Nem is tudom hol kezdjem a történetem, olyan sok és összetett - legalábbis nekem - de megpróbálom minél jobban leegyszerűsíteni, nem elveszni a részletekben. Én egy 24 éves nő vagyok, nem régiben álltam munkába (gyógytornász). Alapvetően életvidám, mosolygós vagyok, általában én szoktam a baráti körömben pozitív megerősítéseket adni, segítséget nyújtani amikor szükség van rá. De ezzel egyetemben elég nehezen nyílok meg, 2 igaz barátom van, ők ismerik minden rejtett kis zugomat, viszont kifelé a nagyvilágnak ezekből jóformán semmit nem mutatok. A két (ill. inkább három) legnagyobb problémám, ami az életem utóbbi 2 évében összejöttek és összeadódtak, a következők: lassan 2 éve bulimiában szenvedek; egy komoly párkapcsolati szakításon estem át (hozzáteszem az én döntésem volt); és az édesanyámmal való bonyolult kapcsolatom.
A saját kis lélekbúvárkodásom során azt már kiderítettem, hogy ez a 3 összetevő szorosan összefüggnek egymással, egyikből következik a másik. Megpróbálom röviden leírni a lényeget. Tehát 17 éves koromban, egy januári napon összejöttem fél év ismerkedés után egy helybeli, nálam 5 évvel idősebb fiúval. Neki az első csókunk előtt nagyjából egy évvel volt egy autóbalesete, minek során deréktól lefelé lebénult és kerekes székbe került. Már a balesete előtt is ismertem, hiszen egy faluban lakunk, de soha nem beszéltem vele, csak köszönőviszonyban voltunk (de mindig is nagyon tetszett, csak úgy voltam vele, hogy nála én biztos esélytelen lennék). Aztán amikor a balesete volt, azt is úgy tudtam meg, hogy anyáék beszélték egyik vacsora közben, hogy mi történt vele és hogy nagyon kicsi esélyt adtak neki az orvosok, hogy egyáltalán túlélje...tisztán emlékszem, amikor ezt meghallottam, felálltam az asztaltól, felrohantam a szobámba, és zokogtam (ahogy most a levél közben is :( ) és...nem nevelkedtünk vallásos szellemben, 9 éves koromban lettem megkeresztelve mamám unszolására, soha nem jártam templomba, de hiszek benne, hogy van odafent valaki, aki figyel minket, és kisebb koromban minden este elbeszélgettem az "öreg fiúval", gyártottam magamnak saját kis imát és minden este elmondtam magamban. És azon az estén, amikor felrohantam a szobámba zokogva, eszeveszettül elkezdtem imádkozni, hosszú perceken keresztül könyörögtem Neki, hogy vigyázzon Gergőre és, hogy élje túl a balesetet. Aztán az elkövetkező hetekben-hónapokban ismerősöktől, falubeliektől lehetett ezt-azt hallani Gergő állapotáról, hogy már jobban van stb. Majd jó ideig nem is hallottam felőle, nem is láttam, mivel Budapesten volt rehabilitáción hosszú hónapokig. Majd egyik nap sétáltam a faluban és szembe jött velem egy fiúbanda, köztük Gergő is. Annyira meglepett a látványa, majd kiugrottam a bőrömből, hogy újból láthatom, hogy jól van és él. Onnantól kezdve találkoztunk, ismerkedtünk majd szépen kibontakozott a szerelmünk.
Ezután 5 évig együtt voltunk, az első 3 évben dúlt a szerelem, soha olyan boldog még nem voltam, mint Vele! Neki 100%-ig megnyíltam, ő volt egyben a legjobb barátom, a mindenem. És ő is mindenét megosztotta velem, tényleg tökéletes harmóniában voltunk egymással és magunkkal is. Az állapotából fakadóan 2 év után feküdtünk le egymással először, neki ez nagyon sokat jelentett, hiszen ebben a megváltozott élethelyzetben is örömet tudott szerezni, csak nagyon gátlásos is volt emiatt, szóval kivártuk. Nekem pedig vele volt az első alkalom, úgyhogy nekem is nagyon fontos volt. Az egész kapcsolatunk tökéletességét egyedül édesanyám rontotta el. Ő a legelejétől (ill. ő fél év után tudta meg, mert addig sikerült titokban tartanunk) tiltotta a kapcsolatunkat. Ez nagyon megnehezített mindent. Rengeteg vitánk volt anyával, pedig soha nem voltunk rossz viszonyban, nem veszekedtünk. Nem úgy ezalatt az 5 év alatt. Nagyon sokszor folyamodott a lelki terrorhoz, nem szólt hozzám, nem vett emberszámba, nem köszönt, hangosan sírt, hogy halljam, miattam szenved, megkeserítem az életét. Nekem ezek rettenetesen fájtak, szörnyen éreztem magam amiatt, hogy fájdalmat okozok neki, miattam szenved.
Sokszor megfordult ilyenkor a fejemben az öngyilkosság (egy időben vagdostam a karomat is). Amíg gimis voltam és itthon laktam, majdnem minden nap átmentem Gergőhöz vagy kimentünk valahova (amúgy Gergő szülei nagyon szerettek, nagyon jó volt velük a kapcsolatom, viszont a két család soha nem beszélgetett egymással). Ilyenkor általában du. fél 5 körül mentem Gergőhöz és max. fél 8-ra haza kellett érnem. Soha nem aludtam ott náluk (az utolsó évben volt 1-2 titkos ott alvás). Nem egyszer fordult elő, hogy fél 5 volt, tudtam, hogy már mennem kéne, de szó szerint lebénított a félelem, tudtam, hogy a szokásos megsemmisítő pillantással fog felelni anya, amikor meglátja, hogy öltözöm és készülök elmenni. Volt, hogy felhívtam ilyenkor Gergőt, hogy ne haragudjon rám, de képtelen vagyok lemenni a földszintre és elindulni hozzá. Szétmarcangolt belül ez a kettősség, hogy megfelelni itthon (tehát minimálisra venni a találkozásaimat Gergővel) és megfelelni Gergőnek (tehát maximálisra nyújtani a találkozások időtartamát).
Elég sokszor hazudtam itthon azt, hogy felmegyek barátnőmhöz, közben pedig Gergőhöz mentem. Többször előfordult, hogy anya kutatott utánam (vagy a szobámban a holmijaim között, leveleimet olvasta el, vagy felhívta a barátnőmet és neki panaszolta el a kétségbeesését és hogy beszéljen a fejemmel, hogy butaságot csinálok). De igazából soha nem beszéltük meg ezt a problémát. Inkább néha-néha kiborult a bili, de akkor nagyon, sírás, depresszió, virágcserép dobálás, kiabálás (pedig anyára az ilyen fajta viselkedés soha nem volt jellemző), aztán pár napig még ment a "nem beszélek hozzád" dolog, majd maguktól oldódtak, halványultak.
A normális viszonyunk az volt, ha épp nem veszekedtünk, épp nem fogadott ellenem némaságot, hanem felszínes dolgokról, de azért beszélgettünk (Gergő viszont mindig is tabu téma volt, olyannyira, hogy testvéremet is Gergőnek hívják és ha kérdezett anya valamit testvéremmel kapcsolatosan, hogy Gergő így vagy úgy, hirtelen hányni tudtam volna, mert mindig rettegtem tőle, hogy az én Gergőmről akar kérdezni). Aztán 5 év után szakítottam vele (az utolsó 1,5-2 évben már igen sok vitánk volt, nagyon féltékeny típus volt, ki akart sajátítani magának, sokszor a barátnőimre is féltékeny volt). Akkor már Pécsen tanultam fősulin, úgyhogy csak hétvégente találkoztunk a szokásos délutáni 2-3 órás intervallumban, ami igen kevés volt.
Aztán miután szakítottam vele, egyből belecseppentem egy új kapcsolatba, ami teljesen új volt számomra, hogy nincsenek testi, fizikai korlátok, elmehetünk sétálni KÉZEN FOGVA!, beülhetünk bárhová, kirándulhatunk és még sorolhatnám. Úgy éreztem, ennél jobb nem lehetne. Majd annak a kapcsolatnak hamar vége szakadt (megint én vetettem véget), aztán jött is a következő, majd annak is vége lett (ott a srác szakított - és utólag kiderült hogy meg is csalt), majd utána tudatosan kerestem a rövid románcokat. Semmi komolyat, semmi hosszan tartót, de azért valaki mindig legyen mellettem.
Majd ebbe is "beleuntam" és időközben a Gergő utáni szabadságérzetem közben szépen felszaladt rám közel 10 kiló, amit már csak akkor vettem észre, amikor a nadrágjaim szorítottak vagy már rám se jöttek (mindig is sovány voltam, 172 cm-hez 49-51 kg). És ekkortól kezdődött a pánik, mielőbb leadni a felesleget. Na de az nem is olyan könnyű! Már nem emlékszem pontosan mikor és hogyan kezdődött az önhánytatás, de lassan két éve tart. Mostanában az jutott eszembe, hogy ezekkel a túlevésekkel próbálom pótolni Gergő hiányát (mert a nagy szakításunk után egy évvel, újból összejöttünk, de titokban maradt, majd fél év után megint szakítottam, mert nagyon fojtogatónak éreztem a szerelmét, aztán pár hónap szünet, majd megint összejöttünk, megint szakítottam, ezt összesen 4-szer "játszottam el" :( ). Nagyon bánt, hogy ennyiszer megtettem, soha de soha nem akartam őt bántani és ha mostanában is rám törnek a régi érzelmek, amik hozzá fűztek, bármennyire is azt érzem, hogy milyen jó lenne ha megint együtt lennénk mint a legelején, elfojtom magamban ezeket a fellángolásokat, mert többször már nem fogom elkövetni ezt a hibát! Nem játszhatok az érzéseivel, nem akarom őt tönkre tenni. Titokban pedig azért maradtak ezek a fellángolások, mert anyát sem akartam tönkre tenni, tudom, hogy abba belebetegedne, ha megtudná, hogy újból együtt voltunk és hogy még mindig nem zártam le teljesen.
Amúgy a nagy szakítás után anyával egy varázsütésre megjavult a kapcsolatunk, sokat beszélgettünk, bármiről mertem kérdezni, mert tudtam, hogy nincs tabu téma (régen semmi szerelmi vagy szexuális témáról nem mertem vele beszélgetni, mert tudtam, hogy akkor rájön, hogy Gergő miatt kérdezek ezekről). Az evésem egyébként mindig is zavaros volt. Amíg Gergővel együtt voltam, inkább anorexiás hajlamom volt, mindig unszoltak a közös ebédek, vacsorák alkalmával anyáék, hogy "naa, csak még egy kanállal szedj" vagy hogy "mindig egy kanállal egyél csak többet, mint ami jól esik, hogy tudjon tágulni a gyomrod" stb. Mivel akkoriban nagyon rossz volt a kapcsolatunk, én úgy lázadtam anya ellen, hogy tudtam, hogy örömet szereznék neki azzal, ha legalább kicsivel többet ennék, ezért én lehetőleg 2-3 kanállal kevesebbet ettem annál, hogy egyáltalán jól lakjam.
Most pedig hogy jó - de legalábbis jobb - a kapcsolatunk, már nem is vagyok éhes, de eszem, hogy "jó kislánya" legyek anyámnak. Viszont sokszor eszem úgy, hogy sunyiban, ha épp nem látják, hogy a bőséges ebéd után én még bizony rátolok 3-4 szelet sütit, de jaj ott van a kedvenc sajtomból is hűtő polcon, tehát török abból is (mindegy, hogy a számban még pl. a zserbó csokis-diós egyvelege járja az örömtáncot, már belekeveredik a sajt is). Aztán jön a lelkiismeret furdalás, eldöntöm, hogy ezektől bizony mielőbb meg kell szabaduljak, de ha már hányok, akkor előtte igazán szinte büntetlenül megehetek még vagy 4-5 szelet sütit, hisz úgyis kijön belőlem. Majd miután megtettem, a szégyentől nem bírok tükörbe nézni, elfog a depresszió, megfogadom, hogy holnaptól jó útra térek, nem eszek feleslegesen...ennek már 2 éve.
És nagyjából 2 éve próbálkozom reménytelenül a legkülönfélébb fogyókúrákkal, rengeteget edzek és állandóan méregetem magam a tükörben, várom a csodát, hogy lássam a pozitív változást a testemen. Hát "röviden és tömören" ennyi lenne az én történetem. Tudom, hogy először belül kell rendbe tennem magam, aztán jöhet a külsőm (ami talán a lelki problémák megoldásával párhuzamosan fog visszaváltozni az áhított külsőmmé). Ezért fordulok Önhöz, hogy segítséget kérjek, mit tegyek azokon a napokon, amikor mélypontra kerülök. Olyankor mindig reménytelennek látom a helyzetem, csak azt tudom hajtogatni magamban, hogy ebből nincs kiút, ennek már soha sem lesz vége! Pedig nagyon szeretnék ennek véget vetni, mert már nagyon belefáradtam. Nagyon szépen köszönöm a szíves türelmét és előre is köszönöm a válaszát, segítségét! Minden jót kívánok, várom válaszát.
Üdvözlettel: Eszti
A bulimia komoly betegség, nem szabad várni, hogy csak úgy megoldódjon, hanem minél előbb segítséget kellene igénybe vennie. Például a SOTE Magatartástudományi Intézetében működik csoportterápia evészavarosok számára. Bár látszólag kevésbé veszélyes, mint az anorexia, ennek is komoly szövődményei vannak.
Nagyra becsülöm, hogy megtartóztatja magát, és nem folytatja az összejövős-szakítós játszmát Gergővel. Valószínűleg azt is idő lesz feldolgozni, hogy a kapcsolat miatt -időlegesen- megromlott kapcsolata az édesanyjával. Bizonyára neki a kerekesszékes lét érzékeny pont, el sem tudta képzelni lányát egy nem "ép" ember mellett. Ez származhat információhiányból, vagy valamilyen érzelmi okból.
Javaslom, először koncentráljon a saját meggyógyulására, utána jöhet a többi.
Üdvözlettel:
Bujdosó Karolina
