67.

Kedves Karolina!
Jelenlegi problémám gyermekkorom egyes eseményeiből adódnak, melyet megpróbálok röviden leírni. Az apám alkoholista volt és szexuálisan is molesztált egyszer-kétszer részegen, azonban ezt sosem mondtam senkinek, és akkor még nem is tudtam igazán felfogni, hogy mi történik velem, és csak feküdtem mozdulatlanul várva, hogy hagyja abba végre. Szüleim szerencsére elváltak hamar anyukámnak azután lett egy élettársa, akivel először nem volt semmi probléma, azonban 1-2 év alatt ő is egyre többet ivott és néha verte is anyukámat, és mintha ismétlődtek volna a dolgok..ő is megtalált és az éjszaka közepén átjött a szobába és elkezdett simogatni ott lent és lihegett a fülembe, de még akkor is csak 7 éves lehettem és ugyanúgy nem tudtam mit csinálni. Szerencsére nagy nehezen sikerült megszabadulnunk tőle is, azonban az évek alatt elég sok lelki terrornak voltam kitéve már olyan fiatalon. 24 éves vagyok és anyukámnak máig nem mondtam el semmit és soha senki másnak se. Anya nagyon sokat tesz értünk, hogy meg legyen mindenünk és ő is megszenvedte az elmúlt éveket, nem viselné el ha ezt valaha is megtudná.
Annak ellenére amiken keresztül mentem úgy érzem, nem károsodtam lelkileg annyira és voltak kapcsolataim is amik jól működtek és szexuális téren sem volt semmi probléma, mert el tudom engedni magam és nem kísér ez az egész. Azonban arra lettem figyelmes, hogy a kapcsolataim már fél évtől tovább nem tartanak, és nem tudok senkit se lelkileg közel engedni magamhoz, nem akarok bárkitől is függni és menekülök inkább, nehogy túlságosan kötődjek valakihez. Most van egy friss kapcsolatom 1 hónapja vagyunk együtt, azonban egyre többször jönnek elő a gyerekkori emlékek és sokszor nem érti mi bajom van, például miért akadok ki azon ha egy pohár sört iszik és utána ad egy puszit.
A hozzáállásom ezzel az egész történettel kapcsolatban mindig is az volt, hogy amin nem tudok már változtatni arra már kár energiát fordítani, vagy engednem hogy befolyásolja a mindennapjaimat. Azonban most kezdem úgy érezni, hogy ez nem a történtek elfogadása a részemről, hanem csupán elfojtom az egészet magamban. És félek attól, hogy mind az amit eddig elnyomtam magamban az előjön, rámegy a kapcsolatom és valamilyen ördögi körbe kerülök…Nem gondoltam eddig, hogy fel kellene keresnem bárkit is vagy elmondani akárkinek, nem is szívesen tépném fel a régi sebeket, meg szégyellem is persze(bár tudom, hogy nem nekem kellene). Még annyit hozzátennék, hogy nem érzek utálatot se, talán egy kis dühöt mert olyan magatehetetlennek éreztem magam..de legfőképp "sajnálatot" és szánalmat..
Kíváncsi lennék az Ön véleményére ezzel kapcsolatban, és elnézést a hosszú levélért.
Válaszát előre is köszönöm,
Ági

Kedves Ági!

Köszönöm, hogy leírta történetét, bizonyára nem volt könnyű megtenni. Igen, sokan érzik, hogy inkább nem tépik fel a múlt sebeit, hanem odafigyelnek, hogy a jelenre ne legyen hatással, ami történt velük. Sajnos ez nem így működik. Ami megoldatlan, feldolgozatlan, az nincs az irányításunk alatt, így azt sem áll módunkban eldönteni, hogyan hasson az életünkre. A múlt sebeinek feltépése azért szükséges, hogy elgyászoljuk, amit kell, megsirassuk azokat a helyzeteket, amikben kiszolgáltatottak, magatehetetlenek voltunk, vagy más esetben újraértelmezzük a velünk történteket. Csak az így megszelidített emlékekkel lehet békében együtt élni.
Leveléből hallatszik az a halvány szándék, hogy szakembert keressen fel - csak biztatni tudom ebben.

Karolina