389. Nem találom a helyem. Minden üres. Depressziós lettem

Tisztelt Cziglán Karolina!
Sajnos nem találom a helyem, tulajdonképpen minden rossz.Szeretnék elmenni ahol lakom, csak nem tudom hová.Egyedül maradtam. A lányom a föld másik részére költözött, a fiam ugyan itthon él de nem látogat a felesége miatt akit csak a fitness érdekel - ebből már volt problémájuk - a legidősebb lányom aki a legtöbb anyagi segítséget kapott megszakította a kapcsolatot, mivel bátorkodtam megemlíteni, hogy kellene egy kis segítség. Cukorbeteg vagyok és nagyon sokat küszködöm mozgásszervi problémákkal is. Mindkét gyereknél van gépkocsi. De soha nem kérdezték meg, hogy kell-e segítség. A bevásárlást házhoz rendeléssel oldom meg.Családi házban lakom. Ez sem érdekel senkit. Már engem sem. Az anyámat ápoltam 6 évig, régen elment a férjem szintén. A húgom elköltözött ahol lakom jelenleg. Az öcsém Kanadában él. Tehát maradt a kert, a ház, a kutya és a 2 macska. Sokszor úgy érzem nincs értelme az egésznek, senki sem keres - kivéve a lányom aki orvosi jár Ausztráliában, skype-on tartjuk a kapcsolatot - nem szeretnék semmilyen otthonba költözni. Viszont nem találom a helyem. Minden üres. Depressziós is lettem. Ám a dolgaimat ha tudom elintézem. Gyógyszereket szedek. Sajnos az a baj, hogy nem látom értelmét semminek sem. Vajon jó ötlet-e ha elköltözöm máshová, talán környezetváltozás jót tenne. Viszont figyelembe kell vennem az életkoromat hiszen hetvenéves nő vagyok.Ebédet házhoz rendelek, néha megfizetek segítséget aki a kerti munkát elvégzi. Végül is csak ennyit szerettem volna. Budapestről költöztem ki, de nem szeretnék visszamenni. Köszönöm a választ.


Kedves Levélíró!

Levelében az számomra a leginkább hangsúlyos, hogy valamikor (talán pár évvel ezelőtt) elkezdődött egy új életszakasz, amiben a gyerekei már távolabbi szereplők, amiben úgy érzi, egyedül maradt, és nem találja a helyét. Természetes, hogy nem folytatódik minden simán, ez hasonló, mint mikor az ember felnőtté válik, és ki kell alakítani egy új életmódot, célt találni, esetleg új emberi közeget. Most Önnel is ez a helyzet, feltételezem leveléből, hogy nyugdíjas, a gyerekek kirepültek. Vajon most van-e, ami célt jelent az Ön számára, ami megtölti mindennapjait? Ez nem feltétlenül jön magától, meg kell keresni. Ahogy az emberi kapcsolódás lehetőségét is. Vajon nincs olyan régi barátnője, aki hasonló cipőben jár, és érdemes lenne felvenni a kapcsolatot? Írt a problémáiról, a betegségekről, de vajon így is: nincs olyasvalaki, akinek épp magára lenne szüksége, ahol hasznosnak érezné magát?


Kicsendül soraiból a gyerekeivel kapcsolatos csalódottság. Azt kell mondanom, mindegy, hogy igaza van-e, illetve nincs is értelme a kérdésnek: biztosan azok a gyerekek, akik nem tartják Önnel a kapcsolatot, szintén el tudnák mondani a maguk igazságát. A lényeg: amíg az uralja a hozzájuk való viszonyulást, hogy mit vár el tőlük (látogatást, segítséget), hogy mit érezne jogosnak, hogy milyen sérelmei vannak velük szemben, addig már csak önvédelemből is tartani fogják a távolságot. Javaslom, válassza ketté, hogy egyfelől hogyan oldja meg az életét, és látom, hogy ezt teszi is: helyes, hogy rendeli az ételt, és intézi az ügyeit. És egy másik kérdés, hogy tud-e szeretettel nyitni feléjük pusztán csak a kapcsolat miatt, elvárások nélkül. Ez akkor lesz így, ha az fogalmazódik meg, Ön mit tud adni? Lehet, hogy csak egy figyelmes fület, aki megkérdezi, hogy vannak. Lehet, hogy ők is szívesen jönnének, de elképzelhető, hogy úgy érzik, tőlük vár megoldásokat, és ez nyomasztó számukra. Gyanítom, nem arról van szó, hogy soha semmiben nem szeretnének segíteni, hanem arról, hogy ne hozzájuk kösse a boldogságát, azt, hogy jól érzi-e magát a bőrében, hogy teljesnek érzi-e az életét. Ezt csakis Ön teremtheti meg, nem a gyerekei.


Többször említette levelében az elköltözést. Ebben nem tudok tanácsot adni, mert nem fejtette ki, miért költözne, mik a mellette és ellene szóló érvek.


Lehet, kissé keménynek tűnhet, amit írtam, de úgy gondolom, az szolgálja az érdekét, ha azt nézi elsősorban, mi az, ami Önön múlik, és nem azt, hogy mások, a gyermekei mit mulasztanak el Önnel kapcsolatban. Hiszen utóbbira nincs hatással, ha jót szeretne magának, és szeretné örömmel élvezni az életét, akkor érdemes pusztán a gyerekei létének örülni elvárások nélkül. Más szavakkal megfogalmazva: mindaz, amit gyermekeinek adott, nem kölcsön, hanem ajándék volt. Azaz nem jár vissza, hanem azért adta, hogy használják szabadon. Talán majd ők is továbbadják valakinek, ha van, saját gyerekeiknek, vagy más formában embereknek. Ha erre gondol, az talán segít elengedni a sérelmeket.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina