370. Hirtelen megcsókoltam, erre zavarba jött

Üdvözlöm!

Egy elég kínos kérdéssel fordulok Önhöz. 18 éves lány vagyok és szombat este volt egy randim, ha annak nevezhető. Pár hete beszélgetek egy férfival 23 éves, és elhívott moziba. Minden teljesen jól ment, illedelmes és kedves volt. Mindig tudtunk beszélgetni, nem volt az a hírhedt "kínos" csend. Az érzéseiről nemigazán tud beszélgetni, mert ahányszor felhozódott valami ilyesmi, kerülte a témát. Úgy érzem, elég zárkózott e téren... De viszont, amikor jöttünk haza ugyanúgy elköszöntünk egymástól, mint két jó barát... Aztán hirtelen megcsókoltam és annyira zavarba volt. Nem keresett, nem is írt még egy szót sem, az elmúlt pár napban. Nagyon "beégtem"? (Nem volt még komoly kapcsolata, sem pedig barátnője sem ahogy érzem...)

Heni


Kedves Heni!

Lehet, hogy a fiút ugyanúgy ez a kérdés foglalkoztatja most saját magával kapcsolatban: vajon beégett-e. Szerintem egyikük sem, csak nem volt meg az összhang. Úgy érzem leveléből -és talán igaza van, ezt a távolból nem tudom megítélni-, hogy a fiú zárkózottságát nem az érdeklődés hiányának tulajdonította, hanem szorongásnak, zavarnak. Talán azért csókolta meg, mert feltételezte, ő is megtenné szívesen, csak nem meri. Nem tudjuk, mi játszódott le benne, de az is szerepel a lehetőségek között, hogy nem érezte úgy, hogy Önök között kialakulhatna valami több, egy kapcsolat, ezért nem kezdeményezett, és ezért volt zárkózott.

Azt javaslom, abból a szempontból ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget az eseménynek, hogy "beégett-e": nem történt semmi tragédia. Ez az este talán jó tapasztalat a későbbiekhez: tulajdonképpen mindegy, hogy a másiknál a félénkség vagy az érdeklődés hiánya okozza-e a zárkózottságot, mindkét esetben az lehet a jó stratégia, ha nem rohan előre, hanem megadja neki a lehetőséget, hogy a saját tempójában haladhasson. Azt nem gondolom, hogy a 21. században egy nő ne kezdeményezhetne, de bárki is az, aki nyit a másik felé, fontos, hogy csak egy lépéssel menjen előre, és figyelje meg, a másik követi-e. Úgy gondolom, az Ön részéről ez a lépés az volt, hogy próbált vele személyesebb, érzelmibb kérdésekről beszélgetni. Ha ő erre nem harap rá, érdemes megállni. De lehet lépni a szexualitás terén is, de akkor is egyszerre csak kicsit, például szavakban tenni valamilyen flörtölős megjegyzést. Ha a másik veszi a lapot, akkor elindulnak ezen az úton, ha nem, akkor nem. Ön ugrott egyet jópár lépést kihagyva, és talán azt lenne érdemes megérteni, vajon miért. Miért érezte, hogy erre van szükség, hogy ezt várják magától (ha így érezte), vagy hogy ez fog működni? Esetleg megerősítést szeretett volna, vagy azt lett volna nehéz elviselni, hogyha nincs folytatása ennek a randinak? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása inkább az önmaga megértése szempontjából fontos, nem a konkrét fiú, és ügy szempontjából. Ha megérti magát, miért tett így, talán könnyebb is lesz elfogadnia, és nem fog őrlődni amiatt, hogy beégett-e.

Üdvözlettel:

Cziglán Karolina

369. Nem egy vékony típus emiatt a szüleim eltiltottak tőle

Üdvözlöm!
Én egy 17 éves erdélyi lány vagyok. Ez év februárjában megismerkedtem interneten egy 19 éves Magyarországi fiúval. 5 hónap után úgy gondoltam, hogy el kell mondanom a szüleimnek mert a fiúval vonzódtunk egymáshoz és nem akartam titkolni. Édesapám nagy örömmel fogdta a hírt, azonnal meghívta a fiút. El is jött, nagyon jól éreztük magunkat, szinte tökéletes volt, csak a szüleimnek nem volt szimpatikus a testalkata miatt. Tudni kell róla, hogy nincsenek káros szenvedélyei, nem dohányzik, nem fogyaszt drogokat sem alkoholt, jó az anyagi háttere is és még tanul. Annyi a hibája, hogy nem egy vékony típus és emiatt a szüleim eltiltottak tőle. Ezek után nem tudok bennük megbízni, görcsbe rándul a gyomrom ha beszélnem kell édesapámmal, szóval eléggé megromlott a viszonyom a szüleimmel. A fiúval azóta is napi szinten beszélek,titokban, nagyon jól megvagyunk és reménykedünk a legjobbakban.
Ön szerint ilyen helyzetben mi a teendő?
Üdvözlettel: Ildikó


Kedves Ildikó!

Nagyon különösnek tartanám, ha szüleinek tényleg ez lenne a valós és egyetlen problémájuk a fiúval. Eleinte örültek a hírnek, aztán hirtelen megváltozott a véleményük. Nehezen hiszem, hogy tényleg a fiú testalkata miatt. Gyanítom, hogy a látogatás során volt valami, ami ellenérzést keltett bennük. Csak a beszélgetés oldhatja a feszültséget: próbálja kideríteni, kérdezze kitartóan, hogy vajon mi keltett ellenszenvet a szüleiben, miért nem kedvelték meg őt. Ha azt felelik, hogy a kövérsége az ok, akkor is érdemes lenne megkérdezni, az vajon miért baj. És persze maga is mondja el, hogy fontos magának, Önnek tetszik, elfogadja azzal együtt, hogy nem vékony. Remélhetőleg a beszélgetés megenyhíti majd a szüleit. De ha nem, végső soron akkor is Ön dönt, ki lesz a párja, persze sokkal jobb, ha a család is szívesen fogadja.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

368. Hány évesnek kell lennie ahhoz egy gyereknek, hogy már megérthesse, miért válnak külön a szülei?

Kedves Karolina!

Hosszú ideje tartó kapcsolatom van egy nővel, nagyon szeretem és úgy érzem vele boldogan élhetnék. Viszont van egy 4 éves gyermekem, és együtt élek az édesanyjával a gyerek miatt. Közöttünk rég nincs olyan viszony mint egy normális párnál. Mindketten tudjuk, hogy ez nekünk már nem megy. Már semmi esély arra, hogy újra boldogok lehetnénk, egyikőnk sem akarja. A gyermekem nagyon apás, velem alszik éppen ezért félek megtenni a lépést. Képtelen lennék elhagyni amíg úgy érzem, nem képes megérteni, hogy a szülei nem voltak együtt boldogok és apa azért költözött el. Nem szeretném, hogy a gyerekem szenvedjen. Nekem sem jó így élni, boldogtalan vagyok otthon, egyedül a gyerek miatt vagyok még ott. A gyermekem édesanyjának sem jó, tudja, hogy van valakim és ,hogy nem szeretem őt és nem szeretnék vele élni. Ezenkívül a barátnőmnek is nagyon nehéz mert csak vár rám türelmesen, miközben így sokat szenved. Nem tudom mit mondhatnék neki, mikor tudom ezt a lépést megtenni. Ön szerint hány évesnek kell lennie ahhoz egy gyereknek, hogy már megérthesse miért történik ez, miért válnak külön a szülei? És hogyan kellene ezt megértetni vele? Vagy ha most lépném ezt meg,egy 4 éves gyerek hogyan reagálna erre? Mit értene/érezne ebből?

Köszönettel: Amália

Kedves Amália!

Bár nem a lényegi kérdéshez tartozik, a levél és a válasz olvasóját megzavarhatja, hogyhogy Natasának hívják, miközben leveléből kiderül, Ön a gyerek apja. Ha jól értem, Ön transznemű, így lehetséges ez. Talán azért nem emelte ezt ki, mert nem erre vonatkozik a kérdése, ám az értelmezéshez ezt is jó tisztázni.

Tehát: mikor azt kérdezi, mikor érti meg egy gyerek, hogy a szülei miért válnak el, arra gondolok, nem kell ezt várni egy gyerektől. Ő sajnálni fogja, és igazán talán sosem érti meg, vagy esetleg utólag, felnőttként. Ami valójában fontos, hogy biztonságban érezze magát, átláthatók legyenek a feltételek, például az, hogy az ő életében mindketten meg fognak maradni, azaz a szülei egymással, mint párral szakítanak, de anya és apa megmarad. Akkor beszéljenek erről, mikor már tudják, hogy is lesz a kapcsolattartás, kinél fog élni, milyen gyakran, hol találkozik a másik szülővel. Ezek a gyakorlati kérdések és tisztázásuk biztonságot adnak a gyereknek. Azt is jó, ha tudják érzékeltetni, hogy nem miatta válnak el - ez Önben nyilván fel sem merült, de a gyerekekben felmerül. Azaz fogalmazzák meg, hogy mindketten nagyon szeretik őt, de sajnos egymással már nem olyan a kapcsolat, mint régen, egymást már nem szeretik úgy, mint párt. Elmondhatják azt is, hogy az ember a gyerekét mindig szereti, bármi is történjen, de a párkapcsolat sajnos nem ilyen, ott előfordul, hogy vége a szerelemnek.

Ami az életkort illeti: nem gondolom, hogyha nagyobb lesz, könnyebbé válna. Egy kiemelt életkor van, a kamaszkor, mikor az ember különösen nehezen veszi a változásokat, talán éppen a saját belső változásai miatt - ekkor még nagyobb szükség van a stabilitásra. Egyébként, ahogy fejlődik a gyerek, egyre többet ért, de ez ugyanannyira előny, mint hátrány. Megért bizonyos összefüggéseket, hogy miért történnek, de a veszteséget is jobban felfogja.

A hangsúly tehát a biztonságon és az átláthatóságon van, és hogy mindketten megmaradjanak a gyerek életében, eleget kapjon magukból, és hogy ez kiszámítható legyen számára.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

367. Mindennaposak a veszekedések

Kedves Pszichológus!
A húgom (25 éves) januárban vetett véget egy 3 éves kapcsolatának,ami megbánt, begyógyszerezte magát! Időben észleltük, különösebb dolog nem történt belőle, de azóta anyával nagyon megromlott a viszonya. Mindennaposak a veszekedések, bántja a szüleimet szavakkal,"köpdösi őket". Ők tehetnek a szakításukról, anya marta szét őket, pedig a 3 év alatt mindenki figyelmeztette hogy nem hozzá való, szélhámos! Tiszta depressziós, állandóan a sötét szobában fekszik, alig csinál valamit! Nagyon anyás volt gyerekként is, most meg talán utálja is őket! Látni rajta hogy utál otthon lenni, szerinte a szülőkben van a hiba, környezetem szerint is sokat változott. Most azt vette a fejébe, hogy albérletbe megy! Nem akarnánk engedni, mert otthon megvan mindene gyűjtögetni is tud, de hiába a stabil talán jól fizető állása, albérlethez kevés! Begyógyszerezés után járt pszichológushoz, de hiába tanácsait nem fogadta meg, sőt nem is hisz neki! Mit tegyünk, csak a szüleimet sajnálom! Engedjük el? Hogy tudnék rá hatni! Milyen magatartást tanúsítsunk? Válaszát köszönöm!
Mária


Kedves Mária!
Ha röviden válaszolnék, azt mondanám: legyen (csak) a testvére! Megértem, hogy sajnálja szüleit. Mégis, ha segíteni szeretne húgának, akkor forduljon felé is, és próbáljon afelé nyitni: ő hogy van, vele mi történt, történik. Levele nagyobbrészt a húga és szülei kapcsolatáról szól, és olykor egészen úgy fogalmaz, mintha harmadik szülőnek tekintené magát. ("Milyen magatartást tanúsítsunk? Engedjük el?") Ne vegye kritikának, de nem az Ön feladata eldönteni, hogy húga menjen vagy ne albérletbe. Igazság szerint talán már nem is a szüleié, hiszen felnőtt, kereső emberről van szó, de amennyiben csak a szülők anyagi segítségével lenne megvalósítható az albérlet, az ő döntésük, hogy megadják-e.

Azt is nehéz megítélni, szülei vajon hogyan hatottak a kapcsolatra, de nem is kell ebben igazságot tenni. Volt egy fiú, akit nem kedveltek, húga szerette, valamiért szakított vele, ebben akár benne lehetett a szülői hatás, de mivel megbánta döntését, talán ezt utólag eltúlozza, hogy áthárítsa a felelősség egy részét, számos részletet nem is tudunk, hiszen magába a kapcsolatban nem látunk bele. De éppen a mindentudást, a bírói szerepet kellene ahhoz elengedni, hogy húgának segíthessen, és egyszerűen csak felajánlani a támogatást, a beszélgetést, az elfogadást. Azzal együtt is elfogadhatja őt, hogy nem szereti, ahogy szüleivel beszél. A saját érzéseit elmondhatja: hogy Önnek ezt miért rossz hallani. De ettől még nem kell bármelyik oldalra állni: végül is az ő dolguk rendezni a kapcsolatukat (a húgáé és szüleié), ebben Önnek nincs felelőssége.

Egy fontos dolog nem derül ki leveléből: Önnek eddig milyen volt a kapcsolata a húgával? Régebben tudtak-e jókat beszélgetni, volt-e, amit megosztottak egymással? Ha igen, az könnyebb helyzet, van mire alapozni. Ha nem, akkor sem késő elkezdeni. Ez viszont csak akkor működhet, ha egyenlő félként tekint rá, és kíváncsi, neki mit jelentett ez a kapcsolat - még akkor is, ha Önnek nem volt szimpatikus a férfi. Ha érdekli, miért keseredett el ennyire a testvére, és érdekli, hogy ő mit érezne most segítségnek. És a hangsúly az "ő"-n van. És a nyitottságon: húga másik ember más személyiséggel. Attól még, hogy neki más választásai vannak, másképp beszél a szüleivel, lehetnek jóban, és segíthetnek egymásnak. Most éppen Ön neki.

Ha gyakorlatiasan nézzük az első lépést: kérdezze meg, hogy van.

Jó párbeszédet kívánok:
Cziglán Karolina

366. Hogyan tudnám a kötődésünket erősebbé tenni?

A következő kérdésem lenne: van egy alig 3 éves nevelt kislányom, aki most került júliusban a családunkba. Férjemmel és 16 és fél éves fiammal szeretettel fogadtuk be a kislányt. rendkívül szeretetigényes, és ő is rengeteg szeretetet ad mindnyájunknak. vannak lemaradásai kortársaihoz képest (játékban, figyelemben stb.), de most nyáron együtt leszünk és remélem sikerül majd őt fejleszteni. 5 napos korától élt csecsemőotthonban, nagyon sok dolgot nem volt módja megtanulni, kipróbálni. Kérdésem ahhoz kapcsolódna, hogy a kislány nagyon barátságos, általában mindenkihez, főként a férfiakhoz. Utcán, hivatalban is odafut vadidegenekhez és köszönti őket, szia bácsi/néni. Hogyan tudnám ezt valahogy leépíteni, hogyan tudnám a kötődésünket erősebbé tenni vagy ki tudom-e még nála egyáltalán alakítani?

Köszönöm előre is segítségét:
Bella

Kedves Bella!

A konkrét kérdésével kapcsolatban: nem gondolom, hogy sietősen le kellene ezt építeni. Kislánya látni fogja, hogy Önök nem köszönnek az idegeneknek, csak az ismerősöknek, és idővel megtanulja ezt az új rendet. Ahogy írja is, ő sok mindent nem tanult meg, ami más gyerekeknek természetes: a csecsemőotthonban nem tapasztalhatta meg a különbséget, hogy van ismerős, és van idegen, és az idegennek nem kell köszönni. Aki ott volt, az bizonyos fokon ismerősnek számított, még ha idegen is jött valamiért látogatóba, akkor is normális volt, ha üdvözli a gyerek. Gondolom, keveset jártak ki, így számára nem különül el ez a két kategória: akivel kapcsolatban van, és kivel csak egy időben vannak az utcán (postán stb.)

Hozzáteszem, a családban nevelkedett gyerekek sem ugyanúgy viszonyulnak az idegenekhez, mint a felnőttek, van persze gyerek, aki kifejezetten tart az idegenektől, de sokan könnyedén odamennek, és beszélgetésbe elegyednek ebben a korban olyannal is, akivel a felnőtt szabályaink szerint már nem tennénk.

Érthető, ha figyelik, vajon milyen viselkedés lehet a csecsemőotthonos nevelkedés eredménye, és ezeknél talán erősebben felmerül Önökben, hogy "korrigálni" kéne. És ilyenkor talán túlzásba is esik az ember, és olyasmi is zavarni kezdi, ami bizonyos fokig természetes gyermeki tulajdonság, például a közvetlenség. Úgy gondolom, ezzel most nincs dolga, a bácsik, nénik általában jó néven szokták venni, ha egy 3 éves kedvesen rájuk köszön, emiatt senki sem fog furcsán nézni Önökre. Ha nem rendeződne magától a "probléma" (ha ez az), akkor később, egy-két év múlva már szóvá tehetik, de akkor is kedvesen, esetleg viccelődve, hogy "nem kell azért az egész várost üdvözölni", de ne úgy, mint hibát, mert ezzel azt az érzést kelthetnék, hogy barátkozni, nyitni mások felé nem jó. Idővel meg fogja érteni, kinek köszönünk, kihez szólunk, kihez nem.

Kérdéséből azt is kihallom, hogy az zavarhatja, nem tesz különbséget Önök és az idegenek között a lánya - ezt abból gondolom, hogy ahhoz kapcsolja kérdését, hogyan erősíthetnék a kötődést. Azzal erősítik a kötődést, ha együtt élnek, nyitottak rá, megpróbálják megismerni őt a saját kis világával együtt, elfogadni, és nem akarják úgy megváltoztatni, mintha ő nem lenne egy örökbefogadott gyermek. Ennek az is része például, hogy valószínűleg lesznek jelei ennek a három évnek a kötődésében, és igen, lehet, hogy nem pont úgy fog viszonyulni Önökhöz, mintha oda született volna. (Talán éppen ettől fél?) De ez nem jobb vagy rosszabb, csak más. Megvan a sajátos története, életútja, ha erre, és arra, akivé ez az út formálta őt, nyitottak tudnak lenni, akkor találnak egymásra. Nincsen speciális technika a kötődés erősítésére, túl azon, hogy együtt élni, elfogadni, szeretni egymást. Forszírozni nem lehet, mert az visszaüt, csak elfogadni, amit kap az ember. Az is könnyebbé teszi a kapcsolatukat, ha a nyárhoz sem állnak túl nagy elvárásokkal "fejlesztési" szempontból. Nem mondom, hogyha valóban van valami olyan terület, amiben segítségre szorul, ne kapja meg, de legyenek nyugodtak: ez nem verseny, van ideje a kislánynak behozni a lemaradását, persze, ha Önök is megadják neki.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

365. Szerelmes vagyok egy 20 évvel idősebb heteró nőbe

Egy 37 éves nő vagyok szerelmes egy 20 évvel idősebb heteró nőbe.Barátságnak indult de igen erős vonzalmat érzek iránta.És nem tudom hogy mit tegyek! Azt szeretném megkérdezni Öntől hogy megmondjam e neki hogy nem közömbös a számomra és hogy vonzódóm hozzá mint nőhöz?Előre is Köszönöm szépen a válaszát!

Judit

Kedves Judit!

Az a kérdés, mi lenne a célja az érzelmei feltárásával? Kérdezi, megmondja-e, hogy vonzódik hozzá, de vajon mit vár tőle, hogy megmondja, és mire számít, mint reakcióra?

Mindkettő lehet jó választás: az érzelmei feltárása és elhallgatása is, a helyzettől függ, erre nincs általános érvényű szabály. Nagyon keveset tudok a kapcsolatukról, és arról, van-e rá esély (volt-e jele), hogy barátnője viszonozza vonzódását. Úgy gondolom, amennyiben ez a kapcsolat barátságként is értékes Önnek, azt érdemes mérlegelni, várható-e elutasítás, ha megosztja vonzódását a barátnőjével. Ha többet veszíthet, mint nyerhet, akkor érdemes magában tartania, hogy ő több a Maga számára, mint barát. De ha ez a titkolózás túl nagy feszültséget kelt Önben, és úgy érzi, ez valamiféle fal Önök között, ami miatt már barátságként sem őszinte a kapcsolat, vagy esetleg várható, hogy akár több is lehet belőle, és ennek reményében tárná fel érzéseit, akkor mondja el neki, vonzódik hozzá.

Összefoglalva, amit érdemes mérlegelnie: most hogy van ezzel a titokkal: nyomasztja-e Önt, kikívánkozik-e Önből, illetve mit nyerhet és mit veszíthet a feltárulkozással.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

364. Már a kezdetektől tudom, hogy megcsal

Elég összetett kérdéssel fordulok Önhöz.

A lényeg, hogy 33 éve élek házasságban férjemmel.
Már a kezdetektől tudom, hogy megcsal, vagy nem is tudom, mit nevezünk megcsalásnak.... bizonyítani nem tudom, de nőből vagyok, vannak jelek, amiből egy értelmes ember ezt tudja.
De az utóbbi időben teljesen hülyének néz, pedig próbáltam megbeszélni vele a dolgot. Már nem is maga a tény zavar, hanem az, hogy hazudik, sunnyog és ahogy kiteszem a lábamat itthonról, már várja az alkalmat, hogy leléphessen.

Azóta rájöttem, illetve nem biztos, de azt gondolom nem feltétlenül barátnője van, hanem részemről valamiféle szexuális aberrációt érzek a háttérben. Tudom, ez most elég furcsán hangzik, de állandó barátnője biztosan nincsen, erre nincsen ideje és azt gondolom egy nőnek a havi fél óra kevés lenne....Ismeretlen hívások, üzenetek nincsenek, sőt. Engem kér meg, hogy nézzem át a telefonját. Tehát az állandó kapcsolat kilőve. Viszont sajnos látható nyomai vannak a kielégülésére.....nem részletezem. Ön szerint mi lehet itt a baj? Azt azért elmondom, hogy én vagyok az, aki szeretett volna új dolgokat vinni a szexuális életünkbe, de folyamatosan falakba ütköztem. A férjem semmi újdonságra nem volt vevő. Ezen csodálkoztam is, mert az gondolom,ilyen újításokra a férfiak nagy többsége vevő lenne. De a férjem nem. Sőt, a szex nála sajnos kimerül néhány percben. Önző és egoista.

Lehetséges, hogy idegen nőnél nem kell strapálnia magát és ez úgy j neki? Tehát ismét az egoizmus....Csak ő...a partner sehol. S lehet, hogy az évek folyamán ezt szokta meg és engem túl "igényesnek" gondol"

Kérem, ha ideje engedi válaszoljon.
Nagyon kíváncsi vagyok, Ön mit gondol erről.

Kedves Barbara!

Tulajdonképpen mi is történt? Utal rá, hogy valami igen, látja, érzi. Férje "sunnyog" (az miben is jelenik meg pontosan?), alig várja, hogy leléphessen, ha Ön kilép az ajtón (ezt honnan lehet tudni?), és vannak jelek a kielégülésére. Hívások nincsenek, barátnőre ideje nincsen. Az a benyomásom, Ön felépített valamilyen történetet a fejében, és annyira elmerült ebben, hogy lényeges dolgokkal nem foglalkozik. Amivel inkább érdemes lenne foglalkozni, az az Önben lévő hiányérzet és sérelmek. A fókuszt tehát tegyük át férjéről Önre! 33 éve él egy házasságban, ahol azt éli meg, nem tud megbízni férjében. Hogy ennek van-e alapja, nem tudom, de az érzés Önben mindenképp megvan, és ez elég ahhoz, hogy boldogtalan legyen a házasságban. Van egy férfi Ön mellett, aki Ön szerint alig várja, hogy kilépjen az ajtón, aki "hülyének nézi". Azaz nem éli meg a szeretet, megbecsülést, hogy fontos lenne ennek az embernek. Ahogy azt sem, hogy szex terén figyelmet kapna. Az is kicseng a levélből, hogy nagyon haragszik rá ("egoista, önző"...).

Nem tudom, férjének van-e bármilyen kalandja, azt hiszem, ezt Ön sem tudja valójában. Ami biztos, az az Önök között lévő nagy távolság. Talán épp azért gyanakszik aberrációra, mert valami titkot érez a levegőben, a titok pedig az, hogy mi van a férjében: mit érez, mit gondol, Maga fontos-e számára.

Javaslom, hogy ne a nyomozás felől közelítsen, hanem azok felől az érzések felől, amikről biztosat lehet tudni: a Magáéi felől. Innen nézve tegyük fel a kérdést: hogy érzi magát ebben a kapcsolatban, mi hiányzik, mitől érezné kielégítőbbnek a kapcsolatot, tudna-e benne boldognak lenni? Például lehetne-e jobban kapcsolódni a férjéhez? Van-e olyan szál, ami még él Maguk között, ami révén lehetnek még közös jó élményeik, amiből megélheti, hogy férje nem egy titkokat hordozó idegen?

Vagy túl sok ehhez a sérelem, az indulat? Kemény szavakat ír róla, de azt hiszem, indulatai nem egy titkos, aberrált viszonyhoz fűződnek, amiről nem lehet tudni semmit (azt sem, hogy van-e), hanem kettőjük közötti valós, megtörtént élményekhez. Miért haragszik rá? Ennek valós okára kellene rájönni, és akkor kezelhetőbb lenne a helyzet, mert akkor az további kérdéseket hoz magával: megbeszélhetők-e a sérelmek, meg tudják-e egymást érteni, megbocsátani? Ha feltételezésekkel és gyanúsításokkal közelít férjéhez, abból nem lesz építő beszélgetés. Próbáljanak arról beszélni, ki hogy érzi magát a kapcsolatban, és van-e, amin változtatni szeretnének. Férje talán nyitottabb lesz, ha nem azt kérdezi, mit csinál és kivel, mikor nincsenek együtt, hanem hogy hogy érzi magát, mikor együtt vannak, és szeretné-e, ha valami másképp lenne. A lényeg, hogy megvan-e Önökben a nyitottság, ami ahhoz kell, hogy elkezdődhessen a párbeszéd.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

363. Fiam házasságkötése óta ritkultak a skypeolások

Kedves Karolina!
51 éves vagyok, van egy 30 éves fiam, aki 3 éve az USA-ban vesz részt phd képzésen. Két éve megnősült, egy román lányt vett el, akivel az angol a közös nyelvük. Közöttünk a fiammal elég szoros kapcsolat volt, késői leválással, mert évekig egyedül neveltem őt. Akkor váltam el az édesapjától, amikor a fiunk 21 éves volt. A házasságkötése óta ritkultak a skypeolások, ami egy természetes folyamat, de olyan rideg is lett érzelmileg irányomban, amit nehezen viselek.Nehezen viselem a helyzetet és szeretnék velük jó kapcsolatot, de sajnos nem adnak rá alkalmat, az itthonlétük nagy részét a lány szüleinél töltik Romániában. Ön szerint mit tehetnék? Várom válaszát köszönettel.

Vilma

Kedves Vilma!

Sejtésem szerint nehéz és fájdalmas volt fia számára a leválás, és még nem látja lehetőségét, hogyan alakíthatna ki Önnel egy újfajta, bensőséges, de a túlzott szimbiózissal nem fenyegető kapcsolatot.

Említi, hogy a válása után közeli volt a kapcsolatuk, úgy gondolom, ebben az időszakban (is) érdemes keresni a választ a mostani távolságtartó viselkedésére. Mikor írta, késői volt a leválás, mert egy darabig egyedül nevelte, azt gondoltam, gyermekkori időszakról van szó, meglepődtem, mikor odáig jutottam levelében, hogy 21 éves volt. Tulajdonképpen felnőtt.

Azt hiszem, már akkor is nehéz volt Önnek elviselni a gyermek felnőtté válásával egyébként is, természetesen együtt járó eltávolodást, de kapott néhány évet, míg nem kellett átélnie ezt a veszteséget. Az a sejtésem, talán még most sem fogadta el teljesen, hogy Ön és fia már nem úgy tartoznak össze, mint korábban, és ennek feszültsége zavarja fiát, ezért bánik ridegen Magával.

Írja, természetes, hogy a skype-olások ritkábbá váltak: ez a józan ész szava, amit egy gyakorlati változásról is. De azt is elfogadta, hogy fia másvalakihez tartozik, hogy már nem egyek, nem szoros részei egymás életének? Ahhoz, hogy újra közelebbivé váljon a kapcsolat, ezen az elengedési folyamaton kellene átmennie, azaz átélnie, hogy valaminek végérvényesen vége. Ha ez megtörténik, az érződni fog Magán anélkül, hogy bármi különösebbet tenne, és át fog alakulni a kapcsolatuk. Fogalmazhatok úgy, nemcsak fiának, Önnek is le kell válnia. Ne tőle várja az érzelmi hiányok betöltését, mert a problémáját nem az okozza, hogy fia megházasodott, és többet jár a lány szüleihez, hanem, hogy Ön egyedül maradt, hiszen gyermeke felnőtt. Keresse meg, hogy nemcsak rá támaszkodva hogyan tudná kialakítani új életét, fontos kapcsolatokkal megtölteni! Gyanítom, fia azért olyan távolságtartó, mert érzi, olyat vár tőle érzelmileg, amit ő nem tud megadni. Ha ez az elvárás megszűnik, Önök is egymásra találnak majd egy partneri, egymást szabadon engedő anya-fia kapcsolatban.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

362. A szüleim alkoholisták. Mit tegyek?

Kedves Karolina!
A szüleim alkoholisták. Ezt sokáig nem mertem magamnak sem bevallani. Már régóta távol élek tőlük, nem látom a mindennapjaikat. Vannak viszont rossz emlékeim a gyerekkoromból. Akkoriban inkább apámról tudtam, hogy szereti az italt, és az otthoni veszekedések is olyankor robbantak ki leginkább. Volt, hogy részegen tántorgott haza, és ezért sokszor szorongva vártam, hogy mi fog történni. Anyám alkoholizmusára fiatal felnőttként az akkori barátom hívta fel a figyelmemet. Állítólag a kollégái már tudták róla, hogy zugivó. Akkor kezdtem el őt megfigyelni, s sajnos sokszor találtam eldugva alkoholt a konyhaszekrényben ...

Az utóbbi időben, mikor a családommal meglátogatom őket, egyre rosszabb a helyzet. Hol az egyik, hol a másik már szinte beszélni sem bír a nap végére. Látványos lebutulás és elhanyagoltságot látok rajtuk. Közben meg fenntartjuk a minden rendben látszatot. Titokban isznak, mert tudják, hogy rossz néven vesszük.

Nagyon el vagyok keseredve. Tudom, hogy nagyon szeretik az unokáikat, és nem szeretnék elfordulni tőlük. Családunkban sosem volt divat a nyílt beszéd. 

Napok óta rágódom, hogy most már beszélnem kell velük. De nem tudom, hogyan. Ebben kérem a tanácsát. Nem szeretnék én lenni a fekete bárány, és félek a családi botránytól. Amúgy sem rózsás a viszonyunk, tényleg csak látszólag vagyunk jóban. A bátyám a közelükben él, de ő is mintha homokba dugná a fejét.

Mit tegyek? Egy nyílt beszélgetés kijózaníthatná őket? Nem tudom, mikor lesz alkalmam személyesen, nyugodt körülmények közt találkozni velük. Levélben írjam meg? Hogyan lehet az ilyesmit közölni?


Kedves Anita!

Az a kérdés, mi lenne a célja a beszélgetéssel vagy levélírással? Mit szeretne elérni? Van néhány utalás levelében, ami alapján felmerültek bennem lehetséges célok, ezekről írnám le gondolataim:

- Azt írja, „kijózanítaná” őket.

Hogy vegyék észre, alkoholisták? Vagy már rég tudják, vagy ha nem, bizonyára nem akarják észrevenni, és ez így marad akkor is, ha szemükbe mondja. Talán azt felelik majd, túloz, rosszul látja a helyzetet, nem is lát bele az életükbe, honnan tudhatná. A legkevésbé valószínű reakció, hogy ettől valamiféle „aha” élményük lesz, rájönnek, tényleg azok, és abbahagyják az ivást. Azt gondolom, önmagában a szembesítés még nem jó cél, nem érné el, amit akar, hogy valami az életükben, vagy az Önök kapcsolatában változzon.

- Lehet, hogy van Önben harag a gyermekkora, a múlt miatt, és talán nem is szándékosan, nem tudatosan, de egy kicsit bosszút is állna, hogy orruk alá dörgöli az igazságot. A harag nagyon érthető, sőt, jogos, de megjósolom, nem hozná el a várt megkönnyebbülést ez a lépés. Egy levél vagy beszélgetés után ugyanazok az emberek maradnának a szülei, mint eddig voltak: ha eddig nem néztek szembe a problémával, nem vállaltak felelősséget magukért és a gyerekeikért, ugyanez a mismásolós kommunikáció folytatódna, ami csak tovább mélyítené fájdalmát. A múlt sebeinek begyógyításában nem ők fognak segíteni, efelé egész más irányba, például egyéni terápián át vezet az út.

- Talán szeretné rávenni őket, hogy hagyják abba az ivást. Az ő döntésük, isznak-e, különösen most, hogy már felnőttek a gyerekeik, tehát nincs szó veszélyeztetésről. Ez az ő életük, amit tönkre is tehetnek. Tudom, hogy a gyermekükként ezt szörnyű végignézni, és átélni a tehetetlenséget. Hasonlóan, ahogy egy anya vagy apa elengedi a felnőtt gyermekét, magának is el kell engedni őket. Bármilyen szomorú látni a szüleit, ahogy testileg, lelkileg tönkreteszik magukat, nincs hatalma afelett, hogy ezt befolyásolja. Itt is felmerül bennem a terápia szükségessége az Ön számára, mert nehéz egyedül elfogadni, hogy nem magán múlik, elhinni, hogy nem az Ön hibája, hogy nem tudja megváltoztatni a helyzetet.

- Lehet még célja, hogy nyíltabbá tegye a kommunikációt. Azt írja, nyílt beszédet szeretne, és azt is, titokban isznak, mert tudják, maguk rossz néven veszik. Nem lehet valakit úgy nyíltságra buzdítani, hogy közben van egy határozott szándékom, milyen útra akarom őt terelni. Nyíltabbá, őszintébbé akkor válik a kapcsolat Önök között, ha megszületik Magában az elfogadás, az, hogy esendőségükkel, összetört életükkel együtt szereti őket, lemond róla, hogy megváltoztassa őket, és bár nem ért egyet az életmódjukkal, nem várja el, hogy a Maga szemüvegén lássák életüket. Ha ez megvalósul, azt érezni fogják, átmegy a gesztusokon, mondatokon, és talán ők is felengednek kicsit, őszintébbekké válnak. (Persze, csak annyira tudnak, amennyire saját magukkal azok.)

Az Ön célja a felszínen talán az, hogy megváltoztassa őket, a mélyben pedig szeretne békére lelni viszonyulásukkal, saját múltjával kapcsolatban. A kettő épp ellentétes: ha meg akarja változtatni őket, az sok frusztrációt, keserűséget hoz majd az életébe, ha elfogadja őket, az elhozza a várt békét.

Kívánom, hogy így legyen!

Üdvözlettel:

Cziglán Karolina

361. Új főnököm van, nem jövünk ki egymással

Kedves Karolina!
Négy éve új főnököm van. Sajnos három éve nem igazán jövünk ki egymással. Elmondása szerint teljesen kikészítem, mert ha hibázok mindig másban keresem az okokat, nem magamban. Ha kritizál én rögtön visszatámadok. Azt is felrótta nekem, hogy mások előtt hajlamos vagyok mártírnak beállítani magam. Előfordulhat, hogy ez valamilyen korábbi traumára utalhat nálam? Odáig fajultak a dolgok kettőnk között, hogy neurológushoz küldött. Ott nem találtak problémát.Most pszichológust kell felkeresnem, hogy feltárjuk, miért viselkedem így. Először persze tiltakoztam, de mi van, ha igaza van, és ő látja jól a helyzetet? Tud segíteni? Előre is köszönöm: Irma

Kedves Irma!

Nem derült ki leveléből, Ön mit gondol főnöke megállapításairól. Maga hogy érzi: nehéz vállalnia a felelősséget, nehéz elfogadnia, ha hibázott? Ha pszichológushoz fordul, ne a főnöke miatt tegye (persze az állás megtartása sem utolsó szempont), de a saját érdeke, hogyha valóban nehézségei vannak ezen a téren, segítséget kapjon benne. Hiszen Ön is szenved tőle, ha nem tudja kezelni, amennyiben valamit elrontott. Kérdésére felelve: nem gondolnám, hogy feltétlenül valami konkrét trauma áll ennek a hátterében, inkább az, hogy sérülékeny az önbecsülése, nem fér bele, hogy hibázhat, de attól még, hogy hibázott, megmaradhat a jó közérzet és a jó viszony önmagával. Azok szokták rosszul viselni a kritikát, akik úgy hiszik, ahhoz, hogy szerethetők legyenek, tökéletesnek kell lenniük. Azaz, ha hibáztak, már nem is lehet őket szeretni, értéktelenek. A cél egy rugalmasabb önértékelés kialakítása lenne, ami valahogy úgy szól: "alapvetően rendben vagyok, jó munkaerő és szerethető ember vagyok, és ebbe belefér, hogy néha elrontok ezt-azt". Ha így fogja érezni, nem lesz rá szükség, hogy mást hibáztasson vagy támadjon, ha kritikát kap.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

360. Feleségem rögeszméjévé vált, hogy a családom nem szereti a kisfiúnkat

Kedves Karolina!

Feleségemmel 2 éve vagyunk együtt, egy éve házasok, van egy 10 hónapos kisfiúnk, akit imádunk. A probléma a következő: A Feleségem rögeszméjévé vált, hogy a családom (édesanyám, nagyanyám...) nem szereti a kisfiúnkat, hanem csak öcsémék 2 hónappal fiatalabb kislányát. Állíthatom: ez még véletlenül sem igaz. A legkisebb jelét sem láttam soha ennek, rajonganak érte. 200 km távolra lakik édesanyám, ritkábban találkozunk. Mindennaposakká váltak a veszekedések, feleségem szerint nem állok ki ő és a fiúnk mellett ez ügyben, míg édesanyám számomra az Isten. Egy nem létező probléma van a fejében, és semmilyen eszközzel nem tudom meggyőzni őt arról, hogy ez egyszerűen nem létező gond! Azt is állítja, hogy édesanyám miatt fogunk elválni, mert megmérgezi a kapcsolatunkat ??? Elfogytak az ötleteim, sehogy sem tudom meggyőzni őt rögeszméje alaptalanságáról. Tanácsot szeretnék kérni.

Köszönettel: István


Kedves István!

Ha valami miatt, akkor nem Édesanyja miatt fognak elválni, hanem a kommunikációs gátak miatt. (Természetesen remélem, emiatt sem, csupán arra utalok ezzel, hogy ez valóban probléma lehet hosszú távon.)

Nem tudhatom, hogy milyen gesztusai vannak Édesanyjának, hogy kívülről nézve kinek van igaza, de úgy gondolom, nem is ez a fontos. Ki-ki a saját valóságában él, a saját észlelésében, és természetes, hogy ez gyakran eltér. Úgy gondolom, egy házasságban fontos, hogy az ember a másik fél valóságára is nyitott legyen. Ön nem egy bírósági tárgyalás részese, ahol azt kell eldönteni, kinél van az igazság, hanem egy kapcsolat részese, ami arról is szól, megpróbáljuk megérteni, mi játszódik le a másikban, ő hogyan éli meg a mindennapokat, számára mi mit jelent, és milyen üzenettel bír.

Úgy hiszem levele alapján, hogy felesége eléggé magányosan érezheti magát a problémájával, mert Ön eldöntötte, nem ért egyet, innentől kezdve egyetlen feladatának látja, hogy meggyőzze őt a maga igazáról. Javaslom, próbálja elengedni az igazságkeresést, mint célt, és nyitottá válni arra, mi zajlik a feleségében. Valami elbizonytalanította őt, meglehet, hogy túl érzékeny bizonyos dolgokra, még az is lehet, belelát olyasmit, ami nem egyezik azzal, ami Önben vagy Édesanyjában van. De azt lenne fontos megérteni, hogy mi okozza szorongását és mi nyugtatná meg. Azt hallom ki abból, amit felesége szavaiból tolmácsolt (hogy az Édesanyja az Isten az Ön számára), hogy nem érzi magát elég fontosnak, nem biztos benne, hogy ő, illetve az Önök kis családja az első Maga számára. Érdemes lenne arról beszélgetni, ezt miből érezné, mit tudnának tenni, hogy ezt a "mi" érzést erősítsék.

Tanácsom röviden tehát a beszélgetés egymás megértésének céljával, és azzal a kiindulóponttal, hogy mindkettőjüknek meglehet a maga igazsága. Nyilván másképp szocializálódtak, eltér a történetük, a személyiségük, hiszen Önök két külön ember. Ugyanazok az események, mondatok talán egészen mást jelent kettőjüknek. Nem kell (nem szabad!) hogy egyikük győzzön, hogy márpedig az ő valósága a jobb, igazabb. Örüljenek neki, hogy különböznek, és próbálják megkeresni az együttélésnek azt a módját, ami mindkettőjük számára otthonos.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina