89.

Üdvözlöm!


Én egy 18 éves lány vagyok, és abban szeretnék segítséget kérni Öntől, hogy mit tegyek, ha nem szeretek otthon lenni. Édesanyámmal nagyon jó a kapcsolatom, édesapámmal szinte semmilyen, nem is nagyon nevezném kapcsolatnak azt, ami köztünk van. Az biztos, hogy csak anyagi téren beszélünk egymással. Nem érzem azt, hogy én szeretem őt. Néha-néha elő is jönnek olyan álmaim, hogy milyen jó lenne, ha csak édesanyámmal, esetleg még tesómmal élnék. (Pedig tudom, hogy akkor sokkal rosszabb anyagi hátterünk lenne). Ha édesapám nincsen itthon, akkor minden jó...Én nagyon érzékeny vagyok, de nagyon is tudok szeretni. De ha megbántanak, azt nem tudom elviselni, és édesapám kisebb koromban sokat csúfolt a külsőm miatt, mert kicsit teltebb voltam. Lehetséges, hogy innen fakad ez az érzés? Vagy minek nevezhető ez egyáltalán?
Válaszát nagyon várom,
Fanni

Kedves Fanni!

Először is elnézését kérem, hogy sokáig várattam a válasszal!

Sajnálom, amit ír, mert egy lány számára fontos forrás az önbecsüléséhez, hogy a szülei elismerik, dicsérik őt. Az apa különösen fontos az egészséges női öntudat kialakításában. Érthető, ha haragszik rá, és feszültséggel tölti el a jelenléte. Nincs gyors receptem. A lassú recept a megbocsátás, ami meglehet, könnyebb, ha már nem lakik otthon. De természetesen így is lehetséges. Ennek a folyamatnak az a lényege, hogy elgyászolja a saját fájdalmait, hiányait, és azt is fontos kimondani, hogy nem Maga tehet róla, nem Magán múlt, hogy így alakult. Ezt nem lehet agyból egyszer csak megcsinálni: legyen Önben a szándék, és előbb-utóbb meg fog történni.

BK