248. Azt mondta, hogy túl okos vagyok

Kedves Karolina!
Péter vagyok, 21éves és és lenne önhöz egy kérdésem, mert elég járatlan vagyon a témában, és az ön véleményére lennék kíváncsi.

Röviden, tömören a történtet:
Visszautasított egy lány ismerősöm (gyakorlatilag szerelmet vallottam neki), aztán egyszer összefutottunk, beszélgettünk, és azt vettem észre, hogy mégsem vagyok közömbös számára. Beszélgetés közben mondta is, hogy félreismert, bár, hogy ezt mire értette, azt nem tudom. Búcsúzásnál azt mondta, hogy túl okos vagy, de ezt vegyem bóknak. Nem számítottam rá, hogy egy ilyen mondattal búcsúzik, és nem is étettem/értem, hogy mire célozhatott evvel a mondattal.
Ön mivel magyarázná, hogyan értelmezné ezt az egészet a leírtak alapján?

Válaszát előre is köszönöm..
Tisztelettel:Péter


Kedves Péter!
Talán azért nem tűnt közömbösnek, noha korábban visszautasította Önt, mert hízelgő volt számára a közeledése, ettől ő is kissé "kivirult".

Gondolom, leginkább arra vonatkozik a kérdése, vegye-e továbbra is komolyan a visszautasítást, vagy lehetséges, hogy a "félreismerésre" való utalással arra célzott a lány, hogy meggondolta magát. Mivel én ezeken a beszélgetéseken nem voltam jelen, nem ismerem a beszélgetés részleteit, illetve nem láttam a metakommunikációt, nem tudom eldönteni, így lehet-e. Mindenesetre, ha felmerült Önben, hogy már érvényét veszítette az elutasítás, nyugodtan kezdeményezzen egy találkozót, abból nem lehet baj. Ha igent mond rá a lány, az biztató jel. Legjobb, ha egyszerűen csak igyekszik jó programot csinálni, nem szükséges újabb vallomással előállnia. Annak később jön el az ideje, ha már közel kerültek egymáshoz.
Cz. K.

247. Fiatal lány vagyok, aki fél a nemi élettől!

Kedves Karolina!
Én egy fiatal lány vagyok, aki fél a nemi élettől! Sokan úgy tudják körülöttem, hogy még nem szeretkeztem senkivel sem. Persze ez nem igaz, én most 17 éves vagyok, és már most úgy érzem, hogy el kell mondanom valakinek, így találtam rá az ön oldalára! Még fiatalabb voltam, szinte kislány, amikor én és az unokatestvérem puszta "kíváncsiságból", ami nem mondom, jó érzés volt, megtettük azt, amit nem szabadott volna, de most nem tudom, mit tegyek?!... Szüleimmel nem merek róla beszélni, meg senkinek sem, mert félek a véleményektől.... kérem, ha tud, segítsen, köszönöm! :)

Kedves Levélíró!
Az a legfontosabb, hogy magában helyre tegye ezt az eseményt.
A gyermekek, kiskamaszok szexuális kíváncsisága természetes dolog, és az is természetes, hogy bizonyos életkorban (ez általában inkább a kisgyermekkorra, leginkább óvodás korra vonatkozik), a hozzájuk legközelebb lévőkkel, más gyermekekkel, akár rokonokkal élik meg ezt az érdeklődést. Ez általában egymás nemi szervének megnézésében, esetleg megérintésében szokott megjelenni, és persze jó, ha megáll egy bizonyos pontnál. Önöknél kicsit később, nem kisgyermekként került ez elő. Valószínűleg részben az életkori eltolódás is az oka, hogy tovább mentek, amiről mai tudással már látja, nem kellett volna. Ám ahogy minden rossz döntés, ezt is megbocsátható. Próbáljon megértően viszonyulni az akkori önmagához, akiben talán valamilyen hiányérzet volt, amit ezzel akart betömni, és csak utólag látta, hogy nem a megfelelő eszközt választotta. Ha úgy érzi, segítségre van szüksége az élmény feldolgozásához, és a szexualitástól való félelem eloszlatásához, forduljon szakemberhez! Ebben az esetben könnyebben segít egy külső személy, mint a család.
Cz. K.

246. Ma eljárt a kezem

Kedves Karolina!

Azért fordulok önhöz, mert nem bírok a 13 éves kamasz fiammal. Úgy beszél velem, ahogy én sosem tenném fordított irányba. Bármit kérdezek, két legjellemzőbb válasza: "leszarom" és "lófaszt". Többször erélyesen rászóltam, kértem, hogy ne beszéljen velem így, mondtam, hogy ez nem stílus, nem engedheti meg magának. Az juttatott idáig, hogy levelet írjak önnek, hogy ma eljárt a kezem. Tehetetlen voltam és dühös, nem akartam, hogy újabb hatástalan intés hagyja el a számat.

Az apjára sajnos nem számíthatok, vele kihűlt a kapcsolatunk, igaz, részben anyagi okból, részben a fiunkra tekintettel egy fedél alatt élünk. De ő éli a maga világát, későn jár haza, akkor sem veszi ki a részét a gyereknevelésből. Gondolom, nehéz ezen a távolból segíteni, de minden ötletért hálás vagyok. Én már kétségbeesett vagyok.
Éva


Kedves Éva!


Amit férje (volt férje?) sajátos helyzetéről ír, az megmagyarázhatja fia viselkedését. Anélkül, hogy értené a saját magát, meglehet, hogy ki akarja provokálni apja visszatérését a családba. Viselkedése a külső szemlélő számára olyan, mint egy hiány kifejeződéséé: a világos keretek, korlátok, viszonyok hiányáé. Azt gondolom, a legrosszabb helyzet ez a tisztázatlan, köztes állapot: van is és nincs is apja a gyermeknek. Azt javaslom, beszéljen erről férjével, és teremtsenek tiszta helyzetet! Ha Önök már nem egy pár, ezt megmondhatják fiának, hiszen úgyis látja, érzi, hogy valami nincs rendben. Ám a szülői feladatok ettől még az apára is tartoznak. Próbálja elérni, hogy részt vállaljon ezekben, ha kell, konkrét feladatmegosztással, vagy idő meghatározásával, mikor ő foglalkozik vele. Ha szükséges, vegyék igénybe szakember (családterapeuta) segítségét!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

245. Rajtakaptam, hogy szemezett egy lánnyal

A férjemmel 3 éve vagyunk házasok, 4 éve ismerjük egymást. Tavaly egy esküvőn rajtakaptam, hogy szemezett egy lánnyal, illetve gyakran oda-odanézett. Akkor nem ismerte be ezt az egészet, utána hiába kértem őt számon. Nemrégiben újra feljött ez a téma, és most elismerte, hogy tényleg odanézett, de azért, mert a lány elkezdte figyelni őt. Nagyon kiakadtam ezen, hogy egyrészt még csak 2 éves házasok voltunk, és ő ilyet csinált, másrészt, hogy korábban nem ismerte be. Néha máskor is észrevettem már, hogy meg-megnézett egy nőt, de az csak egy pillantás volt. Egyébként jó férj, mindig azt részesíti előnyben, amit én szeretnék, beteg voltam a házasságunk első 2 évében, és vitt egyik orvostól a másikig, szóval amúgy jóindulatú, szerető férj. De most nagyon megijedtem, hogy talán nem bízhatok benne, és ha már most ilyeneket csinál, akkor később talán megcsal. Nagyon összevesztünk, el akartam hagyni emiatt, de! sírt, hogy ő szeret, és csak miattam van értelme munka után hazajönnie stb. Nem tudom, bízhatok-e benne, és hogy hogyan merjek így gyerek szülni, hiszen ki tudja mi lesz később. A másik dolog ami aggaszt, hogy a családjában az apukája és a bátyja részéről is fordult már elő hűtlenség, mi van, ha ez genetika, és így is úgyis meg fogja tenni?? Bár most azt mondja, hogy ő tudja, hogy sohasem csalna meg, én mégis komolyan azon gondolkodom, hogy elhagyjam, és keressek olyan társat, aki nem bánt meg olyasmivel, hogy más nőket nézeget..


Várom véleményét, előre is köszönettel,
Éva

Kedves Éva!

Nehéz lehet ilyen erős félelmekkel élni!
A problémát nem az esküvői incidensben látom, hanem abban, amilyen erősen Ön szorong az elképzelt megcsalatástól, elhagyatástól. Ezen kellene segíteni, lehetőleg szakember segítségével. Amit leír, az a külső szemlélő szempontjából nem ad okot féltékenységre - és ezt talán Ön is képes látni, mikor nem adja át magát a kínzó fantáziáknak. Férje valószínűleg azért nem ismerte el rögtön, hogy odanézett, mert tudta, hogy ezzel milyen hatást vált ki Önből.

Nem tartom jó oknak a féltékenységre, ha valaki felmenői hűtlenek voltak - az ember csak a maga tetteiért felelős, és a megcsalás nem genetikai kérdés.

Cz. K.

244. Feleslegesnek érzem magam a családomban

Tudom nem lehet megoldani a kérdésem ilyen rövid idő alatt, de Ön szerint mi legyen a lépés részemről, hogy ne érezzem ezt, azt biztos megtudja mondani. 

56 éves nő vagyok, tulajdonképpen szerető család, - egy lányom van, és két unokám 5 éves, és 6 hónapos.Imádom őket, és imádom a lányom, a vejem, és a párom is. Mégis úgy érzem, hogy nincs szükség rám a családban. 

Miért? - Most veszítettem el a munkámat, ami nagyon megvísel (bank-biztosítás vonalon). Most interjúkra járok, van szabadídőm. Én is meghetek velük sétalni ( a párom, a lányom a kicsi,a párom kőszobrász-restaurátor így ídőszakos a munkája is, tehát sokat van itthon. Sokat besegít a lányomnak. Vigyázz a kicsire, elviszi sétálni.

Most már ott tartunk, ha vásárolni megyünk akkor én mindig rosszat veszek le polcról, nem jól csinálom ezt-meg azt...

A lányom állandóan rámszól ...anyu enged már el a kocsit, anyu ezt nem úgy kell.
Felneveltem őt, nem volt könnyű egyedül.

A párom itthon mindent megtesz, vásárolt, gyerekre vigyázz,főz!!!

Nem találom a helyem a családomban. Eddig én voltam a családösszetartó, most úgy érzem felesleges vagyok a családban. 

Mi lenne a helyes lépés, hogy ne érezzem ezt a nagyon fájó érzést.
köszönettel, egy anya, nagymama

Kedves Levélíró!

Nem érzem szavaiból a családi határok tisztaságát, azaz azt, hogy -amellett, hogy lánya, veje, unokái nagyon fontosak az Ön számára-, elsősorban párjával érezné, gondolná magát egy egységnek. Ha jól értem, mind együtt laknak, és sok időt töltenek együtt, például rendszeresek a közös séták. Ez nem szükségszerűen probléma, ám lánya ingerültsége kapcsán felmerül, vajon ő eléggé érzi-e, hogy Ön őt, férjét és gyermekeit külön egységként, családként elfogadja. Ezt sejteti, hogy rosszalló megjegyzésekkel kíséri a részvételét olyan dolgokban, amelyek általában családi események, és máshol nem feltétlenül a nagyszülők bevonásával történnek (bevásárlás, babakocsi tolása a sétán). Persze, hogy valóban ez-e a probléma, azt legjobb volna első kézből, a lányától megtudni. Az Ön szerepe igenis fontos a családban, de éppen abban áll a jelentősége, hogy segítse a fiatal kis családot, hogy ki tudják alakítani határaikat. Ez lehet fájdalmas folyamat is az Ön számára, hiszen látszólag valamiféle eltávolodást jelent lányától. Valójában inkább a kapcsolat átalakulását.

Konkrét javaslatom: egyrészt beszéljen lányával! Ne azt kérdezze, miért olyan undok magával, hanem azt, van-e valami, amit másképp szeretne, amilyen változás jól esne neki. Másik javaslatom: ne menjenek mindig a gyerekekkel, néha szervezzenek közös programot párjával, csak kettesben. Ezzel jelzi: Önök egy szűkebb egység, egy külön család. Ha ezt lányáék is érzik, csökkenni fog a feszültség.

Cz. K.

243. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha valakinek kioltanám az életét

Kedves Karolina!
24 éves vagyok és azzal lenne problémám, hogy még régebben egy pillanatra eszembe jutott, hogy mi lenne ha valakinek kioltanám az életét. Igazából eléggé zavar ez a gondolat, mivel ezelőtt soha ilyen még csak meg sem fordult a fejemben. Nem vagyok erőszakos típus, nem lehet könnyen felidegesíteni sem, inkább lelkizős, nyugodt, őszinte és humoros ember vagyok. Mivel nincs munkám sajnos, és ezért itthon is úgymond sokat kapok elképzelhető hogy ez valamiféle belső szorongás lehet? Még 1 éve sem volt, hogy új helyre költöztünk, a szüleim elváltak, és mostanában a barátokkal sem tudok sokat találkozni, beszélni. Zavar ez a gondolat és eszembe jut, hogy börtönbe kerülnék miatta, tönkre menne az életem és hasonlók. Ezzel a gonddal lehet valamit kezdeni? Másnak is eszébe juthatnak ilyen dolgok? Ön szerint mi a megoldás? Lehet a túl sok egyedüllét és unalom okozhatja ezt? Esetleg a problémáim? Gyógyszeres kezelés nélk! ül elmúlhat? Válaszát és segítéségét előre is köszönöm.

Kedves Levélíró!
Amiről ír, azt kényszergondolatnak hívják. Azokat a gondolatokat szokták így nevezni, amik akarata ellenére merülnek fel az emberben, és saját maga számára is szorongáskeltőek. Sokan küzdenek hasonló problémával. Ahogy a legtöbb lelki problémára igaz, ennek is több forrása lehet: számítanak biológiai adottságok, a személyiség, az élethelyzet. Azok az események, amiket leírt, valóban szerepet játszhattak a gondolatok előtörésében. Hogy el fog-e múlni gyógyszer, vagy más, szakmai segítség (pszichoterápia nélkül), nem tudom megjósolni. Ha van lehetősége pszichológus segítségét igénybe venni, tegye meg, nemcsak a kényszergondolatok miatt, hanem mert most egyszerre kellene több nehézséggel megküzdenie (munkanélküli lét, szülők válása), amiben szüksége lehet valamilyen támaszra. A gondolatokat vegye úgy, mint egy jelet, ami felhívja a figyelmét: túl sok szorongáskeltő tényező gyűlt össze az életében, segítségre van szüksége.
Cz. K.

242. A fiam terrorban tartja a családját

Kedves Karolina! Az az én nagy bánatom, hogy van egy 30 éves fiam. Szinte terrorban tartja a családját, mindenkinek dirigálni akar, és persze én az ő életébe ne szóljak bele, pedig egy pár évvel ezelőttig a legjobb barátok voltunk. Szörnyű féltékeny, és a semmiért is olyan cirkuszokat csinál, hogy az egész család retteg, mind ezt józanul, mert ha legalább inna akkor rá lehetne fogni, hogy azért. Azt szeretném megkérdezni, hogy én mit tudnék vele csinálni? Előre is köszönöm. Üdvözlettel: Monika

Kedves Mónika!

Figyelemre méltó, hogy úgy ír fiáról, mintha nem is arról a személyről beszélne, akit Ön nevelt fel, mintha Önnek nem lenne szerepe abban, amilyen ma a fia, ahogy Önnel viselkedik.

Azt gondolom, ha szeretne javítani a viszonyukon, nem tőle kellene várnia a változást, hanem komolyan belegondolni a közös (a hangsúly ezek a szón van) történetükbe: vajon hogyan fajult idáig a helyzet, hol romlott el?

Nemcsak az anya-fiú kapcsolatról gondolom, hanem általában az emberi kapcsolatokról: ha valaki változtatni akar rajtuk, az csak úgy megy, ha önmagával kezdi. Ezt a másik fél érzékeli, és reagál rá.

Egyébként azt hiszem, nem kell legjobb barátoknak lenni, mert egy felnőtt férfi számára az akár fojtogató is lehet. Az is természetes, ha nem hagyja, hogy beleszóljanak az életébe. Ugyanakkor Ön is elvárhatja a tiszteletet, és hogy ne legyen "cirkusz". Rövid levele alapján keveset tudhatok az Önök életéről, de annak alapján, amit írt, azt javasolhatom, próbáljanak olyan viszonyt kialakítani, amiben tiszteletben tartják egymás határait, saját életét.
Cz. K.

241. Szerencsejáték függő vagyok, nem tudok megfizetni egy pszichológust

Kedves Karolina!
Szerencsejáték függő vagyok. Az életem nehézségei és főképp e a kellemetlen szenvedély miatt, elég nagy slamasztikába kerültem. óriási adósságaim vannak, a barátaim kezdenek elfordulni tőlem. Már nem tudok megfizetni egy pszichológust, viszont szeretnék megszabadulni a játékfüggőségtől. létezik-e, tudna-e ajánlani ingyenes kezelést?

Kedves Levélíró!
Nagyszerű, hogy kész segítséget elfogadni (még akkor is, ha részben anyagi nyomás hatására)! Ajánlom Önnek az anonim játékfüggőket, akik más szenvedélybetegségeknél is bevált módon, csoportos technikával küzdenek a függőség ellen. Nem véletlen, hogy sok helyen létrejöttek, és jó ideje működnek efféle csoportok drogfüggők, alkoholisták és játékfüggők részvételével is, ez rendkívül hatékony módja a függőséggel való megküzdésnek. Ezen a linken talál további információkat: http://gl.terraserver.hu/
Cz. K.

240. Sem gyermekként, sem felnőttként nem tudtam megfelelni neki

Kedves Karolina!
Régóta foglalkoztat a gondolat, de érzelmileg már nem érint meg egy régi családi gondom. Még is szeretném lezárni magamban ezt a kérdést. Az érintett személy sajnos nem ad lehetőséget a téma tisztázására. 40-es férfi vagyok.

Édesanyámmal való kapcsolatom kezdetektől nem volt igazán jó és ma sem az. Ez a legkorábbi emlékeimtől kezdve így van. Ennek okát szeretném megtudni. Úgy érzem én nem adtam okot erre, főképp gyermekként nem tehettem. Mindig gondoskodott rólam, de ez csak olyan kötelességszerűnek éreztem részéről, érzelmet nem éreztem mögötte. Visszaemlékezve nincs olyan emlékképem, mikor átölelt, "megszeretett" volna.

Nem tudom miért alakult így, de én Őt magázom, Édesapámat tegezem. Nővérem mindkettőjüket tegezi. Édesanyám állítása szerint én választottam a magázódást, kisgyermekorban. Nekem erről nincsenek emlékeim, de nem tartom életszerűnek.

Édesanyám elmondása alapján velem való terhessége alatt leányt akart, szeretett volna. Mindig olyan érzésem van sem gyermekként, sem felnőttként nem tudtam semmiképp megfelelni neki. Holott gyermekként jó tanuló, amolyan "jó kisfiú", felnőttként káros szenvedélytől mentes, polgári életet élő, dolgozó férfi vagyok.

Tehát a kérdésem: Jól látom-e, mindig is fenntartásai voltak velem szemben édesanyámnak, nem tudott elfogadni igazán gyermekének?
Tisztelettel és köszönettel: Salamon


Kedves Salamon!

Hogy konkrét kérdésével kezdjem: levele alapján nyilván igaz ez az állítás, hiszen ezt a levelet Ön írta, aki így látja.

Nem tudok az objektív igazságról írni, de nem is az a fontos, hanem hogy mit kezd az érzésével. Én azt hiszem, Önben van a megoldás kulcsa, mert ha az édesanyja nem tudja kimutatni az érzéseit (vagy nincsenek, ahogy Ön hiszi), akkor egy jövőbeli beszélgetéstől sem várhat mást. Ami fontos, az nem az, hogy édesanyja mit mond, hanem hogy Ön elgyászolja a hiányait. Azt, hogy több melegségre, gyengédségre lett volna szüksége, és ezt nem kapta meg. És hogy valahogyan megbocsásson anyjának, akinek bizonyára megvan a maga története, amiért nem tudta eléggé szeretni, vagy a szeretetét eléggé kimutatni Önnek. Ez az ő sérültsége, amit hozott valahonnan, valószínűleg sosem fogja pontosan megtudni, honnan, miért. Ami Magán múlik, hogy Ön ne adja tovább ezt.

Cz. K.

239. Normális ha felnőtt férfiak fogdossák egymást?

Kedves Karolina!
Némiképp bizarr és furcsa témában kérem a segítségét. Már jó ideje nem hagy nyugodni és teljes bizonytalanságban sodródom. 25 éves vagyok, a párom 29. 5 éve vagyunk együtt, mindkettőnknek ez az első komoly kapcsolata, 3 éve élünk együtt. Véletlenül megtudtam, hogy még 18 éves kora körül csókolózott az egyik barátjával, de ő ezt tagadta. Viszont egy haverja ezt megerősítette, indokolva fiatalsággal, részegséggel. Azonban azóta is a jelenlegi haverjai körében szoktam félreérthető dolgokat hallani. A barátnőm szerint normális ha a fiúk szexuálisan "szórakoznak", legalábbis ő mesélt sztorikat ezzel kapcsolatban, például ahol fiúk együtt élnek, biztos van ilyen jellegű dolog szerinte.

De hát ez hogy lehet normális?
Normális ha felnőtt férfiak pl.fogdossák egymást? A párom szerint nem vagyok normális, hogy ilyen dolgokat feltételezek. De ő a csókot is letagadta, ami pedig biztos. Ráadásul nem hiszem, hogy mindig mindent én értek félre.

Nekem ez a helyzet nem elfogadott. Sajnos vele ezt nem tudom megbeszélni, mert rögtön hárít. Már magam sem tudom, hogy mit gondoljak.
Segítő válaszában bízva, köszönettel:
Boglárka

Kedves Boglárka!
Értékítélet kérdése, mit tekint normálisnak, de levelének nem is ez a lényege, azt hiszem. Ön egy majdnem tíz évvel ezelőtti csókról ír! Az Önök párkapcsolata szempontjából teljesen lényegtelen, hogy párjában annak idején volt-e annyi kíváncsiság, hogy egy másik férfivel kipróbálja a csókolózást. Nem írja, hogy mik azok a félreérthető dolgok, amiket mostanában hall, így arra nehéz reagálni. (Viccelődés? Célzás korábbi eseményekre?) A lényeg, hogy más dolog a kíváncsiságból fakadó egyszeri kaland egy azonos nemű emberrel, mint a biszexuális vagy meleg orientáció. Utóbbi tartós érdeklődést jelent a saját nem iránt.
Cz. K.