331. Más is mondta hogy hagyjam el...mégsem tudom mit tegyek?

Kedves Karolina! Segítséget kérnék, illetve tanácsot.

Közel egy éve vesztettem el súlyosan beteg Gyermekemet. Nagyon nehezen dolgozom fel, és iszonyatosan hiányzik. Nincs pillanat, hogy ne gondoljak Rá és ne érezzek végtelen fájdalmat.
Senkit nem hibáztatok érte, sem orvost sem magunkat.

Eddig sem volt rózsás a kapcsolatunk a férjemmel, de utána a poklokat járta meg a kapcsolat.
Folyamatos veszekedések sorozata következett teljes mértékben elhidegültünk egymástól.
Ő váltig állítja, hogy szeret, mindenáron ragaszkodik hozzám...én nem. Nem vágyom az érintésére, a jelenlétére és egyáltalán semmire ami vele kapcsolatos.

Több dolgot megpróbáltunk már. Meghitt romantikus estét (ami nekem egy szenvedés volt), nyaralást a gyerekek nélkül (alig vártam, hogy vége legyen).

A gyermekeimmel (két iskolás korú kislányom van) nagyon jól érzem magam, ha együtt vagyunk teljesnek érzem magam, viszont ha már négyesben kell lennünk borsódzik a hátam.

Nincs alapvetően a férjemmel gond, nem kocsmázik, nem herdálja a pénzt, talán kicsit indulatosabb, de ez érthető. Viszont nagyon uralkodó típus. Talán nem csalt meg soha, talán soha nem volt rajtamkívül más kapcsolata, de én soha nem nyomoztam ez után.

Ő váltig állítja hogy van valakim, ezért nem kívánom őt. Nincs más rajta kívül férfi az életemben, de ezt neki hiába mondom. Azt mondta várjunk egy kicsit hátha azért vagyok ennyire elutasító, mert megvisel a gyász....

Tudja, bevallom őszintén én az utóbbi időben nagyon megváltoztam. Hol jobb a hangulatom hol rosszabb. Ez változik egyik pillanatról a másikra. Sokat sírok és legalább annyit nevetek. Alapvetően ez utóbbi jellemzi a hangulatom, de 15 éves házasságunk alatt soha nem éreztem ennyire nőnek magam mint mostanában,de csak akkor, hogy ha ő nincs mellettem, előtte szégyellem hogy egyáltalán vagyok (ha érti mire gondolok). Ha velem van, kicsinek és butának érzem magam.
én mindig azt kérdezem, hogy és ha nem így van akkor...?

A gyerekek is látják, hogy szenvedek, más is mondta hogy hagyjam el...mégsem tudom mit tegyek?
valóban várjak még? valóban azért nem szeretem, mert még erősebb a gyász?
Köszönöm hogy elolvasta levelem:
Gabriella


Kedves Gabriella!

Fogadja őszinte részvétem!
Kevesebb, mint egy éve vesztette el gyermekét: bár fájdalomból sok, de ahhoz, hogy feldolgozza a gyászt, és megtanuljon együtt élni a veszteséggel, kevés. Még ha tökéletes is lett volna kapcsolata férjével, akkor is próbára tenné ez az időszak. Ez most valóban próbatétel a kapcsolatuk szempontjából, amit nem érzek lezártnak, azaz nem gondolnám, hogy váljon, mert elhidegültek, de azt valóban gondolom, hogy ebben a pillanatban nincsenek jó úton a megoldás felé. A romantikus vacsora és a nyaralás jó ötlet lenne egész más élethelyzetben: ha nagyjából minden rendben lenne, csak kissé eltávolodtak volna egymástól, és csak fel kellene éleszteni a szikrát. Önök most krízishelyzetben vannak, gyászidőszakban, melyben egymásban tudnának támaszra lelni, ha megtalálnák az utat egymáshoz. Csak a férje van ugyanabban a helyzetben, mint Ön, és csak Ön van ugyanabban a helyzetben, mint ő. Persze, egyikük anya, másikuk apa, és két különböző személyiség, de talán érti, mire gondolok. Nem csoda, hogy tele van indulattal, és borzasztóan érzi magát a társaságában, ha nem érzi, hogy társak lennének ebben a gyászban. Azt javaslom, keressenek fel egy tapasztalt párterapeutát, és adjanak esélyt annak, hogy megtalálják az utat egymáshoz! (A tapasztalatot azért hangsúlyozom, mert meglehet, már jártak is valakinél, és talán éppen párterápiás feladat volt a romantikus vacsora... Ha így is történt, ne adják fel.) Ne várja magától, hogy rögtön pozitív érzései legyenek férjével szemben, ebben a pillanatban talán Önök ketten vannak a legtávolabb egymástól a Földön, hiszen Maguk között tornyosodik a közös gyermek halálának fájdalma, amiben még nem találtak egymásra. Ha sikerül beengedni egymást erre a területre, akkor fognak változni érzései, és akkor talán Önök lesznek a legközelebb egymáshoz.

Üdvözlettel:
Cziglán Karolina