3 gyermekes anyukaként fordulok önhöz. Kisfiam 7 éves, középső leányzó 5 a pici lány pedig 2 lesz nemsokára.S ajnos 6 héttel ezelőtt nagyon súlyos autóbalesetünk volt. Szerencsére a gyerkőcök szinte karcolásokkal megúszták,én nagyon súlyosan sérültem,még kórházban vagyok most is.
Problémánk a nagyfiút érinti. Sajnos a baleset óta nagyon agresszív a húgával,de csak a középső gyerkőccel.Korábban is voltak nézeteltérések közöttük,de ez most más! Olyan dolgokat mond neki a legkisebb esetben is,hogy rosszul vagyok. (pl. beleszúrja a nyakába a ceruzát,kiveri a fogait stb.) Rémisztő! Mi nem vagyunk a tettlegesség hívei,nem szoktuk bántani egyiket sem sosem!Ő viszont gyakran megüti,megrúgja a testvérét. Honnan vesz egyáltalán ilyeneket?És amilyen düh van rajta úgy tűnik komolyan is gondolja a fenyegetéseit. Ezek a dührohamok a délutáni tanulásoknál is előjönnek. Most elsős,és megértem,hogy az ovi után ez nagy változás,napközis,így 4-ig bent van,nem is szoktuk kínozni,de legalább délutánonként,meg hétvégén egy picit gyakorolunk (most a férjem)vele. Már a gyakorlás elején vergődik,rángatózik,csapkod,ha valami nem megy elsőre üvölt,és feladja.Úgy viselkedik komolyan,mintha nem lenne teljesen normális.
A baleseten kívül nem történt más dolog vele,amire visszavezethető ez a magatartás-változás.Tény,hogy sok osztálytársa is érdekes kis egyén,csúnyán beszélnek,verekednek a szünetekben,nem úgy viselkednek szerintem,mint egy 7 éves kisiskolás.
Várom megtisztelő véleményét,hogy mire vezethető vissza ez a változás,vagy mit tehetnénk mi szülők,hogy visszaálljon a rend!
Köszönettel:
egy 3 gyerekes kétségbeesett anyuka
Kedves Patrícia!
Nagyon érthető, hogy felborult fia lelkivilága. A baleset önmagában is ijesztő élmény, ráadásul Ön súlyosan megsérült, hetek óta kórházban van. Ezt nehéz feldolgozni egy gyereknek, egyrészt az elszakadás, az Öntől való távolság miatt, másrészt, éppen mert nagyobb, jobban felfogja, hogy mi történt, hogy az anya, akit biztonságban akar tudni minden gyerek (hiszen akkor van ő is biztonságban), megsérült. És ez a szeparációs élmény plusz szorongás (a szeparációs élmény az, hogy ritkábban látják egymást, a szorongás az elvesztésére vonatkozik) a legrosszabbkor jött, amikor egyébként is új helyzettel, az iskolával kell megbirkóznia. Annak viszont örülni lehet, hogy jelzett a gyermek, segítségre van szüksége, veszélyesebb, mikor ez nem látszik a csemetén.
Amit első körben javaslok, hogy pátyolgassák, szeretgessék akár az életkoránál korábbi szintnek megfelelően, ne kelljen most nagyfiúnak lennie, és ha egy mód van rá, hagyják el a délutáni, hétvégi gyakorlásokat. Délután négyig iskolában van, és még utána kezdődik az otthoni gyakorlás - nem erre van most a legnagyobb szüksége. Hülyéskedésre, hancúrozásra, odafigyelésre! Egy kis külön, csak neki szóló figyelemre, ami persze most nehezebb lehet, hiszen férjének két ember helyett kell helyt állni, ilyenkor időből van legkevesebb. Mégis, ha valahogy sikerülne kiszakítani napi 20 percet, amikor férje egyedül rá figyel, de nincs semmilyen feladat, csak játszanak, beszélgetnek, összebújnak, az nagyon sokat jelentene. Segíteni kell ennek a fiúnak, hogy újra felépüljön a biztonságérzete. Az agressziónak ne dőljenek be, amögött kétségbeesés van, a valódi üzenetet hallják meg, a megnyugtatás, biztonság iránti szükségletet!
Ami a konkrét agresszív megnyilvánulásokat illeti: természetesen azokat nem kell jóváhagyni, de felfújni sem. Nyugodtan, határozottan állítsák le, tegyék helyre a verbális agressziót is (csak röviden: "ilyet nem mondunk, mert ez rosszul esik a másiknak"), aztán térjenek fölötte napirendre.
Ha nem javulna a helyzet (de remélem, mielőbb fog), akkor javaslom, hogy vegyék igénybe gyermekpszichológus segítségét a baleset traumájának feldolgozásához.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
