, míg a párom a szülei szerint talán különben érdemelt volna, mint én.

Elnézést, hogy ilyen bő lére eresztettem a mondandóm, de nagyon rossz, hogy a barátaim értetlenül állnak velem szemben, hogy miért forgok ezeken a dolgokon. Kiskorom óta szeretnék megfelelni, szeretném, hogy elfogadjanak, hogy megbecsüljenek. Nagyon rossz, hogy így majdnem-felnőttként pont a családjaink azok, akik elfordulni látszanak tőlünk. Nem tesszük a kirakatba, hogy jól vagyunk, egyszerűen nem csak a panasz dől belőlünk, ha a szüleinkkel vagyunk - hanem lelkesedünk, mosolygunk, vidámak vagyunk. A szüleinktől többnyire csak a panaszáradat érkezik, sem a terhességem, sem a "frissen sült" unoka, semmi nem zökkentette ki őket (holott egészségesek, van munkájuk, vannak barátaik...).
Nagyon rossz, hogy a saját szüleim nem törődnek velünk (a párom karácsonyra semmit nem kapott a vásárlás-mániás édesanyámtól...!), a párom szülei pedig levegőnek néznek, ha náluk vagyunk.

Kedves Karolina, mit csinálok rosszul? Hogyan nyithatnék a szüleim felé, hogy legalább a töredékét foglalkozzanak ők is velünk? És hogyan hitethetném el a párom családjával, hogy szeretetből vagyok és leszek a fiukkal, szerelemből mentem hozzá, és szültem neki gyermeket? A férjemmel is beszéltünk ezekről a dolgokról, mert ő is látja és szenved tőle, hogy mindkettőnk családjának "mindegy lettünk", mert jól vagyunk, jól megvagyunk.
A párom szerint ne törődjünk a családjaink viselkedésével, hanem szeressük egymást - mert ez a legfontosabb. Ebben igazat adok neki - hogy csak ő, és most már a lányunk számít. De érdekelne az Ön véleménye, hogy kívülállóként mit gondol, mit csinálunk rosszul, min tudnánk változtatni, hogy újra részei lehessünk a saját családunknak..?

Köszönöm, hogy elolvasta a levelem és 'meghallgatott'.
Szép napot:

Ildikó




Kedves Ildikó!

Őszinte leszek, hiszen Ön is megtisztelt bizalmával. Lehet, hogy érvelésében igaza van, de ha összeszámolnám, hány azzal kapcsolatos utalás szerepel levelében, hogy kivel mi a baj, mit csinál rosszul, miért ér keveset, igencsak magas szám jönne ki.

Azt gondolom, az ember közérzetét, viszonyát környezetével sokkal erősebben meghatározza, hogy ő mennyire elégedett a többiekkel, mennyire szereti őket, mint az, hogy megkapja-e a kellő mennyiségű segítséget, figyelmet. Nem tudom, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, de bizonyára érzik a neheztelést, elégedetlenséget családtagjai is, és erre ők sem elfogadással és szeretettel válaszolnak. A megoldás az, hogy nézze az értékelhető, jó szándékot a többiekben, és ezt meg fogják érezni ők is. És számolás nélkül tegye. Az volt a benyomásom, hiába hoz egy helyes döntést, például hogy vasárnap helyett szombaton mennek látogatóba (nagyszerű!), közben húz egy strigulát a sértődöttségi listájára - ahol már így is sok a strigula.

Ha Önök számára használhatatlanok a kapott ruhák, adják oda másnak: biztosan lesz, aki nagyon örül majd neki. Az ajándékozás egyfajta gesztus, annak kifejezése, hogy a másik eszébe jutottunk. Jó látni az éremnek ezt az oldalát is, nemcsak azt, hogy hasznavehetetlen a ruha.

Megértem, hogy bántotta Önt, hogy nem örültek az eljegyzésüknek, csupán a pénzről kezdtek beszélni. Meglehet, hogy gondjai vannak szüleinek az érzelemkifejezéssel. Sajnos őket nem tudja megváltoztatni, de a saját látószögét igen.

Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina