Az online kérdezz-felelek szolgáltatás ingyenes. A kérdező személyes adatait bizalmasan kezelem, és semmilyen további célra nem használom fel. Ha a beérkező kérdések száma meghaladja kapacitásomat, fenntartom a jogot a köztük való szelektálásra.

2014. január 27., hétfő

342. Szeretem én magam? Sajnos nem

Kedves Karolina!
Szeretem én magam? Sajnos nem, és ennek több árulkodó jele is van! Pedig volt ez jobb is! Á dehogy! Sajnos nem, még egykor, amikor 47kg voltam, és akkor sem, amikor 55, most pedig végképp nem

Vajon amikor lefogyok (már, ha megteszem, az utóbbi 3 év nem erre utal) akkor ez változni fog?! Csalódok magamban minden nap, amikor nem úgy teljesítek az egyetemen, amihez hozzászoktam, amikor a pillanatnyi kielégülés érdekében telizabálom magam, pedig ez nem én vagyok, és mégis ezt teszem, pedig agyban tudom, hogy ez nem jó, de nem törődök vele, és kínzom magam! Hihetetlen, amit magammal művelek, és érzem, hogy ez minden csak elfogadható. De nemcsak érzem, agyban is tudom, tisztában vagyok vele, és mégse teszek semmit se. 


A „rohamaim” okaira vannak ötleteim, de mi értelme van a tudatnak/sejtésnek, ha egyszerűen képtelen vagyok fordítani a dolgokon?! 180o-os fordulatra lenne szükségem, de egyszerűen nem találom magam! Nem érzem, hogy szeretném önmagam, a testemet, vagy a lelkemet, nem is értem, hogy szerethet –e engem bárki?! Nyilván, segítek a családomnak és barátaimnak, amikor tudok, de ez természetes! Remekül elhülyülünk, és beszélgetünk, általában vidám vagyok velük, néha mindenkinek lehet szar kedve 1-2 apróság miatt. Az hogy lazának tudom mutatni magam, viccelődök, bármiről, mindenről és semmiről el tudok beszélgetni az emberekkel nem jelenti azt, hogy szerethető lennék!

Valami nagyon hiányzik belőlem, valami kis plusz, amibe bele lehetne szeretni, vagy komoly gond van. Rengeteg olyan tulajdonságom van, ami elrettenti a férfiakat, hisz túl makacs és önálló vagyok, sértő a humorom és a személyiségem, és talán még túl okos is vagyok. Bárkinek, akinek kell, segítek, akár erőmön felül is viszont piszkosul hozzászoktam az elmúlt 24évben ahhoz, hogy egyedül oldjam meg a gondjaimat, és csak a legszükségesebb esetekben támaszkodjak másra. Annyira bezárkóztam önmagamba, hogy nemcsak a külvilágot nem engedem közel, de már saját magamat se! Lehetséges ez?! Hogyan változtassak, mert az, ami most megy egyszerűen nem… ahányszor elhatározom, hogy mostantól másképp lesz, legjobb esetben is 2 nappal később minden ugyan az. Beszűkült a világ, holott sose vagyok egy helyen huzamosabb ideig! Körbetanultam és dolgoztam a fél országot és lassan már fél Európát, ki tudja hány ismerősöm van szerte a világon, és mégis bezárva, magányosnak érzem magam. Akut –e a problémám? Nem! Nehezen viselem? Igen! Tudok –e rajta változtatni? Jelenleg úgy érzem, hogy nem, maximum romlik a helyzet, amit nem akarok tovább folytatni, mert érzem, hogy ez önkínzás és nem! De nem tudom, hogy mit tegyek!

Így visszaolvasva elég zavaros lett ez a bejegyzést, ezért elnézést kérek, és nagyon szépen köszönöm a segítségét!
Anna



Kedves Anna!

Nem is olyan zavaros ez a levél, mert a sok-sok gondolatnak van egy metszéspontja: rosszul érzi magát a bőrében, valami nagy (lehetőleg hirtelen) változást szeretne, 180 fokos fordulatot, helyre zökkenni - és ez nem megy. És mivel nem megy, egyre jobban haragszik magára. Szeretném felmenteni az önvád alól: ez így nem is sikerülhet, és nemcsak azért, mert változni hosszú idő, hanem azért sem, mert hiányzik a pontos cél. A fogyás egyfajta kapaszkodó, ahogy erre Ön is rálát - már tudja, hogy nem ezen múlik. De más nem körvonalazódott, mitől is érezné jól magát. És azt gondolom, itt van a kulcs: éppen az okozza ezt a rossz közérzetet, szenvedést, hogy nem tudja még, ki maga, mi szerethető Önben, leginkább, maga mit szeret magában. Ha írhatom kicsit szakmaibban: az identitása bizonytalan. Ezért én azt gondolom, Önnek elsősorban nem változni, nem javulni, pláne nem 180 fokos fordulatot venni (na de mihez képest, és akkor hol is lenne?) kéne, hanem megismernie önmagát. Ha van rá lehetősége, szakember segítségével, de természetesen vannak más utak is, ám azt mélyen hiszem, hogy csakis mások tükrében tudjuk meglátni magunkat. Legjobb egy állandó, elfogadó, bensőséges közösség, Lehet ez akár vallási, vagy valamilyen szimpatikus tevékenység (például karitatív) köré szerveződő csoport, a lényeg az, hogy olyan hely, ami valamelyest családias, személyesebb. Nem arra gondolok, hogy majd ők megmondják, ki Ön, és miért szerethető, hanem hogy a velük való együttlétben megbarátkozik önmagával. Szépen lassan, évek alatt. Közben nyilván jönnek új ötletek, még mi segítene Önnek, hogy jobban elfogadja önmagát. Ez csak a kiindulópont.

Az evésrohamok sejtésem szerint arról szólnak, ha az embernek nincs lehetősége az önbizalmát helyrebillentenie, egyfajta instant megoldás, hogy más módon okoz jó érzést magának. Úgy tűnik, azt felismerte, hogy a jó érzés egyik lehetséges forrása a teljesítmény, és az ebből fakadó önbecsülés, ezzel csak az a probléma, hogy könnyen meginog, hiszen az ember nem teljesíthet mindig jól, és kell, hogy valamire akkor is támaszkodhasson, ha épp kudarc érte, vagy egyszerűen csak éli a "szürke" (legalábbis teljesítmény szempontjából átlagos) hétköznapokat. Talán nem véletlen, hogy a közösségeknél épp a karitatív szervezetek jutottak eszembe: egy másik forrása annak, hogy az ember jobban érezze magát a bőrében, ha úgy érzi, tud adni, hasznos mások számára, tehát az önzetlen segítés, az altruizmus.

Egy levél erejéig ismerem Önt, nem jobban, így nyilván nincs csodareceptem, de ezt a két gondolatot remélem, hasznosítani tudja: otthonos, elfogadó közeg és másoknak adás - és ha ezekből kicsit merít, és erőre kap, Önnek nyilván még sokkal jobb ötletei lesznek, hogyan haladhat tovább.


Üdvözlettel:
Cziglán Karolina

Leggyakrabban megtekintett kérdések: