Wanda
Kedves Wanda!
Szívfacsaró a kislány helyzete: önmagában az édesanya elvesztése is nagyon nehéz lenne, de így, hogy öngyilkos lett, sokkal komplikáltabb, mert törvényszerű, amit ír is, hogy a gyermek önmagát okolja (ő nem volt elég jó ahhoz, hogy vele maradjon az anyja). Ráadásul mindez a kamaszkor elején történik...
Ez a kislány nagyon egyedül van, ez érezhető. Kérdés, abban tudna-e neki segíteni, hogy egy kicsit feltérképezze a környezetében elérhető felnőtteket, akik némi támaszt jelenthetnének. Az igazi segítség rajtuk keresztül történhetne, akár pszichológus bevonásával. Az is jó, ha a lány tud járni pszichológushoz, de az kevés: a családot (legfőképp az apát persze, aki ki tudja, most milyen állapotban lehet maga is), de nagyszülőt, nagynénit, nagybácsit kellene abban segíteni, hogy ők hogyan tudják támogatni a kislányt, és persze a többi gyermeket is.
Van néhány alapszabály, amivel nem biztos, hogy tisztában vannak (mármint a család), de tudniuk kell róluk. Például, hogy nem segítség, ha terelik a témát, ha úgy próbálják jókedvre deríteni a gyerekeket, hogy ne m beszélnek anyáról. Kell beszélni, ne legyen tabu, és az ő szintjükön kell rá magyarázatot adni, mi történt, miért történt. Ha előkerülnek a bűntudatról árulkodó megnyilvánulások, nem a bagatellizálás a valós segítség ("ugyan kislányom, ne beszélj butákat"), hanem az, ha komolyan veszik az érzést, és beszélgetnek a gyerek fájdalmáról, érzelmeiről. Természetesen el kell mondani azt is, hogy a gyerekek nem felelősek a szülőkért, hogy nem tudott volna semmi olyat tenni, amivel megakadályozza ezt stb. - de hadd mondja el a lány is, hogy benne mi munkál, ez legalább annyira fontos, mint a szülő cáfolatai.
Ezek nem egyszer, hanem százszor, ezerszer lejátszódó beszélgetések lehetnek, nem arról van szó, hogy "egyszer már megtárgyaltuk, emlékszel, ugye, mit mondtam". Egy gyógymód van (amellett persze, hogy a gyerek érezze magát biztonságban, óvó, védő közegben), a ventilálás, a rossz érzések kiszellőztetése, az, ha mindenről lehet beszélni, és mindenre odafigyelnek. Beleértve a haragot is, ha egyszer előkerül: szabadjon haragudni, mert a harag jogos! Ha ez előkerül, a felnőtt azzal segít, ha elmondja, attól még szerethetünk valakit, hogyha haragszunk rá, és azzal nem ártunk neki, sem az emlékének.
A felnőttek akkor tudnak támaszt adni, ha őszinték, azaz nem titkolják, hogy bennük is dúlnak érzelmek, de persze úgy, hogy nem a gyerek vállán sírják ki magukat, tehát viselik ezek terhét. Viszont ha tud ezekről a gyerek, akkor nincs vele egyedül. Közös gyász: ha ez megvalósulhatna, az segít a gyereknek.
Visszatérve levelére: világos, hogy most nem ez a helyzet. Mégis, azért írtam erről ilyen részletesen, mert ha valami módon el tud jutni az apához, akkor ezek a legfontosabb szempontok, amiket neki is tudnia kell. A legjobb az lenne, ha apa és lánya is eljutna pszichológushoz, aki mindkettőjükkel foglalkozik, illetve azzal is, hogy az apának ad támogatást a lány segítéséhez.
Nagyszerű, hogy beszélget vele, elképzelhető, hogy Ön az egyetlen... A keretek fontosak, épp azért, hogy ne higgye a kislány, hogy Ön az új anyukája. Én az Ön helyében kijelölnék egy időpontot, ami Önnek is vállalható gyakoriság, mondjuk hetente vagy kéthetente egy találkozást (annak is legyen eleje-vége, kb. egy óra), amikor beszélgethetnek. Ez neki is jó, mert nem kell magára akaszkodnia, és kézzel-lábbal jeleznie, hogy szüksége van magára, illetve számíthat arra az időre, ami az övé, és Önnek is jó, mert így korlátok közé kerül a segítés. Azt mondanám neki, jöhet pl. minden kedden tanítás után egy-egy órára, "ameddig szükségét érzi".
Rendes a lányától, hogy beszélget vele, de ez nem az ő feladata. Úgy gondolom, közvetetten segíthet a helyzet kezelésében a lányának. Találjanak ki olyan mondatokat, amikkel lezárhatják a beszélgetést, ha már terhes neki. "Bocs, de most megyek a barátaimhoz, holnap találkozunk." Karitászból nem kell senki barátjának lenni, hiszen ez egyoldalú dolog, előbb-utóbb úgyis összeomolna ez az építmény, és akkor fájna nagyon (ha az említett lány azt hiszi, ő és a lánya barátnők).
Bízom benne, sikerül másokat is bevonni, és kissé egyensúlyba kerül majd a helyzet, hogy ne egyedül az Ön vállát nyomja! Ez mindenki érdeke, az érintett lányé is.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
Kedves Wanda!
Szívfacsaró a kislány helyzete: önmagában az édesanya elvesztése is nagyon nehéz lenne, de így, hogy öngyilkos lett, sokkal komplikáltabb, mert törvényszerű, amit ír is, hogy a gyermek önmagát okolja (ő nem volt elég jó ahhoz, hogy vele maradjon az anyja). Ráadásul mindez a kamaszkor elején történik...
Ez a kislány nagyon egyedül van, ez érezhető. Kérdés, abban tudna-e neki segíteni, hogy egy kicsit feltérképezze a környezetében elérhető felnőtteket, akik némi támaszt jelenthetnének. Az igazi segítség rajtuk keresztül történhetne, akár pszichológus bevonásával. Az is jó, ha a lány tud járni pszichológushoz, de az kevés: a családot (legfőképp az apát persze, aki ki tudja, most milyen állapotban lehet maga is), de nagyszülőt, nagynénit, nagybácsit kellene abban segíteni, hogy ők hogyan tudják támogatni a kislányt, és persze a többi gyermeket is.
Van néhány alapszabály, amivel nem biztos, hogy tisztában vannak (mármint a család), de tudniuk kell róluk. Például, hogy nem segítség, ha terelik a témát, ha úgy próbálják jókedvre deríteni a gyerekeket, hogy ne m beszélnek anyáról. Kell beszélni, ne legyen tabu, és az ő szintjükön kell rá magyarázatot adni, mi történt, miért történt. Ha előkerülnek a bűntudatról árulkodó megnyilvánulások, nem a bagatellizálás a valós segítség ("ugyan kislányom, ne beszélj butákat"), hanem az, ha komolyan veszik az érzést, és beszélgetnek a gyerek fájdalmáról, érzelmeiről. Természetesen el kell mondani azt is, hogy a gyerekek nem felelősek a szülőkért, hogy nem tudott volna semmi olyat tenni, amivel megakadályozza ezt stb. - de hadd mondja el a lány is, hogy benne mi munkál, ez legalább annyira fontos, mint a szülő cáfolatai.
Ezek nem egyszer, hanem százszor, ezerszer lejátszódó beszélgetések lehetnek, nem arról van szó, hogy "egyszer már megtárgyaltuk, emlékszel, ugye, mit mondtam". Egy gyógymód van (amellett persze, hogy a gyerek érezze magát biztonságban, óvó, védő közegben), a ventilálás, a rossz érzések kiszellőztetése, az, ha mindenről lehet beszélni, és mindenre odafigyelnek. Beleértve a haragot is, ha egyszer előkerül: szabadjon haragudni, mert a harag jogos! Ha ez előkerül, a felnőtt azzal segít, ha elmondja, attól még szerethetünk valakit, hogyha haragszunk rá, és azzal nem ártunk neki, sem az emlékének.
A felnőttek akkor tudnak támaszt adni, ha őszinték, azaz nem titkolják, hogy bennük is dúlnak érzelmek, de persze úgy, hogy nem a gyerek vállán sírják ki magukat, tehát viselik ezek terhét. Viszont ha tud ezekről a gyerek, akkor nincs vele egyedül. Közös gyász: ha ez megvalósulhatna, az segít a gyereknek.
Visszatérve levelére: világos, hogy most nem ez a helyzet. Mégis, azért írtam erről ilyen részletesen, mert ha valami módon el tud jutni az apához, akkor ezek a legfontosabb szempontok, amiket neki is tudnia kell. A legjobb az lenne, ha apa és lánya is eljutna pszichológushoz, aki mindkettőjükkel foglalkozik, illetve azzal is, hogy az apának ad támogatást a lány segítéséhez.
Nagyszerű, hogy beszélget vele, elképzelhető, hogy Ön az egyetlen... A keretek fontosak, épp azért, hogy ne higgye a kislány, hogy Ön az új anyukája. Én az Ön helyében kijelölnék egy időpontot, ami Önnek is vállalható gyakoriság, mondjuk hetente vagy kéthetente egy találkozást (annak is legyen eleje-vége, kb. egy óra), amikor beszélgethetnek. Ez neki is jó, mert nem kell magára akaszkodnia, és kézzel-lábbal jeleznie, hogy szüksége van magára, illetve számíthat arra az időre, ami az övé, és Önnek is jó, mert így korlátok közé kerül a segítés. Azt mondanám neki, jöhet pl. minden kedden tanítás után egy-egy órára, "ameddig szükségét érzi".
Rendes a lányától, hogy beszélget vele, de ez nem az ő feladata. Úgy gondolom, közvetetten segíthet a helyzet kezelésében a lányának. Találjanak ki olyan mondatokat, amikkel lezárhatják a beszélgetést, ha már terhes neki. "Bocs, de most megyek a barátaimhoz, holnap találkozunk." Karitászból nem kell senki barátjának lenni, hiszen ez egyoldalú dolog, előbb-utóbb úgyis összeomolna ez az építmény, és akkor fájna nagyon (ha az említett lány azt hiszi, ő és a lánya barátnők).
Bízom benne, sikerül másokat is bevonni, és kissé egyensúlyba kerül majd a helyzet, hogy ne egyedül az Ön vállát nyomja! Ez mindenki érdeke, az érintett lányé is.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
