Tisztelt Karolina!
17 éves,kamasz vagyok.A problémám az,hogy nem találom a helyem,néha beteges gondolatok,álmatlanság,rémálmok,fejfájás,gyengeség kínoz.Már öngyilkosságon is gondolkoztam(elvetem a gyenge embereket,így hát kizártam a lehetőséget).Szerintem ennek köze lehet a lelki állapotomhoz.A korosztályommal,osztálytársaimmal nem jövök ki túl jól,kevés barátom van.Régen ez nem így volt,őszintén egyre jobban kezdek eltávolodni az emberektől.Régen teljesen vidám,befogadott személyiség voltam,a lányokkal sem voltak soha problémáim,sportolok és rengeteg dolgot csinálok csak,hogy elűzhessem a negatív gondolataim.(Rendes családban nőttem fel).Régen sok probléma volt velem az iskolában,mára semmi probléma nincs,új osztályom van,de úgy érzem ez a depresszív állapot felerősödik bennem és teljesen felemészt.Dohányzom és mást is fogyasztottam hogy enyhítsem "fájdalmaim" de semmi nem használ.A segítségét szeretném kérni,hogy mi lehet a baj és mit tegyek,hogy újra a régi lehessek?Magányosnak érzem magam,de ugyanakkor csak nagyon kevés ember közeledését tudom elfogadni,borzasztóan lobbanékony vagyok és nehezen tűröm az "ostobább" embereket,sokszor stresszes vagyok és percek alatt képes vagyok teljes hangulat változáson átesni.Várom válaszát,nagy szükségem lenne a segítségére.
Előre is köszönöm.
Egy kamasz
Mr Anonim
Kedves Mr Anonim!
Őszintén szólva nem fogom tudni megmondani a levél alapján, hogy mi a probléma forrása, mert csak a "végeredmény" olvasható ki, az titok maradt előttem, mi volt ennek a folyamata, mi változott meg Önben, vagy éppen Maga körül. Egy biztos: érzékeny, kritikus (jó értelemben!) személyiség lehet, aki mélyebben éli meg a kamaszkorral járó viharokat. Örülök, hogy azt írja, rendes családból származik, mert ebből feltételezem, talán nincsenek komoly konfliktusok otthon, de mégis, kevéssé derül ki számomra, milyen ez a család: jó otthon a légkör, jó hazamenni, érzi, hogy biztatják, büszkék magára? Ezek is fontosak, még akkor is, ha ez az időszak éppen a szülőktől való eltávolodás időszaka - de akkor nem ijesztő a távolodás, ha az ember biztos az otthoni bázis megrendíthetetlenségében. Ezt gondolatébresztőnek szánom: gondolja át, az otthoni viszonyokkal elégedett-e, és ha nem teljesen, vajon melyik szülővel lenne könnyebb beszélni erről. Ők látják, hogy nehéz magának? Tudnak segíteni? Előfordulhat, hogy magának kell segítenie nekik, hogy tudjanak segíteni.
Én a legfontosabbnak az emberi kapcsolatokat látom, a barátságokat. Azt írja, nincs baj az osztállyal, mégis elszigetelte magát, és magányos. Nekem ez kissé ellentmondásos, illetve hiányzik valami a képből: ha szimpatikusak, vajon miért nem barátkozik velük? A lobbanékonysága miatt? Mert nem bírja az ostobaságot? Talán lenne, aki elfogadja lobbanékonyságával együtt, és biztosan nem mindenki ostoba. Azt gondolom, a kiút arrafelé vezet, hogy feléjük nyisson, akár kissé "erőltetve" is, mármint saját magán erőt véve, hogyha épp könnyebb útnak is látszik passzivitásba burkolózni, mégis tegyen lépéseket, hogy közelebb kerüljön másokhoz. Később majd nem kell erőltetni, hiszen biztos érik pozitív tapasztalatok, és onnantól kedve is lesz keresni a rokonszenvesek társaságát. A sport jó, de nehéz úgy elűzni a negatív gondolatokat, ha az ember csak magában őrlődik. Néha ki kell szellőztetni a gondolatokat, érzéseket, ami csak emberi kapcsolatokon keresztül, beszélgetéssel működik.
Kitartást kívánok mindehhez!
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
2013. október 28., hétfő
2013. október 25., péntek
334. Kamaszlányom azt állítja több rossz van az életében, mint jó
Kedves Karolina!
A segítségét szeretném kérni 8.-os kamaszlányommal kapcsolatosan.Előzményként leírom, hogy nagyon vártuk, normál időre született, nem volt semmi probléma a szülésnél, mégis lassan indult be a mozgásfejlődése, jártunk tornára, úszásra. Később jött a szobatisztaság kérdése, ami 2 évünkbe telt 3-tól 5 éves koráig,mert sokáig inkább visszatartotta. Ebben az időben szakember segítségét is igénybe vettük. Értelmileg szépen fejlődött, mindig nagyon szerette a könyveket, az óvodában inkább "jó" kislány volt, de senki nem mondta, hogy gond lenne vele.
Aztán jött az általános iskola alsó tagozata, ami csupa jót hozott neki. Sikerei voltak a tanulásban, kis barátai is voltak, emellett járt táncolni, furulyázni. Ami ebben az időszakban még megvolt nála, az az ujjszopás. Aztán eljött a felső tagozat, ahol minden megváltozott. Kitalálta, hogy ő nem jár tovább táncra, mert nem érzi ott jól magát.Én is láttam, hogy nehezen alkalmazkodik idegen környezetben. Később a legjobb barátnője elpártolt tőle az osztályban, és egy másik visszahúzódóbb kislánnyal barátkozik most. Egy darabig szekálták is, mert esetlen volt, gyerekesebben gondolkodott.
Az évek folyamán nagyon hullámzó volt a hangulata, úgy érezte nem értik meg a többiek, zárkózottabbá vált. Most nyolcadikra pedig már azt mondja, hogy több rossz van az életében, mint jó, különállónak érzi magát a kortársaitól, és nincs is miért élni. Iskolán kívül van egy nagyon jó barátnője, akivel már kiskoruk óta ismerik egymást, vele érti meg legjobban magát. Mióta ilyen zárkózott lett, hiába biztattam, hogy járjon zeneiskolába, táncolni. Látom fél az újabb kudarcoktól. Nehezen alkalmazkodik új dolgokhoz, fél tőle.
Kérem írja meg, Ön mit tanácsol, hogy lehetne őt kimozdítani ebből a helyzetből. Előre is köszönöm a válaszát.
Adél
Kedves Adél!
Amit leír, annak más-más súlya lehet attól függően, hogy összességében tud-e örülni bizonyos dolgoknak a lánya. A kijelentés: "nincs miért élni" általános hangulatot jelez, vagy csak múló mélypontokat, amik között az alaphangulat azért jobb? Kamaszkorban természetesek a hangulatingadozások, az is belefér, hogy a gyermek zárkózottabb lesz, és megnyugtató, hogy azért most is van egy-két barátja, akivel, mint írja, jól megértik egymást. Ez fontos! Azonban, ha alapvetően a lehangoltság és örömtelenség jellemzi a lelkiállapotát, akkor mindenképp érdemes lenne pszichológiai segítséget igénybe venni. Nagyon ajánlanám, hogy keressenek a korosztályának megfelelő pszichodrámát, ami éppen a társas életben kicsit kevésbé taplraesetteknek sokat adhat. Én inkább ilyenfajta, azaz nem teljesítményorientált tevékenységekre helyezném a hangsúlyt, mintsem a különórák folytatására. Persze, kell sikerélmény is, de ha lánya eleve szorong, valószínűleg ezek a tevékenységek is inkább stresszt jelentenek most számára, mint örömet. Később, ha lelkileg helyre rázódik, talán újra kedvet kap hozzájuk. Az is fontos, hogy otthon mit közvetítenek felé. Nagy segítség, ha eltalálja a megfelelő középutat, amiben komolyan veszi lánya érzelmeit, nem bagatellizálja, ugyanakkor nem is ijed meg tőlük, nem tekinti úgy, hogy baj van vele. Ha a szülő úgy tekint gyermekére, mint akivel valami baj van, a gyerek is így fogja magát látni. Nincs baj, csak egy érzékeny kamaszlánya van, aki egy kis segítségre, biztatásra szorul, és legfőképp elfogadásra, hogy úgy jó, ahogy van.
Felmerült bennem, vajon mennyire kezelik nagylányként ezt a kamaszt, nem lehet-e, hogy ha nem is szándékosan, de egy kicsit a korához képest gyerekként bánnak vele? Az is lehet oka, hogy elbizonytalanodik egy fiatal, ha azt látja a szülein, megijedtek a kamaszodásától, a nővé válásától, nem engedik el könnyen. Nem tudom, ez-e a helyzet, de mindenképp érdemes őszintén megkérdezni ezt magától.
Összességében tehát elfogadás és elengedés a kulcsszó, úgy gondolom, támogassák a lányt, de csak néhány lépés távolságból, úgy mint kamaszt, ne mint gyereket.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
A segítségét szeretném kérni 8.-os kamaszlányommal kapcsolatosan.Előzményként leírom, hogy nagyon vártuk, normál időre született, nem volt semmi probléma a szülésnél, mégis lassan indult be a mozgásfejlődése, jártunk tornára, úszásra. Később jött a szobatisztaság kérdése, ami 2 évünkbe telt 3-tól 5 éves koráig,mert sokáig inkább visszatartotta. Ebben az időben szakember segítségét is igénybe vettük. Értelmileg szépen fejlődött, mindig nagyon szerette a könyveket, az óvodában inkább "jó" kislány volt, de senki nem mondta, hogy gond lenne vele.
Aztán jött az általános iskola alsó tagozata, ami csupa jót hozott neki. Sikerei voltak a tanulásban, kis barátai is voltak, emellett járt táncolni, furulyázni. Ami ebben az időszakban még megvolt nála, az az ujjszopás. Aztán eljött a felső tagozat, ahol minden megváltozott. Kitalálta, hogy ő nem jár tovább táncra, mert nem érzi ott jól magát.Én is láttam, hogy nehezen alkalmazkodik idegen környezetben. Később a legjobb barátnője elpártolt tőle az osztályban, és egy másik visszahúzódóbb kislánnyal barátkozik most. Egy darabig szekálták is, mert esetlen volt, gyerekesebben gondolkodott.
Az évek folyamán nagyon hullámzó volt a hangulata, úgy érezte nem értik meg a többiek, zárkózottabbá vált. Most nyolcadikra pedig már azt mondja, hogy több rossz van az életében, mint jó, különállónak érzi magát a kortársaitól, és nincs is miért élni. Iskolán kívül van egy nagyon jó barátnője, akivel már kiskoruk óta ismerik egymást, vele érti meg legjobban magát. Mióta ilyen zárkózott lett, hiába biztattam, hogy járjon zeneiskolába, táncolni. Látom fél az újabb kudarcoktól. Nehezen alkalmazkodik új dolgokhoz, fél tőle.
Kérem írja meg, Ön mit tanácsol, hogy lehetne őt kimozdítani ebből a helyzetből. Előre is köszönöm a válaszát.
Adél
Kedves Adél!
Amit leír, annak más-más súlya lehet attól függően, hogy összességében tud-e örülni bizonyos dolgoknak a lánya. A kijelentés: "nincs miért élni" általános hangulatot jelez, vagy csak múló mélypontokat, amik között az alaphangulat azért jobb? Kamaszkorban természetesek a hangulatingadozások, az is belefér, hogy a gyermek zárkózottabb lesz, és megnyugtató, hogy azért most is van egy-két barátja, akivel, mint írja, jól megértik egymást. Ez fontos! Azonban, ha alapvetően a lehangoltság és örömtelenség jellemzi a lelkiállapotát, akkor mindenképp érdemes lenne pszichológiai segítséget igénybe venni. Nagyon ajánlanám, hogy keressenek a korosztályának megfelelő pszichodrámát, ami éppen a társas életben kicsit kevésbé taplraesetteknek sokat adhat. Én inkább ilyenfajta, azaz nem teljesítményorientált tevékenységekre helyezném a hangsúlyt, mintsem a különórák folytatására. Persze, kell sikerélmény is, de ha lánya eleve szorong, valószínűleg ezek a tevékenységek is inkább stresszt jelentenek most számára, mint örömet. Később, ha lelkileg helyre rázódik, talán újra kedvet kap hozzájuk. Az is fontos, hogy otthon mit közvetítenek felé. Nagy segítség, ha eltalálja a megfelelő középutat, amiben komolyan veszi lánya érzelmeit, nem bagatellizálja, ugyanakkor nem is ijed meg tőlük, nem tekinti úgy, hogy baj van vele. Ha a szülő úgy tekint gyermekére, mint akivel valami baj van, a gyerek is így fogja magát látni. Nincs baj, csak egy érzékeny kamaszlánya van, aki egy kis segítségre, biztatásra szorul, és legfőképp elfogadásra, hogy úgy jó, ahogy van.
Felmerült bennem, vajon mennyire kezelik nagylányként ezt a kamaszt, nem lehet-e, hogy ha nem is szándékosan, de egy kicsit a korához képest gyerekként bánnak vele? Az is lehet oka, hogy elbizonytalanodik egy fiatal, ha azt látja a szülein, megijedtek a kamaszodásától, a nővé válásától, nem engedik el könnyen. Nem tudom, ez-e a helyzet, de mindenképp érdemes őszintén megkérdezni ezt magától.
Összességében tehát elfogadás és elengedés a kulcsszó, úgy gondolom, támogassák a lányt, de csak néhány lépés távolságból, úgy mint kamaszt, ne mint gyereket.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
2013. október 14., hétfő
333. Az én hibám, hogy mindig megbocsátok neki
Kedves Karolina!
Én egy 21 éves lány vagyok és a barátom is velem egykorú. Már féléves kapcsolatunkat ünnepeljük.Én elég érett gondolkodású lány vagyok, a barátom sajnos kevésbé. Ezzel is magyaráztam az eddigi viselkedését... " a fiúk mindig később komolyodnak meg"
De most már ,úgy vélem ,hogy nem biztos ,hogy ez itt a gond. Sajnos voltak apró vitáink,mint minden kapcsolatban vannak.Például a szabadidő elöltésén vagy a barátaink miatt , vásárlás és exbarátom miatt. De a gond ,hogy ő a dühét vagy haragját nem tudja máshogy levezetni,mint erőszakkal, akár tettlegességgel. Sokszor volt ilyenre példa, először csak vázát tört össze , tárgyakat vágott a falhoz , dobta ki a dolgaimat az ablakhoz , de később eltüntette a mobilomat és a kulcsomat , kizárt a lakásból,ahol lakom és sajnos ütött is meg és lökött is fel. Segítséghez már többször fordultam barátokhoz , akik a szakítás mellett támogattak persze.
Én egy 21 éves lány vagyok és a barátom is velem egykorú. Már féléves kapcsolatunkat ünnepeljük.Én elég érett gondolkodású lány vagyok, a barátom sajnos kevésbé. Ezzel is magyaráztam az eddigi viselkedését... " a fiúk mindig később komolyodnak meg"
De most már ,úgy vélem ,hogy nem biztos ,hogy ez itt a gond. Sajnos voltak apró vitáink,mint minden kapcsolatban vannak.Például a szabadidő elöltésén vagy a barátaink miatt , vásárlás és exbarátom miatt. De a gond ,hogy ő a dühét vagy haragját nem tudja máshogy levezetni,mint erőszakkal, akár tettlegességgel. Sokszor volt ilyenre példa, először csak vázát tört össze , tárgyakat vágott a falhoz , dobta ki a dolgaimat az ablakhoz , de később eltüntette a mobilomat és a kulcsomat , kizárt a lakásból,ahol lakom és sajnos ütött is meg és lökött is fel. Segítséghez már többször fordultam barátokhoz , akik a szakítás mellett támogattak persze.
Az én saját hibám ,hogy mindent megbocsátok neki , mikor másnap újra és újra felkeres , szinte zaklat , hogy " megbánta és ez volt az utolsó " -sok esélyt adtam már neki. A gond,hogy be sem látja ,hogy milyen súlya van annak amit tesz és csak nevet rajta és letagadja. Kértem ,hogy forduljon orvoshoz segítségért, de nem hiszem,hogy megérti,hogy az agressziója nem normális. Ebben kérem a segítségét , adjon tanácsot ,hogy miként tudnék rajta segíteni vagy megértetni vele ,hogy a dühének nem a legjobb levezetése az ütés.
Előre is köszönöm a válaszát
Tisztelettel : Eszter
Kedves Eszter!
Abba most nem is mennék bele, hogy amit leírt, az a bántalmazó kapcsolatok jellegzetes dinamikája, a fokozatosan durvuló agresszió, mely a megbánás-könyörgés szakaszokkal váltakozik. És hogy kialakul egy mintázat, a másik fél minden alkalommal azt elhiszi, többé nem fordul elő, hiszen annyira hiteles a megbánás (persze, hogy hiteles, hiszen abban a pillanatban őszintén is gondolja az illető).
De inkább tágabb kontextusba helyezném a kérdést, túl a bántalmazáson: általánosságban is azt gondolom, nem érdemes arra építeni egy párkapcsolatot, hogy a másik majd megváltozik. Sem bántalmazás kapcsán, sem ha abban reménykedünk, majd kevésbé lesz lusta, majd többet kedveskedik, majd egy kicsit társaságibb lesz, majd nem lesz olyan csapodár stb. És úgy már egészen megfelelne, hiszen egyébként annyi jó tulajdonsága van, 85%-ban már most is remek ember. Ez egy alaptévedés, aminek talaján sok-sok kapcsolat megy tönkre. Ennek igazán tragikus változata, mikor valaki azt hiszi, majd ha megszületik a gyerek, megváltozik a párja. Azaz szül vagy nemz egy gyereket valakinek, akit nem tart alkalmas szülőnek. Arra gondolva, hogy a jövőben más lesz az illető. Miért lenne más? Ő az az ember, akit most lát. Csak kicsit, lassan lehet változni, és nem feltétlenül abba az irányba, ahogy az ember párja kívánná.
Röviden: akkor legyünk valakivel együtt, ha a jelenbeli, valódi énje tetszik, megfelel nekünk, ne akkor, ha el tudnánk képzelni másmilyennek, és az már tetszene. Általánosan fogalmaztam, de gondolom érti, hogyan vonatkozik ez Önre is.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
Tisztelettel : Eszter
Kedves Eszter!
Abba most nem is mennék bele, hogy amit leírt, az a bántalmazó kapcsolatok jellegzetes dinamikája, a fokozatosan durvuló agresszió, mely a megbánás-könyörgés szakaszokkal váltakozik. És hogy kialakul egy mintázat, a másik fél minden alkalommal azt elhiszi, többé nem fordul elő, hiszen annyira hiteles a megbánás (persze, hogy hiteles, hiszen abban a pillanatban őszintén is gondolja az illető).
De inkább tágabb kontextusba helyezném a kérdést, túl a bántalmazáson: általánosságban is azt gondolom, nem érdemes arra építeni egy párkapcsolatot, hogy a másik majd megváltozik. Sem bántalmazás kapcsán, sem ha abban reménykedünk, majd kevésbé lesz lusta, majd többet kedveskedik, majd egy kicsit társaságibb lesz, majd nem lesz olyan csapodár stb. És úgy már egészen megfelelne, hiszen egyébként annyi jó tulajdonsága van, 85%-ban már most is remek ember. Ez egy alaptévedés, aminek talaján sok-sok kapcsolat megy tönkre. Ennek igazán tragikus változata, mikor valaki azt hiszi, majd ha megszületik a gyerek, megváltozik a párja. Azaz szül vagy nemz egy gyereket valakinek, akit nem tart alkalmas szülőnek. Arra gondolva, hogy a jövőben más lesz az illető. Miért lenne más? Ő az az ember, akit most lát. Csak kicsit, lassan lehet változni, és nem feltétlenül abba az irányba, ahogy az ember párja kívánná.
Röviden: akkor legyünk valakivel együtt, ha a jelenbeli, valódi énje tetszik, megfelel nekünk, ne akkor, ha el tudnánk képzelni másmilyennek, és az már tetszene. Általánosan fogalmaztam, de gondolom érti, hogyan vonatkozik ez Önre is.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
2013. október 5., szombat
332. Párom még nem akar gyermeket vállalni de nekem már minden vágyam az
Tisztelt Karolina!
Én egy 22 éves lány vagyok,aki mindig komolyan gondolkodott az élettel kapcsolatban. Nem voltam kicsapongó természetű. Az átlagnál érettebbnek érzem magam,ugyanakkor van egy dolog,ami emészt. Mindig is úgy éreztem,az anyaság az én hivatásom,fiatal anya szerettem volna lenni. Több mint egy éve erősen,mindennél jobban vágyom erre a szerepre.Sokat elemezgettem magamban,miért is szeretném ennyire,ne talán valami lelki gondom lehet,amivel ezt szeretném-e pótolni,de hosszú vágyakozásom közepette rájöttem,bármit teszek,hogy elfeledjem ezt az érzést,annál jobban érzem. Ha csak rá gondolok,szinte valóságosnak érzem a gyermekemet,aki még csak az álmaimban létezik. Mindennapi teendőim között nincs olyan dolog,amiről eszembe ne jutna,s ha meglátok kismamákat és gyerekeiket,örömmel és fájdalommal vegyes érzés uralkodik el rajtam.Nincs nap,hogy ne gondolnék még meg nem született kisbabámra.
Meg tudná kérem válaszolni,hogy ez az érzés természetes,valóban megérhettem az anyaságra lelkileg is?Mit tegyek,ha párom még nem akar gyermeket vállalni és nekem már minden vágyam az? Kicsit vannak félelmeim is,mivel előzőleg nem sikerült több hónapig.
Kérem segítsen,előre is nagyon szépen köszönöm válaszát,további szép napot kívánok Önnek!
Tisztelettel: Ilona
Kedves Ilona!
Csak manapság számít korainak, hogy valaki 22 évesen anya legyen, igaz, változott az élet, és a többség valóban nem érett még 22 évesen a gyermekvállalásra. Biztosan sok oka van ennek, az egyik kézenfekvő, hogy sokkal többféle életpálya közül választhatunk, végtelen lehetőségek közül alakíthatjuk ki, kivé válunk, miről fog szólni az életünk, így érthető, hogy az identitás kialakítása időigényesebb feladat, mintha egyfajta utat látnánk magunk előtt. De persze nagy a különbség, ki mikorra érik meg. Annak alapján, hogy 22 éves, nem mondanám, hogy nem lehet valós vágy a gyermekvállalás (bár muszáj hozzátennem, létezik a "korai zárás" nevű jelenség, ami épp arról szól, kellő próbálkozás nélkül köteleződik el az ember. Nincs eléggé megdolgozva a választás, és később ébredhet rá, ez nem is az ő útja.)
Ami nekem feltűnő a levélből, hogy a gyerek kérdésen kívül valahogy nem jelenik meg kellő súllyal semmi más. És ezért javaslom, mégis legyen óvatos! Vágyik gyerekre, örülne, ha már babázhatna, ez rendben van. De ez a mostani kapcsolat milyen, hogyan változik, mi jó benne, hol tart stb.? Ezek költői kérdések, nem várok választ, csupán arra utalok, hogy mintha elsikkadna az az ember, akivel együtt vannak, és a kapcsolatuk fejlődése, mintha nem kettőjükre lenne szabva a gyermek utáni vágy, nem a kapcsolatuk érett volna meg rá, hanem az lenne a helyzet, hogy Ön gyermeket szeretne, és -elnézést, hogy így mondom-, a párja eszköz ehhez. Nem személyre, élethelyzetre, kapcsolatra szabott a vágya. És nekem ez arra utal, hogy mégis valami másról szól ez, főleg, hogy ennyire elhalványul emellett minden más az életében. Tévedhetek, hiszen nem ismerem Önt, de ennyi alapján az az érzésem, mintha, ahogy érzésem szerint Önben is megfogalmazódott ez, valamit pótolni akarna a gyermekkel. Az a kérdés, a többi dolog helyén van-e az életében. Van-e, ami érdekli, foglalkoztatja, egyéb célok? Fontos emberi kapcsolatok? És persze nem utolsó sorban: feldolgozta-e a volt párkapcsolatot, azt, hogy vége lett, és azt az élményt, hogy nem fogant meg a gyermek? Vajon nem azért érdekli ennyire a kérdés, mert szeretne megnyugodni, hogy teherbe tud esni?
Mivel keveset tudok Önről, pontos képem nem lehet arról, miről szól az Ön életében ez a téma, csupán annyit tanácsolhatok, a gyermekvállalás előtt járjon ennek utána, akár szakember segítségével, önismereti céllal.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
Én egy 22 éves lány vagyok,aki mindig komolyan gondolkodott az élettel kapcsolatban. Nem voltam kicsapongó természetű. Az átlagnál érettebbnek érzem magam,ugyanakkor van egy dolog,ami emészt. Mindig is úgy éreztem,az anyaság az én hivatásom,fiatal anya szerettem volna lenni. Több mint egy éve erősen,mindennél jobban vágyom erre a szerepre.Sokat elemezgettem magamban,miért is szeretném ennyire,ne talán valami lelki gondom lehet,amivel ezt szeretném-e pótolni,de hosszú vágyakozásom közepette rájöttem,bármit teszek,hogy elfeledjem ezt az érzést,annál jobban érzem. Ha csak rá gondolok,szinte valóságosnak érzem a gyermekemet,aki még csak az álmaimban létezik. Mindennapi teendőim között nincs olyan dolog,amiről eszembe ne jutna,s ha meglátok kismamákat és gyerekeiket,örömmel és fájdalommal vegyes érzés uralkodik el rajtam.Nincs nap,hogy ne gondolnék még meg nem született kisbabámra.
Egészséges családban nőttem fel szerető szülők gyermekeként. Egy éve még,az előző párkapcsolatomban eldöntöttük az akkori párommal,hogy belekezdünk, mivel kapcsolatunk már évek óta tartott,s azt gondoltuk, megéri belevágni.7 hónapot próbálkoztunk sikertelenül aztán akkor véget is ért a kapcsolatunk sok év után, és ez után a reménnyel és várakozással teli időszak után.
Igazából sose működött a kapcsolatunk, hiba volt tervezni, de így utólag hálás vagyok hogy nem jött össze a baba.Viszont már akkor is akartam és ez az érzés nem múlt, sőt felerősödött az eddig is erősnél jobban.
Most van egy friss,3 hónapos kapcsolatom,ami eddig nagyon harmonikusnak tűnik,sok közös dolog van bennünk, komolyan gondoljuk és hosszú távra, s még ezekről a dolgokról is beszélgettünk,a párom is szeretne gyermeket,a gond viszont az,hogy nem mostanság,ami friss kapcsolatnál érthető is,viszont én félek,mi van ha csak hosszú idő után szeretne gyermeket vállalni.
Én már készen érzem magam az anyaságra,s ő még nem érzi magát készen.Nem akarom elijeszteni magamtól ilyen korai vallomással,de nagyon félek,hogy ő még jó darabig nem lesz készen.Sógornőm 24 hetes terhes,nagyon várom a babát,hogy megszülessen,nagyon fogom őt szeretni.Kicsit kárpótol a sajátomért de a vágyakozásom így sem szűnik.Titkon abban reménykedem,párom kedvet kap ezáltal az apasághoz.
Nagyjából felvázoltam Önnek a történetem.
Nagyjából felvázoltam Önnek a történetem.
Meg tudná kérem válaszolni,hogy ez az érzés természetes,valóban megérhettem az anyaságra lelkileg is?Mit tegyek,ha párom még nem akar gyermeket vállalni és nekem már minden vágyam az? Kicsit vannak félelmeim is,mivel előzőleg nem sikerült több hónapig.
Kérem segítsen,előre is nagyon szépen köszönöm válaszát,további szép napot kívánok Önnek!
Tisztelettel: Ilona
Kedves Ilona!
Csak manapság számít korainak, hogy valaki 22 évesen anya legyen, igaz, változott az élet, és a többség valóban nem érett még 22 évesen a gyermekvállalásra. Biztosan sok oka van ennek, az egyik kézenfekvő, hogy sokkal többféle életpálya közül választhatunk, végtelen lehetőségek közül alakíthatjuk ki, kivé válunk, miről fog szólni az életünk, így érthető, hogy az identitás kialakítása időigényesebb feladat, mintha egyfajta utat látnánk magunk előtt. De persze nagy a különbség, ki mikorra érik meg. Annak alapján, hogy 22 éves, nem mondanám, hogy nem lehet valós vágy a gyermekvállalás (bár muszáj hozzátennem, létezik a "korai zárás" nevű jelenség, ami épp arról szól, kellő próbálkozás nélkül köteleződik el az ember. Nincs eléggé megdolgozva a választás, és később ébredhet rá, ez nem is az ő útja.)
Ami nekem feltűnő a levélből, hogy a gyerek kérdésen kívül valahogy nem jelenik meg kellő súllyal semmi más. És ezért javaslom, mégis legyen óvatos! Vágyik gyerekre, örülne, ha már babázhatna, ez rendben van. De ez a mostani kapcsolat milyen, hogyan változik, mi jó benne, hol tart stb.? Ezek költői kérdések, nem várok választ, csupán arra utalok, hogy mintha elsikkadna az az ember, akivel együtt vannak, és a kapcsolatuk fejlődése, mintha nem kettőjükre lenne szabva a gyermek utáni vágy, nem a kapcsolatuk érett volna meg rá, hanem az lenne a helyzet, hogy Ön gyermeket szeretne, és -elnézést, hogy így mondom-, a párja eszköz ehhez. Nem személyre, élethelyzetre, kapcsolatra szabott a vágya. És nekem ez arra utal, hogy mégis valami másról szól ez, főleg, hogy ennyire elhalványul emellett minden más az életében. Tévedhetek, hiszen nem ismerem Önt, de ennyi alapján az az érzésem, mintha, ahogy érzésem szerint Önben is megfogalmazódott ez, valamit pótolni akarna a gyermekkel. Az a kérdés, a többi dolog helyén van-e az életében. Van-e, ami érdekli, foglalkoztatja, egyéb célok? Fontos emberi kapcsolatok? És persze nem utolsó sorban: feldolgozta-e a volt párkapcsolatot, azt, hogy vége lett, és azt az élményt, hogy nem fogant meg a gyermek? Vajon nem azért érdekli ennyire a kérdés, mert szeretne megnyugodni, hogy teherbe tud esni?
Mivel keveset tudok Önről, pontos képem nem lehet arról, miről szól az Ön életében ez a téma, csupán annyit tanácsolhatok, a gyermekvállalás előtt járjon ennek utána, akár szakember segítségével, önismereti céllal.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)