Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

Kérdezz-felelek - pszichológus válaszol:

keresztnév:
e-mail:
kérdés:
Ha úgy érzi, most rögtön szeretne valakivel beszélni, tekintse meg a lelkisegély-szolgálatok elérhetőségeit.
Amennyiben személyes pszichológiai konzultációra van szüksége, kérem tekintse meg oldalamat.

2016. május 11., szerda

376. Mivel egyedül vagyok itthon sokat van időm butaságokon gondolkozni

Kedves Karolina!
4 hónapja született meg első babám. Párommal Erdélyiek vagyunk ezért itt segítségem nincs a baba körül. Párom reggeltől szinte estig dolgozik. Sajnos azon kezdtem el szorongani,hogy nehogy ne fejlődjön jól a babám vagy beteg legyen később tartósan. Minden nap elemzem a babám ha valamit furcsának találok a viselkedésében. Ez már addig fajult, hogy érzem a babám nem annyira közvetlen velem mint a párommal. Biztos rajtam érzi, hogy folyamatosan aggódom érte. És mivel egyedül vagyok itthon sokat van is időm butaságokon gondolkozni. Szeretnék ezen változtatni, de hogyan? Próbálok pozitív lenni de sokszor nem megy. Sajnos a volt munkám miatt lehet ez, mert beteg gyerekekkel foglalkoztam. Elnézést ha hosszú voltam. Szép napokat kívánok!

Laura


Kedves Laura!

A lelkiállapota, az aggodalmai természetes következménye az izoláltságának. Kevesen viselik jól (ha ugyan van, aki igen), hogy egész nap csak ketten vannak a babával. Egyrészt szüksége van Önnek is más ingerekre, másrészt arra is, hogy érezhesse, hogy megoszlik a teher, nem egyedül az Ön vállát nyomja a felelősség, nem csak az Ön feladata a gyerek ellátása. A modern kor hozta, hogy a nukleáris családokban magukra maradnak az anyák: a férfi dolgozik, a tágabb család már nem él együtt. Nagyon nehéz ez a 24 órás szolgálat.

Azt írja, Erdélyiek, ezért itt nincs segítsége. Nem derül ki, honnan írja a levelet, de ebből gondolom, Magyarországról, és a rokonai nincsenek itt. Ha az anyagi lehetőségei megengedik, mindenképp javaslom, hogy vegye igénybe babysitter segítségét! Megértem, ha a 4 hónapos babát nem akarja másra bízni, de ha csak abban segít, hogy odamegy magukhoz, és a babával foglalkozik, míg Ön a közelben van, de lepihen, megnéz egy filmet vagy vesz egy ráérősebb fürdőt, már az is jó. Higgye el, rengeteget számít!

Emellett azt is ajánlom, hogy mozduljon ki, jó, ha van ritmusa a napnak, Segítség, ha más családokkal találkozik, beszélget, ismerkedik (például ringatón), ez oldja a szorongását.

Érthető az aggodalma: egy kicsi, törékenynek tűnő (nem is annyira törékeny!) lény az Ön felelősségére van bízva, persze, hogy fél, minden rendben van-e. Ezt csak a társas ingerek oldják: az ember megosztja a félelmeit másokkal, kiderül, ők is szoronganak, de együtt már könnyedebben, akár humorral tudnak a helyzetre nézni, meg tudják egymást nyugtatni.

Kívánom, hogy sok örömet találjon a babázásban! (És amikor épp nem talál örömet, az is normális, ne féljen.)


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. április 27., szerda

375. Amióta az eszemet tudom, izzad tenyerem, talpam

Kedves Karolina!
29 éves vagyok, és amióta az eszemet tudom, izzad tenyerem, talpam. Képtelen vagyok szituációkhoz kötni, mikor erősödik az izzadás, mivel nemcsak egyértelmű stresszhelyzetben jelentkezik, hanem nyugalmi állapotban is. (Hogy aztán ez a nyugalmi állapot valóban nyugalmi-e, kérdés bennem, néha arra gondolok, csak alvás közben vagyok teljesen nyugodt, amúgy valószínűleg permanens stresszben van a szervezetem, amit szépen megszoktam gyerekkorom óta.) A tünetenyhítő szerek, beavatkozások nem érdekelnek, mert nem elfojtani, hanem megoldani szeretném a problémát. Létezik valódi megoldás, módszer, terápia, amivel a mélyen gyökerező ok megszüntethető? Vagy fogadjam el, hogy ilyen vegetatív idegrendszeri gyengeséggel rendelkezem? Borzasztóan korlátoz ez a mindennapjaimban, emberi kapcsolataimban, hobbijaim gyakorlásában. Egyre inkább nehezemre esik elfogadni, hogy ezzel kelljen együtt élnem. Azt gondolom, a testem ilyenkor ordít, hogy figyeljek rá, én meg nem értem az üzenetét...

Válaszát előre is köszönöm!
Lujza



Kedves Lujza!

Ha nem testi ok áll az izzadás mögött, akkor a szorongás jele lehet. Azt írja, úgy érzi, igazán csak alvás közben nyugodt, ebből gondolom, meg is éli ezt a feszültséget, tehát tulajdonképpen izzadás nélkül is érdemes lenne ezzel foglalkozni, ez a testi tünet csak még inkább ráirányítja a figyelmet a problémára. Egyet értek azzal a gondolatával is, hogy attól még, hogy nem kimondottan stresszes helyzetben jön elő az izzadás, lehetséges, hogy van Önben egy alapfeszültség, állandó szorongás, ami ezt okozza.

Két jó irányt látok, ami inkább kiegészíti egymást, mint kizárja. Az egyik az önismereti út, ami persze lassú folyamat, de érdemes vállalni, hiszen sokkal többet kaphat tőle, mint pusztán az izzadás csökkenése. A cél az lenne, hogy megértse, vajon miért éli meg olyan stresszesnek a mindennapjait, és mi áll a szorongás hátterében, beleértve a nem tudatos okokat. Ez a pszichoterápiás út.

A másik lehetőség a relaxáció megtanulása, például az autogén tréninggé, ami az ellazulás gyakorlása útján segít csökkenteni a belső feszültséget. Ennek elsajátítására lehetőség van csoportban vagy egyénileg is. (Ha mindkettőt választja, érdemes előtte tisztázni, lehet-e párhuzamosan járni két helyre. Az is jó, ha autogén tréningben is járatos terapeutát keres, így a terápia keretében gyakorolnak.)

Még hozzátenném, hogy bár értem, hogy Önt az izzadás zavarja elsősorban, nem lehet pontosan megjósolni, hogy egy akár sikeres terápia végére ez megszűnik-e. A terápiás cél valamilyen belső, lelki változás elérése lehet, és reméljük, ez magával hozza a kedvező változást a testi probléma szintjén is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. március 22., kedd

374. Nincs elegendő önbizalmam, inkább introvertált és szerény típus vagyok

Kedves Karolina!

Úgy érzem nem vagyok elég kitartó és céltudatos, képtelen vagyok dolgokat teljes erőbedobással végigcsinálni. Az egyik legjobb példa erre, és egyben a jelenlegi legnagyobb problémám, hogy egyszerűen képtelen vagyok leülni tanulni, szinte már fizikai fájdalmat érzek, pedig szeretem azt, amit tanulok. Régebben, az egyetem kezdetéig, elég volt az órákon odafigyelnem és kevés tanulás maradt otthonra. Viszont az egyetemen már nem, és a jegyeim is rosszabbak lettek.
A szakmai gyakorlat során sikerült bejutnom egy neves céghez, aminek elvégzése után a főnököm állandó állást ajánlott, és elfogadtam, mert nagyon tetszik ez a munka. Viszont a képzésem nem fejeződött be, és még kell egy szakdoga és záróvizsga, amikre a munka mellett és a kitartás hiányában nem készülök annyira, amennyire kellene. Pedig tudom, ha akarnám, meg tudnám csinálni. Ráadásul a szüleim és a munkahelyen is jó eredményeket várnak el tőlem tanulás terén is.
Azt hiszem az egészben közrejátszik az is, hogy nincs elegendő önbizalmam, inkább introvertált és szerény típus vagyok, illetve, hogy az édesapám pont hasonló problémákkal szenved, és mindig is nagyon hasonlítottam rá.
Előre is köszönöm a segítséget.
Hajnalka


Kedves Hajnalka!

Sok oka lehet, hogyha valakinek csökken a motivációja a tanulással kapcsolatban, de ha le akarnám szűkíteni: vagy nem vár olyan jó kimenetelt, jutalmat a jó eredménynek köszönhetően, ami lelkesítené (és amiért megérné az erőfeszítés), vagy fél a kudarctól. Az Ön levelében olyan célzások vannak, amik utóbbit sejtetik. Bár tegyük hozzá, az első opció is megjelenhet, hiszen már megkapta a jó állást, és előbb-utóbb be kell fejeznie a képzést, de azért már plusz jutalom nem fog járni, így ez talán kevésbé motiválja, mintha még a jövőben lehetne számítani egy jó munkára. De ami fontosabb: a szülei és a munkáltatója is jó eredményt vár, és úgy érzi, kevés az önbizalma, ettől szenved. Említ valamit, ami egyébként természetes, de lehet, hogy Önt megviselte, és ami miatt elbizonytalanodott a képességeiben: hogy korábban szinte magára ragadt az anyag, az egyetemen viszont ez megváltozott, romlottak a jegyei.

Ha valaki hallana a helyzetéről, talán azt kérdezné, vajon miért nem elég megerősítés, hogy már most kapott egy jó állást? Akkor nyilván valamit nagyon jól csinál! Gyanítom, hogy az történt Önnel, hogy ahelyett, hogy megnyugtatta volna ez a tény, inkább fél, nehogy kiderüljön, tévedett a munkaadója, mikor megbízott Önben.

Javaslom, próbálja meg a kettőt kissé szétválasztani: a munkáltatója nap, mint nap tapasztalta, milyen teljesítményt nyújt, neki ez számít, nem az ötös diploma. A szakdolgozati jegy és a diploma osztályzata nem írja felül az eddigi eredményeit, ami eddig sikerült az életében, nem tudja elvenni Öntől, nem ad értékítéletet Önről. Nem most fog kiderülni, ér-e valamit. Arról fog visszajelzést adni a szakdolgozat, hogy mennyi erőfeszítést tett az ügy érdekében. (Most a véletlen tényezőket tegyük zárójelbe, mint a vizsgáztató hangulata - ez persze mindig ott van, de arra úgysincs hatással, úgyhogy azt hagyjuk.) Tehát javaslom, ne misztifikálja túl ezt a dolgot: a szakdolgozat eredménye éppen arról szól, amiről: arról, hogyan sikerült a szakdolgozat. Nem arról, Ön értékes, értelmes-e, boldogul-e az életben stb. (Ki tudja, fantáziájában még mi minden társul ehhez.) Ha jó jegyet kap, az annak elismerése, hogy megdolgozott érte, ha gyengébbet, az azt jelenti, nem tett bele annyit - az sem tragédia.

És higgye el, sem a munkaadója, sem a szülei nem ennek alapján fognak véleményt formálni Önről. Ön se tegye saját magával kapcsolatban!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. március 19., szombat

373. Bennem minden összezavarodott

Kedves Karolina!
Több párkapcsolatom volt eddig, de egyet tudok kiemelni, ami a legjobb dolog volt az életemben. Úgy éreztem, megbecsülnek, tisztelnek és szeretnek, még előtte nem éreztem ilyet, szerettem, de el kellett engednem, azt akartam, hogy boldog legyen, és ő akkor tud csak az lenni, ha megteremti magának a biztos anyagi hátteret. Kiment Németországba, és megbeszéltük, hogy elválnak az útjaink. Azt hittem, túl tudom tenni magam rajta, próbálkoztam másik kapcsolattal is, de abban a fiúban is csak őt kerestem. Aztán egyszer csak jelentkezett, és olyan volt, minden mint régen, persze csak online... de olyanokat irt, amiből azt feltételeztem, hogy még mindig fontos vagyok neki. Aztán hazajött, találkoztunk, és bennem minden összezavarodott én szeretnék vele lenni, nem érdekelnek az anyagi javak de ő azt mondja hogy én nála csak jobbat találok, és nem tudja vállalni a felelősséget, mivel nincs anyagi háttere, és a hosszú táv ígéretét se tudja vállalni, és hogy ő semmit se tud ígérni, és h ő nem férjnek való, én pedig sose kértem tőle h ígérgessen, de én úgy gondolom, hogy akik szeretik egymást azok megoldják hogy együtt legyenek, és csak ez számít. Azóta is beszélgetünk, és rákérdeztem hogy miért ír még mindig, erre írja, hogy mert jó barátja vagyok... ez szíven ütött. Ő 32 éves én 22 és tanuló vagyok, jól mennek a dolgaim az egyetemen, de rossz a hangulatom a magánéletem miatt, és nem tudok a sikereimnek sem úgy örülni... de ezzel a helyzettel nem tudom még mit kezdjek, én szeretnék vele lenni, de ő utoljára azt mondta, az lenne a legjobb nekem, ha kiábrándulnék belőle....mert úgy fogalmazott , hogy tőle csak jobbat találnék, nekem mégis nehéz mert reménykedek és barátként nem tudok rá nézni, de az életemből se szeretném kiírni végleg.. vagy is nem tudom mi lenne jó döntés... Kíváncsi lennék mik a meglátásai ezzel kapcsolatban? És köszönöm a lehetőséget Üdvözlettel Mici.



Kedves Mici!

A férfi valószínűleg tompítani akarja a visszautasítást azzal, hogy folyton arra hivatkozik, ő nem elég jó Önnek. Arra hivatkozik, hogy hiányzik az anyagi biztonság, hogy nem tudja ígérni, férje lesz, hogy találna nála jobbat, hogy ki kéne ábrándulni belőle... Holott, mikor két ember arról dönt, akarnak-e párként együtt lenni, akkor ki-ki a saját érzéseiről kell, hogy döntsön, azaz nem az a kérdés, "elég jó vagyok-e a másiknak", hanem "én akarom, szeretem-e a másikat".

Valójában persze most is ez történt, nincs is olyan, hogy valaki tényleg azért szakítson, illetve ne kezdjen újra kapcsolatba, mert úgy gondolja, a másik számára nem ez az előnyös, hanem, ha valaki nem kezd kapcsolatba, akkor ő nem akarja a kapcsolatot - ez nyilvánvaló. Csak sajnos ez a férfi nem vállalja fel a saját döntését, hanem Önre hivatkozik, hogy mindez az Ön érdeke.

Lehet, hogy a férfi azt hiszi, jót tesz Önnek ezzel (bár úgy gondolom, saját magát is védi vele, hogy ne kelljen világosan, saját felelősségét felvállalva nemet mondania), de attól még a nem elhangzott, akkor tudja lezárni a történetet, ha ezt meghallja, komolyan veszi, és elkezdi elengedni, elgyászolni a kapcsolatot.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. február 12., péntek

372. Tizenhét éve nem ismerkedtem, önbizalmam sincsen


Kedves Karolina!

17 éves házasságom után maradtam egyedül 3 gyerekemmel. 17 éve nem ismerkedtem, önbizalmam sincsen a házasságomban átélt kudarcok és csalódások miatt. Ismerőseim szerint kimondottan csinos vagyok, kedves, sportos, csak nem bízok magamban. Fél éve egy előadáson megtetszett egy férfi, az interneten el is indult valami közöttünk, de megijedtem, és visszavonulót fújtam. Igaz, ő sem volt rámenős, aminek örültem is. Írtam neki egy levelet, arra gondoltam, a legközelebbi előadására felöltözöm csinosan és odaadom, ezzel eldől minden. 

Mégsem tettem, megijedtem, hogy megint csalódok, elutasítanak. Barátnőm szerint a mai világban olyan közönségesek a nők, a levelem pedig olyan kedves, hogy bármelyik férfi örülne neki, nem erőszakos, nem giccses, mégis olyan szépen leírom az érzéseimet, amit kevesen tudnak. Ha ő ilyen levelet írna, biztosan odaadná a címzettnek. Én viszont nem ő vagyok, és tartok attól, hogy nevetséges leszek, ki ír a mai világban levelet, amikor egy telefonszám cserével megoldanak mindent? Vajon kezdeményezhet egy nő ilyen módon? A levél címzettje intelligens, udvarias, okos férfi, szerintem megértené, mégis teli vagyok kétségekkel. Pedig olyan szívesen felvennék újra, hosszú évek után egy csinos ruhát és olyan jól esne a pozitív visszajelzés.
Köszönöm a válaszát: Amália

Kedves Amália!

Az már önmagában jó, hogy nyitott az ismerkedésre, és kedve is van hozzá, vágyik rá, hogy vonzónak érezze magát, és egy férfi ezt visszatükrözze. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni a megfelelő formát és alkalmat az ismerkedésre!

Nem tudom, mi van a levélben... Alapvetően a levéllel, mint formával semmi baj nincs, de ha jól értem, Önök személyesen még nem ismerik egymást, ez a levél pedig komoly érzelmekről szól. Egy (vagy több) előadáson hallotta a férfit, és Interneten kommunikáltak egymással. Hogy kialakul-e érdeklődés, összhang Önök között, az élő, személyes kommunikációban derülne ki, addig csak elképzelése lehet, milyen a férfi, de ezt a valós tapasztalatok majd vagy igazolják, vagy nem. Tehát én nem a a visszautasítás veszélye miatt lennék óvatos egy olyan levéllel, amiben komoly érzelmekről ír, hanem azért, mert Ön bánhatja meg, hiszen félig-meddig egy idegennek írta. Az Ön aggodalmára, és az én aggodalmamra is megoldás lenne, ha inkább megpróbálna lehetőséget teremteni arra, hogy személyes útra terelődjön az ismerkedésük, például úgy, hogy elmegy az előadásra, utána odamegy üdvözölni őt, és ha úgy alakul, utána beülnek egy kávéra. Ez semmilyen elköteleződéssel nem jár, ha nem folytatódik a történet, az sem kínos, ha igen, annál jobb.

A legjobbakat kívánom, bármelyik megoldást is választja!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2016. január 13., szerda

371. Adjunk neki mindig annyit, amennyit akar?

Tisztelt Karolina!
Kérdésem a következő lenne: van egy 3 éves nevelt kislányom (nevelőszülő vagyok), nyáron került hozzánk állami gondozásból egy kislány. Nagy lemaradásai voltak kortársaihoz képest: nem tudott játszani, csekély szókincse volt, nem ismerte a hajszárítót ésa tv-t. Ma már "választékosan beszél", meghallgata a meséket, ok versikét, mondókát tud. Hisztizik is, ez már gondolom, jelzi, hogy biztonságban érzi magát!


A kötődés is alakul, azonban amivel nem tudunk mit kezdeni az az evése, vagy evési kényszere. Amíg látja az ételt, addig eszik, bármi legyen is az. Az oviban a nagycsoportosokon, az óvónénin is túltesz. Itthon próbáljuk kordában tartani a dolgokat és a neki szánt adag után kiskalóriás dolgokat adni még neki, pl. friss salátát, zöldségts, de társaságban is állandóan az asztal körül van, ha van étel rajta, ha kap belőle, akkor utána végeláthatatlan kérdések sorozata következik: Kaphatok még, ehetek még? Szörnyű egy pici gyereknek azt mondani, hogy elég volt, de hát úgy vélem, hogy valahol kell egy határt szabni az evési adagnak.

Sokszor sírva is fakad, ha próbáljuk az ételektől elvonni a figyelmét. Ezt nehéz külső személynek megérteni, de a mindennapokban ezzel együtt élni, borzasztó: kinézi mindenki szájából az ennivalót, ismerősöknek azt mondja vacsora után, hogy ő még nem vacsizott, szóval nagyon nehéz dolog! Van sok veleszületett betegsége is (szív, veseproblémák, asztma, tehát én ezért is fontosnak tartom a helyes táplálkozás kialakítását, de úgy érzem, hogy nem tudunk férjemmel előre lépni. Lakóhelyünkön kértünk már tanácsot, s azt a választ kaptuk a problémára, hogy adjunk neki mindig annyit, amennyit akar és ha majd kihányja vagy hasmenése lesz, akkor megtanulja a gyerek a mértéket. Hát ezt nem mertem megpróbálni, Ön mit tanácsol?

Előre is köszönettel várom válaszát: Juli



Kedves Juli!
Elsőként azt kellene kivizsgálni, nincs-e valami testi, hormonális oka az állandó evési vágynak, magyarán nem lehet-e, hogy tényleg éhes a kislány. (Pl. pajzsmirigy túlműködés.) Ha igen, az orvos tanácsai az irányadók, hogy mit, mennyit lehet enni.<

Ha biztosan nincs ilyesmiről szó, és pszichés a jelenség, akkor azt javaslom, legyenek kedvesen határozottak. Azaz, bármennyire is kellemetlen, próbáljanak nem szégyenkezni emiatt, nem megszidni, egyszerűen megmondani, hogy egyelőre elég az evésből, a következő rendes étkezés ekkor és akkor lesz, addig rágcsálhat gyümölcsöt, zöldséget. Jó megoldásnak tartom, amit már el is kezdtek, hogyha ennyire enni vágyik, akkor egyen, de olyasmit, ami nem árt meg neki.

Ha valóban nincs testi ok a háttérben, akkor az állandó enni vágyás kínálja az értelmezést, mintha az érzelmi éhség megfelelője lenne. "Még-még-még." Még: biztonságot, érzelmi közelséget. Ezt sugallja a tünet szimbolikája, ezzel nem mondom, hogy biztosan ezt fejezi ki, de ebbe az irányba el lehet indulni. Írta, hogy dühbe gurul, ha el akarják terelni az ételtől. Kérdés, mi volt az elterelés: ha eddig másképp volt, érdemes lenne megpróbálni valami olyan gesztust, ami kifejezetten érzelmi közelséget ad. Ölelés, kedveskedés,valami közeli, bensőséges kapcsolódás, akár játékosan. (Csiki, dögönyözés stb.) Ha nyugodtan, de határozottan képviselik, hogy az evésnek most vége, és térdükre kapják lovagoltatni, talán idővel megtanulja, hogy megkaphatja máshonnan is, amit szeretne. Hiszen valójában nem ételt szeretne, mikor már jóllakott. És reméljük, hamarosan már eleve ezt fogja kérni, nem pedig egy újabb adagot az ételből.

Megértem, hogy Önöknek kellemetlen ez a helyzet. Az étel szimbolikus dolog, az ember ezzel is kifejezi a gondoskodását, és ha a gyerek állandóan éhes, kuncsorog, azt mondja, még nem evett, az Maguknak olyan érzés lehet, mintha azt mondaná a kislány, hogy maguktól nem kapott semmit, nem megfelelően gondoskodnak róla. Ő nem ezt akarja kifejezni, de kínos ilyen helyzetbe kerülni. Ahogy kínos megtagadni is az ételt gyerektől: azt szoktuk meg, a gyerek bármennyit ehet, inkább biztatja a szülő. Ez most más helyzet, az ő egészsége érdekében kell határt szabni, fogják fel úgy, mint mikor az ember nem engedi a gyerekének, hogy konnektorba nyúljon, bármennyire is szeretne. Ha valahova rendszeresen járnak, azokkal a barátokkal, ismerősökkel akár megoszthatják a problémát, és akkor érteni fogják az Önök reakcióját is, nem fognak megjegyzéseket tenni, miért nem hagyják enni a gyereket.

Az említett tanáccsal nem értek egyet két okból. Egyrészt, nem biztos, hogy bekövetkezik a hányás, hasmenés, az ember hosszasan tud a szükségleténél többet enni anélkül, hogy komolyabban rosszul lenne - ha nem így volna, nem lennének kövér emberek. A másik ok, hogyha tényleg lelki éhség áll a tünet hátterében, azt nem fogja orvosolni az, ha rosszul lesz az ételtől.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina


2015. november 26., csütörtök

370. Hirtelen megcsókoltam, erre zavarba jött

Üdvözlöm!

Egy elég kínos kérdéssel fordulok Önhöz. 18 éves lány vagyok és szombat este volt egy randim, ha annak nevezhető. Pár hete beszélgetek egy férfival 23 éves, és elhívott moziba. Minden teljesen jól ment, illedelmes és kedves volt. Mindig tudtunk beszélgetni, nem volt az a hírhedt "kínos" csend. Az érzéseiről nemigazán tud beszélgetni, mert ahányszor felhozódott valami ilyesmi, kerülte a témát. Úgy érzem, elég zárkózott e téren... De viszont, amikor jöttünk haza ugyanúgy elköszöntünk egymástól, mint két jó barát... Aztán hirtelen megcsókoltam és annyira zavarba volt. Nem keresett, nem is írt még egy szót sem, az elmúlt pár napban. Nagyon "beégtem"? (Nem volt még komoly kapcsolata, sem pedig barátnője sem ahogy érzem...)


Heni


Kedves Heni!

Lehet, hogy a fiút ugyanúgy ez a kérdés foglalkoztatja most saját magával kapcsolatban: vajon beégett-e. Szerintem egyikük sem, csak nem volt meg az összhang. Úgy érzem leveléből -és talán igaza van, ezt a távolból nem tudom megítélni-, hogy a fiú zárkózottságát nem az érdeklődés hiányának tulajdonította, hanem szorongásnak, zavarnak. Talán azért csókolta meg, mert feltételezte, ő is megtenné szívesen, csak nem meri. Nem tudjuk, mi játszódott le benne, de az is szerepel a lehetőségek között, hogy nem érezte úgy, hogy Önök között kialakulhatna valami több, egy kapcsolat, ezért nem kezdeményezett, és ezért volt zárkózott.

Azt javaslom, abból a szempontból ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget az eseménynek, hogy "beégett-e": nem történt semmi tragédia. Ez az este talán jó tapasztalat a későbbiekhez: tulajdonképpen mindegy, hogy a másiknál a félénkség vagy az érdeklődés hiánya okozza-e a zárkózottságot, mindkét esetben az lehet a jó stratégia, ha nem rohan előre, hanem megadja neki a lehetőséget, hogy a saját tempójában haladhasson. Azt nem gondolom, hogy a 21. században egy nő ne kezdeményezhetne, de bárki is az, aki nyit a másik felé, fontos, hogy csak egy lépéssel menjen előre, és figyelje meg, a másik követi-e. Úgy gondolom, az Ön részéről ez a lépés az volt, hogy próbált vele személyesebb, érzelmibb kérdésekről beszélgetni. Ha ő erre nem harap rá, érdemes megállni. De lehet lépni a szexualitás terén is, de akkor is egyszerre csak kicsit, például szavakban tenni valamilyen flörtölős megjegyzést. Ha a másik veszi a lapot, akkor elindulnak ezen az úton, ha nem, akkor nem. Ön ugrott egyet jópár lépést kihagyva, és talán azt lenne érdemes megérteni, vajon miért. Miért érezte, hogy erre van szükség, hogy ezt várják magától (ha így érezte), vagy hogy ez fog működni? Esetleg megerősítést szeretett volna, vagy azt lett volna nehéz elviselni, hogyha nincs folytatása ennek a randinak? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása inkább az önmaga megértése szempontjából fontos, nem a konkrét fiú, és ügy szempontjából. Ha megérti magát, miért tett így, talán könnyebb is lesz elfogadnia, és nem fog őrlődni amiatt, hogy beégett-e.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2015. szeptember 27., vasárnap

369. Nem egy vékony típus emiatt a szüleim eltiltottak tőle

Üdvözlöm!
Én egy 17 éves erdélyi lány vagyok. Ez év februárjában megismerkedtem interneten egy 19 éves Magyarországi fiúval. 5 hónap után úgy gondoltam, hogy el kell mondanom a szüleimnek mert a fiúval vonzódtunk egymáshoz és nem akartam titkolni. Édesapám nagy örömmel fogdta a hírt, azonnal meghívta a fiút. El is jött, nagyon jól éreztük magunkat, szinte tökéletes volt, csak a szüleimnek nem volt szimpatikus a testalkata miatt. Tudni kell róla, hogy nincsenek káros szenvedélyei, nem dohányzik, nem fogyaszt drogokat sem alkoholt, jó az anyagi háttere is és még tanul. Annyi a hibája, hogy nem egy vékony típus és emiatt a szüleim eltiltottak tőle. Ezek után nem tudok bennük megbízni, görcsbe rándul a gyomrom ha beszélnem kell édesapámmal, szóval eléggé megromlott a viszonyom a szüleimmel. A fiúval azóta is napi szinten beszélek,titokban, nagyon jól megvagyunk és reménykedünk a legjobbakban.
Ön szerint ilyen helyzetben mi a teendő?
Üdvözlettel: Ildikó



Kedves Ildikó!

Nagyon különösnek tartanám, ha szüleinek tényleg ez lenne a valós és egyetlen problémájuk a fiúval. Eleinte örültek a hírnek, aztán hirtelen megváltozott a véleményük. Nehezen hiszem, hogy tényleg a fiú testalkata miatt. Gyanítom, hogy a látogatás során volt valami, ami ellenérzést keltett bennük. Csak a beszélgetés oldhatja a feszültséget: próbálja kideríteni, kérdezze kitartóan, hogy vajon mi keltett ellenszenvet a szüleiben, miért nem kedvelték meg őt. Ha azt felelik, hogy a kövérsége az ok, akkor is érdemes lenne megkérdezni, az vajon miért baj. És persze maga is mondja el, hogy fontos magának, Önnek tetszik, elfogadja azzal együtt, hogy nem vékony. Remélhetőleg a beszélgetés megenyhíti majd a szüleit. De ha nem, végső soron akkor is Ön dönt, ki lesz a párja, persze sokkal jobb, ha a család is szívesen fogadja.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2015. szeptember 26., szombat

368. Hány évesnek kell lennie ahhoz egy gyereknek, hogy már megérthesse, miért válnak külön a szülei?

Kedves Karolina!

Hosszú ideje tartó kapcsolatom van egy nővel, nagyon szeretem és úgy érzem vele boldogan élhetnék. Viszont van egy 4 éves gyermekem, és együtt élek az édesanyjával a gyerek miatt. Közöttünk rég nincs olyan viszony mint egy normális párnál. Mindketten tudjuk, hogy ez nekünk már nem megy. Már semmi esély arra, hogy újra boldogok lehetnénk, egyikőnk sem akarja. A gyermekem nagyon apás, velem alszik éppen ezért félek megtenni a lépést. Képtelen lennék elhagyni amíg úgy érzem, nem képes megérteni, hogy a szülei nem voltak együtt boldogok és apa azért költözött el. Nem szeretném, hogy a gyerekem szenvedjen. Nekem sem jó így élni, boldogtalan vagyok otthon, egyedül a gyerek miatt vagyok még ott. A gyermekem édesanyjának sem jó, tudja, hogy van valakim és ,hogy nem szeretem őt és nem szeretnék vele élni. Ezenkívül a barátnőmnek is nagyon nehéz mert csak vár rám türelmesen, miközben így sokat szenved. Nem tudom mit mondhatnék neki, mikor tudom ezt a lépést megtenni. Ön szerint hány évesnek kell lennie ahhoz egy gyereknek, hogy már megérthesse miért történik ez, miért válnak külön a szülei? És hogyan kellene ezt megértetni vele? Vagy ha most lépném ezt meg,egy 4 éves gyerek hogyan reagálna erre? Mit értene/érezne ebből?

Köszönettel: Amália


Kedves Amália!

Bár nem a lényegi kérdéshez tartozik, a levél és a válasz olvasóját megzavarhatja, hogyhogy Natasának hívják, miközben leveléből kiderül, Ön a gyerek apja. Ha jól értem, Ön transznemű, így lehetséges ez. Talán azért nem emelte ezt ki, mert nem erre vonatkozik a kérdése, ám az értelmezéshez ezt is jó tisztázni.

Tehát: mikor azt kérdezi, mikor érti meg egy gyerek, hogy a szülei miért válnak el, arra gondolok, nem kell ezt várni egy gyerektől. Ő sajnálni fogja, és igazán talán sosem érti meg, vagy esetleg utólag, felnőttként. Ami valójában fontos, hogy biztonságban érezze magát, átláthatók legyenek a feltételek, például az, hogy az ő életében mindketten meg fognak maradni, azaz a szülei egymással, mint párral szakítanak, de anya és apa megmarad. Akkor beszéljenek erről, mikor már tudják, hogy is lesz a kapcsolattartás, kinél fog élni, milyen gyakran, hol találkozik a másik szülővel. Ezek a gyakorlati kérdések és tisztázásuk biztonságot adnak a gyereknek. Azt is jó, ha tudják érzékeltetni, hogy nem miatta válnak el - ez Önben nyilván fel sem merült, de a gyerekekben felmerül. Azaz fogalmazzák meg, hogy mindketten nagyon szeretik őt, de sajnos egymással már nem olyan a kapcsolat, mint régen, egymást már nem szeretik úgy, mint párt. Elmondhatják azt is, hogy az ember a gyerekét mindig szereti, bármi is történjen, de a párkapcsolat sajnos nem ilyen, ott előfordul, hogy vége a szerelemnek.

Ami az életkort illeti: nem gondolom, hogyha nagyobb lesz, könnyebbé válna. Egy kiemelt életkor van, a kamaszkor, mikor az ember különösen nehezen veszi a változásokat, talán éppen a saját belső változásai miatt - ekkor még nagyobb szükség van a stabilitásra. Egyébként, ahogy fejlődik a gyerek, egyre többet ért, de ez ugyanannyira előny, mint hátrány. Megért bizonyos összefüggéseket, hogy miért történnek, de a veszteséget is jobban felfogja.

A hangsúly tehát a biztonságon és az átláthatóságon van, és hogy mindketten megmaradjanak a gyerek életében, eleget kapjon magukból, és hogy ez kiszámítható legyen számára.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

2015. szeptember 8., kedd

367. Mindennaposak a veszekedések

Kedves Pszichológus!
A húgom (25 éves) januárban vetett véget egy 3 éves kapcsolatának,ami megbánt, begyógyszerezte magát! Időben észleltük, különösebb dolog nem történt belőle, de azóta anyával nagyon megromlott a viszonya. Mindennaposak a veszekedések, bántja a szüleimet szavakkal,"köpdösi őket". Ők tehetnek a szakításukról, anya marta szét őket, pedig a 3 év alatt mindenki figyelmeztette hogy nem hozzá való, szélhámos! Tiszta depressziós, állandóan a sötét szobában fekszik, alig csinál valamit! Nagyon anyás volt gyerekként is, most meg talán utálja is őket! Látni rajta hogy utál otthon lenni, szerinte a szülőkben van a hiba, környezetem szerint is sokat változott. Most azt vette a fejébe, hogy albérletbe megy! Nem akarnánk engedni, mert otthon megvan mindene gyűjtögetni is tud, de hiába a stabil talán jól fizető állása, albérlethez kevés! Begyógyszerezés után járt pszichológushoz, de hiába tanácsait nem fogadta meg, sőt nem is hisz neki! Mit tegyünk, csak a szüleimet sajnálom! Engedjük el? Hogy tudnék rá hatni! Milyen magatartást tanúsítsunk? Válaszát köszönöm!
Mária



Kedves Mária!
Ha röviden válaszolnék, azt mondanám: legyen (csak) a testvére! Megértem, hogy sajnálja szüleit. Mégis, ha segíteni szeretne húgának, akkor forduljon felé is, és próbáljon afelé nyitni: ő hogy van, vele mi történt, történik. Levele nagyobbrészt a húga és szülei kapcsolatáról szól, és olykor egészen úgy fogalmaz, mintha harmadik szülőnek tekintené magát. ("Milyen magatartást tanúsítsunk? Engedjük el?") Ne vegye kritikának, de nem az Ön feladata eldönteni, hogy húga menjen vagy ne albérletbe. Igazság szerint talán már nem is a szüleié, hiszen felnőtt, kereső emberről van szó, de amennyiben csak a szülők anyagi segítségével lenne megvalósítható az albérlet, az ő döntésük, hogy megadják-e.

Azt is nehéz megítélni, szülei vajon hogyan hatottak a kapcsolatra, de nem is kell ebben igazságot tenni. Volt egy fiú, akit nem kedveltek, húga szerette, valamiért szakított vele, ebben akár benne lehetett a szülői hatás, de mivel megbánta döntését, talán ezt utólag eltúlozza, hogy áthárítsa a felelősség egy részét, számos részletet nem is tudunk, hiszen magába a kapcsolatban nem látunk bele. De éppen a mindentudást, a bírói szerepet kellene ahhoz elengedni, hogy húgának segíthessen, és egyszerűen csak felajánlani a támogatást, a beszélgetést, az elfogadást. Azzal együtt is elfogadhatja őt, hogy nem szereti, ahogy szüleivel beszél. A saját érzéseit elmondhatja: hogy Önnek ezt miért rossz hallani. De ettől még nem kell bármelyik oldalra állni: végül is az ő dolguk rendezni a kapcsolatukat (a húgáé és szüleié), ebben Önnek nincs felelőssége.

Egy fontos dolog nem derül ki leveléből: Önnek eddig milyen volt a kapcsolata a húgával? Régebben tudtak-e jókat beszélgetni, volt-e, amit megosztottak egymással? Ha igen, az könnyebb helyzet, van mire alapozni. Ha nem, akkor sem késő elkezdeni. Ez viszont csak akkor működhet, ha egyenlő félként tekint rá, és kíváncsi, neki mit jelentett ez a kapcsolat - még akkor is, ha Önnek nem volt szimpatikus a férfi. Ha érdekli, miért keseredett el ennyire a testvére, és érdekli, hogy ő mit érezne most segítségnek. És a hangsúly az "ő"-n van. És a nyitottságon: húga másik ember más személyiséggel. Attól még, hogy neki más választásai vannak, másképp beszél a szüleivel, lehetnek jóban, és segíthetnek egymásnak. Most éppen Ön neki.

Ha gyakorlatiasan nézzük az első lépést: kérdezze meg, hogy van.

Jó párbeszédet kívánok:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: