A negyvenes éveim elején járok, azaz távol a nyugdíjazásom. De én már elfáradtam, és legszívesebben be se mennék dolgozni. Ne higgye, hogy nem szeretem a munkámat, sőt! Óvónő vagyok egy szép, budai intézményben, imádom a gyerekeket, a szülőkkel is jó a kapcsolatom. Csakhogy kimerültem. Iszonyatos zajban vagyok egész nap a csendes pihenő kivételével. A gyerkőcöknek az a dolguk, hogy szaladgáljanak, játsszanak, „rosszalkodjanak”, tudom én. Furdal a bűntudat, hogy nekem miért nehéz ezt elviselnem. Múltkor a nálam jó 15 évvel idősebb kolléganőm tett megjegyzést, hogy ellustultam. Ezen megsértődtem, és mosolyszünet volt köztünk egész nap. A férjem szerint váltanom kéne, ő is látja rajtam a kimerültséget.
Üdvözlettel:
Erzsébet
Kedves Erzsébet!
Minden jel arra utal, hogy Önön az úgynevezett kiégés, más szóval burnout jelei mutatkoznak. Ahogy mondja, szereti a munkáját, bizonyára eleinte szívvel-lélekkel bele is adta magát, mára viszont kifogytak az érzelmi tartalékai, és ezért nem tudja olyan lelkesedéssel végezni feladatát, ahogy elvárná magától. A kolléganője által „lustulásnak” látott változás mögött ez áll. Nem lustaságról van szó, hanem egy érthető, elég gyakori reakcióról.
Férje javaslatával részben egyet értek, de nem feltétlenül gondolkodnék tartós munkaváltásban. Ha megteheti, foglalkozzon fél évig-egy évig mással, és meglátja, hogy érez: könnyen lehet, hogy újult erővel fog visszatérni az óvodába. Emellett (vagy helyett) javaslom valamilyen relaxációs technika elsajátítását, hogy igazán ki tudja pihenni magát két munkanap között, az újabb kiégést megelőzendő.
Minden jót kívánok,
BK
