359. Belefáradtam az örökös panaszkodásba, siránkozásba

Kedves Karolina!
Szégyellem magam, hogy ilyenekre gondolok. Hosszú az út ide eljutni, de legalább már felismertem: nem tudom feltétel nélkül elfogadni, és teljes önfeláldozással rajongani a szüleimért - főleg az anyámért (úgy mint eddig).
Pedig nekem nagyon jó életem volt, de hogy milyen ára van, azt az utóbbi pár évben érzem igazán. Megkaptam mindent tőlük, (ésszerű határokon belül), persze segítettek lakást, kocsit venni, felújítás, stb… Cserébe úgy ügyeskedett, hogy ne menjek el messzire tőlük, 25 km-re lakunk, de úgy látom most már ez is messze van. Az lenne a legjobb, ha ott lennék állandóan velük és kiszolgálnám/ápolnám őket. Idősek, késői gyerek vagyok. 20 éve vagyok házas, azóta élek tőlük külön. 20 éve minden áldott nap (van hogy többször is)telefon, hogy mit csinálunk, hol vagyunk, miért nem vettük fel, jaj, csak nincs valami baj… A 20 év alatt a hétvégék 95%-át náluk töltöttük. Akkor is, ha nekünk is programunk lett volna, ha semmi kedvünk sem volt kimenni, ha nem is éreztem jól magam. Csoda, hogy a férjem eddig bírta! Mindig volt segíteni való(falun, kert) pedig eddig nem is voltak igazán rászorulva a segítségünkre, de nem tetszett, ha nem akartunk kimenni. Most, hogy már nagyon idősek, most lenne igazán szükségük ránk, de sajnos én már ELFÁRADTAM! Belefáradtam az örökös panaszkodásba, siránkozásba, hogy ő milyen szerencsétlen, beteg, öreg, tehetetlen stb.
Vitatkozni sem érdemes vele, mert akkor jön a mártír szerep, meg hogy ő mindent megtett értünk és ez a hála… Van egy “számlám”, hogy ő mennyi mindent adott nekem/nekünk. Ha 100 évig élnék, sem tudnám letörleszteni… de már nem is akarom. Lehet, hogy hálátlan és önző vagyok, de így 40 évesen szeretném végre a saját életemet élni!
Hogyan tudok kilépni ebből a függésből?
Előre is köszönöm a választ.
Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!

Van egy rossz hírem: ha ki akar lépni ebből a túlzott, egészségtelen kötöttségből, vállalnia kell a bűntudatot. Tehet érte, hogy megváltozzon a kapcsolata szüleivel, de ez nem megy könnyen, rossz érzések is kísérni fogják.

Természetes, hogy a gyermek, ha felnőtt is, érez valamiféle kötelezettséget a szülei iránt. Édesanyja azonban elhitette Önnel, hogy ez arra is vonatkozik, hol éljen, hogyan töltsék a szabadidejüket, hogyan osszák be idejüket. Ez nem igaz, bármennyit is kapott tőlük. Egy alapvető elvet kell itt helyretenni: Amit az ember a szüleitől kapott, az nem tartozás. Azt ajándékként kapta, és ez lehet olyan muníció, amit a saját párja, gyerekei érdekében fel tud majd használni. Egy tele puttony, amiből adni tud. Ha úgy tetszik, az ember a gyerekeinek adja tovább, amit a szüleitől kapott, nem a szüleinek adja vissza. (Ha nincsenek gyerekei, akkor is van mód, hogy azoknak adjon, akik függnek tőle.) Ön saját magának és (új) családjának "tartozik", legyen az a párja, ha vannak, a gyerekei. A férje évtizedek óta alkalmazkodik, az Ön szüleinek segít, ott tölti az idejét, noha ez egyáltalán nem lenne dolga. Javaslom, állítsa helyre a rendet, és kerüljön első helyre a férje! Őt illeti mindaz, amit most a szülei kapnak.

Hogy édesanyja miért hiszi, valahogyan törlesztenie kell, amit kapott tőle, nem tudom, biztosan megvan a saját története, ami megmagyarázná ezt. Talán ő keveset kapott a saját szüleitől, ezért érzi "mínuszban" magát. Biztosan megvan az oka, hogy ő miért gondolja igazságosnak, hogy a lánya mindenben alkalmazkodjon, mindig rendelkezésre álljon, de ez az ő, nem pedig az Ön története, ezt nem feladata megoldani.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina