Amikor otthon vagyok velük, akkor sem érzem jól magam, mert folyamatosan csak panaszkodnak, rám zúdítják a problémáikat, amiben ha segíteni próbálok nekik, akkor a torkomnak ugranak, megsértődnek, hogy én ne okítsam ki őket. Így az a kis idő is, amit együtt töltünk, nem nevezhető tartalmasnak. Édesanyám soha nem hív fel engem telefonon, csak akkor ha segítségre van szüksége a munkájában, ugyanis angol fordításoknál szoktam neki segíteni. De úgy általában elvárja, hogy én keresem őt telefonon. Amikor felhívom nem kérdezi meg, hogy én, hogy vagyok. Elmondja a problémáit, teljesen lehúz, elrontja a kedvem, ezután miután minden bajt, gondot elsorolt, elköszön, leteszi a telefont. Mivel már huzamosabb ideje nem utaztam haza, ezért azzal jött, hogy nekem biztos hatalmas nagy gondjaim vannak és ezért nem látogatom meg őket és mennyire nem helyes, hogy magam előtt tologatom a problémáim. És, hogy nem szép tőlem, hogy hanyagolom azokat, akikre ezidáig számíthattam. Folyamatosan bűntudatot kelt bennem, az ő hatására kezdtem el közgazdaságot tanulni amit mindig is gyűlöltem.
Most már eljutottam arra szintre, hogy nemet tudtam neki mondani és kezembe vettem az irányítást. Nem fejeztem be az egyetemen a mesterképzést, mással kezdtem el foglalkozni. Végre boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Amíg nem jött a hatalmas bűntudatkeltés. Úgy érzem akárhányszor elindulok a nekem szánt úton, ő megpróbál visszatartani, mert nem azt az utat képzelte el nekem, amit én saját magamnak. Próbáltam vele megbeszélni a dolgokat, szeretnék kompromisszumot kötni, de nem hallgat meg. Elmondom a véleményem, amit teljesen figyelmen kívül hagy. Csak a saját akarata érdekli, ez sajnos egész gyerekkoromban így volt. Nem akarok vele összeveszni, de ha nem teszem akkor megfojt, addig nem nyugszik még be nem hódol neki az egész család. A két nővérem már csak hazudik neki, szinte mindenben. Azért, hogy ne szóljon bele az életükbe. Én viszont mindig is őszinte ember voltam, amit ő egész gyerekkoromban igyekezett elnyomni bennem. Mindig azt mondta, hogy nem kell mindenáron kimondani a véleményem, ő nem akar mindenről tudni. Később amikor idősebb voltam és összevesztünk akkor szintén azt mondogatta, hogy nem vagyok már kisgyerek, tanuljam meg magamban tartani amit gondolok.
Nem akarom már többé elnyomni a saját egyéniségemet azért, hogy ő nyugodt legyen. Szeretnék tanácsot kérni, hogy, hogyan tudnék kompromisszumot kötni
édesanyámmal, hogy mindenkinek jó legyen. Köszönöm.
Kedves Dóra!
édesanyámmal, hogy mindenkinek jó legyen. Köszönöm.
Nehéz helyzet, amit leír. Látja, érzi, mit nem kap meg édesanyjától, mi az, ami másként történik, mint ahogy a szükségletei diktálnák. Az már önmagában nagy dolog, hogy ezekre rálát, és nem igyekszik szépíteni. Javaslom, az ebben a pillanatban külső konfliktusoknak tűnő problémákat fogalmazzunk meg belsőként! Például, szeretné a saját útját járni, de édesanyja nem hagyja, bűntudatot kelt - ezt mondhatjuk úgy, hogy szeretné a saját útját járni, de fél, ha így tesz, tovább sérülhet az édesanyjával való kapcsolat. Ha nem pontos a megfogalmazás, próbálja magára szabni, míg igaznak nem érzi! A lényeg, édesanyja viselkedése mit okoz magában, tehát hogyan fogalmazható meg belső konfliktusként a probléma. Így válik kezelhetővé a helyzet, hiszen édesanyja viselkedését kevéssé lehet befolyásolni, megváltoztatni őt nem lehet, azt kellene tisztán látni, magában hol ütköznek nehezen összeegyeztethető célok.
Bűntudatkeltés, elvárások - ezek arról szólnak, hogy feltételhez van kötve a szeretet és az elfogadás. Ha nem úgy viselkedik, mint ahogy ő szeretné, akkor sérülhet a kapcsolat. Úgy érzem, ettől fél, tehát sakkban tartva érzi magát, hogyha a saját útját követi, annak ára lesz. Én úgy látom, a megoldás itt nem valamiféle kompromisszumos libikókázás, legalábbis nem ezzel kezdődik a megoldás (lehet, végül oda lyukad ki), hanem az érzelmi leválással. Érzelmi leválás alatt persze nem azt értem, hogy ne szeresse édesanyját, vagy ne legyen fontos Önnek, hanem annak elfogadását, hogy ő nem tudja úgy szeretni magát, ahogy Önnek az igazán jól esne. Annak az elfogadását, hogy a kapcsolat vele annyi, amennyi. Például, hogy sokszor inkább az ő szükségleteiről szól, semmint magáról. Nehéz azzal szembenézni, hogy "van egy anyám, aki nem igazán tud rám hangolódni, néha (érzelmi értelemben) inkább használ engem". Ne legyünk fekete-fehérek, ez nem jelenti, hogy ne szeretné Önt, vagy ne lenne nagyon fontos neki. Csak azt, hogy nem tökéletes, és ebből a tökéletlenségéből tud adni annyit, amennyit.
Akkor lesz könnyebb, ha elfogadja, hogy ő ilyen, és ezzel együtt érzi értékesnek a kapcsolatukat, még ha nagyon hiányos is ez az ideálishoz képest. Tudom, hogy amit írok, az nem a jelen, de egyszer lehet így: képzelje el, amint csörög a telefon, édesanyja hívja, és azzal a gondolattal veszi fel, hogy "na, biztos elmondja, milyen nehéz neki, aztán elköszön", de ezt nem fájdalommal gondolja, hanem valamiféle megbocsájtó derűvel. Valami olyasmi attitűddel, hogy "hát igen, ő ilyen". Akár az is ott lehet, hogy "szegény" (nem lesajnálással, inkább együttérzéssel). Annak, hogy egyszer így legyen, az az előfeltétele, hogy elgyászolja a hiányait. Rengeteg olyan élménye lehet, mikor nem azt kapta, amire szüksége lett volna, és bizonyára sok ezek közül nagyon fáj. Próbálja megengedni magának ennek a fájdalmát, és elhinni, attól még, hogy édesanyja olyan, amilyen, lehet az Ön élete teljes, sőt, lehet a kapcsolatuk értékes, a maga tökéletlenségével együtt is.
Amit leírtam, nem egyszerű, és nem gyors, és lehet, hogy külső segítséget is érdemes hozzá kérni. Ne receptnek vegye, inkább egy lehetséges út megmutatásának.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
