Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

Kérdezz-felelek - pszichológus válaszol:

keresztnév:
e-mail:
kérdés:
Ha úgy érzi, most rögtön szeretne valakivel beszélni, tekintse meg a lelkisegély-szolgálatok elérhetőségeit.
Amennyiben személyes pszichológiai konzultációra van szüksége, kérem tekintse meg oldalamat.

2017. március 15., szerda

385. Nem csak segítséget nyújtott, hanem nevelni is akart engem.

Kedves Karolina!

A problémám sajnos nem most kezdődött. Édesapám kiskoromban meghalt, így anyukámmal ketten maradtunk. Erején felül próbált, és próbál nekem mindent megadni, mert csak én vagyok neki. Illetve a keresztanyukám, aki anya testvérének a lánya, így nagyon közel áll anyukámhoz. Anyagilag, és lelkileg is nagyon sokat segített, de sajnos nem csak segítséget nyújtott, hanem nevelni is akart engem.


Kezdődött az evéssel. Finnyás vagyok, nagyon. Nagyon kevés az az étel, amit én megeszek, ezért nagyon sokáig csont és bőr voltam. Nem szeretek új dolgokat megkóstolni, enni, ez van. Ilyen vagyok. Sajnos a keresztanyám ezt valami krónikus dolognak fogta fel, és kitalálta, hogy akkor is megetet. De ez még csak a kezdet volt. Szép lassan mindenbe beleszólt. Az öltözködésembe, a stílusomba, a viselkedésembe. Én nem vagyok maximalista, és könyvmoly sem. Nem tudok leülni órákat tanulni, nekem elég a hármas is, neki nem. A saját akaratát próbálta kivetíteni rám. Mindenképp gimnáziumba akart küldeni, de szerencsére elrontottam a felvételit, és a város egyik legjobb szakközép iskolájába kerültem.
De ez csak egy apróság a sok közül. Volt, hogy órákat papolt nekem a jövőmről, hogy el fogom szúrni, hogy anyukám rosszul nevel, mert nem vagyok kitűnő tanuló. Az évek során folyamatosan csak a megvetést, a piszkálódást kaptam t le, ami mostanra már odáig fajult, hogy életképtelennek, és gonosznak titulált. Az életképtelen jelzőt azért kaptam meg, mert nem különböztettem meg a dobozos ketchupot a tubusostól. A gonosz jelző meg abból fakadt, hogy többször is szóltam anyukámnak, hogyha nekem van igazam álljon ki mellettem. Erre kitalálta, hogy ezt azért mondom, mert azt akarom, hogy ők ketten összevesszenek. Eszembe sem jutott, ilyesmi. 
De édesanyám tényleg soha nem állt ki mellettem, amit egy részről meg is értek, hiszen mi vagyunk a két legfontosabb ember az életében de a lánya vagyok, és nem állapot amit a keresztanyám tesz velem.

Egyik ismerősünk szerint, ha ezeket a szemére vetjük, megsértődik majd. De így sem maradhat. 18 éves vagyok nem hagyhatom, hogy ez tovább folytatódjon. Mit tehetnék azért hogy ne sértődjön meg végleg, de valahogy próbálja meg visszafogni magát, hisz most már nem az a 10 éves kislány vagyok akit terrorban tarthat azzal, hogy hetekig keresztül néz rajta. (Igen, volt ilyen is) Tényleg tanácstalan vagyok.
Előre is köszönöm a válaszát.


Kedves Levélíró!

Először is megosztanám azt a benyomásomat, hogy biztosan nincs nagy baj, mert úgy látom soraiból, hogy a súrlódások, a kritikák ellenére nagyon is pontosan érzi és tudja, hogy mi a fontos magának, milyen elvárásnak szeretne és tud megfelelni, és mi az, ami idegen Öntől. Ez nem is olyan egyértelmű, hiszen előfordulhat az emberrel, hogy idővel elveszíti a belső iránytűjét, mert vagy a megfelelés vágya, vagy éppen a sértettségből fakadó dac kezdi vezérelni. Úgy látom, Ön elég megértő tud lenni édesanyjával és keresztanyjával is, miközben nem veszi magára a szerepet, hogy mindenben meg kellene felelnie neki.

Mi a megoldás: persze, csak a beszélgetés, a kommunikáció. Ehhez néhány támpontot írnék, ami remélem, segítségére lesz. De először is azt kell eldönteni, kivel lenne könnyebb beszélni: keresztanyjával, vagy inkább édesanyja támogatását kérni, vele megosztani, mi zavarja, és vagy őt megkérni, beszéljen keresztanyjával, vagy együtt, hármasban leülni. Ön ismeri a szereplőket, így biztosan érzi, melyiknek látja leginkább értelmét. Ha édesanyja segítségét kéri, akkor nem abban kellene, hogy olyan értelemben kiálljon Maga mellett, hogy beolvasson keresztanyának, vagy megmondja, helytelenül jár el, hanem, hogy segítsen neki megérteni a Maga szempontjait, azt, hogy mi zavarja, tehát segítsen empátiát ébreszteni benne.

Ha beszélget a keresztanyjával, fontos, hogy azt is elmondja, hálás neki a segítségéért. Kevésbé valószínű, hogy megsértődik, ha nemcsak arról szól a beszélgetés, miben változtasson, hanem, hogy értékeli, amit kapott tőle. Szerintem (egyetértve az ezzel foglalkozó szakemberekkel) a tartalmas, egymást megértő beszélgetés legfőbb záloga, ha elsősorban nem arról van szó, kinek van igaza, mi a helyes. Hanem arról, kinek mik az érzései egy helyzetben, és mire lenne szüksége. Elmondhatja például azt, hogy az Ön számára nehéz és szorongató érzés, hogy szeretne jóban lenni vele, és fontos Önnek a kapcsolatuk, az, hogy hogyan vélekedik Magáról, de úgy érzi, maga másmilyen, mint amit várna Öntől (például más céljai vannak, nincsenek első helyen a jegyek). Ha keresztanyjának sikerül meghallania, hogy igazából kérésében benne rejlik, hogy nem tojja le őt (ahogy azt talán hiszi, hiszen kiderült, érzékeny emberről van szó), hanem ellenkezőleg: azért esnek Magának rosszul a szavai, mert fontos a vele való kapcsolat, akkor biztosan nem fog megsértődni. Ha nem jutnak egyről a kettőre, én akár megkérdezném (nyugodtan, nem számonkérően), hogy tényleg őszintén így gondolkodik-e magáról, hogy pl. életképtelen stb. Amikor egy másfajta légkörben, barátságos hangulatban kerülnek elő ugyanazok a szavak, amiket az ember mérgében a másik fejéhez vág, maga is meg tud ijedni tőle, és megérzi, hogy igenis van súlya a szavaknak.

Szerintem keresztanyja rendkívül aggódik, hogy mi lesz Önnel, és mintha amiatt is erősen szorongana, hogy mindent megtesz-e Magáért, valószínűleg attól tart, nehogy utólag szemrehányást kelljen tennie magának, hogy hagyta elkallódni. Ezeket az egyébként építő szándékokat is vissza lehet jelezni, és erről beszélni, hogy vajon tényleg afelé tart-e (gyanítom: nem), és nem lehetne-e egy kicsit megnyugodni, hátradőlni.

Remélem, jól sikerül a beszélgetés!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. február 9., csütörtök

384. Nem tudom, merre induljak el

Kedves Karolina!
Sosem gondoltam volna, hogy ilyenre vetemedek majd, de jelenleg úgy vagyok, hogy mindent meg kell próbálni. 19 éves vagyok, egyetemista gólya, és bár évek óta erre az életre vágytam, mégsem olyan, nem élvezem. Számomra nagyon fontos, hogy hasznos dolgokat tanuljak, és olyan jövőt építsek, amiben jól érzem magam, erre az igyekezetre hajlamos vagyok rágörcsölni. Rengeteg önismereti tesztet töltöttem már ki, nemrég fizettem is egy pályaválasztási tesztért, de mindig ellentmondásos eredmények jöttek ki, és egyik sem volt kétséget kizárólag meggyőző. Nem tudom, merre induljak el, mi az, ami igazán nekem való volna, és már nem merek bízni senkiben és semmiben, mert minden eddigi próbálkozásom csalódottá tett. Hogyan tudnék kimászni ebből?
Ildikó


Kedves Ildikó!

Semmi baj, most épp ez a feladata, amit az életszakasz kijelöl, hogy keressen, gondolkozzon, tervezzen. Azaz, nem kellene tudnia 19 évesen, hogyan tervezi az életét, de jó, hogy foglalkoztatja a kérdés. Csak mintha nehezen adná meg magának az időt és a türelmet, holott egészen természetes, hogy a következő néhány év ezzel fog telni. Azt javaslom, hogy próbáljon élményeket szerezni, mert úgy könnyebb a döntés. Nem tudom, hogy mit tanul, és milyen területek jöhetnek számításba, mint szakma, de ha le tudja szűkíteni két-három fő irányra, ahogy ebben a pillanatban látja, mik a szóba jövő területek, akkor kezdjen azon gondolkodni, lenne-e mód, hogy valahogy a közelükbe kerüljön, bele tudjon kóstolni. Kisebb feladatokra, esetleg önkéntes munkára gondolok. Máris sokkal könnyebb dönteni, ha valamit kipróbált, esetleg új ötletet, inspirációt merít közben belőle.

Nem tudom, ijesztő-e vagy biztató, de úgy látom, manapság a legritkább esetben alakul az ember élete egy előzetes terv szerint. Nem az történik, hogy az ember kitalálja, mi szeretne lenni, elvégzi a szükséges iskolát, majd tényleg az lesz. Valójában mindig elindulunk valamerre, ami akkor épp motiváló, aztán adódnak a helyzetek, a lehetőségek, és az ember, mikor épp ott van, eldönti, szeretne-e vele élni. Ezért nem érdemes sokat aggódnia a jövő miatt, hiszen most nem is tudhatja, hogy amikor például munkába állna, milyen alternatívák lesznek. Jó, ha szerez tapasztalatot, és leginkább nem az önéletrajz színesítése, hanem saját maga megismerése és önbizalomszerzés miatt, és az is jó, ha ismeretségeket is szerez, és ezt sem (csak) későbbi támogatás, protekció miatt, hanem, hogy minél több életútba, látásmódba belelásson. De a legfontosabb: legyen türelmes magával, semmit sem rontott el, teljesen normális, hogy valamibe belekezdett, és talán nem pont olyannak tűnik, ahogy korábban képzelte, majd kiforrja magát, így is érdemes-e folytatni.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2017. január 3., kedd

383. Transzvesztita vagy transzexuális vagyok?

Kérdésem a transzvesztitizmussal, transzexualitással kapcsolatos. alapvetően biszexuális vagyok, kb 14 éves koromban tudatosult ez bennem. Fiúnak születtem, valószínű azonban, hogy lányként vártak. Fiatal / kamaszkoromban volt egy pár kapcsolatom szintén fiúval, teljesen egyértelmű volt már akkor, hogy ilyen kapcsolatban engem egyértelműen a lányszerep vonz. Hosszú házasság következett, ez az elfojtott vágy végig feszített. Tudatosult bennem az is, hogy szeretem a női ruhákat viselni, nem csak szexuális izgalommal jár számomra, hanem jól is érzem magam benne. Néha vágyom rá, hogy legyen egy kis mellem is.

Ugyanakkor a női test szépsége is vonz, szeretem és lelkileg tartalmasnak élek meg olyan kapcsolatot ahol a női partneremmel lelkileg tudok kapcsolódni........
A kérdésem, hogy transzvesztita vagy transzexuális vagyok-e, illetve, hogy a nőkkel való kapcsolataimat hogy tudom így kezelni:::::



Kedves levélíró!

Az a "baj" (ha ez baj), hogy a valóság nem simul bele az emberek és tudomány által megalkotott kategóriákba. Talán Önnek is könnyebb lesz, ha zárójelbe teszi, hogy ezekben elhelyezze magát, mert lehet, hogy Ön ebből is, abból is kicsit ki fog lógni. A lényeg, hogy az ember megtalálja annak az útját, hogy teljes életet élhessen, és tartalmas emberi kapcsolatai legyenek. Próbáljon innen közelíteni: mit szeret az életében, min változtatna - ezeket érdemes nézni, mert higgye el, pusztán az, hogy ad valamilyen választ arra, transznemű vagy transzvesztita-e, nem fog iránymutatást adni mindenre.

Nem tudom, hogyan jelent meg életében és gyermekkorában, hogy lánynak várták, erről nem ír részéleteket, mégis fontos lehet az Ön számára, hiszen megemlíti. Emiatt senki sem lesz transzszexuális, természetesen, de önértékelési konfliktust okozhat, ha úgy érzi, "csalódást" okozott szüleinek.

Az sem jelenti, hogy transzszexuális, hogy a férfiakkal való kapcsolatában a "női szerepet" (ahogy fogalmaz) részesíti előnyben. Persze elképzelhető, hogy Ön személy szerint valamiféle női létet él meg ebben, de pusztán az, hogy a passzív szerepet kedveli, nem jelenti, hogy nőnek érzi magát.

Hogy transzszexuális-e, az azon múlik, hogy nőnek érzi-e magát. Erre a válasz csakis Önben érlelődhet meg. Van, aki számára ez nem egyértelmű, a férfi és női létet is megéli bizonyos aspektusaiban, és ez külsejében is megjelenik. Tehát ez sem olyan egyszerű, hogy mindenki el tudná helyezni magát egyik vagy másik kategóriában.

Ha valakit pusztán a másik nem ruháinak viselése vonz, de a saját biológiai neméhez tartozónak érzi magát, akkor nevezzük transzvesztitának. Úgy értelmezem, Önnél valamivel többről van szó, de arról nem, hogy egyértelműen nőként gondolna magára. Próbáljon nyitott érdeklődéssel fordulni saját maga felé, senki sem adta ki feladatként, hogy besorolja magát ide vagy oda, saját magát sem kell ezzel feltétlenül frusztrálnia.

Levele végén felveti, egy partner vajon hogyan tudja kezelni, ha az ember transzvesztita vagy transzszexuális. Az a tapasztalatom, hogy az igazán nehéz feladat önmagunk elfogadása. Ha ezzel rendben vagyunk, akkor a legkülönösebb, legrendhagyóbb élethelyzetekben lévő emberek is találhatnak párt, akivel szeretetben együtt élhetnek. Kívánom, hogy így legyen!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. december 11., vasárnap

382. Nem szép dolog a nagyobb gyerekek kontójára vállalni még több gyereket

Kedves Karolina!

Egy komplikált családba házasodtam be. Páromnak 8 testvére van, 25 évestől a 6 évesig. Egyedül a férjem költözött el otthonról, saját életet akart kezdeni, de még így is haza kell adnia időről időre pénzt. Természetesen a többi kereső testvér még több pénzt ad le és egy ekkora családban, úgy hogy albérletben laknak, folytonos az anyagi probléma. Nekem kezdetektől megvolt erről a véleményem, hogy nem szép dolog a nagyobb gyerekek kontójára vállalni még több gyereket, de természetesen ennek sosem adtam hangot. Egészen mostanáig. Vita volt, ami nagyvonalakban a pénzről szólt, hogy ki mennyit ad haza, hogy a sógorom nem teheti meg azt, amit az én férjem igen. (Sógorom 25 éves, és semmit nem tud félretenni, nagyon messze van attól, hogy egyszer saját háza legyen, mi a férjemmel éppen erre gyűjtünk és nemrég vettünk egy használt autót.) Kikelve önmagamból elmondtam a véleményemet, hogy nem a testvérek gondja eltartani a többit, nem nekik kellene ezen vitatkozni, agyalni, és nem a férjemnek kell szégyellnie magát, amiért saját életet akart élni, hanem az szégyellje magát, aki 9 gyereket szült és nem bírja. Anyósom rettentően megsértődött és azt várja, hogy bocsánatot kérjek. Nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot, hogyan kezeljek egy ilyen konfrontációt, attól félek, hogy csak tovább bántanám minden szavammal. A véleményem nem fog változni, ugyanakkor nem akarok családi viszályt sem. Hogyan legyek okos ebben a helyzetben, mi az, amivel nem rontom tovább a saját pozíciómat? Vagy ez ne legyen szempont? Egyrészt nem akarom, hogy egy életre meggyűlöljön az anyósom, másrészt pedig munkálkodik bennem az igazságérzet és az bizony még több keresetlen szóhoz vezet.
Válaszodat előre is köszönöm!
Gizi



Kedves Gizi!

Teljesen megértem az indulatát, és hogy szeretné, ha engednék szabadulni a férjét, és engednék, hogy ne a származási családjába fektesse a pénzét (energiáját, figyelmét), hanem az újba. Itt sokkal többről van szó, mint pénzről, arról van szó, elfogadják-e, hogy a férje felnőtt, egy új életszakasz kezdődik, amikor Ön, az Önnel alkotott egység az első, ez az elsődleges felelőssége, és minden egyéb, a testvérek esetleges segítése csak ez után jön. Ahogy a Biblia is utal rá, az ember elhagyja anyját, apját... Ez fontos pszichológiai igazságot fogalmaz meg, azt, hogy ahhoz, hogy az ember új családja működőképes legyen, egyértelműen tisztáznia kell, hova tartozik, és ki az első számára. Ez persze nem jelenti a kapcsolat megszakadását a szülőkkel, testvérekkel, de a sorrend legyen világos! Szép dolog, ha az ember támogatja azt a testvérét, aki erre még rászorul, de ezt aligha várhatja el egy szülő, mert ahogy írja is, az ő felelőssége gondoskodni gyermekeiről.

Szeretné rendezni a kapcsolatot anyósával, de nehéz, mert ugyanakkor nem szeretné meghazudtolni önmagát. Abból, amit mondott neki, úgy gondolom, ahhoz nyugodtan ragaszkodhat, hogy szeretnék a saját életüket élni, és szeretnék, ha ezt elfogadnák ők, a szülők is. Azt hiszem, nem ezen bántódott meg anyósa (még ha másképp is látja), hanem a másik felén, amivel tulajdonképpen azt fogalmazta meg, nem kellett volna ennyi gyereket vállalnia. Remélem, megérti, hogy anyósa számára ez nem elméleti kérdés, hanem ezzel az általa szeretett hús-vér gyerekek létjogosultságát vonja kétségbe. Emellett azt is érezhette, hogy értéktelennek tartja az ezzel kapcsolatos erőfeszítéseit.

Talán rosszul mérte fel anyósa, apósa, hogy hány gyereket tudnak eltartani, azonban akkor sem mondhatjuk, hogy mindaz, amit ezzel kapcsolatban tettek, ne lenne becsülendő: hogy anyósa megszülte őket, hogy mindent megtettek, ami erejükből futotta. Úgy gondolom, anyósa, apósa az Önök kis családjának határaiba lép be illetéktelenül, amikor anyagi támogatást várnak Önöktől. Azonban Ön is átlépett egy határt, mikor anyósa gyerekvállalási döntését kritizálta, és érthető, hogy ezen ő megbántódott. Ahogy ő nem mondhatja meg, Maguk mire költsék a pénzüket, Ön sem mondhatja meg, hány gyereket lett volna helyes vállalni.

Akkor fog rendeződni Önök között a viszony, ha Ön és férje higgadtan, nyugodtan és szeretettel tudják meghúzni a maguk családjának, egységének határait, és udvarias határozottsággal képviselni, hogy szeretnék Maguk eldönteni, hogy mire költik a pénzüket. Bármennyire is nem így gondolja anyósa, apósa, és akármilyen vehemenciával is közelednek, ha Önök biztosak az igazukban, és nem próbálnak vitázni, érvelni, nem háborodnak fel, csak szép nyugodtan közlik ezt, akkor kénytelenek lesznek ezt ők is elfogadni. Nem kell meggyőzni egymást, és ne várja, hogy anyósa az Ön szemével lássa a helyzetet. Higgye el, őt is a szeretet vezérli, a kisebb gyerekek érdekeire gondol. Ezért nem érdemes egymás legérzékenyebb pontjába beleszúrni. Tartsák magukat elhatározásukhoz, képviseljék nyugodtan, hiszen joguk van hozzá!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. október 18., kedd

381. Vádolom magam, tehettem volna többet

Kedves Karolina
Én már nem vagyok gyerek, de talán kezdjem az elején. Eleve neurológiai rendellenességgel születtem, amit figyelemzavar, asszimmetria és 8-éves koromban egy agydaganat diagnosztizálása tett elviselhetetlenné. Rossz képességeim miatt 3-as 4-es közötti tanulóként mindig kevés voltam arra, amit igazán szerettem volna (irigy is voltam arra,akinek sikerült). Nehezen bejutottam egy gyenge középiskolába, aztán egy színvonal alatti főiskolára. Azóta már 10 év telt el és azóta próbálom összekaparni a diploma kiadás feltételéül szabott nyelvvizsgát(a szóbeli már megvan). Sokáig tisztában vagyok lehetőségeim szűkös mivoltával és hogy nálam százasabb embereknek sincs sokszor ennyi, de ez sovány vigasz.Néha meg egyenesen vádolom magam, mert hát tényleg tehettem volna többet. Találkozott ilyen esettel korábban?

Dani

Kedves Dani!

Amit leírt, az a történetének egyik olvasata. Eszerint talán jogosan haragszik, irigy azokra az emberekre, akiknek az Önénél könnyebb élet adatott meg, másfelől saját magára is haragszik, mert úgy érzi, többet is tehetett volna (ezt nem tudom megítélni, de elfogadom, hogy bizonyára így van, ha így látja). Egy másfajta olvasat pedig az lenne például, amiben a világ legszerencsésebb és legsikeresebb emberének tartja magát, amiért a 8 éves kori agydaganat ellenére most itt van, még egy főiskolát is elvégzett, és éli életét. Hogy melyiket látja, Önből fakad, Önön múlik, nem az objektív körülményeken...

Kezdjük az irigység kérdésével: kár tagadni, hogy az élet nem igazságos. Amellett, hogy igaz a közhelyes kijelentés, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, az is igaz, hogy azért az egyik ember sokkal több nehézséget kap, a másiknak meg elég simán alakulnak a dolgai. Mégsem érdemes erre túl sok energiát és időt szánni, mert az, hogy az ember épp szerencsétlennek vagy irigylésre méltónak találja magát, leginkább azon múlik, kit választ összehasonlításul. Nem mennék bele, hogy soroljak példákat, kikhez képest szerencsés Ön, hogy egyáltalán arról beszélgetünk, milyen színvonalú iskolát végzett, de szerintem tudja, hogy sokan vannak, akik Önre lehetnének irigyek.

Ami a saját magához való viszonyát illeti: talán azért ítéli meg magát szigorúan, mert arra gondol, hogy Önnek mindent, apait-anyait bele kellett volna adnia, mert rosszabb adottságokkal indult. De úgy látom, sokat elért a nehezebb indulás, egészségi állapot dacára, és elképzelhető, hogy lehetett volna többet, de vajon mások mindent kihoznak magukból? Nem robotok vagyunk, akik élete arról szól, 100%-ot teljesítsünk, hanem emberek, akik szeretnének teljes életet élni. Ennek része a munka, tanulás, teljesítés is, de része az elbambulós pihenés, a zenehallgatás, a barátokkal együtt töltött idő és sok minden más is. Önnek is legyen az a célja: teljes életet élni, ne maximálisat. És onnantól, hogy ez a cél, talán nincs is értelme összehasonlítani magunkat másokkal, hiszen ez a lehetőség, a teljes életé mindenki előtt nyitva áll.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. október 10., hétfő

380. Azt mondta,bárcsak én lennék az anyukája,a lányom pedig a testvér

Tanárként dolgozom egy általános iskolában. Sajnos egy 7.-ik osztályos diáklánynak,akit már elsős kora óta tanítok,az anyja tavaly öngyilkos lett. Állítólag pszichés problémákkal küszködött,7 gyermeket nevelt és végül így döntött. Nekem is van lányom,aki most 5.-ik osztályos ugyanabban az iskolában. Sajnos ez a 7.-ik osztályos kislány, mivel nincs egy barátja sem,az én lányomat követi,beszélget vele,ami nem lenne gond,de nem hagyja "levegőt venni". Minden szünetben várja,kérdezget tőle dolgokat,amivel a lányom már nem tud mit kezdeni. Sajnálja,de azt mondja,hogy kissé idegesítő,hogy nem tud a barátaival beszélgetni,mert a kislány mindig a sarkában van. A másik gond,hogy a kislány saját magát okolja az anyja haláláért,rettentően nagy önbizalom hiánnyal küzd,furcsán viselkedik,ami egyrészt érthető is,mivel nem törődnek vele. Az óráim után szoktam vele beszélgetni. Azt mondta,bárcsak én lennék az anyukája,a lányom pedig a testvére,mert ő akkor lenne boldog. Folyton rajzokat készít nekem,írásokkal,hogy mennyire szeret. Én nagyon sajnálom a kislányt,de sajnos nem tudom mitévő legyek vele kapcsolatban. Nem engedhetem és nem is szeretném túl közel engedni magamhoz. Amennyire látom,nagyon labilis pillanatnyilag a személyisége és rettentően érzékeny.Az osztályfőnöke nem igazán törődik ezzel,pedig már felhívtam a figyelmét erre a problémára. Kérem a tanácsát,mit tegyek ebben a helyzetben mint tanár és anya? Köszönöm előre is.
Wanda


Kedves Wanda!

Szívfacsaró a kislány helyzete: önmagában az édesanya elvesztése is nagyon nehéz lenne, de így, hogy öngyilkos lett, sokkal komplikáltabb, mert törvényszerű, amit ír is, hogy a gyermek önmagát okolja (ő nem volt elég jó ahhoz, hogy vele maradjon az anyja). Ráadásul mindez a kamaszkor elején történik...

Ez a kislány nagyon egyedül van, ez érezhető. Kérdés, abban tudna-e neki segíteni, hogy egy kicsit feltérképezze a környezetében elérhető felnőtteket, akik némi támaszt jelenthetnének. Az igazi segítség rajtuk keresztül történhetne, akár pszichológus bevonásával. Az is jó, ha a lány tud járni pszichológushoz, de az kevés: a családot (legfőképp az apát persze, aki ki tudja, most milyen állapotban lehet maga is), de nagyszülőt, nagynénit, nagybácsit kellene abban segíteni, hogy ők hogyan tudják támogatni a kislányt, és persze a többi gyermeket is.


Van néhány alapszabály, amivel nem biztos, hogy tisztában vannak (mármint a család), de tudniuk kell róluk. Például, hogy nem segítség, ha terelik a témát, ha úgy próbálják jókedvre deríteni a gyerekeket, hogy ne m beszélnek anyáról. Kell beszélni, ne legyen tabu, és az ő szintjükön kell rá magyarázatot adni, mi történt, miért történt. Ha előkerülnek a bűntudatról árulkodó megnyilvánulások, nem a bagatellizálás a valós segítség ("ugyan kislányom, ne beszélj butákat"), hanem az, ha komolyan veszik az érzést, és beszélgetnek a gyerek fájdalmáról, érzelmeiről. Természetesen el kell mondani azt is, hogy a gyerekek nem felelősek a szülőkért, hogy nem tudott volna semmi olyat tenni, amivel megakadályozza ezt stb. - de hadd mondja el a lány is, hogy benne mi munkál, ez legalább annyira fontos, mint a szülő cáfolatai.

Ezek nem egyszer, hanem százszor, ezerszer lejátszódó beszélgetések lehetnek, nem arról van szó, hogy "egyszer már megtárgyaltuk, emlékszel, ugye, mit mondtam". Egy gyógymód van (amellett persze, hogy a gyerek érezze magát biztonságban, óvó, védő közegben), a ventilálás, a rossz érzések kiszellőztetése, az, ha mindenről lehet beszélni, és mindenre odafigyelnek. Beleértve a haragot is, ha egyszer előkerül: szabadjon haragudni, mert a harag jogos! Ha ez előkerül, a felnőtt azzal segít, ha elmondja, attól még szerethetünk valakit, hogyha haragszunk rá, és azzal nem ártunk neki, sem az emlékének.

A felnőttek akkor tudnak támaszt adni, ha őszinték, azaz nem titkolják, hogy bennük is dúlnak érzelmek, de persze úgy, hogy nem a gyerek vállán sírják ki magukat, tehát viselik ezek terhét. Viszont ha tud ezekről a gyerek, akkor nincs vele egyedül. Közös gyász: ha ez megvalósulhatna, az segít a gyereknek.

Visszatérve levelére: világos, hogy most nem ez a helyzet. Mégis, azért írtam erről ilyen részletesen, mert ha valami módon el tud jutni az apához, akkor ezek a legfontosabb szempontok, amiket neki is tudnia kell. A legjobb az lenne, ha apa és lánya is eljutna pszichológushoz, aki mindkettőjükkel foglalkozik, illetve azzal is, hogy az apának ad támogatást a lány segítéséhez.

Nagyszerű, hogy beszélget vele, elképzelhető, hogy Ön az egyetlen... A keretek fontosak, épp azért, hogy ne higgye a kislány, hogy Ön az új anyukája. Én az Ön helyében kijelölnék egy időpontot, ami Önnek is vállalható gyakoriság, mondjuk hetente vagy kéthetente egy találkozást (annak is legyen eleje-vége, kb. egy óra), amikor beszélgethetnek. Ez neki is jó, mert nem kell magára akaszkodnia, és kézzel-lábbal jeleznie, hogy szüksége van magára, illetve számíthat arra az időre, ami az övé, és Önnek is jó, mert így korlátok közé kerül a segítés. Azt mondanám neki, jöhet pl. minden kedden tanítás után egy-egy órára, "ameddig szükségét érzi".

Rendes a lányától, hogy beszélget vele, de ez nem az ő feladata. Úgy gondolom, közvetetten segíthet a helyzet kezelésében a lányának. Találjanak ki olyan mondatokat, amikkel lezárhatják a beszélgetést, ha már terhes neki. "Bocs, de most megyek a barátaimhoz, holnap találkozunk." Karitászból nem kell senki barátjának lenni, hiszen ez egyoldalú dolog, előbb-utóbb úgyis összeomolna ez az építmény, és akkor fájna nagyon (ha az említett lány azt hiszi, ő és a lánya barátnők).

Bízom benne, sikerül másokat is bevonni, és kissé egyensúlyba kerül majd a helyzet, hogy ne egyedül az Ön vállát nyomja! Ez mindenki érdeke, az érintett lányé is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. október 5., szerda

379. Nem tudom eldönteni, biszexuális vagyok vagy leszbikus?

Fiatal felnőtt nő vagyok, és azért írok, mert nem tudom eldönteni, a szexuális orientációmat. A kérdés,hogy biszexuális vagyok vagy leszbikus? Az általánosban az osztályfőnöknőm és köztem szoros, mentor-mentorált kapcsolat volt, sokat segített, motivált, hogy ne az introvertált egomra hallgassak, hanem bátran vállaljam fel 'igazi' énemet. Mindig mellettem állt, nélküle nem éltem volna túl. 5 év távlatából elgondolkodtam, nem -e voltam szerelmes bele? A kollégiumban nem volt hozzá hasonló, és nem is lesz. Ő a példaképem, sok minden áll a háttérben. Mi tegyek ?
Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!

Az egyik kérdés, ami foglalkoztatja, hogy mi a szexuális orientációja, a másik, hogy hova is helyezze volt tanárával való kapcsolatát.

Az osztályfőnökével való kapcsolata különleges volt, sokat kapott tőle, és úgy érzem soraiból, nagyon hálás neki ezért. Ez a lényeg - nem tudom, kell-e valamiféle kategóriába, dobozba tennünk ezt az érzést. Végül is minden kapcsolatunk egyedi. Biztosan volt ebben szeretet, talán rajongás, csodálat, és mindez rokon a szerelemmel. Ez egy értékes kapcsolat volt, akár szerelem, akár valami más.

Ahogy az érzelmeinket sem lehet dobozba tenni, a szexuális orientációt sem olyan könnyű. Valójában attól még, hogy valaki heteroszexuálisnak tartja magát, megtörténhet, hogy beleszeret egy azonos neműbe, és homoszexuális ember is lepődött meg már rajta, hogy szerelmes lett egy ellenkező neműbe. A szerelem, a vonzalom is sokféle, nagyon keveset mond egy ember érzelmi, szexuális viszonyulásairól, ennek összetett világáról, hogy melegnek, biszexuálisnak vagy heteroszexuálisnak nevezzük-e.

Persze, az is természetes emberi igény, hogy valaki szeretné tudni, ki ő, és nem baj, ha nagy vonalakban el tudja helyezni magát, hova tartozik. Ön úgy vetette fel a kérdést, hogy biszexuális vagy leszbikus: ezek szerint afelől nincs kétsége, hogy a nőkhöz vonzódik, a kérdés, hogy a férfiak iránt érez-e vonzalmat. Ha férfiak is kiváltanak Önből szexuális érdeklődést, szokott fantáziálni róluk, akkor találóbbnak tűnik a biszexuális kategória, ha az érdeklődése kizárólag (vagy sokkal inkább) nőkre irányul, akkor a leszbikus. De leginkább az, aminek érzi magát. Van, aki ugyan csak az egyik (azonos vagy ellenkező) nem iránt él meg komolyabb érdeklődést, mégsem szívesen nevezi melegnek vagy heteroszexuálisnak magát, mert lehetségesnek tartja, hogy élete egy későbbi szakaszában másképp fogja érezni, és nem szeretne olyan címkét használni, amiben benne van az ettől való elhatárolódás. Tehát identitás kérdése is, hogy az ember minek nevezi magát szívesebben.

Talán még azon érdemes gondolkodnia, min változtat, ha leszbikus, min, ha biszexuális? Vajon mi tisztázódna, ha választ kapna (választ adna magának) erre a kérdésre? Valószínűleg itt van a lényeg...

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. augusztus 22., hétfő

378. Lányom spermadonációval született, mit mondjak a lányomnak, ha kérdezi hol van apa?

Kedves Karolina!
Négy éves kislányomat egyedül nevelem. Apa egyáltalán nincs, mivel lombik programmal spermadonációval született és aki az apja lett volna (korábbi párom), meggondolta magát és mégsem akart az apja lenni, így már az anyakönyvbe sem került bele.
Mit mondjak a lányomnak, ha kérdezi hol van, mikor jön apa? Mit tanácsol hogyan kezeljem most és később?
Előre köszönöm javaslatát.
Anna


Kedves Anna!

Felmerült bennem, vajon eddig mit mondott a kislánynak, hiszen már négy éves? Persze, nincs olyan, hogy késő, de könnyebb lett volna a dolga, ha már korábban, a születéstől, mikor még nem is érti a szavakat, már elkezdi mondani neki a történetét. De bármikor el lehet kezdeni.

Hogy mit mondjon: az igazat. Persze, nem tudományos szavakkal, hogy spermadonáció, hanem valami olyasmit, hogy vannak a világon férfiak, akik szívesen segítenek, hogy gyerekek születhessenek ott is, ahol nincs apa. Elmondhatja, hogy nagyon vágyott rá, nagyon várta őt, és elfogadta ezt a segítséget. Azt is elmondhatja, hogy vannak más gyerekek is, akik ugyanígy születnek, mint ő: sokan vannak nők, akik szeretnének gyereket, és sokan vannak férfiak, akik szívesen segítenek nekik, hogy anyákká válhassanak, és megszülethessen a babájuk.

Nem baj, ha ezzel együtt előkerül a "hogyan születik a baba" kérdése, de nem feltétlenül kell, hogy ez a beszélgetés egyben szexuális felvilágosítás is legyen, mert úgy is mondhatja, ahhoz, hogy baba születhessen, kell egy nő és egy férfi. Ők lehetnek egy pár, szerelmespár, házaspár, de olyan is van, hogy egy idegen bácsi segítségével, és az orvosok közreműködésével szüleik babája egy nőnek.

A volt párkapcsolat az Ön számára fontos, és gondolom, hogy fájó pont, de gyermeke szempontjából nem olyan lényeges. Hiszen ő sem biológiailag, sem nevelés szempontjából nem az apja. Persze, az sem kell, hogy titok legyen, hogy volt valaki, akiről remélte, együtt fognak élni, de mégis másként alakult, és szétváltak útjaik. Ez azonban az Ön gyásza és fájdalma, nem kell, hogy a gyerek úgy érezze, az illető az ő elveszített apja, hiszen valóban nincs egymáshoz közük.

Bizonyos szempontból bonyolult a helyzete, hiszen valószínűleg kevesen vannak, -ha vannak- a környezetében hasonló helyzetben. Nehéz, mert ahol elment az apa, ott is van mit mondani róla, Ön pedig valószínűleg minimálisat tud a donorról. (Hozzáteszem, egy-két információ is több, mint egy sértett, elhagyott nő részletgazdag, de hamisan sötét apaképe.) Más szempontból viszont egyszerű a helyzet: mindig az igazat mondja, ne hallgasson el semmit, mondja, amit tud, úgy, ahogy tudja! Ami igazán fontos, hogy az Ön érzelmi viszonyulása is benne legyen, hogy Maga nagyon akarta őt, a kislányt, várta, hogy jöjjön, hogy ezért döntött így. Ha a kislány elkezd fantáziálni az apukájáról, hogy ilyen-olyan lehetett, az teljesen rendjén van, ne akadályozza ebben!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. június 12., vasárnap

377. Tehetetlennek érzem magam


Kedves Karolina !
Tehetetlennek érzem magam a 16 éves fiam miatt. Sem az óvodában, sem az iskolában nem alakított ki senkivel baráti kapcsolatot. Értelmes, jó képességű, okos gyerek, bár mostanában lusta tanulni. Iskolán kívül sehova nem jár, siet haza, állandó jelleggel a számítógépen játszik, idétlen videojátékokról szóló ismertetőket néz. 


Többször elbeszélgettünk Vele, hogy találjon barátokat, elfoglaltságokat magának, még gyermekpszichológushoz is elvittem / érdemi segítség nem történt, csak a pénz lehúzás-így éreztem/. Sajnos meghallgat, de változás nem történik, elmondása szerint vannak barátai/ akiket senki nem látott még/ , szerintem az interneten együtt játszókat tekinti annak. Helyes, ápolt fiú, de nem közeledik a lányok felé sem. Próbáltuk elvenni tőle a számítógépet, de akkor már senkivel sem lesz kapcsolata,( Ő szavai) félek magába zuhan és értelmetlennek látja az életét és esetleg tragédia történik/ szerintem képes lenne rá/ Annyira szeretném boldognak, kiegyensúlyozottnak látni! Étvágya sincs, sajnálja az időt még az étkezésre is, szinte mindennap van vita közöttünk, melynek oka a nem tanulás, számítógépezés, befordulás. 

Nem jó ez Neki sem, Nekünk sem. Reménykedem, talán tud Nekem tanácsot adni, mit , hogyan tegyünk, mondjunk az ő érdekében. Előre is nagyon köszönöm. 
Gabi

Kedves Gabi!

Kezdjük a technikai kérdésekkel: ami a számítógépes játékot illeti, javaslom a játékidő korlátozását. A leírtakból felmerült bennem, hogy függővé vált gyermekük, de legalábbis nagyon eltolódott a hangsúly abba az irányba, hogy innen vár minden örömforrást. Ne vonjuk meg tőle a (jelenleg szinte) egyetlen örömet, de ha az ember megszokja, hogy automatikusan kap jóérzést egy tevékenységtől, szó szerint gombnyomásra, akkor nagyon nehéz önuralmat gyakorolnia, különösen 16 évesen, és önként azt mondani, másfajta örömök felé is nyit. Ráadásul olyanok felé, amik eleinte talán szorongást keltenek benne, és csak hosszútávon kecsegtetnek jó érzéssel. Az élő emberi kapcsolatokra gondolok. Azaz, határt kell szabni a számítógépes játékoknak, és jó, ha ez kompromisszumosan születik meg, azaz a fia tegyen javaslatot, mi lenne az az ésszerű idő, ami elég neki. Ha irreálisan sokat mond, lehet egyezkedni.

Természetesen az idő korlátozásával még nincs megoldva semmi, csak a lehetőség nyílik meg. Érdemes lenne kipróbálni a pszichodrámát, amennyiben a fia nyitott rá. Előnye, hogy társak között, csoportban dolgozhat önmagán, oldhatja fel szorongását, tanulhat új megoldási módokat. Ha azt mondja, ő nem szeret szerepelni, megnyugtathatja, hogy valószínűleg többen is épp amiatt lesznek ott, mert szoronganak bizonyos helyzetekben, például társas helyzetben.

És persze jó lenne beszélgetni vele. Nem arról, hogy baj van vele, ez nem normális stb. Tehát nem ítélkezően, mint problémás gyerekkel, hanem érték semlegesen egyszerűen arról, mi van vele, hogy van. Hogy érzi magát a bőrében, az osztályban, neki hiányoznak-e a hús-vér barátok, és ha igen, ő mit gondol arról, mitől nehéz neki. Ha már meghallgatják úgy, hogy nem akarnak rögtön megoldást, nem mondanak okosságokat, sem kritikát, csak érdeklődést mutatnak a belső világa iránt, az már segítség neki. Természetesen megoszthatja vele, mi aggasztja, de ne nyomásgyakorlásaként, ne arról szóljon ez, hogy mi változzon, hanem hogy maga hogy éli meg a helyzetet, mik az érzései, félelmei. Ha maguk egymással tudnak kapcsolódni, az máris old a magányán - merthogy valószínűleg magányosnak érzi magát.

Fontos, hogy fia érezze, maga elfogadja így, ahogy van. A veszekedés nem segít, mert ha fia tudna változtatni, már megtette volna.

Ésszerű keretek, új impulzus és megértés - ez a hármas vihet előbbre.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. május 11., szerda

376. Mivel egyedül vagyok itthon sokat van időm butaságokon gondolkozni

Kedves Karolina!
4 hónapja született meg első babám. Párommal Erdélyiek vagyunk ezért itt segítségem nincs a baba körül. Párom reggeltől szinte estig dolgozik. Sajnos azon kezdtem el szorongani,hogy nehogy ne fejlődjön jól a babám vagy beteg legyen később tartósan. Minden nap elemzem a babám ha valamit furcsának találok a viselkedésében. Ez már addig fajult, hogy érzem a babám nem annyira közvetlen velem mint a párommal. Biztos rajtam érzi, hogy folyamatosan aggódom érte. És mivel egyedül vagyok itthon sokat van is időm butaságokon gondolkozni. Szeretnék ezen változtatni, de hogyan? Próbálok pozitív lenni de sokszor nem megy. Sajnos a volt munkám miatt lehet ez, mert beteg gyerekekkel foglalkoztam. Elnézést ha hosszú voltam. Szép napokat kívánok!

Laura


Kedves Laura!

A lelkiállapota, az aggodalmai természetes következménye az izoláltságának. Kevesen viselik jól (ha ugyan van, aki igen), hogy egész nap csak ketten vannak a babával. Egyrészt szüksége van Önnek is más ingerekre, másrészt arra is, hogy érezhesse, hogy megoszlik a teher, nem egyedül az Ön vállát nyomja a felelősség, nem csak az Ön feladata a gyerek ellátása. A modern kor hozta, hogy a nukleáris családokban magukra maradnak az anyák: a férfi dolgozik, a tágabb család már nem él együtt. Nagyon nehéz ez a 24 órás szolgálat.

Azt írja, Erdélyiek, ezért itt nincs segítsége. Nem derül ki, honnan írja a levelet, de ebből gondolom, Magyarországról, és a rokonai nincsenek itt. Ha az anyagi lehetőségei megengedik, mindenképp javaslom, hogy vegye igénybe babysitter segítségét! Megértem, ha a 4 hónapos babát nem akarja másra bízni, de ha csak abban segít, hogy odamegy magukhoz, és a babával foglalkozik, míg Ön a közelben van, de lepihen, megnéz egy filmet vagy vesz egy ráérősebb fürdőt, már az is jó. Higgye el, rengeteget számít!

Emellett azt is ajánlom, hogy mozduljon ki, jó, ha van ritmusa a napnak, Segítség, ha más családokkal találkozik, beszélget, ismerkedik (például ringatón), ez oldja a szorongását.

Érthető az aggodalma: egy kicsi, törékenynek tűnő (nem is annyira törékeny!) lény az Ön felelősségére van bízva, persze, hogy fél, minden rendben van-e. Ezt csak a társas ingerek oldják: az ember megosztja a félelmeit másokkal, kiderül, ők is szoronganak, de együtt már könnyedebben, akár humorral tudnak a helyzetre nézni, meg tudják egymást nyugtatni.

Kívánom, hogy sok örömet találjon a babázásban! (És amikor épp nem talál örömet, az is normális, ne féljen.)


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: