20 éves lány vagyok és 24 hetes kismama!
Az hogy egy gyermeket hordok a szívem alatt a legnagyobb boldogság ami velem történhetett de én mégis boldogtalan vagyok és úgy érzem már depresziós is!
Tüneteim háterében biztos közre játszik a terhességgel való rosszullétek de ez valahogy más!
Egyedül maradt anyuka leszek Tavaly junius 6. án utaztam ki Angliába volt páromhoz Jól indult minden boldog voltam míg nem kiderült szeptemberben hogy gyermeket várok!
Akkor változott meg minden...párom nem vállalta a gyermeket sőt mivel ott kint még nem rendelkeztem papirokkal Tb-ém sem volt haza küldött abortuszra..nem volt nehéz a döntésem hogy ha haza jövök akkor nem vállalkozok erre a szörnyűségre ha egyedül hát egyedül de felnevelem a gyermekem!
Egyedül maradt anyuka leszek Tavaly junius 6. án utaztam ki Angliába volt páromhoz Jól indult minden boldog voltam míg nem kiderült szeptemberben hogy gyermeket várok!
Akkor változott meg minden...párom nem vállalta a gyermeket sőt mivel ott kint még nem rendelkeztem papirokkal Tb-ém sem volt haza küldött abortuszra..nem volt nehéz a döntésem hogy ha haza jövök akkor nem vállalkozok erre a szörnyűségre ha egyedül hát egyedül de felnevelem a gyermekem!
Volt párom eleinte beszélt velem bár ha valami rossz történt vele azért engem hibáztatott mert ideges amiért nem vetetem el a gyereket és én felelőtlenül hoztam a döntést az ö bele egyezése nélkül...Elég sok problémába ütköztünk de már december eleje óta nem tartom vele a kapcsolatot!
Minden szeretet ki ölt belöllem a viselkedésével ö egy 30 éves férfi akinem már van egy 8 éves fia akit ugyanigy elhagyott és messzire menekült a "gond" elől.
Most hogy már egyre nagyobbak vagyunk és változik rajtam-körülöttem minden egyre nehezebben viselem el az egyedül létet (a családom természetesen mellettem van és mindenki nagyon örül a jövevénynek) Nagyon rossz a közérzetem étvágytalan vagyok néha tehetetlennek érzem magam kicsit talán félek az anyaságtól is!
pedig kezdönek nem mondhatom magam 7 unokatesóm van és szinte mindegyikre vigyáztam 9 éves Downszindromás unokaöcsémnek szinte én vagyok a második anyukája, de ez mégis más rájöttem hogy egyedül leszek és nem lesz apukája rossz döntést nem hoztam hogy megtartottam a babát ebben az egyben vagyok csak biztos!
Kedves Levélíró!
Talán furcsa, amit mondok, de a legjobbat azzal teszi magának, ha elfogadja rossz érzéseit (is), és nem hibáztatja magát, amiért nem felhőtlenül boldog minden pillanatban. Ön most lélektani értelemben gyászol, hiszen nem ezt várta párjáról, el kell gyászolnia a veszteséget, elengedni őt. Elfogadás alatt azonban nem beletörődést értek, csak azt, hogy ne várja el magától, ezt a nehéz helyzetet rózsaszín ködben töltse! Egyébként, bár keveset beszélnek erről (úgy tűnik, ez tabutéma), a legtöbb nőben megfogalmazódik a kérdés, sőt kétely, képes lesz-e mindazt végig csinálni, ami az anyasággal jár, tud-e eleget adni gyermekének, elég jó anya lesz-e, és közben tudja-e ő is jól érezni magát. Minden aggodalom, rossz érzés normális, nem azt jelenti, hogy Önnel lenne bármi gond. Természetesen ettől még tenni lehet és kell azért, hogy minél jobban érezze magát. Javaslom, hogy várandósságát és az első fél-egy évet kísérje végig szakember. A legjobb persze az lenne, ha ez pszichológust is jelentene, de egy pszichiáterrel mindenképp konzultáljon arról, hogy Ön által már majdnem depressziónak érzett állapot az-e, és ha igen, szedhető-e valamilyen gyógyszer (amennyiben szükség van rá) terhesség alatt.
Mint tudja is, komoly feladatra vállalkozott azzal, hogy egyedül vállalta a gyermeket, mégis olyan út elején áll, ami nehézségeivel együtt is lehet szép és sikeres. Azt javaslom, tudatosan készüljön azokra a pillanatokra, amikben úgy érzi, leginkább hiányként élhetné meg, hogy nincs Maga mellett a gyermeke apja, és képzelje el, hogyan teheti majd biztonságossá, meghitté. Például, hogy kit szeretne maga mellett a szülésnél. Az utána következő időszakban is jó, ha van olyan barátnő vagy rokon, akivel rendszeresen találkoznak, nemcsak azért, hogy gyakorlati dolgokban segítsenek, hanem hogy érezze, vannak Ön mellett. És nagyszerű, hogy a családja támogatja! Vegye is igénybe a támogatást, ez akkor is jól jönne, ha ketten vállalták volna a gyermeket.
És azt se felejtse el, attól, hogy most nincs párja, ez nem kell, hogy így maradjon. Ha már megszokta az anyasággal járó teendőket, bizonyára újra nyitottá válik majd a férfiak felé is.
Ön hozott egy bátor, erős emberre valló döntést, felelősséget vállalt a gyermekéért. Ennek tudata adjon erőt Önnek később is a nehéz pillanatokban!
Nyugodt várandósságot kívánva:
Cziglán Karolina
