Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2018. október 4., csütörtök

395. Férfi létemre egyre gyakrabban érdekel, hogy milyen lehet az ágyban egy másik férfivel

Tisztelettel kérdezem, hogy mi állhat -e mögött. Nem tudom, hogy miért van, de 30 éves férfi létemre egyre gyakrabban érdekel,hogy milyen lehet az ágyban egy másik férfivel. Milyen lehet a passzív szerep. Azért lehet ez az érdeklődés,mert biszexuális lennék vagy azért, mert nincs dolgom nőkkel és a meg nem élt,ki nem élt szexualitás így tör utat magának? Ha nem tudom megélni nőkkel akkor a férfiak felé terelődik az érdeklődés, a vágy? Ennek van értelme? Lehet ez a hátterében? A nők vonzanak csak nem merek közeledni feléjük. Számtalan oka van. Kórosan negatív az énképem és önbizalmam sose volt. Ugyan most lenne lehetőségem összejönni egy kedves,okos lánnyal,de nem érzem azt a pluszt ráadásul külsőre sem vonz olyan rettentően,de más oka is van. Ő vallásos én meg kevésbé. A kérdés inkább az, hogy miért kezdhetett el érdekelni már vagy 1-1,5 éve,hogy milyen lehet a szex egy férfivel. Lehetőségem is lenne kipróbálni. Nem tudom, hogy merjem-e megtenni. Mi van ha nagyon nem lesz jó? Hogy fogom ezt feldolgozni? Milyen lesz amikor mások erről viccelődnek és én meg hallgatom? Mi lesz ha élvezem? Azt, hogy fogom feldolgozni? Ha kiderülne, hogy biszex vagyok. Nem tudom mi tévő legyek. Mitől lehet ez az érdeklődés? Honnan tudjam , hogy ki akarom-e próbálni vagy csak egy hiányt pótol ez az érdeklődés? Időről időre felmerül bennem ez az irányú kíváncsiság. Nyomjam el? Ne foglalkozzak vele? Majd egy nő feledteti? Vagy próbáljam ki? nem tudom mi tévő legyek.
József


Kedves József

Semmiképp nem akarom Ön helyett eldönteni, hogy kipróbálja-e a szexet egy férfivel vagy nem. Ha úgy dönt, hogy igen, akkor úgy gondolom, nem kell amiatt aggódnia, mi lesz, ha mások ezzel kapcsolatban viccelődnek, hiszen ez csakis az Ön dolga, amit csak azzal oszt meg, akivel valóban olyan bizalmas a kapcsolata, hogy nem kell tartania élcelődéstől. Ha akarja, senkinek sem kell elmondania. 

Feltette a kérdést: mi van, ha nem lesz jó, és mi van, ha igen. Visszakérdezek: Ön szerint mi van egyik vagy másik esetben? Én azt hiszem, semmi több, mint hogy szerzett egy tapasztalatot, aminek fényében eldönti, hogyan tovább. Talán attól tart, ha "túl jó" lesz, akkor nincs visszaút, ki kell magának mondania, hogy érdeklődik a férfiak iránt, hogy biszexuális, vagy hogy meleg? Ezzel kapcsolatban két doldog tartok fontosnak: az egyik, hogy nem egy szex-élmény dönti ezt el. Vannak önmagukat alapvetően (inkább) heteroszexuálisnak tartó férfiak vagy nők, akik átéltek kellemes élményt a saját nemükkel, ettől még nem gondolják magukat sem biszexuálisnak, sem melegnek/leszbikusnak. És lehet valaki úgy is meleg, hogy nem volt semmilyen szexuális élménye azonos neművel, vagy volt, de rosszul alakult. Magyarán: továbbra is az Ön döntése lesz, minek vallja magát, hogyan gondol magára, és hogy a jövőben milyen nemű párt keres. A másik lényeges szempont, hogy talán nem is az a fő kérdés, hova sorolja magát, hiszen ezek nem szigorú kategóriák (noha a legtöbben így gondolnak rájuk). Valójában sokféle árnyalata van az emberi szexualitásnak, nem feltétlenül kell magát betennie egy dobozba, és eldöntenie, hogy heteroszexuális, biszexuális vagy meleg. Inkább azt döntse el, hogy (jelenleg) melyik nem iránt érdeklődik inkább, melyik nem foglalkoztatja, és milyen jellegű kapcsolatra vágyik, és ahhoz vajon hol érdemes ismerkednie. Lehet, hogy most így vagy úgy érzi, élete későbbi szakaszában pedig másképp fogja, nem szükséges végérvényes kategóriákban gondolkodnia. 

Kérdésére felelve: én még nem hallottam olyat, hogy valaki érdeklődése azért terelődött volna a férfiak felé, mert nem volt barátnője. Nagyon ijesztő arra gondolni, hogy nem a nők "helyett", hanem "csak úgy" érdeklődik a férfiak iránt? 

Ha szeretné valakivel megbeszélni az Önben kavargó kérdéseket, és beszélgetni valakivel arról, hogy vajon hogyan döntsön azzal kapcsolatban, kipróbálja-e a szexet egy férfivel, illetve milyen következményei lehetnek ennek, javaslom a Meleg Háttér Lelkisegélyszolgálatot, ahol anoniman és nyíltan beszélgethet az Önt foglalkoztató kérdésekről. Itt találja az elérhetőségeket: http://hatter.hu/tevekenysegunk/informacios-es-lelkisegely-szolgalat

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2018. május 5., szombat

394. Szakitàson gondolkozom

Üdv ! Immàron 2 ève vagyok együtt a pàrommal, nagyjàból màsfèl ève együtt èlünk, jól bànik velem alapjàraton nincs gond a kapcsolatunkkal, azonban egy hónapja egyèb okok miatt az ő csalàdjàhoz kellett költöznünk . A csalàdja kedves , èn mègis minden nap lehangolt és feszült màr màr depressziós vagyok , nem èrzem jól magam . Amikor felvetem , hogy nem èrzem jól magam az új helyen, ő kijelenti hogy ő nem hajlandó elmenni mert neki meg csak otthon jó , sajnos ez odàig fajult hogy màr a szakitàson gondolkozom mert úgy vèlem ez a fajta hozzààllàs kiölte belőlem az èrzelmeket felè. Azonban nem olyan egyszerű a szakítás termèszetènèl fogva elèg mert ha akàrmilyen problémát felhozok sír ,dühöng , vagy pedig a szőrnyű gyerekkoràval takarózik igy akarva akaratlanul megsajnàlom ès minden konfliktusunk vège , hogy én vigasztalom és engedèkeny vagyok vele szemben . Napról napra úgy érzem menekülnöm kell azonban mègsem vagyok képes megtenni ,mert fèlek a reakciójától , képtelen vagyok megbántani, nem tudom hogyan vethetnèk vèget a kapcsolatunknak mert egy csapdàban èrzem magam amiből nem tudok kijutni. Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Levélíró!

Nem megbántania kell párját, hanem beszélgetni vele. Vajon ő hogyan képzeli a jövőjüket: örökké ott, a szülőknél fognak élni? Ezt csak azért furcsállom, mert másfél évig már kettesben voltak, és nem tudom, mi volt az "egyéb ok", ami miatt oda költöztek, de mintha ezt eredetileg nem tervezték volna, csak úgy alakult (kár, hogy nem írta le az okot, akkor pontosabban érteném a helyzetet). Több kérdőjel is felmerült bennem: ha szörnyű volt párja gyerekkora, miért akar mindenképp a szüleivel élni? Ön miért érzi, hogy sajnálni kell őt, és megbántja akár azzal, ha ragaszkodik az elköltözéshez, akár, ha szakít vele. Valamiért kímélni "kell" a párját? Mintha egyfajta huzakodás zajlana Önök között, amiben mindenki szeretné, ha a másik az ő szükségleteit venné figyelembe. Javaslom, először azt az egyensúlyt állítsák helyre, hogy kimondható legyen, mindkettőjüknek vannak érzelmi igényei, vágyai, és ezek egyformán fontosak. Egyiküktől sem várható, hogy a másiknak alárendelje magát. Közös jövőjük pedig akkor van, ha ezeket sikerül összehangolni. Ha ez kimondódik, és erről az alapról indulnak, akkor biztosan könnyebb lesz egyeztetni. Hogy a párjának nehéz volt-e a gyermekkora, az más kérdés: amiatt együtt érezhet vele, de a közös jövőjükről való döntéshez ennek semmi köze. Abban csak az számít, hogy mik a terveik, hogyan tudják elképzelni az életüket, és hogy ez összehangolható-e. Abba is érdemes szerintem egy kicsit belemenni, hogy párjának miért lett ennyire fontos az otthon lakás, hiszen eddig jól megvolt nélküle. Mit vár, mit kap ettől? Hátha olyan igényt fogalmaz meg, ami megvalósítható másképp is. Például, hogy szeretne szorosabb kapcsolatot a szüleivel, vagy tisztázni velük a múltat, esetleg többet segíteni nekik - ezek csak ötletek, nem tudom az igazságot, de az biztos, hogy nem arról van szó, nem tud nélkülük lenni, hiszen már éltek külön. 

Összességében tehát egy nyílt, őszinte tisztázó beszélgetésben látom a döntés felé vezető utat, amikor kimondódik, ki mire vágyik, mi az, amit kizártnak tart, miben képes kompromisszumra. Ez abban is segíthet, hogy együtt maradjanak, és abban is, hogy tisztázott módon, nyugodt lelkiismerettel dönthessenek a kapcsolat végéről - ha arra kerülne a sor.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2018. január 12., péntek

392. Szüleim nem engedik, hogy a barátommal lakjak albérletben

Január végén leszek 23 éves. Februárban leszünk a barátommal 3 éve együtt. A barátom 26 éves lesz idén. Még egy évig egyetemre fogok járni, mivel most tartok az MSc felénél. A vizsgáim után szeretnék munkát keresni, tehát következő félévemben, februártól már iskola mellett szeretnék 20 órában 
dolgozni. 


A probléma, hogy a szüleim nem engedik, hogy a barátommal lakjak albérletben, mivel én a bátyámmal lakok, a szüleim által vett lakásban. A szüleim felfogása szerint addig, ameddig ők tartanak el, nem költözhetek albérletbe, mert nem akarják azt fizetni, ha már van saját lakásunk Pesten. 


Ezt meg is értem. A barátommal viszont már másfél éve szeretnénk összeköltözni. A barátom már kezdetben felajánlotta, hogy ő fizetné az albérletet kettőnkre. Ezzel a barátom szüleinek nem volt gondja, csak a szüleim nem mentek bele. A szüleim azt mondták, hogy nem engedhetik, hogy 
más tartson el, mert ez az ő feladatuk, amíg nincs keresetem. Ezt is értem 
valamilyen szinten. 


Most viszont az se tetszik a szüleimnek, hogy úgy költözzek a barátomhoz, hogy én is fizetnék bele az albérlet költségeibe, a rám eső részt teljes egészében biztos nem tudnám finanszírozni, de a hiányzó összeget a barátom állná. Ez a helyzet is maximum egy évig állna fent, mivel iskola után már 
teljes állásban dolgozhatnék. A problémát még tovább fokozza, hogy a szüleim eltervezték, hogy az iskola befejezése után vesznek nekem (/és a barátomnak) egy lakást, úgy hogy a barátom szülei is tennének bele pénzt. A szüleimnek még arról nem is mertem beszélni, hogy már ezt az ötletüket se 
igazán támogatom. Attól tartok, ha lakást vesznek nekünk, akkor egész 
életemben hallgathatom, hogy milyen hálátlan vagyok (amikor nem a tetszésük 
szerint viselkedek/döntök), pedig ők még a lakást is megvették nekünk. Nem 
szeretném, ha ők irányítanák az egész életemet. 


A bátyám idén már 27 éves lesz, de nála még nem jött el az a pillanat, amikor úgy érezné, hogy ideje lenne kicsit lazábbra venni a szülői köteléket. Így két hetente hazajárunk és heti kétszer Skype-olunk a szüleimmel. Én viszont már szeretnék önállóbb lenni és elkezdeni élni a saját életemet. Amikor próbálok kiállni magamért, az lesz a vége, hogy én vagyok a lázadó, aki elhanyagolja a szüleit a barátja miatt. Ekkor hozzá jön még a Bezzeg a bátyád… kezdetű mondat. 


Úgy érzem, nem akarják engedni a szüleim, hogy felnőtté váljak. Sokáig már nem bírom azt elviselni, hogy kötelezően a bátyámmal kell, hogy lakjak, és nem lehetek annyiszor a barátommal, amennyit szeretnék. 


Tanácstalan vagyok, hogy én látom-e rosszul a helyzetet, és a szüleimnek van igaza, vagy jó úton járok, csak valahogy mindenki ellenem van. Ehhez szeretnék tanácsot, segítséget kérni. 
Előre is köszönöm! 


Kedves Levélíró!

Leveléből részletesen kiderül, hogy a gyakorlati kérdésekben mit szeretne Ön, és mit szeretnének a szülei. Arról azonban szűkszavúbban ír, mi az, ami miatt úgy érzi, követnie kell a szülői utasításokat. Annyi utal erre, hogy majd jön a "bezzeg a bátyja" mondat. Azt gondolom, érdemes lenne egy kicsit a belső érzéseire fókuszálni. Ha ezt mondják a szülei (hogy lázad, hogy bezzeg a bátyja, hogy hálátlan) az mit okoz Önben? Mitől fél? Hogy nem fogják szeretni, nem fogják támogatni, hogy megváltozik az Önről alkotott kép? Ha sikerül megfogalmazni a szorongás tartalmát, akkor jobban el tudja majd dönteni, ezek reális félelmek-e, vállalhatók-e, illetve mi éri meg Önnek. Akár a saját vágyai szerint dönt, akár a szülei elvárásaihoz igazodik, mindkettőnek megvan az ára.

Úgy tűnik, ebben a családban nem könnyű leválni, ez érződik leveléből. Valószínűleg később sem lesz az, ezt Ön is érzi, hiszen utalt rá, ha az egyetem után elfogadná a lakást szüleitől, úgy érezné, adósnak tekintik Önt. Tehát nem arról van szó, hogy csak egy évet kell kivárni, és utána minden könnyű lesz...

Ha kívülállóként nézzük a történetet, Ön egy nagykorú ember, aki olyan döntést szeretne hozni az elköltözésével kapcsolatban, amihez nem kéri szülei anyagi támogatását, tehát innentől kezdve ez az Ön egyedüli (illetve párjával együtt meghozott) döntése lehetne. Azt éreztem leveléből, mintha maga is elbizonytalanodna, joga van-e saját keresetéből oda költözni, ahova szeretne. Tehát még Maga sem tekinti igazán felnőttnek önmagát. Én ezt látom a legfontosabbnak, nem azt, hogy szülei hogyan vélekednek. 

Amikor leválásról, függetlenedésről beszélek, nem feltétlenül hangos konfliktusokra, ajtócsapkodásra gondolok. Hanem arra, hogy a belső függetlenséget kellene kimunkálni. Ennek ára van: lehet, hogy bűntudata lesz, amiért a saját útját járja. Lehet, hogy félni fog, hogy "ehhez most mit szólnak majd a szüleim". Lehet, hogy Ön lesz a lázadó, hálátlan gyermek a szülei szemében. 

Vannak családok, ahol könnyebb felnőtté válni, és vannak, ahol ez nehezebben megy, és több fájdalommal jár. Bízzunk benne, hogy előbb-utóbb szülei is valamivel könnyebben elfogadják, hogy már felnőtt, és talán mást akar, mint ők, de úgy gondolom, ez nem fog magától megtörténni. Úgy gondolom, nem akarnak rosszat Önnek, csak talán ők is tartanak attól az új életszakasztól, amiben már kirepültek a gyerekek, és a saját fejük után mennek. Ez nekik is változás, ami valószínűleg ijesztő számukra. 

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. október 9., hétfő

391. Folyamatosan bűntudatot kelt bennem

23 éves dolgozó nő vagyok, az utóbbi időben sajnos nem tudtam fenntartani az egyensúlyt a család, barátok, a magamra szánt idő, illetve a munkám között. A család kissé háttérbe szorult, amit édesanyám nagyon nehezen visel. Másik városban lakunk, de mivel nincs autóm nekem tömegközlekedéssel 4 órás az út ha megakarom őket látogatni, a szüleimnek ugyanez az út 1,5 óra autóval. Ennek ellenére elvárják tőlem, hogy én dobjak félre mindent és látogassam meg őket minél gyakrabban. Sem időben, sem anyagilag ezt nem engedhetem meg magamnak. 

Amikor otthon vagyok velük, akkor sem érzem jól magam, mert folyamatosan csak panaszkodnak, rám zúdítják a problémáikat, amiben ha segíteni próbálok nekik, akkor a torkomnak ugranak, megsértődnek, hogy én ne okítsam ki őket. Így az a kis idő is, amit együtt töltünk, nem nevezhető tartalmasnak. Édesanyám soha nem hív fel engem telefonon, csak akkor ha segítségre van szüksége a munkájában, ugyanis angol fordításoknál szoktam neki segíteni. De úgy általában elvárja, hogy én keresem őt telefonon. Amikor felhívom nem kérdezi meg, hogy én, hogy vagyok. Elmondja a problémáit, teljesen lehúz, elrontja a kedvem, ezután miután minden bajt, gondot elsorolt, elköszön, leteszi a telefont. Mivel már huzamosabb ideje nem utaztam haza, ezért azzal jött, hogy nekem biztos hatalmas nagy gondjaim vannak és ezért nem látogatom meg őket és mennyire nem helyes, hogy magam előtt tologatom a problémáim. És, hogy nem szép tőlem, hogy hanyagolom azokat, akikre ezidáig számíthattam. Folyamatosan bűntudatot kelt bennem, az ő hatására kezdtem el közgazdaságot tanulni amit mindig is gyűlöltem. 

Most már eljutottam arra szintre, hogy nemet tudtam neki mondani és kezembe vettem az irányítást. Nem fejeztem be az egyetemen a mesterképzést, mással kezdtem el foglalkozni. Végre boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Amíg nem jött a hatalmas bűntudatkeltés. Úgy érzem akárhányszor elindulok a nekem szánt úton, ő megpróbál visszatartani, mert nem azt az utat képzelte el nekem, amit én saját magamnak. Próbáltam vele megbeszélni a dolgokat, szeretnék kompromisszumot kötni, de nem hallgat meg. Elmondom a véleményem, amit teljesen figyelmen kívül hagy. Csak a saját akarata érdekli, ez sajnos egész gyerekkoromban így volt. Nem akarok vele összeveszni, de ha nem teszem akkor megfojt, addig nem nyugszik még be nem hódol neki az egész család. A két nővérem már csak hazudik neki, szinte mindenben. Azért, hogy ne szóljon bele az életükbe. Én viszont mindig is őszinte ember voltam, amit ő egész gyerekkoromban igyekezett elnyomni bennem. Mindig azt mondta, hogy nem kell mindenáron kimondani a véleményem, ő nem akar mindenről tudni. Később amikor idősebb voltam és összevesztünk akkor szintén azt mondogatta, hogy nem vagyok már kisgyerek, tanuljam meg magamban tartani amit gondolok. 

Nem akarom már többé elnyomni a saját egyéniségemet azért, hogy ő nyugodt legyen. Szeretnék tanácsot kérni, hogy, hogyan tudnék kompromisszumot kötni
édesanyámmal, hogy mindenkinek jó legyen. Köszönöm.


Kedves Dóra!

Nehéz helyzet, amit leír. Látja, érzi, mit nem kap meg édesanyjától, mi az, ami másként történik, mint ahogy a szükségletei diktálnák. Az már önmagában nagy dolog, hogy ezekre rálát, és nem igyekszik szépíteni. Javaslom, az ebben a pillanatban külső konfliktusoknak tűnő problémákat fogalmazzunk meg belsőként! Például, szeretné a saját útját járni, de édesanyja nem hagyja, bűntudatot kelt - ezt mondhatjuk úgy, hogy szeretné a saját útját járni, de fél, ha így tesz, tovább sérülhet az édesanyjával való kapcsolat. Ha nem pontos a megfogalmazás, próbálja magára szabni, míg igaznak nem érzi! A lényeg, édesanyja viselkedése mit okoz magában, tehát hogyan fogalmazható meg belső konfliktusként a probléma. Így válik kezelhetővé a helyzet, hiszen édesanyja viselkedését kevéssé lehet befolyásolni, megváltoztatni őt nem lehet, azt kellene tisztán látni, magában hol ütköznek nehezen összeegyeztethető célok.

Bűntudatkeltés, elvárások - ezek arról szólnak, hogy feltételhez van kötve a szeretet és az elfogadás. Ha nem úgy viselkedik, mint ahogy ő szeretné, akkor sérülhet a kapcsolat. Úgy érzem, ettől fél, tehát sakkban tartva érzi magát, hogyha a saját útját követi, annak ára lesz. Én úgy látom, a megoldás itt nem valamiféle kompromisszumos libikókázás, legalábbis nem ezzel kezdődik a megoldás (lehet, végül oda lyukad ki), hanem az érzelmi leválással. Érzelmi leválás alatt persze nem azt értem, hogy ne szeresse édesanyját, vagy ne legyen fontos Önnek, hanem annak elfogadását, hogy ő nem tudja úgy szeretni magát, ahogy Önnek az igazán jól esne. Annak az elfogadását, hogy a kapcsolat vele annyi, amennyi. Például, hogy sokszor inkább az ő szükségleteiről szól, semmint magáról. Nehéz azzal szembenézni, hogy "van egy anyám, aki nem igazán tud rám hangolódni, néha (érzelmi értelemben) inkább használ engem". Ne legyünk fekete-fehérek, ez nem jelenti, hogy ne szeretné Önt, vagy ne lenne nagyon fontos neki. Csak azt, hogy nem tökéletes, és ebből a tökéletlenségéből tud adni annyit, amennyit.

Akkor lesz könnyebb, ha elfogadja, hogy ő ilyen, és ezzel együtt érzi értékesnek a kapcsolatukat, még ha nagyon hiányos is ez az ideálishoz képest. Tudom, hogy amit írok, az nem a jelen, de egyszer lehet így: képzelje el, amint csörög a telefon, édesanyja hívja, és azzal a gondolattal veszi fel, hogy "na, biztos elmondja, milyen nehéz neki, aztán elköszön", de ezt nem fájdalommal gondolja, hanem valamiféle megbocsájtó derűvel. Valami olyasmi attitűddel, hogy "hát igen, ő ilyen". Akár az is ott lehet, hogy "szegény" (nem lesajnálással, inkább együttérzéssel). Annak, hogy egyszer így legyen, az az előfeltétele, hogy elgyászolja a hiányait. Rengeteg olyan élménye lehet, mikor nem azt kapta, amire szüksége lett volna, és bizonyára sok ezek közül nagyon fáj. Próbálja megengedni magának ennek a fájdalmát, és elhinni, attól még, hogy édesanyja olyan, amilyen, lehet az Ön élete teljes, sőt, lehet a kapcsolatuk értékes, a maga tökéletlenségével együtt is.

Amit leírtam, nem egyszerű, és nem gyors, és lehet, hogy külső segítséget is érdemes hozzá kérni. Ne receptnek vegye, inkább egy lehetséges út megmutatásának.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. szeptember 25., hétfő

390. A kelleténél többször jár el

Nővérem elvált, 4 gyermek édesanyja. 42 éves. Véleményem szerint sajnos konfliktuskerülő, halogató és a problémáit nehezen kezelő személyisége van. 

Az utóbbi időben azt látom, hogy a kelleténél többször jár el koncertekre,  esetlegesen fesztiválokra. Természetesen egy anyának is jár a  kikapcsolódás, de a havi 3-4 ilyen jellegű estét soknak tartom. A nyári  szezonban volt, hogy nem rendszeresen, de ha úgy alakult, akkor heti 2
koncerten is részt vett. 


Kérdésem az lenne, hogy lehetséges-e, hogy nála a "koncertezés" okoz függőséget, ott felejt, ott érzi magát "jól"?

Előbb-utóbb ez a gyerekeknél is lecsapódik, aggódom miattuk. Van felügyelet, amikor ő nincs otthon, de nem tartom jó példának ezt a viselkedést.

Ön szerint hogyan tudnék, hogyan tudnánk neki segíteni? Szükséges már  most szakember bevonása?

Sajnos a család véleményét rosszul fogadja, döntéseinek nem érzi a súlyát, kevésbé érez felelősséget.

Köszönettel várom megtisztelő válaszát!


Kedves Levélíró!

Őszintén szólva nem látom extrémnek, amit nővére koncertezési szokásairól leír. Ha jól értem, átlagosan heti egyszer megy el kikapcsolódni. Érdekes lenne pontosabban tudni, vajon mi az, ami rossz érzést, aggodalmat kelt Önben, amiért úgy érzi, baj van. Levele elején említ néhány jelzőt (halogató, konfliktuskerülő...), de konkrétumként csak az derült ki számomra, hogy heti egyszer koncertre megy, és közben van, aki vigyázzon a gyerekekre. 

Úgy gondolom, különösen akkor, ha valaki egyedül nevel négy gyereket, életbevágóan fontos, hogy ki tudjon kapcsolódni, és minél igazibb az a kikapcsolódás, annál jobb (tehát olyasmire gondolok, ami közben nem kell fél szemmel a gyerekekre is figyelni). Gondolom, nővére épp a koncerteken érzi ezt, és így újból feltöltődve tudja belevetni magát a hétköznapokba. 

Ha mégis bujkál önben valami aggodalom, akkor a kettőjük között lévő kapcsolatra érdemes összpontosítani. Akkor fog megnyílni nővére, és elmondani, mit jelent számára ez a fajta kikapcsolódás, ha elfogadást érez Öntől, és azt, hogy nem akarja irányítani vagy megítélni őt. Hiszen 42 éves felnőtt ember, családanya, érthető, ha nem szívesen fogad kéretlen tanácsokat a saját életével kapcsolatban. De beszélgetni lehet, hogy szívesen beszélget, ehhez azonban szükséges valamiféle elfogadó, ítélkezésmentes légkör megteremtése. Ha Ön el tudja fogadni, hogy nővére egy másik ember, más személyiség, és talán úgy él, ahogy az Önnek egyes pontokon idegenszerű vagy furcsa, akkor mindkettőjüknek könnyebb lesz, és őszintébben tudnak majd beszélgetni. Ha meg szeretné változtatni őt, akkor ezt nővére is érezni fogja, és menekülőre fogja fogni. 

Ha Önnek furcsa ez a sok koncertezés, szerintem nyugodtan megkérdezheti tőle, hogy érzi magát ilyenkor, mit nyújt ez neki. És talán elindul egy jó beszélgetés, és közelebb kerülnek egymáshoz.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. augusztus 21., hétfő

389. Nem találom a helyem. Minden üres. Depressziós lettem

Tisztelt Cziglán Karolina!
Sajnos nem találom a helyem, tulajdonképpen minden rossz.Szeretnék elmenni ahol lakom, csak nem tudom hová.Egyedül maradtam. A lányom a föld másik részére költözött, a fiam ugyan itthon él de nem látogat a felesége miatt akit csak a fitness érdekel - ebből már volt problémájuk - a legidősebb lányom aki a legtöbb anyagi segítséget kapott megszakította a kapcsolatot, mivel bátorkodtam megemlíteni, hogy kellene egy kis segítség. Cukorbeteg vagyok és nagyon sokat küszködöm mozgásszervi problémákkal is. Mindkét gyereknél van gépkocsi. De soha nem kérdezték meg, hogy kell-e segítség. A bevásárlást házhoz rendeléssel oldom meg.Családi házban lakom. Ez sem érdekel senkit. Már engem sem. Az anyámat ápoltam 6 évig, régen elment a férjem szintén. A húgom elköltözött ahol lakom jelenleg. Az öcsém Kanadában él. Tehát maradt a kert, a ház, a kutya és a 2 macska. Sokszor úgy érzem nincs értelme az egésznek, senki sem keres - kivéve a lányom aki orvosi jár Ausztráliában, skype-on tartjuk a kapcsolatot - nem szeretnék semmilyen otthonba költözni. Viszont nem találom a helyem. Minden üres. Depressziós is lettem. Ám a dolgaimat ha tudom elintézem. Gyógyszereket szedek. Sajnos az a baj, hogy nem látom értelmét semminek sem. Vajon jó ötlet-e ha elköltözöm máshová, talán környezetváltozás jót tenne. Viszont figyelembe kell vennem az életkoromat hiszen hetvenéves nő vagyok.Ebédet házhoz rendelek, néha megfizetek segítséget aki a kerti munkát elvégzi. Végül is csak ennyit szerettem volna. Budapestről költöztem ki, de nem szeretnék visszamenni. Köszönöm a választ.


Kedves Levélíró!

Levelében az számomra a leginkább hangsúlyos, hogy valamikor (talán pár évvel ezelőtt) elkezdődött egy új életszakasz, amiben a gyerekei már távolabbi szereplők, amiben úgy érzi, egyedül maradt, és nem találja a helyét. Természetes, hogy nem folytatódik minden simán, ez hasonló, mint mikor az ember felnőtté válik, és ki kell alakítani egy új életmódot, célt találni, esetleg új emberi közeget. Most Önnel is ez a helyzet, feltételezem leveléből, hogy nyugdíjas, a gyerekek kirepültek. Vajon most van-e, ami célt jelent az Ön számára, ami megtölti mindennapjait? Ez nem feltétlenül jön magától, meg kell keresni. Ahogy az emberi kapcsolódás lehetőségét is. Vajon nincs olyan régi barátnője, aki hasonló cipőben jár, és érdemes lenne felvenni a kapcsolatot? Írt a problémáiról, a betegségekről, de vajon így is: nincs olyasvalaki, akinek épp magára lenne szüksége, ahol hasznosnak érezné magát?


Kicsendül soraiból a gyerekeivel kapcsolatos csalódottság. Azt kell mondanom, mindegy, hogy igaza van-e, illetve nincs is értelme a kérdésnek: biztosan azok a gyerekek, akik nem tartják Önnel a kapcsolatot, szintén el tudnák mondani a maguk igazságát. A lényeg: amíg az uralja a hozzájuk való viszonyulást, hogy mit vár el tőlük (látogatást, segítséget), hogy mit érezne jogosnak, hogy milyen sérelmei vannak velük szemben, addig már csak önvédelemből is tartani fogják a távolságot. Javaslom, válassza ketté, hogy egyfelől hogyan oldja meg az életét, és látom, hogy ezt teszi is: helyes, hogy rendeli az ételt, és intézi az ügyeit. És egy másik kérdés, hogy tud-e szeretettel nyitni feléjük pusztán csak a kapcsolat miatt, elvárások nélkül. Ez akkor lesz így, ha az fogalmazódik meg, Ön mit tud adni? Lehet, hogy csak egy figyelmes fület, aki megkérdezi, hogy vannak. Lehet, hogy ők is szívesen jönnének, de elképzelhető, hogy úgy érzik, tőlük vár megoldásokat, és ez nyomasztó számukra. Gyanítom, nem arról van szó, hogy soha semmiben nem szeretnének segíteni, hanem arról, hogy ne hozzájuk kösse a boldogságát, azt, hogy jól érzi-e magát a bőrében, hogy teljesnek érzi-e az életét. Ezt csakis Ön teremtheti meg, nem a gyerekei.


Többször említette levelében az elköltözést. Ebben nem tudok tanácsot adni, mert nem fejtette ki, miért költözne, mik a mellette és ellene szóló érvek.


Lehet, kissé keménynek tűnhet, amit írtam, de úgy gondolom, az szolgálja az érdekét, ha azt nézi elsősorban, mi az, ami Önön múlik, és nem azt, hogy mások, a gyermekei mit mulasztanak el Önnel kapcsolatban. Hiszen utóbbira nincs hatással, ha jót szeretne magának, és szeretné örömmel élvezni az életét, akkor érdemes pusztán a gyerekei létének örülni elvárások nélkül. Más szavakkal megfogalmazva: mindaz, amit gyermekeinek adott, nem kölcsön, hanem ajándék volt. Azaz nem jár vissza, hanem azért adta, hogy használják szabadon. Talán majd ők is továbbadják valakinek, ha van, saját gyerekeiknek, vagy más formában embereknek. Ha erre gondol, az talán segít elengedni a sérelmeket.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. július 27., csütörtök

388. Nem szeretném a páromat elveszíteni

Segítségét szeretném kérni. 

Lassan 5 éve tart a válóperem, a gyerekek ideiglenesen nálam vannak elhelyezve. Van egy 9 éves kislányom, és egy 7 éves kisfiam. A válást (egyenlőre) csak a kislányomat viselte meg, régebben voltak pszichoszomatikus tünetei is. Az 5 év alatt soha senki mást nem láttak mellettem, egyetlen egy férfit sem mutattam be nekik. Most eljött az a pillanat, mert úgy láttam, hogy a jelenlegi párom is komolyan gondolja velem, velünk. Januárban ismerkedtünk meg, azóta egyszer egyszer voltak közös programjaink, közös szánkózás, játszóházi bolondozások, strandolás stb. Eleinte volt mikor telefonáltam a párommal és kikapta a telefont a kezemből, hogy nem beszélhetek vele. Majd ahogy telt az idő, már nem kapta ki, de ki kellett hangosítanom a telefont, hogy ő is hallja. Mára már eljutottunk odáig, hogy "rendesen" beszélhetünk. Most hogy itt a jó idő, volt hogy több napon át is együtt töltöttük az időt. De ilyenkor a lányom elkezdett féltékenykedni. Főleg akkor mikor megöleltük egymást a párommal, vagy csak egy puszit adtunk egymásnak. Arra figyeltünk, hogy előttük ennél többet nem. Olyan volt mint az árnyékom, ahova mentem ő is jött, ne hogy a párommal ölelni tudjuk egymást. Ha pedig volt egy olyan pillanat mikor nem látott minket és megöleltük egymást oda jött és dühösen nyúlt felém, sírt és egyfolytában azt mondogatja, hogy persze őt jobban szeretem. Hiába ültem le vele többször is és próbáltam megmagyarázni, hogy az éltemben ők az elsők, őket szeretem a legjobban, de hiába. Most az édesapjuknál vannak egy hetet nyaralni, és mikor felhívtam őket az első mondatai között az volt, hogy Gábor (a párom) nem jöhet majd a születésnapjára, mert ha ott lesz az lesz élete legrosszabb születésnapja. (gondoltam veszek a Gábor nevében vmi kis ajándékot, de a lányom közölte, hogy tőle nem kell semmi)

Amikor kettesben leültem vele beszélgetni, kérdeztem, hogy mi a baja a Gáborral, esetleg bántott.e vagy miért nem szimpatikus neki, nem tudta megmondani. Ő nem szereti a pasikat, neki soha nem lesz senkije és egyfolytában azt mondogatja, hogy Én őt nem szeretem, stb. 

Kedves Karolina, segítsen nekem mit tehetek? nem szeretném a páromat elveszíteni, de ha így marad és nem változik meg a helyzet akkor nem tudom mi lesz :(

Kedves Levélíró!

Először is: szerintem nagyon jól csinálta, hogy azt a partnert mutatta be gyerekeinek, akivel komolyra fordult a dolog, és hogy fokozatosan tette.

Úgy tűnik, lánya azt érzi, az ő viselkedésén is múlik ebben a helyzetben, hogy Önök együtt maradnak-e, tehát valami bizonytalanságot érez Önben. Nem tudom, ezt Nikoletta megéli-e, és bizonyára nem szándékosan küld ilyen üzenetet a lánya felé, de benne mégis ez csapódik le. Különben, ha nem is zajlik simán és fájdalommentesen az ismerkedés (ez nem is elvárás), akkor sem küzdene ennyire kitartóan gyermeke Gáborral szemben. Önben kell, hogy világosak legyenek a határok, felelősségi körök: nem gyermekei, hanem Ön dönt arról, ki a párja, és nem szeretetlenség az Ön részéről, hogy párkapcsolata van. Tehát ebbe a gyerekeknek nincs beleszólásuk. Nem tudom, hogyan reagált, mikor lánya, aki nem kisgyerek, hanem 9 éves nagylány, kikapta kezéből a telefont. Úgy gondolom, ha nagyon határozottan kinyilvánította, hogy ilyen nincs, azzal tudok egyet érteni. Azzal azonban nem, hogy beadta derekát, és kihangosította a beszélgetést. Teljesen értem a szándékát: szeretne fokozatosságot, szeretne kíméletesnek lenni, ám ezzel azt üzeni, hogy a lánya szabja a szabályokat a párkapcsolata ügyében, és ez rossz üzenet. Nemcsak az Ön szerelmi élete szempontjából, hanem lányára is túl nagy terhet tesz ezzel, hiszen egy olyan ügyre tud hatni, ami felnőtt kompetencia (kéne, hogy legyen).

A hangsúly a világos határokon van. OK, a születésnapja az övé, ott dönthet ő. Ám a közös nyaraláson nem ő dönti el, hogy maguk mikor vannak kettesben. Joguk van ketten is lenni, és azzal tesz jót gyermekeinek is, ha emellett határozottan kiáll. Ha spontán módon nem hagyja lánya, hogy ketten legyenek, akkor egészen konkrétan lehet mondani, hogy most eddig és addig kettesben szeretnének lenni, ne zavarják Önöket semmivel. Ha "dühösen nyúl" Ön felé, akkor is erélyesen le lehet állítani: ami egy háromévesnél még tolerálható, egy kilencévesnél már nem fér bele. 

Magában kell rendet raknia, hogy ez nem egy verseny, amiben választania kell Gábor és a gyerekek között. Életének különböző szeleteiről és szükségleteiről van szó. Gábor a párja, a gyerekei a gyerekei, és ha a párjával is szeretne kettesben lenni, és elkötelezett mellette, az nem a gyerekei elleni vétek. Nem baj, ha ezt még nem érti a lánya, ha következetesen és magabiztosan képviseli, akkor el fogja fogadni.

Egy dologról nem írt egyáltalán: hogy Gábor hogyan viszonyul ehhez a helyzethez. Fontos, hogy ne sértődjenek meg: ahogy Önnek is joga van az érzéseihez, a lányának is. Nem elvárható, hogy szeresse Gábort. (És nagyobb eséllyel fogja megszeretni, ha tényleg nem nehezedik rá semmi ilyesmi nyomás.) Nem kell neki puszit adni, kedvelni, mosolyogni, örülni neki, csak normálisan kell vele viselkedni. Ez az, amit elvárhatnak.

Szerintem nem érdemes indoklást kérni, miért nem szereti Gábort. Miért szeretné? Számára egyelőre egy idegen, aki egy csomó figyelmet elvesz anyukától. Ha tisztázottak a viszonyok, és nem érzi lánya, hogy ő rajta múlik a kapcsolat jövője, akkor lehet benne bízni, hogy idővel kialakul a barátság kettőjük között. Biztos lesz olyan helyzet, hogy Gábor tud türelmesebb, "jobb fej" lenni, vagy esetleg valami pozitív cél érdekében összefoghatnak, például a születésnapjára együtt találják ki az ajándékot stb. Bízom benne, hogy nem kell sokat várnia.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. április 30., vasárnap

387. Drogok körül forgott az èletem

Kedves Karolina!
Sajnos règóta küzködök önèrtèkelèsi problèmàkkal,a múltban rengeteg hibàt követtem el,amik a mai napig nagyon bàntanak. Bàr azóta rengeteget vàltoztam.


30èves fiatal nö vagyok,16 èves koromtól drog ès nyugtató függö voltam.lassan 3 éve elköltöztem Magyarorszàgról,a függöségem mèrsèklödött,màr nem a drogok körül forog az èletem,nagyjàból 2 ève leàlltam a szerekröl. Megismerkedtem egy fiúval,aki elfogad olyannak,amilyen vagyok,mègha ismeri is a hibàimat.."boldogan" ès nyugodtan telnek napjaink.a múltban sokat szenvedtem,megcsaltak,àtvertek.. Ami màr a múltè,bàr mèg mindig kísèrt az èrzès.


Nem tudok senkiben sem megbízni,ezèrt baràtaim sincsenek ès amint egy kis idöt a pàrom nèlkiül töltök,rögtön az jut az eszembe h biztos növel van,megcsal.
Paranoiàm hol jobban hol kevèsbè de mèrgezi az kapcsolatunkat.


Mindennek csak a rossz oldalàt làtom,lehangolt vagyok,honvàgyam van ès próbàlom megtalàlni az igazi ènem,a komfort zónàmon kívül. Igazàból nincs okom panaszra,söt! Tisztàban vagyok vele milyen jó èletem van,egèszsègesek vagyunk,szeretetben èljük életünket,egy gyönyörü faluban lakom,van munkàm...mègis boldogtalannak èrzem magam javarèszt minden nap sírok ès rettegek,hogy emiatt elvesztegetem a legszebb èveimet. Rettegek,hogy nem fog senki szeretni,ha nem vàltozik meg a hozzààllàsom. Próbàltam különbözö hobbikat talàlni magamnak,sportolàsban,a müvèszetben de az èrzès minden nap kísèrt,mind hiàba.


Tudom,hogy a régi énemnek helye nincs a jövömben,bàr még igy is csak a bulik utàn sóvàrgok,mègha tudatosan ki is zàrtam màr ezeket a dolgokat az èletemböl.


Kèrdèsem az lenne,hogy tudok-e vàltozni ès öszintèn örülni az èlet apró örömeinek?!
Mikor fog teljesen kitisztulni a fejem a sok èv szerhasznàlat utàn? Üresnek ès kilàtàstalannak èrzem magam...


Vàlaszàt elöreis köszönöm!
Mikkamakka


Kedves Mikkamakka!

Először is gratulálok a változásokhoz, nagy dolog, hogy felhagyott a régi életmódjával, és kialakított egy nyugodtabb, egészségesebb életet. Úgy érzem, ezt elszánásból, akaraterővel tette, de nem tudom, mennyire tudta átdolgozni azt a korábbi Mikkamakkát, aki máshogy élt, mennyire kapott segítséget mindazoknak a problémáknak a feldolgozásához, amik például a droghasználathoz vezettek. Azt szokták mondani, a drog inkább tünet, mint a problémák forrása, ezért a kezelés, a gyógyulás sem pusztán a szerhasználat abbahagyása, hanem önismereti, terápiás munka. Nagy teljesítmény, hogy letette a drogokat, de a lelkében ettől még nem lesz automatikusan rend. Keveset tudok Önről, ezért nem tudhatom, mi az, ami feldolgozásra vár, de javaslom, hogy keressen akár egyéni, akár csoportos terápiát, ami segít ennek megértésében. Annak idején a drog, most a féltékenység jel arra, hogy van még valami, amivel foglalkozni kellene. De az első, és talán legkomolyabb, legnehezebb lépést megtette, változtatott az életén: ez feltétele annak, hogy tovább tudjon magán dolgozni. Talán nehezebb megtalálni a megfelelő segítséget úgy, hogy külföldön van, de azért biztosan ott is van szakember, aki rendelkezésre áll.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. április 6., csütörtök

386. Minden reggel nyomasztva kel és fekszik le

Jó napot! Jelenleg diák vagyok egy középiskolában. Van egy nagyon jó barátnőm osztálytársam, aki eléggé szorong, izgul egy egyszerű hangos olvásástól is. Bizalmasan azt is megosztotta velem, hogy minden reggel nyomasztva kel és fekszik le. Elég sok lelki fájdalom erte a családban. Tanácsot tippet szeretnék kérni, hogy miben segíthetnek neki. Köszönöm válaszát előre is.
Ildi


Kedves Ildi!

Sajnos nem olyan kevés embert érint, hogy a szorongás végigkíséri napjait, és különösebb ok nélkül már reggel is azzal ébred. Az sem extrém vagy ritka, hogy valaki a hangos olvasástól fél.

Hogy mit tehet Ön: úgy gondolom, megoldani a problémát, "megmenteni" őt nem tudja, nem is feladata. Pusztán a barátságával már sokat ad neki (ahogy ez bizonyára kölcsönös), hiszen a szorongás ellen az egyik fontos fegyver az, ha az ember érzi, vannak, akikre számíthat, vannak fontos emberi kapcsolatai. Ettől persze egy szorongó alkat rossz érzései nem fognak elillanni, de azért könnyebb viselni így.

Ennél konkrétabban azzal segíthet, ha meghallgatja, ő hogy érzi magát (na persze, ez nem kell, hogy egyoldalú legyen), és elfogadja, hogy ő ilyen, de nem forszírozza, hogy meg kellene változnia. Ha barátnője átélheti az Ön társaságában, hogy nem csodabogár, hogy nem "súlyos eset", akkor ő is könnyebben elfogadja saját magát, és ez máris segítség. Persze, ha ő nyitott rá, akkor egyéb segítséget is lehet keresni, pszichológust, relaxációt, meditációt, de ne forszírozza, ha ő nem akarja.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. március 15., szerda

385. Nem csak segítséget nyújtott, hanem nevelni is akart engem.

Kedves Karolina!

A problémám sajnos nem most kezdődött. Édesapám kiskoromban meghalt, így anyukámmal ketten maradtunk. Erején felül próbált, és próbál nekem mindent megadni, mert csak én vagyok neki. Illetve a keresztanyukám, aki anya testvérének a lánya, így nagyon közel áll anyukámhoz. Anyagilag, és lelkileg is nagyon sokat segített, de sajnos nem csak segítséget nyújtott, hanem nevelni is akart engem.


Kezdődött az evéssel. Finnyás vagyok, nagyon. Nagyon kevés az az étel, amit én megeszek, ezért nagyon sokáig csont és bőr voltam. Nem szeretek új dolgokat megkóstolni, enni, ez van. Ilyen vagyok. Sajnos a keresztanyám ezt valami krónikus dolognak fogta fel, és kitalálta, hogy akkor is megetet. De ez még csak a kezdet volt. Szép lassan mindenbe beleszólt. Az öltözködésembe, a stílusomba, a viselkedésembe. Én nem vagyok maximalista, és könyvmoly sem. Nem tudok leülni órákat tanulni, nekem elég a hármas is, neki nem. A saját akaratát próbálta kivetíteni rám. Mindenképp gimnáziumba akart küldeni, de szerencsére elrontottam a felvételit, és a város egyik legjobb szakközép iskolájába kerültem.
De ez csak egy apróság a sok közül. Volt, hogy órákat papolt nekem a jövőmről, hogy el fogom szúrni, hogy anyukám rosszul nevel, mert nem vagyok kitűnő tanuló. Az évek során folyamatosan csak a megvetést, a piszkálódást kaptam t le, ami mostanra már odáig fajult, hogy életképtelennek, és gonosznak titulált. Az életképtelen jelzőt azért kaptam meg, mert nem különböztettem meg a dobozos ketchupot a tubusostól. A gonosz jelző meg abból fakadt, hogy többször is szóltam anyukámnak, hogyha nekem van igazam álljon ki mellettem. Erre kitalálta, hogy ezt azért mondom, mert azt akarom, hogy ők ketten összevesszenek. Eszembe sem jutott, ilyesmi. 
De édesanyám tényleg soha nem állt ki mellettem, amit egy részről meg is értek, hiszen mi vagyunk a két legfontosabb ember az életében de a lánya vagyok, és nem állapot amit a keresztanyám tesz velem.

Egyik ismerősünk szerint, ha ezeket a szemére vetjük, megsértődik majd. De így sem maradhat. 18 éves vagyok nem hagyhatom, hogy ez tovább folytatódjon. Mit tehetnék azért hogy ne sértődjön meg végleg, de valahogy próbálja meg visszafogni magát, hisz most már nem az a 10 éves kislány vagyok akit terrorban tarthat azzal, hogy hetekig keresztül néz rajta. (Igen, volt ilyen is) Tényleg tanácstalan vagyok.
Előre is köszönöm a válaszát.


Kedves Levélíró!

Először is megosztanám azt a benyomásomat, hogy biztosan nincs nagy baj, mert úgy látom soraiból, hogy a súrlódások, a kritikák ellenére nagyon is pontosan érzi és tudja, hogy mi a fontos magának, milyen elvárásnak szeretne és tud megfelelni, és mi az, ami idegen Öntől. Ez nem is olyan egyértelmű, hiszen előfordulhat az emberrel, hogy idővel elveszíti a belső iránytűjét, mert vagy a megfelelés vágya, vagy éppen a sértettségből fakadó dac kezdi vezérelni. Úgy látom, Ön elég megértő tud lenni édesanyjával és keresztanyjával is, miközben nem veszi magára a szerepet, hogy mindenben meg kellene felelnie neki.

Mi a megoldás: persze, csak a beszélgetés, a kommunikáció. Ehhez néhány támpontot írnék, ami remélem, segítségére lesz. De először is azt kell eldönteni, kivel lenne könnyebb beszélni: keresztanyjával, vagy inkább édesanyja támogatását kérni, vele megosztani, mi zavarja, és vagy őt megkérni, beszéljen keresztanyjával, vagy együtt, hármasban leülni. Ön ismeri a szereplőket, így biztosan érzi, melyiknek látja leginkább értelmét. Ha édesanyja segítségét kéri, akkor nem abban kellene, hogy olyan értelemben kiálljon Maga mellett, hogy beolvasson keresztanyának, vagy megmondja, helytelenül jár el, hanem, hogy segítsen neki megérteni a Maga szempontjait, azt, hogy mi zavarja, tehát segítsen empátiát ébreszteni benne.

Ha beszélget a keresztanyjával, fontos, hogy azt is elmondja, hálás neki a segítségéért. Kevésbé valószínű, hogy megsértődik, ha nemcsak arról szól a beszélgetés, miben változtasson, hanem, hogy értékeli, amit kapott tőle. Szerintem (egyetértve az ezzel foglalkozó szakemberekkel) a tartalmas, egymást megértő beszélgetés legfőbb záloga, ha elsősorban nem arról van szó, kinek van igaza, mi a helyes. Hanem arról, kinek mik az érzései egy helyzetben, és mire lenne szüksége. Elmondhatja például azt, hogy az Ön számára nehéz és szorongató érzés, hogy szeretne jóban lenni vele, és fontos Önnek a kapcsolatuk, az, hogy hogyan vélekedik Magáról, de úgy érzi, maga másmilyen, mint amit várna Öntől (például más céljai vannak, nincsenek első helyen a jegyek). Ha keresztanyjának sikerül meghallania, hogy igazából kérésében benne rejlik, hogy nem tojja le őt (ahogy azt talán hiszi, hiszen kiderült, érzékeny emberről van szó), hanem ellenkezőleg: azért esnek Magának rosszul a szavai, mert fontos a vele való kapcsolat, akkor biztosan nem fog megsértődni. Ha nem jutnak egyről a kettőre, én akár megkérdezném (nyugodtan, nem számonkérően), hogy tényleg őszintén így gondolkodik-e magáról, hogy pl. életképtelen stb. Amikor egy másfajta légkörben, barátságos hangulatban kerülnek elő ugyanazok a szavak, amiket az ember mérgében a másik fejéhez vág, maga is meg tud ijedni tőle, és megérzi, hogy igenis van súlya a szavaknak.

Szerintem keresztanyja rendkívül aggódik, hogy mi lesz Önnel, és mintha amiatt is erősen szorongana, hogy mindent megtesz-e Magáért, valószínűleg attól tart, nehogy utólag szemrehányást kelljen tennie magának, hogy hagyta elkallódni. Ezeket az egyébként építő szándékokat is vissza lehet jelezni, és erről beszélni, hogy vajon tényleg afelé tart-e (gyanítom: nem), és nem lehetne-e egy kicsit megnyugodni, hátradőlni.

Remélem, jól sikerül a beszélgetés!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: