Nehezen, lelkiismeret furdalással fordulok most Önhöz. Három hete született meg a kislányom és azóta sem tudtam a szülés élményét feldolgozni. Nem tudom, hogy a fájdalom, a stressz, vagy mi okozza bennem azt, hogy amikor csak a szülésem élménye szóba kerül, rögvest sírva fakadok. Probléma mentes terhesség után három nappal a kiírt időpontot követően burokrepesztés segítségével megindították a szülést. 6-8 perces fájásokkal mentünk a kórházba, de rásegítettek az orvosok, hogy a folyamat beinduljon. Első gyerekhez képest, rövid 7 órás vajúdást követően született meg az én kis Emmám. A szülés közben elakadt a pici feje, mert csak akkor derült ki, hogy a farcsontom visszafele fordul. Egy főorvos és egy szülésznő segítette átemelni a kicsim fejét ezen a csonton, egy másik doktor pedig a hasamat nyomva igyekezett kipréselni Emmát. Egy hang nélkül feküdtem és tűrttem a fájdalmat, majd mikor éreztem, hogy kijött, lenéztem és csak két kis kék lábat láttam. Sírást nem hallottam, rögtön a félelem kerytített hatalmába, hogy ezen testi hibám miatt, hogy az a csont ott visszafele hajlik, megöltem a kislányomat. Iszonyatosan hosszúnak tűnő másodpercek következtek, mikor is mondták, hogy semmi baja, felsírt rögtön, csak én nem hallottam, illetve azonnal könnyíteni is kellett rajta, hiszen a köldökzsinór a nyakán volt. Mellre tették, láttam, hogy él, mozog, sír, de nem tudtam örülni, nem jött a beharangozott katarzis, csak a félelem, hogy meggyötörtem a kisbabámat, akit kilenc hónapig gondoztam, igyekeztem a legjobbat adni neki, óvni. Féltem attól, hogy később is csak ártani fogok neki. A férjem mellettem volt végig, ha nem lett volna ott, talán jobban összetörök.
Most, hogy már itthon vagyunk, kezdem feldolgozni a traumát, de nem telik el nap, hogy ne jusson eszembe az a nap, sokan kíváncsian kérdezik milyen volt a szülés. Ha az igazat mondom el, elképednek, akik nem szültek még, megijednek. Nem akarok senkit elrettenteni, hiszen a kisbabám maga az élet csodája, de nem hiszem, hogy vágynék több gyerekre, de még a test közelségre sem.
Szeretném ha elmúlna ez a nyomasztó érzés, félek, hogy a lelki állapotom miatt a kislányom rossz jelzéseket kap tőlem. Igyekszem rá sokat mosolyogni, simogatni, beszélni hozzá, de van, hogy csak tartom a kezemben, sírok és bocsánatot kérek tőle.
Meddig tarthat el ez az érzés, mi az, ami segíthet ezt az élményt feldolgozni, vagy elfelejteni? Meddig normális, hogy még mindig ennyire felzaklatnak a történtek?
Köszönöm megtisztelő válaszát.
Laura
Kedves Laura!
Vajon hogy jutott el addig a gondolatig, hogy ártott a babájának, hogy önmagát hibáztatja? Amit együtt átéltek, az egy nehéz, próbára tévő, de közös, sikeresen záródott élmény. Egyikük sem követett el semmilyen hibát, mindketten, jobban mondva, mindhárman a párjával együtt, tette, ami a dolga, és a lehető legjobban csinálták. Ha kicsit távolabbról ránéz a történetére, talán Ön is látja, nem tehet róla, hogyan állnak a csontjai, szemben sok mindennel, ami Önön múlt: hogy vállalta ezt a babát, hordozta a terhesség alatt, hogy mindent megtett a jó szülés érdekében, és szeretettel fogadta. Igen, nem katarzissal, de ki mondta, hogy úgy kellett volna? A terhességről, anyaságról, szülésről sokszor úgy beszélünk, hogy rákenünk valamiféle hamis, rózsaszín mázat. Ilyen az is, hogy csodálatos boldogságban kellene úsznia, mikor kezébe fogja az újszülött csecsemőt. Ugyan már! A szülés fájt, fáradságos volt, még meg is volt ijedve a komplikáció miatt, miért épp katarzist kellett volna éreznie? Érezhet örömet, szorongást, fáradtságot, megkönnyebbülést, és leginkább ezek meg még sok más keverékét. És most, hogy túl van rajta, a kislányával való kapcsolat sem akkor jó, ha csupa habkönnyű boldogság. Ön szereti a lányát, örül neki, odafigyel rá. Ez éppen elég. Hogy közben szorong, jól fogja-e csinálni, teljesen természetes, hiszen most tanulja ezt. Az lenne meglepő, ha teljesen magabiztos lenne minden pillanatban.
Ami pedig a szülés elmesélését illeti: csak akkor mesélje, ha szívesen teszi, akkor viszont nyugodtan, hiszen ha a másik fél rákérdezett, ne vegye zokon, ha meg is kapja a választ. Nem minden szülés megy simán sem orvosi, sem lelki értelemben, nem azzal teszünk jót a többieknek, ha ezt a hamis képet hitetjük el velük.
Ami az utolsó kérdéseit illeti: igen, érthető, hogy felzaklatták az események, hiszen veszélyben érezte babáját. Ebből is tudhatjuk, hogy Önnel minden rendben van, hiszen már akkor is megvolt a kötődés Önök között. Különben mitől is zaklatódott volna fel? Éppen erre van szüksége Öntől a lányának, hogy ő legyen a legfontosabb a maga számára. Bocsánatot kérnie tőle nincs miért. Egyszerűen csak legyen olyan, amilyen: ha jókedve van, olyan, ha rosszkedvű, olyan, ezzel nem árt neki, a babának nincs szüksége egy mindent könnyen vevő, örökké mosolygó álanyára. Magára van szüksége.
Azt gondolom, ha később is megmarad ez az erős bűntudat, az valami másról szól, mint a visszahajló farcsontról, és ebben az esetben érdemes egy szakember segítségével utána járnia, mi állhat a bűntudat mögött. De ezzel várjon még nyugodtan, friss az élmény.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
