335. Egyre jobban kezdek eltávolodni az emberektől.

Tisztelt Karolina!

17 éves,kamasz vagyok.A problémám az,hogy nem találom a helyem,néha beteges gondolatok,álmatlanság,rémálmok,fejfájás,gyengeség kínoz.Már öngyilkosságon is gondolkoztam(elvetem a gyenge embereket,így hát kizártam a lehetőséget).Szerintem ennek köze lehet a lelki állapotomhoz.A korosztályommal,osztálytársaimmal nem jövök ki túl jól,kevés barátom van.Régen ez nem így volt,őszintén egyre jobban kezdek eltávolodni az emberektől.Régen teljesen vidám,befogadott személyiség voltam,a lányokkal sem voltak soha problémáim,sportolok és rengeteg dolgot csinálok csak,hogy elűzhessem a negatív gondolataim.(Rendes családban nőttem fel).Régen sok probléma volt velem az iskolában,mára semmi probléma nincs,új osztályom van,de úgy érzem ez a depresszív állapot felerősödik bennem és teljesen felemészt.Dohányzom és mást is fogyasztottam hogy enyhítsem "fájdalmaim" de semmi nem használ.A segítségét szeretném kérni,hogy mi lehet a baj és mit tegyek,hogy újra a régi lehessek?Magányosnak érzem magam,de ugyanakkor csak nagyon kevés ember közeledését tudom elfogadni,borzasztóan lobbanékony vagyok és nehezen tűröm az "ostobább" embereket,sokszor stresszes vagyok és percek alatt képes vagyok teljes hangulat változáson átesni.Várom válaszát,nagy szükségem lenne a segítségére.
Előre is köszönöm.
Egy kamasz

Mr Anonim

Kedves Mr Anonim!

Őszintén szólva nem fogom tudni megmondani a levél alapján, hogy mi a probléma forrása, mert csak a "végeredmény" olvasható ki, az titok maradt előttem, mi volt ennek a folyamata, mi változott meg Önben, vagy éppen Maga körül. Egy biztos: érzékeny, kritikus (jó értelemben!) személyiség lehet, aki mélyebben éli meg a kamaszkorral járó viharokat. Örülök, hogy azt írja, rendes családból származik, mert ebből feltételezem, talán nincsenek komoly konfliktusok otthon, de mégis, kevéssé derül ki számomra, milyen ez a család: jó otthon a légkör, jó hazamenni, érzi, hogy biztatják, büszkék magára? Ezek is fontosak, még akkor is, ha ez az időszak éppen a szülőktől való eltávolodás időszaka - de akkor nem ijesztő a távolodás, ha az ember biztos az otthoni bázis megrendíthetetlenségében. Ezt gondolatébresztőnek szánom: gondolja át, az otthoni viszonyokkal elégedett-e, és ha nem teljesen, vajon melyik szülővel lenne könnyebb beszélni erről. Ők látják, hogy nehéz magának? Tudnak segíteni? Előfordulhat, hogy magának kell segítenie nekik, hogy tudjanak segíteni.

Én a legfontosabbnak az emberi kapcsolatokat látom, a barátságokat. Azt írja, nincs baj az osztállyal, mégis elszigetelte magát, és magányos. Nekem ez kissé ellentmondásos, illetve hiányzik valami a képből: ha szimpatikusak, vajon miért nem barátkozik velük? A lobbanékonysága miatt? Mert nem bírja az ostobaságot? Talán lenne, aki elfogadja lobbanékonyságával együtt, és biztosan nem mindenki ostoba. Azt gondolom, a kiút arrafelé vezet, hogy feléjük nyisson, akár kissé "erőltetve" is, mármint saját magán erőt véve, hogyha épp könnyebb útnak is látszik passzivitásba burkolózni, mégis tegyen lépéseket, hogy közelebb kerüljön másokhoz. Később majd nem kell erőltetni, hiszen biztos érik pozitív tapasztalatok, és onnantól kedve is lesz keresni a rokonszenvesek társaságát. A sport jó, de nehéz úgy elűzni a negatív gondolatokat, ha az ember csak magában őrlődik. Néha ki kell szellőztetni a gondolatokat, érzéseket, ami csak emberi kapcsolatokon keresztül, beszélgetéssel működik.

Kitartást kívánok mindehhez!

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina