A szüleim alkoholisták. Ezt sokáig nem mertem magamnak sem bevallani. Már régóta távol élek tőlük, nem látom a mindennapjaikat. Vannak viszont rossz emlékeim a gyerekkoromból. Akkoriban inkább apámról tudtam, hogy szereti az italt, és az otthoni veszekedések is olyankor robbantak ki leginkább. Volt, hogy részegen tántorgott haza, és ezért sokszor szorongva vártam, hogy mi fog történni. Anyám alkoholizmusára fiatal felnőttként az akkori barátom hívta fel a figyelmemet. Állítólag a kollégái már tudták róla, hogy zugivó. Akkor kezdtem el őt megfigyelni, s sajnos sokszor találtam eldugva alkoholt a konyhaszekrényben ...
Az utóbbi időben, mikor a családommal meglátogatom őket, egyre rosszabb a helyzet. Hol az egyik, hol a másik már szinte beszélni sem bír a nap végére. Látványos lebutulás és elhanyagoltságot látok rajtuk. Közben meg fenntartjuk a minden rendben látszatot. Titokban isznak, mert tudják, hogy rossz néven vesszük.
Nagyon el vagyok keseredve. Tudom, hogy nagyon szeretik az unokáikat, és nem szeretnék elfordulni tőlük. Családunkban sosem volt divat a nyílt beszéd.
Napok óta rágódom, hogy most már beszélnem kell velük. De nem tudom, hogyan. Ebben kérem a tanácsát. Nem szeretnék én lenni a fekete bárány, és félek a családi botránytól. Amúgy sem rózsás a viszonyunk, tényleg csak látszólag vagyunk jóban. A bátyám a közelükben él, de ő is mintha homokba dugná a fejét.
Mit tegyek? Egy nyílt beszélgetés kijózaníthatná őket? Nem tudom, mikor lesz alkalmam személyesen, nyugodt körülmények közt találkozni velük. Levélben írjam meg? Hogyan lehet az ilyesmit közölni?
Kedves Anita!
Az a kérdés, mi lenne a célja a beszélgetéssel vagy levélírással? Mit szeretne elérni? Van néhány utalás levelében, ami alapján felmerültek bennem lehetséges célok, ezekről írnám le gondolataim:
- Azt írja, „kijózanítaná” őket.
Hogy vegyék észre, alkoholisták? Vagy már rég tudják, vagy ha nem, bizonyára nem akarják észrevenni, és ez így marad akkor is, ha szemükbe mondja. Talán azt felelik majd, túloz, rosszul látja a helyzetet, nem is lát bele az életükbe, honnan tudhatná. A legkevésbé valószínű reakció, hogy ettől valamiféle „aha” élményük lesz, rájönnek, tényleg azok, és abbahagyják az ivást. Azt gondolom, önmagában a szembesítés még nem jó cél, nem érné el, amit akar, hogy valami az életükben, vagy az Önök kapcsolatában változzon.
- Lehet, hogy van Önben harag a gyermekkora, a múlt miatt, és talán nem is szándékosan, nem tudatosan, de egy kicsit bosszút is állna, hogy orruk alá dörgöli az igazságot. A harag nagyon érthető, sőt, jogos, de megjósolom, nem hozná el a várt megkönnyebbülést ez a lépés. Egy levél vagy beszélgetés után ugyanazok az emberek maradnának a szülei, mint eddig voltak: ha eddig nem néztek szembe a problémával, nem vállaltak felelősséget magukért és a gyerekeikért, ugyanez a mismásolós kommunikáció folytatódna, ami csak tovább mélyítené fájdalmát. A múlt sebeinek begyógyításában nem ők fognak segíteni, efelé egész más irányba, például egyéni terápián át vezet az út.
- Talán szeretné rávenni őket, hogy hagyják abba az ivást. Az ő döntésük, isznak-e, különösen most, hogy már felnőttek a gyerekeik, tehát nincs szó veszélyeztetésről. Ez az ő életük, amit tönkre is tehetnek. Tudom, hogy a gyermekükként ezt szörnyű végignézni, és átélni a tehetetlenséget. Hasonlóan, ahogy egy anya vagy apa elengedi a felnőtt gyermekét, magának is el kell engedni őket. Bármilyen szomorú látni a szüleit, ahogy testileg, lelkileg tönkreteszik magukat, nincs hatalma afelett, hogy ezt befolyásolja. Itt is felmerül bennem a terápia szükségessége az Ön számára, mert nehéz egyedül elfogadni, hogy nem magán múlik, elhinni, hogy nem az Ön hibája, hogy nem tudja megváltoztatni a helyzetet.
- Lehet még célja, hogy nyíltabbá tegye a kommunikációt. Azt írja, nyílt beszédet szeretne, és azt is, titokban isznak, mert tudják, maguk rossz néven veszik. Nem lehet valakit úgy nyíltságra buzdítani, hogy közben van egy határozott szándékom, milyen útra akarom őt terelni. Nyíltabbá, őszintébbé akkor válik a kapcsolat Önök között, ha megszületik Magában az elfogadás, az, hogy esendőségükkel, összetört életükkel együtt szereti őket, lemond róla, hogy megváltoztassa őket, és bár nem ért egyet az életmódjukkal, nem várja el, hogy a Maga szemüvegén lássák életüket. Ha ez megvalósul, azt érezni fogják, átmegy a gesztusokon, mondatokon, és talán ők is felengednek kicsit, őszintébbekké válnak. (Persze, csak annyira tudnak, amennyire saját magukkal azok.)
Az Ön célja a felszínen talán az, hogy megváltoztassa őket, a mélyben pedig szeretne békére lelni viszonyulásukkal, saját múltjával kapcsolatban. A kettő épp ellentétes: ha meg akarja változtatni őket, az sok frusztrációt, keserűséget hoz majd az életébe, ha elfogadja őket, az elhozza a várt békét.
Kívánom, hogy így legyen!
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
