382. Nem szép dolog a nagyobb gyerekek kontójára vállalni még több gyereket

Kedves Karolina!

Egy komplikált családba házasodtam be. Páromnak 8 testvére van, 25 évestől a 6 évesig. Egyedül a férjem költözött el otthonról, saját életet akart kezdeni, de még így is haza kell adnia időről időre pénzt. Természetesen a többi kereső testvér még több pénzt ad le és egy ekkora családban, úgy hogy albérletben laknak, folytonos az anyagi probléma. Nekem kezdetektől megvolt erről a véleményem, hogy nem szép dolog a nagyobb gyerekek kontójára vállalni még több gyereket, de természetesen ennek sosem adtam hangot. Egészen mostanáig. Vita volt, ami nagyvonalakban a pénzről szólt, hogy ki mennyit ad haza, hogy a sógorom nem teheti meg azt, amit az én férjem igen. (Sógorom 25 éves, és semmit nem tud félretenni, nagyon messze van attól, hogy egyszer saját háza legyen, mi a férjemmel éppen erre gyűjtünk és nemrég vettünk egy használt autót.) Kikelve önmagamból elmondtam a véleményemet, hogy nem a testvérek gondja eltartani a többit, nem nekik kellene ezen vitatkozni, agyalni, és nem a férjemnek kell szégyellnie magát, amiért saját életet akart élni, hanem az szégyellje magát, aki 9 gyereket szült és nem bírja. Anyósom rettentően megsértődött és azt várja, hogy bocsánatot kérjek. Nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot, hogyan kezeljek egy ilyen konfrontációt, attól félek, hogy csak tovább bántanám minden szavammal. A véleményem nem fog változni, ugyanakkor nem akarok családi viszályt sem. Hogyan legyek okos ebben a helyzetben, mi az, amivel nem rontom tovább a saját pozíciómat? Vagy ez ne legyen szempont? Egyrészt nem akarom, hogy egy életre meggyűlöljön az anyósom, másrészt pedig munkálkodik bennem az igazságérzet és az bizony még több keresetlen szóhoz vezet.
Válaszodat előre is köszönöm!
Gizi


Kedves Gizi!

Teljesen megértem az indulatát, és hogy szeretné, ha engednék szabadulni a férjét, és engednék, hogy ne a származási családjába fektesse a pénzét (energiáját, figyelmét), hanem az újba. Itt sokkal többről van szó, mint pénzről, arról van szó, elfogadják-e, hogy a férje felnőtt, egy új életszakasz kezdődik, amikor Ön, az Önnel alkotott egység az első, ez az elsődleges felelőssége, és minden egyéb, a testvérek esetleges segítése csak ez után jön. Ahogy a Biblia is utal rá, az ember elhagyja anyját, apját... Ez fontos pszichológiai igazságot fogalmaz meg, azt, hogy ahhoz, hogy az ember új családja működőképes legyen, egyértelműen tisztáznia kell, hova tartozik, és ki az első számára. Ez persze nem jelenti a kapcsolat megszakadását a szülőkkel, testvérekkel, de a sorrend legyen világos! Szép dolog, ha az ember támogatja azt a testvérét, aki erre még rászorul, de ezt aligha várhatja el egy szülő, mert ahogy írja is, az ő felelőssége gondoskodni gyermekeiről.

Szeretné rendezni a kapcsolatot anyósával, de nehéz, mert ugyanakkor nem szeretné meghazudtolni önmagát. Abból, amit mondott neki, úgy gondolom, ahhoz nyugodtan ragaszkodhat, hogy szeretnék a saját életüket élni, és szeretnék, ha ezt elfogadnák ők, a szülők is. Azt hiszem, nem ezen bántódott meg anyósa (még ha másképp is látja), hanem a másik felén, amivel tulajdonképpen azt fogalmazta meg, nem kellett volna ennyi gyereket vállalnia. Remélem, megérti, hogy anyósa számára ez nem elméleti kérdés, hanem ezzel az általa szeretett hús-vér gyerekek létjogosultságát vonja kétségbe. Emellett azt is érezhette, hogy értéktelennek tartja az ezzel kapcsolatos erőfeszítéseit.

Talán rosszul mérte fel anyósa, apósa, hogy hány gyereket tudnak eltartani, azonban akkor sem mondhatjuk, hogy mindaz, amit ezzel kapcsolatban tettek, ne lenne becsülendő: hogy anyósa megszülte őket, hogy mindent megtettek, ami erejükből futotta. Úgy gondolom, anyósa, apósa az Önök kis családjának határaiba lép be illetéktelenül, amikor anyagi támogatást várnak Önöktől. Azonban Ön is átlépett egy határt, mikor anyósa gyerekvállalási döntését kritizálta, és érthető, hogy ezen ő megbántódott. Ahogy ő nem mondhatja meg, Maguk mire költsék a pénzüket, Ön sem mondhatja meg, hány gyereket lett volna helyes vállalni.

Akkor fog rendeződni Önök között a viszony, ha Ön és férje higgadtan, nyugodtan és szeretettel tudják meghúzni a maguk családjának, egységének határait, és udvarias határozottsággal képviselni, hogy szeretnék Maguk eldönteni, hogy mire költik a pénzüket. Bármennyire is nem így gondolja anyósa, apósa, és akármilyen vehemenciával is közelednek, ha Önök biztosak az igazukban, és nem próbálnak vitázni, érvelni, nem háborodnak fel, csak szép nyugodtan közlik ezt, akkor kénytelenek lesznek ezt ők is elfogadni. Nem kell meggyőzni egymást, és ne várja, hogy anyósa az Ön szemével lássa a helyzetet. Higgye el, őt is a szeretet vezérli, a kisebb gyerekek érdekeire gondol. Ezért nem érdemes egymás legérzékenyebb pontjába beleszúrni. Tartsák magukat elhatározásukhoz, képviseljék nyugodtan, hiszen joguk van hozzá!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

381. Vádolom magam, tehettem volna többet

Kedves Karolina
Én már nem vagyok gyerek, de talán kezdjem az elején. Eleve neurológiai rendellenességgel születtem, amit figyelemzavar, asszimmetria és 8-éves koromban egy agydaganat diagnosztizálása tett elviselhetetlenné. Rossz képességeim miatt 3-as 4-es közötti tanulóként mindig kevés voltam arra, amit igazán szerettem volna (irigy is voltam arra,akinek sikerült). Nehezen bejutottam egy gyenge középiskolába, aztán egy színvonal alatti főiskolára. Azóta már 10 év telt el és azóta próbálom összekaparni a diploma kiadás feltételéül szabott nyelvvizsgát(a szóbeli már megvan). Sokáig tisztában vagyok lehetőségeim szűkös mivoltával és hogy nálam százasabb embereknek sincs sokszor ennyi, de ez sovány vigasz.Néha meg egyenesen vádolom magam, mert hát tényleg tehettem volna többet. Találkozott ilyen esettel korábban?

Dani

Kedves Dani!

Amit leírt, az a történetének egyik olvasata. Eszerint talán jogosan haragszik, irigy azokra az emberekre, akiknek az Önénél könnyebb élet adatott meg, másfelől saját magára is haragszik, mert úgy érzi, többet is tehetett volna (ezt nem tudom megítélni, de elfogadom, hogy bizonyára így van, ha így látja). Egy másfajta olvasat pedig az lenne például, amiben a világ legszerencsésebb és legsikeresebb emberének tartja magát, amiért a 8 éves kori agydaganat ellenére most itt van, még egy főiskolát is elvégzett, és éli életét. Hogy melyiket látja, Önből fakad, Önön múlik, nem az objektív körülményeken...

Kezdjük az irigység kérdésével: kár tagadni, hogy az élet nem igazságos. Amellett, hogy igaz a közhelyes kijelentés, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, az is igaz, hogy azért az egyik ember sokkal több nehézséget kap, a másiknak meg elég simán alakulnak a dolgai. Mégsem érdemes erre túl sok energiát és időt szánni, mert az, hogy az ember épp szerencsétlennek vagy irigylésre méltónak találja magát, leginkább azon múlik, kit választ összehasonlításul. Nem mennék bele, hogy soroljak példákat, kikhez képest szerencsés Ön, hogy egyáltalán arról beszélgetünk, milyen színvonalú iskolát végzett, de szerintem tudja, hogy sokan vannak, akik Önre lehetnének irigyek.

Ami a saját magához való viszonyát illeti: talán azért ítéli meg magát szigorúan, mert arra gondol, hogy Önnek mindent, apait-anyait bele kellett volna adnia, mert rosszabb adottságokkal indult. De úgy látom, sokat elért a nehezebb indulás, egészségi állapot dacára, és elképzelhető, hogy lehetett volna többet, de vajon mások mindent kihoznak magukból? Nem robotok vagyunk, akik élete arról szól, 100%-ot teljesítsünk, hanem emberek, akik szeretnének teljes életet élni. Ennek része a munka, tanulás, teljesítés is, de része az elbambulós pihenés, a zenehallgatás, a barátokkal együtt töltött idő és sok minden más is. Önnek is legyen az a célja: teljes életet élni, ne maximálisat. És onnantól, hogy ez a cél, talán nincs is értelme összehasonlítani magunkat másokkal, hiszen ez a lehetőség, a teljes életé mindenki előtt nyitva áll.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

380. Azt mondta,bárcsak én lennék az anyukája,a lányom pedig a testvér

Tanárként dolgozom egy általános iskolában. Sajnos egy 7.-ik osztályos diáklánynak,akit már elsős kora óta tanítok,az anyja tavaly öngyilkos lett. Állítólag pszichés problémákkal küszködött,7 gyermeket nevelt és végül így döntött. Nekem is van lányom,aki most 5.-ik osztályos ugyanabban az iskolában. Sajnos ez a 7.-ik osztályos kislány, mivel nincs egy barátja sem,az én lányomat követi,beszélget vele,ami nem lenne gond,de nem hagyja "levegőt venni". Minden szünetben várja,kérdezget tőle dolgokat,amivel a lányom már nem tud mit kezdeni. Sajnálja,de azt mondja,hogy kissé idegesítő,hogy nem tud a barátaival beszélgetni,mert a kislány mindig a sarkában van. A másik gond,hogy a kislány saját magát okolja az anyja haláláért,rettentően nagy önbizalom hiánnyal küzd,furcsán viselkedik,ami egyrészt érthető is,mivel nem törődnek vele. Az óráim után szoktam vele beszélgetni. Azt mondta,bárcsak én lennék az anyukája,a lányom pedig a testvére,mert ő akkor lenne boldog. Folyton rajzokat készít nekem,írásokkal,hogy mennyire szeret. Én nagyon sajnálom a kislányt,de sajnos nem tudom mitévő legyek vele kapcsolatban. Nem engedhetem és nem is szeretném túl közel engedni magamhoz. Amennyire látom,nagyon labilis pillanatnyilag a személyisége és rettentően érzékeny.Az osztályfőnöke nem igazán törődik ezzel,pedig már felhívtam a figyelmét erre a problémára. Kérem a tanácsát,mit tegyek ebben a helyzetben mint tanár és anya? Köszönöm előre is.

Wanda


Kedves Wanda!

Szívfacsaró a kislány helyzete: önmagában az édesanya elvesztése is nagyon nehéz lenne, de így, hogy öngyilkos lett, sokkal komplikáltabb, mert törvényszerű, amit ír is, hogy a gyermek önmagát okolja (ő nem volt elég jó ahhoz, hogy vele maradjon az anyja). Ráadásul mindez a kamaszkor elején történik...

Ez a kislány nagyon egyedül van, ez érezhető. Kérdés, abban tudna-e neki segíteni, hogy egy kicsit feltérképezze a környezetében elérhető felnőtteket, akik némi támaszt jelenthetnének. Az igazi segítség rajtuk keresztül történhetne, akár pszichológus bevonásával. Az is jó, ha a lány tud járni pszichológushoz, de az kevés: a családot (legfőképp az apát persze, aki ki tudja, most milyen állapotban lehet maga is), de nagyszülőt, nagynénit, nagybácsit kellene abban segíteni, hogy ők hogyan tudják támogatni a kislányt, és persze a többi gyermeket is.


Van néhány alapszabály, amivel nem biztos, hogy tisztában vannak (mármint a család), de tudniuk kell róluk. Például, hogy nem segítség, ha terelik a témát, ha úgy próbálják jókedvre deríteni a gyerekeket, hogy ne m beszélnek anyáról. Kell beszélni, ne legyen tabu, és az ő szintjükön kell rá magyarázatot adni, mi történt, miért történt. Ha előkerülnek a bűntudatról árulkodó megnyilvánulások, nem a bagatellizálás a valós segítség ("ugyan kislányom, ne beszélj butákat"), hanem az, ha komolyan veszik az érzést, és beszélgetnek a gyerek fájdalmáról, érzelmeiről. Természetesen el kell mondani azt is, hogy a gyerekek nem felelősek a szülőkért, hogy nem tudott volna semmi olyat tenni, amivel megakadályozza ezt stb. - de hadd mondja el a lány is, hogy benne mi munkál, ez legalább annyira fontos, mint a szülő cáfolatai.

Ezek nem egyszer, hanem százszor, ezerszer lejátszódó beszélgetések lehetnek, nem arról van szó, hogy "egyszer már megtárgyaltuk, emlékszel, ugye, mit mondtam". Egy gyógymód van (amellett persze, hogy a gyerek érezze magát biztonságban, óvó, védő közegben), a ventilálás, a rossz érzések kiszellőztetése, az, ha mindenről lehet beszélni, és mindenre odafigyelnek. Beleértve a haragot is, ha egyszer előkerül: szabadjon haragudni, mert a harag jogos! Ha ez előkerül, a felnőtt azzal segít, ha elmondja, attól még szerethetünk valakit, hogyha haragszunk rá, és azzal nem ártunk neki, sem az emlékének.

A felnőttek akkor tudnak támaszt adni, ha őszinték, azaz nem titkolják, hogy bennük is dúlnak érzelmek, de persze úgy, hogy nem a gyerek vállán sírják ki magukat, tehát viselik ezek terhét. Viszont ha tud ezekről a gyerek, akkor nincs vele egyedül. Közös gyász: ha ez megvalósulhatna, az segít a gyereknek.

Visszatérve levelére: világos, hogy most nem ez a helyzet. Mégis, azért írtam erről ilyen részletesen, mert ha valami módon el tud jutni az apához, akkor ezek a legfontosabb szempontok, amiket neki is tudnia kell. A legjobb az lenne, ha apa és lánya is eljutna pszichológushoz, aki mindkettőjükkel foglalkozik, illetve azzal is, hogy az apának ad támogatást a lány segítéséhez.

Nagyszerű, hogy beszélget vele, elképzelhető, hogy Ön az egyetlen... A keretek fontosak, épp azért, hogy ne higgye a kislány, hogy Ön az új anyukája. Én az Ön helyében kijelölnék egy időpontot, ami Önnek is vállalható gyakoriság, mondjuk hetente vagy kéthetente egy találkozást (annak is legyen eleje-vége, kb. egy óra), amikor beszélgethetnek. Ez neki is jó, mert nem kell magára akaszkodnia, és kézzel-lábbal jeleznie, hogy szüksége van magára, illetve számíthat arra az időre, ami az övé, és Önnek is jó, mert így korlátok közé kerül a segítés. Azt mondanám neki, jöhet pl. minden kedden tanítás után egy-egy órára, "ameddig szükségét érzi".

Rendes a lányától, hogy beszélget vele, de ez nem az ő feladata. Úgy gondolom, közvetetten segíthet a helyzet kezelésében a lányának. Találjanak ki olyan mondatokat, amikkel lezárhatják a beszélgetést, ha már terhes neki. "Bocs, de most megyek a barátaimhoz, holnap találkozunk." Karitászból nem kell senki barátjának lenni, hiszen ez egyoldalú dolog, előbb-utóbb úgyis összeomolna ez az építmény, és akkor fájna nagyon (ha az említett lány azt hiszi, ő és a lánya barátnők).

Bízom benne, sikerül másokat is bevonni, és kissé egyensúlyba kerül majd a helyzet, hogy ne egyedül az Ön vállát nyomja! Ez mindenki érdeke, az érintett lányé is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

379. Nem tudom eldönteni, biszexuális vagyok vagy leszbikus?

Fiatal felnőtt nő vagyok, és azért írok, mert nem tudom eldönteni, a szexuális orientációmat. A kérdés,hogy biszexuális vagyok vagy leszbikus? Az általánosban az osztályfőnöknőm és köztem szoros, mentor-mentorált kapcsolat volt, sokat segített, motivált, hogy ne az introvertált egomra hallgassak, hanem bátran vállaljam fel 'igazi' énemet. Mindig mellettem állt, nélküle nem éltem volna túl. 5 év távlatából elgondolkodtam, nem -e voltam szerelmes bele? A kollégiumban nem volt hozzá hasonló, és nem is lesz. Ő a példaképem, sok minden áll a háttérben. Mi tegyek ?
Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!

Az egyik kérdés, ami foglalkoztatja, hogy mi a szexuális orientációja, a másik, hogy hova is helyezze volt tanárával való kapcsolatát.

Az osztályfőnökével való kapcsolata különleges volt, sokat kapott tőle, és úgy érzem soraiból, nagyon hálás neki ezért. Ez a lényeg - nem tudom, kell-e valamiféle kategóriába, dobozba tennünk ezt az érzést. Végül is minden kapcsolatunk egyedi. Biztosan volt ebben szeretet, talán rajongás, csodálat, és mindez rokon a szerelemmel. Ez egy értékes kapcsolat volt, akár szerelem, akár valami más.

Ahogy az érzelmeinket sem lehet dobozba tenni, a szexuális orientációt sem olyan könnyű. Valójában attól még, hogy valaki heteroszexuálisnak tartja magát, megtörténhet, hogy beleszeret egy azonos neműbe, és homoszexuális ember is lepődött meg már rajta, hogy szerelmes lett egy ellenkező neműbe. A szerelem, a vonzalom is sokféle, nagyon keveset mond egy ember érzelmi, szexuális viszonyulásairól, ennek összetett világáról, hogy melegnek, biszexuálisnak vagy heteroszexuálisnak nevezzük-e.

Persze, az is természetes emberi igény, hogy valaki szeretné tudni, ki ő, és nem baj, ha nagy vonalakban el tudja helyezni magát, hova tartozik. Ön úgy vetette fel a kérdést, hogy biszexuális vagy leszbikus: ezek szerint afelől nincs kétsége, hogy a nőkhöz vonzódik, a kérdés, hogy a férfiak iránt érez-e vonzalmat. Ha férfiak is kiváltanak Önből szexuális érdeklődést, szokott fantáziálni róluk, akkor találóbbnak tűnik a biszexuális kategória, ha az érdeklődése kizárólag (vagy sokkal inkább) nőkre irányul, akkor a leszbikus. De leginkább az, aminek érzi magát. Van, aki ugyan csak az egyik (azonos vagy ellenkező) nem iránt él meg komolyabb érdeklődést, mégsem szívesen nevezi melegnek vagy heteroszexuálisnak magát, mert lehetségesnek tartja, hogy élete egy későbbi szakaszában másképp fogja érezni, és nem szeretne olyan címkét használni, amiben benne van az ettől való elhatárolódás. Tehát identitás kérdése is, hogy az ember minek nevezi magát szívesebben.

Talán még azon érdemes gondolkodnia, min változtat, ha leszbikus, min, ha biszexuális? Vajon mi tisztázódna, ha választ kapna (választ adna magának) erre a kérdésre? Valószínűleg itt van a lényeg...

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

378. Lányom spermadonációval született, mit mondjak a lányomnak, ha kérdezi hol van apa?

Kedves Karolina!
Négy éves kislányomat egyedül nevelem. Apa egyáltalán nincs, mivel lombik programmal spermadonációval született és aki az apja lett volna (korábbi párom), meggondolta magát és mégsem akart az apja lenni, így már az anyakönyvbe sem került bele.
Mit mondjak a lányomnak, ha kérdezi hol van, mikor jön apa? Mit tanácsol hogyan kezeljem most és később?
Előre köszönöm javaslatát.
Anna

Kedves Anna!

Felmerült bennem, vajon eddig mit mondott a kislánynak, hiszen már négy éves? Persze, nincs olyan, hogy késő, de könnyebb lett volna a dolga, ha már korábban, a születéstől, mikor még nem is érti a szavakat, már elkezdi mondani neki a történetét. De bármikor el lehet kezdeni.

Hogy mit mondjon: az igazat. Persze, nem tudományos szavakkal, hogy spermadonáció, hanem valami olyasmit, hogy vannak a világon férfiak, akik szívesen segítenek, hogy gyerekek születhessenek ott is, ahol nincs apa. Elmondhatja, hogy nagyon vágyott rá, nagyon várta őt, és elfogadta ezt a segítséget. Azt is elmondhatja, hogy vannak más gyerekek is, akik ugyanígy születnek, mint ő: sokan vannak nők, akik szeretnének gyereket, és sokan vannak férfiak, akik szívesen segítenek nekik, hogy anyákká válhassanak, és megszülethessen a babájuk.

Nem baj, ha ezzel együtt előkerül a "hogyan születik a baba" kérdése, de nem feltétlenül kell, hogy ez a beszélgetés egyben szexuális felvilágosítás is legyen, mert úgy is mondhatja, ahhoz, hogy baba születhessen, kell egy nő és egy férfi. Ők lehetnek egy pár, szerelmespár, házaspár, de olyan is van, hogy egy idegen bácsi segítségével, és az orvosok közreműködésével szüleik babája egy nőnek.

A volt párkapcsolat az Ön számára fontos, és gondolom, hogy fájó pont, de gyermeke szempontjából nem olyan lényeges. Hiszen ő sem biológiailag, sem nevelés szempontjából nem az apja. Persze, az sem kell, hogy titok legyen, hogy volt valaki, akiről remélte, együtt fognak élni, de mégis másként alakult, és szétváltak útjaik. Ez azonban az Ön gyásza és fájdalma, nem kell, hogy a gyerek úgy érezze, az illető az ő elveszített apja, hiszen valóban nincs egymáshoz közük.

Bizonyos szempontból bonyolult a helyzete, hiszen valószínűleg kevesen vannak, -ha vannak- a környezetében hasonló helyzetben. Nehéz, mert ahol elment az apa, ott is van mit mondani róla, Ön pedig valószínűleg minimálisat tud a donorról. (Hozzáteszem, egy-két információ is több, mint egy sértett, elhagyott nő részletgazdag, de hamisan sötét apaképe.) Más szempontból viszont egyszerű a helyzet: mindig az igazat mondja, ne hallgasson el semmit, mondja, amit tud, úgy, ahogy tudja! Ami igazán fontos, hogy az Ön érzelmi viszonyulása is benne legyen, hogy Maga nagyon akarta őt, a kislányt, várta, hogy jöjjön, hogy ezért döntött így. Ha a kislány elkezd fantáziálni az apukájáról, hogy ilyen-olyan lehetett, az teljesen rendjén van, ne akadályozza ebben!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

377. Tehetetlennek érzem magam

Kedves Karolina !
Tehetetlennek érzem magam a 16 éves fiam miatt. Sem az óvodában, sem az iskolában nem alakított ki senkivel baráti kapcsolatot. Értelmes, jó képességű, okos gyerek, bár mostanában lusta tanulni. Iskolán kívül sehova nem jár, siet haza, állandó jelleggel a számítógépen játszik, idétlen videojátékokról szóló ismertetőket néz. 

Többször elbeszélgettünk Vele, hogy találjon barátokat, elfoglaltságokat magának, még gyermekpszichológushoz is elvittem / érdemi segítség nem történt, csak a pénz lehúzás-így éreztem/. Sajnos meghallgat, de változás nem történik, elmondása szerint vannak barátai/ akiket senki nem látott még/ , szerintem az interneten együtt játszókat tekinti annak. Helyes, ápolt fiú, de nem közeledik a lányok felé sem. Próbáltuk elvenni tőle a számítógépet, de akkor már senkivel sem lesz kapcsolata,( Ő szavai) félek magába zuhan és értelmetlennek látja az életét és esetleg tragédia történik/ szerintem képes lenne rá/ Annyira szeretném boldognak, kiegyensúlyozottnak látni! Étvágya sincs, sajnálja az időt még az étkezésre is, szinte mindennap van vita közöttünk, melynek oka a nem tanulás, számítógépezés, befordulás. 

Nem jó ez Neki sem, Nekünk sem. Reménykedem, talán tud Nekem tanácsot adni, mit , hogyan tegyünk, mondjunk az ő érdekében. Előre is nagyon köszönöm. 

Gabi

Kedves Gabi!

Kezdjük a technikai kérdésekkel: ami a számítógépes játékot illeti, javaslom a játékidő korlátozását. A leírtakból felmerült bennem, hogy függővé vált gyermekük, de legalábbis nagyon eltolódott a hangsúly abba az irányba, hogy innen vár minden örömforrást. Ne vonjuk meg tőle a (jelenleg szinte) egyetlen örömet, de ha az ember megszokja, hogy automatikusan kap jóérzést egy tevékenységtől, szó szerint gombnyomásra, akkor nagyon nehéz önuralmat gyakorolnia, különösen 16 évesen, és önként azt mondani, másfajta örömök felé is nyit. Ráadásul olyanok felé, amik eleinte talán szorongást keltenek benne, és csak hosszútávon kecsegtetnek jó érzéssel. Az élő emberi kapcsolatokra gondolok. Azaz, határt kell szabni a számítógépes játékoknak, és jó, ha ez kompromisszumosan születik meg, azaz a fia tegyen javaslatot, mi lenne az az ésszerű idő, ami elég neki. Ha irreálisan sokat mond, lehet egyezkedni.

Természetesen az idő korlátozásával még nincs megoldva semmi, csak a lehetőség nyílik meg. Érdemes lenne kipróbálni a pszichodrámát, amennyiben a fia nyitott rá. Előnye, hogy társak között, csoportban dolgozhat önmagán, oldhatja fel szorongását, tanulhat új megoldási módokat. Ha azt mondja, ő nem szeret szerepelni, megnyugtathatja, hogy valószínűleg többen is épp amiatt lesznek ott, mert szoronganak bizonyos helyzetekben, például társas helyzetben.

És persze jó lenne beszélgetni vele. Nem arról, hogy baj van vele, ez nem normális stb. Tehát nem ítélkezően, mint problémás gyerekkel, hanem érték semlegesen egyszerűen arról, mi van vele, hogy van. Hogy érzi magát a bőrében, az osztályban, neki hiányoznak-e a hús-vér barátok, és ha igen, ő mit gondol arról, mitől nehéz neki. Ha már meghallgatják úgy, hogy nem akarnak rögtön megoldást, nem mondanak okosságokat, sem kritikát, csak érdeklődést mutatnak a belső világa iránt, az már segítség neki. Természetesen megoszthatja vele, mi aggasztja, de ne nyomásgyakorlásaként, ne arról szóljon ez, hogy mi változzon, hanem hogy maga hogy éli meg a helyzetet, mik az érzései, félelmei. Ha maguk egymással tudnak kapcsolódni, az máris old a magányán - merthogy valószínűleg magányosnak érzi magát.

Fontos, hogy fia érezze, maga elfogadja így, ahogy van. A veszekedés nem segít, mert ha fia tudna változtatni, már megtette volna.

Ésszerű keretek, új impulzus és megértés - ez a hármas vihet előbbre.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

376. Mivel egyedül vagyok itthon sokat van időm butaságokon gondolkozni

Kedves Karolina!
4 hónapja született meg első babám. Párommal Erdélyiek vagyunk ezért itt segítségem nincs a baba körül. Párom reggeltől szinte estig dolgozik. Sajnos azon kezdtem el szorongani,hogy nehogy ne fejlődjön jól a babám vagy beteg legyen később tartósan. Minden nap elemzem a babám ha valamit furcsának találok a viselkedésében. Ez már addig fajult, hogy érzem a babám nem annyira közvetlen velem mint a párommal. Biztos rajtam érzi, hogy folyamatosan aggódom érte. És mivel egyedül vagyok itthon sokat van is időm butaságokon gondolkozni. Szeretnék ezen változtatni, de hogyan? Próbálok pozitív lenni de sokszor nem megy. Sajnos a volt munkám miatt lehet ez, mert beteg gyerekekkel foglalkoztam. Elnézést ha hosszú voltam. Szép napokat kívánok!

Laura

Kedves Laura!

A lelkiállapota, az aggodalmai természetes következménye az izoláltságának. Kevesen viselik jól (ha ugyan van, aki igen), hogy egész nap csak ketten vannak a babával. Egyrészt szüksége van Önnek is más ingerekre, másrészt arra is, hogy érezhesse, hogy megoszlik a teher, nem egyedül az Ön vállát nyomja a felelősség, nem csak az Ön feladata a gyerek ellátása. A modern kor hozta, hogy a nukleáris családokban magukra maradnak az anyák: a férfi dolgozik, a tágabb család már nem él együtt. Nagyon nehéz ez a 24 órás szolgálat.

Azt írja, Erdélyiek, ezért itt nincs segítsége. Nem derül ki, honnan írja a levelet, de ebből gondolom, Magyarországról, és a rokonai nincsenek itt. Ha az anyagi lehetőségei megengedik, mindenképp javaslom, hogy vegye igénybe babysitter segítségét! Megértem, ha a 4 hónapos babát nem akarja másra bízni, de ha csak abban segít, hogy odamegy magukhoz, és a babával foglalkozik, míg Ön a közelben van, de lepihen, megnéz egy filmet vagy vesz egy ráérősebb fürdőt, már az is jó. Higgye el, rengeteget számít!

Emellett azt is ajánlom, hogy mozduljon ki, jó, ha van ritmusa a napnak, Segítség, ha más családokkal találkozik, beszélget, ismerkedik (például ringatón), ez oldja a szorongását.

Érthető az aggodalma: egy kicsi, törékenynek tűnő (nem is annyira törékeny!) lény az Ön felelősségére van bízva, persze, hogy fél, minden rendben van-e. Ezt csak a társas ingerek oldják: az ember megosztja a félelmeit másokkal, kiderül, ők is szoronganak, de együtt már könnyedebben, akár humorral tudnak a helyzetre nézni, meg tudják egymást nyugtatni.

Kívánom, hogy sok örömet találjon a babázásban! (És amikor épp nem talál örömet, az is normális, ne féljen.)


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

375. Amióta az eszemet tudom, izzad tenyerem, talpam

Kedves Karolina!
29 éves vagyok, és amióta az eszemet tudom, izzad tenyerem, talpam. Képtelen vagyok szituációkhoz kötni, mikor erősödik az izzadás, mivel nemcsak egyértelmű stresszhelyzetben jelentkezik, hanem nyugalmi állapotban is. (Hogy aztán ez a nyugalmi állapot valóban nyugalmi-e, kérdés bennem, néha arra gondolok, csak alvás közben vagyok teljesen nyugodt, amúgy valószínűleg permanens stresszben van a szervezetem, amit szépen megszoktam gyerekkorom óta.) A tünetenyhítő szerek, beavatkozások nem érdekelnek, mert nem elfojtani, hanem megoldani szeretném a problémát. Létezik valódi megoldás, módszer, terápia, amivel a mélyen gyökerező ok megszüntethető? Vagy fogadjam el, hogy ilyen vegetatív idegrendszeri gyengeséggel rendelkezem? Borzasztóan korlátoz ez a mindennapjaimban, emberi kapcsolataimban, hobbijaim gyakorlásában. Egyre inkább nehezemre esik elfogadni, hogy ezzel kelljen együtt élnem. Azt gondolom, a testem ilyenkor ordít, hogy figyeljek rá, én meg nem értem az üzenetét...

Válaszát előre is köszönöm!
Lujza


Kedves Lujza!

Ha nem testi ok áll az izzadás mögött, akkor a szorongás jele lehet. Azt írja, úgy érzi, igazán csak alvás közben nyugodt, ebből gondolom, meg is éli ezt a feszültséget, tehát tulajdonképpen izzadás nélkül is érdemes lenne ezzel foglalkozni, ez a testi tünet csak még inkább ráirányítja a figyelmet a problémára. Egyet értek azzal a gondolatával is, hogy attól még, hogy nem kimondottan stresszes helyzetben jön elő az izzadás, lehetséges, hogy van Önben egy alapfeszültség, állandó szorongás, ami ezt okozza.

Két jó irányt látok, ami inkább kiegészíti egymást, mint kizárja. Az egyik az önismereti út, ami persze lassú folyamat, de érdemes vállalni, hiszen sokkal többet kaphat tőle, mint pusztán az izzadás csökkenése. A cél az lenne, hogy megértse, vajon miért éli meg olyan stresszesnek a mindennapjait, és mi áll a szorongás hátterében, beleértve a nem tudatos okokat. Ez a pszichoterápiás út.

A másik lehetőség a relaxáció megtanulása, például az autogén tréninggé, ami az ellazulás gyakorlása útján segít csökkenteni a belső feszültséget. Ennek elsajátítására lehetőség van csoportban vagy egyénileg is. (Ha mindkettőt választja, érdemes előtte tisztázni, lehet-e párhuzamosan járni két helyre. Az is jó, ha autogén tréningben is járatos terapeutát keres, így a terápia keretében gyakorolnak.)

Még hozzátenném, hogy bár értem, hogy Önt az izzadás zavarja elsősorban, nem lehet pontosan megjósolni, hogy egy akár sikeres terápia végére ez megszűnik-e. A terápiás cél valamilyen belső, lelki változás elérése lehet, és reméljük, ez magával hozza a kedvező változást a testi probléma szintjén is.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

374. Nincs elegendő önbizalmam, inkább introvertált és szerény típus vagyok

Kedves Karolina!

Úgy érzem nem vagyok elég kitartó és céltudatos, képtelen vagyok dolgokat teljes erőbedobással végigcsinálni. Az egyik legjobb példa erre, és egyben a jelenlegi legnagyobb problémám, hogy egyszerűen képtelen vagyok leülni tanulni, szinte már fizikai fájdalmat érzek, pedig szeretem azt, amit tanulok. Régebben, az egyetem kezdetéig, elég volt az órákon odafigyelnem és kevés tanulás maradt otthonra. Viszont az egyetemen már nem, és a jegyeim is rosszabbak lettek.
A szakmai gyakorlat során sikerült bejutnom egy neves céghez, aminek elvégzése után a főnököm állandó állást ajánlott, és elfogadtam, mert nagyon tetszik ez a munka. Viszont a képzésem nem fejeződött be, és még kell egy szakdoga és záróvizsga, amikre a munka mellett és a kitartás hiányában nem készülök annyira, amennyire kellene. Pedig tudom, ha akarnám, meg tudnám csinálni. Ráadásul a szüleim és a munkahelyen is jó eredményeket várnak el tőlem tanulás terén is.
Azt hiszem az egészben közrejátszik az is, hogy nincs elegendő önbizalmam, inkább introvertált és szerény típus vagyok, illetve, hogy az édesapám pont hasonló problémákkal szenved, és mindig is nagyon hasonlítottam rá.
Előre is köszönöm a segítséget.
Hajnalka

Kedves Hajnalka!

Sok oka lehet, hogyha valakinek csökken a motivációja a tanulással kapcsolatban, de ha le akarnám szűkíteni: vagy nem vár olyan jó kimenetelt, jutalmat a jó eredménynek köszönhetően, ami lelkesítené (és amiért megérné az erőfeszítés), vagy fél a kudarctól. Az Ön levelében olyan célzások vannak, amik utóbbit sejtetik. Bár tegyük hozzá, az első opció is megjelenhet, hiszen már megkapta a jó állást, és előbb-utóbb be kell fejeznie a képzést, de azért már plusz jutalom nem fog járni, így ez talán kevésbé motiválja, mintha még a jövőben lehetne számítani egy jó munkára. De ami fontosabb: a szülei és a munkáltatója is jó eredményt vár, és úgy érzi, kevés az önbizalma, ettől szenved. Említ valamit, ami egyébként természetes, de lehet, hogy Önt megviselte, és ami miatt elbizonytalanodott a képességeiben: hogy korábban szinte magára ragadt az anyag, az egyetemen viszont ez megváltozott, romlottak a jegyei.

Ha valaki hallana a helyzetéről, talán azt kérdezné, vajon miért nem elég megerősítés, hogy már most kapott egy jó állást? Akkor nyilván valamit nagyon jól csinál! Gyanítom, hogy az történt Önnel, hogy ahelyett, hogy megnyugtatta volna ez a tény, inkább fél, nehogy kiderüljön, tévedett a munkaadója, mikor megbízott Önben.

Javaslom, próbálja meg a kettőt kissé szétválasztani: a munkáltatója nap, mint nap tapasztalta, milyen teljesítményt nyújt, neki ez számít, nem az ötös diploma. A szakdolgozati jegy és a diploma osztályzata nem írja felül az eddigi eredményeit, ami eddig sikerült az életében, nem tudja elvenni Öntől, nem ad értékítéletet Önről. Nem most fog kiderülni, ér-e valamit. Arról fog visszajelzést adni a szakdolgozat, hogy mennyi erőfeszítést tett az ügy érdekében. (Most a véletlen tényezőket tegyük zárójelbe, mint a vizsgáztató hangulata - ez persze mindig ott van, de arra úgysincs hatással, úgyhogy azt hagyjuk.) Tehát javaslom, ne misztifikálja túl ezt a dolgot: a szakdolgozat eredménye éppen arról szól, amiről: arról, hogyan sikerült a szakdolgozat. Nem arról, Ön értékes, értelmes-e, boldogul-e az életben stb. (Ki tudja, fantáziájában még mi minden társul ehhez.) Ha jó jegyet kap, az annak elismerése, hogy megdolgozott érte, ha gyengébbet, az azt jelenti, nem tett bele annyit - az sem tragédia.

És higgye el, sem a munkaadója, sem a szülei nem ennek alapján fognak véleményt formálni Önről. Ön se tegye saját magával kapcsolatban!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

373. Bennem minden összezavarodott

Kedves Karolina!
Több párkapcsolatom volt eddig, de egyet tudok kiemelni, ami a legjobb dolog volt az életemben. Úgy éreztem, megbecsülnek, tisztelnek és szeretnek, még előtte nem éreztem ilyet, szerettem, de el kellett engednem, azt akartam, hogy boldog legyen, és ő akkor tud csak az lenni, ha megteremti magának a biztos anyagi hátteret. Kiment Németországba, és megbeszéltük, hogy elválnak az útjaink. Azt hittem, túl tudom tenni magam rajta, próbálkoztam másik kapcsolattal is, de abban a fiúban is csak őt kerestem. Aztán egyszer csak jelentkezett, és olyan volt, minden mint régen, persze csak online... de olyanokat irt, amiből azt feltételeztem, hogy még mindig fontos vagyok neki. Aztán hazajött, találkoztunk, és bennem minden összezavarodott én szeretnék vele lenni, nem érdekelnek az anyagi javak de ő azt mondja hogy én nála csak jobbat találok, és nem tudja vállalni a felelősséget, mivel nincs anyagi háttere, és a hosszú táv ígéretét se tudja vállalni, és hogy ő semmit se tud ígérni, és h ő nem férjnek való, én pedig sose kértem tőle h ígérgessen, de én úgy gondolom, hogy akik szeretik egymást azok megoldják hogy együtt legyenek, és csak ez számít. Azóta is beszélgetünk, és rákérdeztem hogy miért ír még mindig, erre írja, hogy mert jó barátja vagyok... ez szíven ütött. Ő 32 éves én 22 és tanuló vagyok, jól mennek a dolgaim az egyetemen, de rossz a hangulatom a magánéletem miatt, és nem tudok a sikereimnek sem úgy örülni... de ezzel a helyzettel nem tudom még mit kezdjek, én szeretnék vele lenni, de ő utoljára azt mondta, az lenne a legjobb nekem, ha kiábrándulnék belőle....mert úgy fogalmazott , hogy tőle csak jobbat találnék, nekem mégis nehéz mert reménykedek és barátként nem tudok rá nézni, de az életemből se szeretném kiírni végleg.. vagy is nem tudom mi lenne jó döntés... Kíváncsi lennék mik a meglátásai ezzel kapcsolatban? És köszönöm a lehetőséget Üdvözlettel Mici.


Kedves Mici!

A férfi valószínűleg tompítani akarja a visszautasítást azzal, hogy folyton arra hivatkozik, ő nem elég jó Önnek. Arra hivatkozik, hogy hiányzik az anyagi biztonság, hogy nem tudja ígérni, férje lesz, hogy találna nála jobbat, hogy ki kéne ábrándulni belőle... Holott, mikor két ember arról dönt, akarnak-e párként együtt lenni, akkor ki-ki a saját érzéseiről kell, hogy döntsön, azaz nem az a kérdés, "elég jó vagyok-e a másiknak", hanem "én akarom, szeretem-e a másikat".

Valójában persze most is ez történt, nincs is olyan, hogy valaki tényleg azért szakítson, illetve ne kezdjen újra kapcsolatba, mert úgy gondolja, a másik számára nem ez az előnyös, hanem, ha valaki nem kezd kapcsolatba, akkor ő nem akarja a kapcsolatot - ez nyilvánvaló. Csak sajnos ez a férfi nem vállalja fel a saját döntését, hanem Önre hivatkozik, hogy mindez az Ön érdeke.

Lehet, hogy a férfi azt hiszi, jót tesz Önnek ezzel (bár úgy gondolom, saját magát is védi vele, hogy ne kelljen világosan, saját felelősségét felvállalva nemet mondania), de attól még a nem elhangzott, akkor tudja lezárni a történetet, ha ezt meghallja, komolyan veszi, és elkezdi elengedni, elgyászolni a kapcsolatot.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

372. Tizenhét éve nem ismerkedtem, önbizalmam sincsen

Kedves Karolina!

17 éves házasságom után maradtam egyedül 3 gyerekemmel. 17 éve nem ismerkedtem, önbizalmam sincsen a házasságomban átélt kudarcok és csalódások miatt. Ismerőseim szerint kimondottan csinos vagyok, kedves, sportos, csak nem bízok magamban. Fél éve egy előadáson megtetszett egy férfi, az interneten el is indult valami közöttünk, de megijedtem, és visszavonulót fújtam. Igaz, ő sem volt rámenős, aminek örültem is. Írtam neki egy levelet, arra gondoltam, a legközelebbi előadására felöltözöm csinosan és odaadom, ezzel eldől minden. 

Mégsem tettem, megijedtem, hogy megint csalódok, elutasítanak. Barátnőm szerint a mai világban olyan közönségesek a nők, a levelem pedig olyan kedves, hogy bármelyik férfi örülne neki, nem erőszakos, nem giccses, mégis olyan szépen leírom az érzéseimet, amit kevesen tudnak. Ha ő ilyen levelet írna, biztosan odaadná a címzettnek. Én viszont nem ő vagyok, és tartok attól, hogy nevetséges leszek, ki ír a mai világban levelet, amikor egy telefonszám cserével megoldanak mindent? Vajon kezdeményezhet egy nő ilyen módon? A levél címzettje intelligens, udvarias, okos férfi, szerintem megértené, mégis teli vagyok kétségekkel. Pedig olyan szívesen felvennék újra, hosszú évek után egy csinos ruhát és olyan jól esne a pozitív visszajelzés.
Köszönöm a válaszát: Amália

Kedves Amália!

Az már önmagában jó, hogy nyitott az ismerkedésre, és kedve is van hozzá, vágyik rá, hogy vonzónak érezze magát, és egy férfi ezt visszatükrözze. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni a megfelelő formát és alkalmat az ismerkedésre!

Nem tudom, mi van a levélben... Alapvetően a levéllel, mint formával semmi baj nincs, de ha jól értem, Önök személyesen még nem ismerik egymást, ez a levél pedig komoly érzelmekről szól. Egy (vagy több) előadáson hallotta a férfit, és Interneten kommunikáltak egymással. Hogy kialakul-e érdeklődés, összhang Önök között, az élő, személyes kommunikációban derülne ki, addig csak elképzelése lehet, milyen a férfi, de ezt a valós tapasztalatok majd vagy igazolják, vagy nem. Tehát én nem a a visszautasítás veszélye miatt lennék óvatos egy olyan levéllel, amiben komoly érzelmekről ír, hanem azért, mert Ön bánhatja meg, hiszen félig-meddig egy idegennek írta. Az Ön aggodalmára, és az én aggodalmamra is megoldás lenne, ha inkább megpróbálna lehetőséget teremteni arra, hogy személyes útra terelődjön az ismerkedésük, például úgy, hogy elmegy az előadásra, utána odamegy üdvözölni őt, és ha úgy alakul, utána beülnek egy kávéra. Ez semmilyen elköteleződéssel nem jár, ha nem folytatódik a történet, az sem kínos, ha igen, annál jobb.

A legjobbakat kívánom, bármelyik megoldást is választja!

Üdvözlettel:

Cziglán Karolina

371. Adjunk neki mindig annyit, amennyit akar?

Tisztelt Karolina!
Kérdésem a következő lenne: van egy 3 éves nevelt kislányom (nevelőszülő vagyok), nyáron került hozzánk állami gondozásból egy kislány. Nagy lemaradásai voltak kortársaihoz képest: nem tudott játszani, csekély szókincse volt, nem ismerte a hajszárítót ésa tv-t. Ma már "választékosan beszél", meghallgata a meséket, ok versikét, mondókát tud. Hisztizik is, ez már gondolom, jelzi, hogy biztonságban érzi magát!

A kötődés is alakul, azonban amivel nem tudunk mit kezdeni az az evése, vagy evési kényszere. Amíg látja az ételt, addig eszik, bármi legyen is az. Az oviban a nagycsoportosokon, az óvónénin is túltesz. Itthon próbáljuk kordában tartani a dolgokat és a neki szánt adag után kiskalóriás dolgokat adni még neki, pl. friss salátát, zöldségts, de társaságban is állandóan az asztal körül van, ha van étel rajta, ha kap belőle, akkor utána végeláthatatlan kérdések sorozata következik: Kaphatok még, ehetek még? Szörnyű egy pici gyereknek azt mondani, hogy elég volt, de hát úgy vélem, hogy valahol kell egy határt szabni az evési adagnak.

Sokszor sírva is fakad, ha próbáljuk az ételektől elvonni a figyelmét. Ezt nehéz külső személynek megérteni, de a mindennapokban ezzel együtt élni, borzasztó: kinézi mindenki szájából az ennivalót, ismerősöknek azt mondja vacsora után, hogy ő még nem vacsizott, szóval nagyon nehéz dolog! Van sok veleszületett betegsége is (szív, veseproblémák, asztma, tehát én ezért is fontosnak tartom a helyes táplálkozás kialakítását, de úgy érzem, hogy nem tudunk férjemmel előre lépni. Lakóhelyünkön kértünk már tanácsot, s azt a választ kaptuk a problémára, hogy adjunk neki mindig annyit, amennyit akar és ha majd kihányja vagy hasmenése lesz, akkor megtanulja a gyerek a mértéket. Hát ezt nem mertem megpróbálni, Ön mit tanácsol?

Előre is köszönettel várom válaszát: Juli


Kedves Juli!
Elsőként azt kellene kivizsgálni, nincs-e valami testi, hormonális oka az állandó evési vágynak, magyarán nem lehet-e, hogy tényleg éhes a kislány. (Pl. pajzsmirigy túlműködés.) Ha igen, az orvos tanácsai az irányadók, hogy mit, mennyit lehet enni.<

Ha biztosan nincs ilyesmiről szó, és pszichés a jelenség, akkor azt javaslom, legyenek kedvesen határozottak. Azaz, bármennyire is kellemetlen, próbáljanak nem szégyenkezni emiatt, nem megszidni, egyszerűen megmondani, hogy egyelőre elég az evésből, a következő rendes étkezés ekkor és akkor lesz, addig rágcsálhat gyümölcsöt, zöldséget. Jó megoldásnak tartom, amit már el is kezdtek, hogyha ennyire enni vágyik, akkor egyen, de olyasmit, ami nem árt meg neki.

Ha valóban nincs testi ok a háttérben, akkor az állandó enni vágyás kínálja az értelmezést, mintha az érzelmi éhség megfelelője lenne. "Még-még-még." Még: biztonságot, érzelmi közelséget. Ezt sugallja a tünet szimbolikája, ezzel nem mondom, hogy biztosan ezt fejezi ki, de ebbe az irányba el lehet indulni. Írta, hogy dühbe gurul, ha el akarják terelni az ételtől. Kérdés, mi volt az elterelés: ha eddig másképp volt, érdemes lenne megpróbálni valami olyan gesztust, ami kifejezetten érzelmi közelséget ad. Ölelés, kedveskedés,valami közeli, bensőséges kapcsolódás, akár játékosan. (Csiki, dögönyözés stb.) Ha nyugodtan, de határozottan képviselik, hogy az evésnek most vége, és térdükre kapják lovagoltatni, talán idővel megtanulja, hogy megkaphatja máshonnan is, amit szeretne. Hiszen valójában nem ételt szeretne, mikor már jóllakott. És reméljük, hamarosan már eleve ezt fogja kérni, nem pedig egy újabb adagot az ételből.

Megértem, hogy Önöknek kellemetlen ez a helyzet. Az étel szimbolikus dolog, az ember ezzel is kifejezi a gondoskodását, és ha a gyerek állandóan éhes, kuncsorog, azt mondja, még nem evett, az Maguknak olyan érzés lehet, mintha azt mondaná a kislány, hogy maguktól nem kapott semmit, nem megfelelően gondoskodnak róla. Ő nem ezt akarja kifejezni, de kínos ilyen helyzetbe kerülni. Ahogy kínos megtagadni is az ételt gyerektől: azt szoktuk meg, a gyerek bármennyit ehet, inkább biztatja a szülő. Ez most más helyzet, az ő egészsége érdekében kell határt szabni, fogják fel úgy, mint mikor az ember nem engedi a gyerekének, hogy konnektorba nyúljon, bármennyire is szeretne. Ha valahova rendszeresen járnak, azokkal a barátokkal, ismerősökkel akár megoszthatják a problémát, és akkor érteni fogják az Önök reakcióját is, nem fognak megjegyzéseket tenni, miért nem hagyják enni a gyereket.

Az említett tanáccsal nem értek egyet két okból. Egyrészt, nem biztos, hogy bekövetkezik a hányás, hasmenés, az ember hosszasan tud a szükségleténél többet enni anélkül, hogy komolyabban rosszul lenne - ha nem így volna, nem lennének kövér emberek. A másik ok, hogyha tényleg lelki éhség áll a tünet hátterében, azt nem fogja orvosolni az, ha rosszul lesz az ételtől.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina