236. Lassan már depressziós leszek

Nagyon aggódom amiatt, hogy lassan már depressziós leszek, mert lassan már semmi jó nem történik velem, vagy ha igen, azt a következő csapás úgyis felülmúlja.

23 éves végzős magyartanár szakos egyetemista vagyok. A legnagyobb gondot a szüleim katasztrofális anyagi helyzete okozza a számomra. Anyukám szintén tanár, ezért nem keres túl sokat, az apukám pedig munkanélküli már több mint egy éve, és 50 évesen, érettségivel, nyelvtudás és számítógépes ismeret nélkül nem is túl keresett munkaerő. Többmilliós hiteltartozásunk van, amit a napokban mondtak fel. Van egy középiskolás öcsém, akit még azért fel kéne nevelni. Én kollégista vagyok, mert otthon már megőrültem volna, és dolgozni sem tudnék, mert egy pici faluban élünk, ahonnan sehová sem lehet bejárni.

A párommal 2 éve vagyok együtt és nagyon szeretem, nagyon sokat segít, és többek között neki köszönhetem, hogy nem kell otthonról pénzt kérnem - ennél többel viszont nem tudom segíteni a szüleimet. Ritkán járok haza, mert én is mindig sírógörcsöt kapok tőle, ha meglátom, mi a helyzet otthon. Az apukám egyébként is egy nehéz természetű ember, de amióta nincs munkája, egyenesen elviselhetetlen, anyukám is rendszeresen sír és nem tudjuk, hogy mi lesz, ha az egész fizetését elviszi a bank. A párom pedig már egyre rosszabbul bírja, hogy mindig neki panaszkodom. És hiába tudom, hogy valóban elviselhetetlen lehet egy idő után egy folyton panaszkodó, szinte soha nem mosolygó barátnő. Nem tudom, minek kéne örülnöm, mikor mindegy egyes este azzal fekszem le, hogy vajon mikor fogják otthon kikapcsolni a villanyt, esetleg a szüleim mikor kötik fel magukat, vagy anyukám mikor kap infarktust (a nagymamám is abba halt bele, ezért nem érzem alaptalannak a félelmemet).
Én nem tudok nekik többet segíteni, a diákmunkából iskola mellett örülök, hogy magamat fent tudom tartani. Mégis bűntudatom van, hogy nem kell otthon lennem, vagy ha elmegyünk valahová a párommal és jól érezném magam. Ilyenkor egyből az jut eszembe, hogy ezt a pénzt haza is adhattam volna sütievés vagy buszjegyre/mozijegyre költés helyett.

Ezzel pedig el fogom marni magam mellől a barátomat, aki már nem egyszer mondta, hogy miért nem tudok én is olyan mosolygós lenni, mint pl. az öccse barátnője, és miért foglalkozom a szüleimmel, ők rontották el, nekem nem kell cipelnem ezt a terhet... De szerintem ha az ő szülei lennének ilyen helyzetben, ő is segíteni akarná őket...én nem tudok csak így hátat fordítani nekik és azt mondani, hogy azzal nem segítek, ha sajnálom őket. Persze tudom, hogy ezzel nem segítek, de ha boldog lennék, azzal sem segítenék nekik.

Nem tudom, mit tegyek, hogy ne veszítsem el a páromat, de a szüleim problémáitól se kelljen elfordulnom (és emellett még ne is őrüljek meg).
Válaszát előre is köszönöm szépen!

Kedves Levélíró!

Valóban nagyon nehéz helyzetben van, az egyik legkínzóbb szituáció, mikor az ember közeli rokonai vannak bajban, de nem tud rajtuk segíteni. Egy dologgal azonban máris segített: Ön miatt nem kell aggódniuk.

Egy mondatával vitatkoznék: "de ha boldog lennék, azzal sem segítenék nekik." A szülei is tudják, milyen helyzetbe kerültek érzelmileg, még ha nem is képesek ezen változtatni. Az, hogy van egy családtag, aki nagyjából rendben van (nemcsak anyagilag, hanem lelkileg is), megnyugtató lehet számukra. Ha az ember gyermeke szenved és gyötrődik, az még nagyobb csapás, mint az anyagi gondok. A legtöbbet tehát azzal segít szüleinek, ha egy kis örömet, életet visz haza. Annak igazán nincs értelme, hogy miközben keveset jár haza, mert nem bírja látni, ami ott folyik, aközben mégis mindig ezzel foglalkozik, és párjának panaszkodik. Nem mondom, hogy többet járjon, mert Ön érzi, mit bír, de amikor ott van, legyen ott igazán, beszélgessen, hallgassa meg őket, majd térjen haza tiszta lelkiismerettel, és ne büntesse magát azért, ami nem a maga bűne.

Cz. K.