Kisfiam 3 éves most,két hete kitalálta hogy odaadjuk a cumit a Mikulásnak. Megjegyzem egy időben szokott be az oviba is. amióta nincs cumija a délutáni alvások mennek, az óvodában is ,de azóta nincs olyan éjszaka hogy ne ébredne fel,és szó szerint düh roham van fél óráig,rugdos és üvölt hogy hagyjuk békén, utána ha kifárad alszik tovább. A roham közben nincs ébren,de minket okol valamiért,és hemmét keresi. Hemme csecsemő korában az első úgymond szava volt, szerintem ez a cumit jelenti, mert mióta nincs cumi ezt mondja sírás közben. Mit tegyek, adjam éjszakára vissza cumit? Kérdezzük hogy mi a baj,de reggel nem emlékszik semmire,és nincs semmi baja sem.
nem tudom mi lenne a legjobb megoldás. köszönettel:Ildikó
Kedves Ildikó!
Igen, ajánlják fel a cumit (nem biztos, hogy félig alvó-dühöngő állapotában el tudja fogadni, de próbálják meg. Ha pedig már este elfogadja, az a legjobb, akkor talán el is marad a dühroham.). Az éjszakai felébredés során, aki ott van vele, jelezze jelenlétét (simogassa meg a hátát, ha szereti a kisfiú az éneklést, énekelhetnek is, ha nem rúgja ki magát, ringassák). Nem baj, ha nem sikerül megnyugtatni, sokkal fontosabb célnak tartom, hogy maguk legyenek nyugodtak, ezt előbb-utóbb meg fogja érezni a kisfiú. Nem az a jó "megnyugtatás", ha egymás után mindent megpróbál bevetni a szülő, kétségbeesetten bedobva mindent a repertoárból, és egyre idegesebb, hogy még mindig nem nyugodt a gyerek, hanem ha bírja a gyerek feszültségét, és ha sikerül ráérezni, mivel segíthet neki, akkor segít (ha nem, akkor "csak" vele van).
Vajon nincs valami túlzott megfelelési szándék az óvodai beszokással egy időben való cumilerakás mögött? Hallott valamit esetleg róla a fia, hogy a nagyfiúk nem cumiznak, és az óvodában kinevetik majd emiatt? Ez csak ötletelés, vajon miért kellett a Mikulásnak odaadni a cumit. Ennek is utánajárhatnának, hátha sikerül neki segíteni, eloszlatva félelmeit.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
2012. december 26., szerda
2012. december 17., hétfő
291. Nem szeretném a hátralevő életemet robotként leélni
Gyerekkorom óta kicsit különc ember voltam, sok mindent máshogy éltem meg, és máshogy tettem, mint a többiek. Voltak emberek, akik elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Sajnos ezt akkoriban máshogy fogtam fel. Az állandó szorongás és álarc-viselés oda jutatott, hogy 21 éves koromban rákaptam a fűre. Fél év után már napi szinten szívtam, reggeltől estig. Úgy éltem a mindennapjaimat, és senki nem tudott róla. Aztán egyre kevesebbet jártam emberek közé, csak a fű, videojátékok, és a saját belső világom. A hedonizmus teljes spektrumát végigcsináltam, amit egyedül el lehet érni. Instant örömök. És élveztem, nem zavart senki és semmi. Ez tartott kb. 8 évig. Az utolsó 3 évben már fű+alkohol, minden este úgy estem be az ágyba, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. És mindezt egyedül.
Most 30 éves vagyok. Ez év márciusában elegem lett, abbahagytam mindent, sportolni kezdtem, emberek közé jártam. Április végén már egész jól éreztem magam (a körülményekhez képest), egyre jobban élveztem az életet. A hónap végén megint elszívtam egy füves cigit. Másnap reggel összeomlott minden, ami azóta is tart. Végképp nem tudok koncentrálni, lassú a gondolkodásom, alap dolgokra nem emlékszem, nincsenek érzéseim, nem sírok, nincs bűntudatom, nem érdekel senki és semmi. Mindenkivel megszakadt a kapcsolatom, akivel azelőtt napi szinten kommunikáltam (még a füves éveim alatt is). Nem hívom, nem keresem őket, és már ők sem engem. És a legszörnyűbb, hogy nem is érzem a hiányukat. Ha alkoholt fogyasztok, 2 korty után már végképp nem fog az agyam. Nem tudom, ki vagyok, nem látom a jövőt, és napról napra több emlék tűnik el a fejemből. Ha emberek közé megyek (nagyon ritkán), egyik pillanatban hiperaktív vagyok, túl sokat beszélek, nevetek, aztán úgy érzem, mintha egy idegen ember lennék, akit külső szemmel figyelek én is. Voltam pszichiáternél, kaptam gyógyszert, amit azóta is szedek, de azt tapasztalom, hogy a gyógyszerek miatt még kevésbé tudok reálisan gondolkodni.
Nem tudom magamnak megbocsájtani, hogy ezt tettem magammal. Fura ember voltam, de az emberek elfogadtak, normális életet éltem, most meg itt tartok. Nincsenek öngyilkos gondolataim, de félek, hogy egyszer bekattanok, és ilyesmire vetemedek.
Ön szerint változhat még ez az állapot? Ha ezek után teljes absztinenciát tartok, és megpróbálom rendbe tenni a személyiségszerkezetemet (szakember segítségével), visszatérnek még valaha az érzéseim? Nem szeretném a hátralevő életemet robotként leélni. Nem beszélve arról, hogy 30 éves koromra olyan állapotban vagyok fizikailag mint egy 80 éves ember…
Köszönöm. Zoltán
Kedves Zoltán!
Levelét olvasva egyetlen szó villog előttem: közösség. Közösség alatt olyan támogató közeget értek, akik hasonlón mentek át, mint Ön. Biztos van valami oka, ha eddig nem keresett meg ilyen, de javaslom, bírálja felül ezt az okot, bármi is legyen az, mert enélkül, ha nem is szívesen írom, hogy nem megy, de sokkal nehezebb lesz megőrizni a változást, és megtalálnia magát "új" életében. Sokat megtett, nagy dolog a saját elhatározás és a szakember segítsége is jó, de az a tapasztalat, függőség esetén rengeteget tud segíteni a sorstársak közössége. Éppen azokra a kérdésekre tud választ adni, amik most Önt foglalkoztatják. (Hogyan tegye helyre azokat az éveket, amikről ma úgy látja, elvesztegette? Mikor jön vissza az örömérzet?) Egészen más, ha erre elméleti választ kap egy szakembertől (bár az is lehet segítség), és más, ha ott áll Maga előtt valaki, aki túljutott ezen a fázison, és élő példája annak, hogy van tovább utána is.
Amit tudok ajánlani, az például a Megálló csoport és a Magadért Alapítvány, de nézzen szét, biztosan vannak még mások is.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
Most 30 éves vagyok. Ez év márciusában elegem lett, abbahagytam mindent, sportolni kezdtem, emberek közé jártam. Április végén már egész jól éreztem magam (a körülményekhez képest), egyre jobban élveztem az életet. A hónap végén megint elszívtam egy füves cigit. Másnap reggel összeomlott minden, ami azóta is tart. Végképp nem tudok koncentrálni, lassú a gondolkodásom, alap dolgokra nem emlékszem, nincsenek érzéseim, nem sírok, nincs bűntudatom, nem érdekel senki és semmi. Mindenkivel megszakadt a kapcsolatom, akivel azelőtt napi szinten kommunikáltam (még a füves éveim alatt is). Nem hívom, nem keresem őket, és már ők sem engem. És a legszörnyűbb, hogy nem is érzem a hiányukat. Ha alkoholt fogyasztok, 2 korty után már végképp nem fog az agyam. Nem tudom, ki vagyok, nem látom a jövőt, és napról napra több emlék tűnik el a fejemből. Ha emberek közé megyek (nagyon ritkán), egyik pillanatban hiperaktív vagyok, túl sokat beszélek, nevetek, aztán úgy érzem, mintha egy idegen ember lennék, akit külső szemmel figyelek én is. Voltam pszichiáternél, kaptam gyógyszert, amit azóta is szedek, de azt tapasztalom, hogy a gyógyszerek miatt még kevésbé tudok reálisan gondolkodni.
Nem tudom magamnak megbocsájtani, hogy ezt tettem magammal. Fura ember voltam, de az emberek elfogadtak, normális életet éltem, most meg itt tartok. Nincsenek öngyilkos gondolataim, de félek, hogy egyszer bekattanok, és ilyesmire vetemedek.
Ön szerint változhat még ez az állapot? Ha ezek után teljes absztinenciát tartok, és megpróbálom rendbe tenni a személyiségszerkezetemet (szakember segítségével), visszatérnek még valaha az érzéseim? Nem szeretném a hátralevő életemet robotként leélni. Nem beszélve arról, hogy 30 éves koromra olyan állapotban vagyok fizikailag mint egy 80 éves ember…
Köszönöm. Zoltán
Kedves Zoltán!
Levelét olvasva egyetlen szó villog előttem: közösség. Közösség alatt olyan támogató közeget értek, akik hasonlón mentek át, mint Ön. Biztos van valami oka, ha eddig nem keresett meg ilyen, de javaslom, bírálja felül ezt az okot, bármi is legyen az, mert enélkül, ha nem is szívesen írom, hogy nem megy, de sokkal nehezebb lesz megőrizni a változást, és megtalálnia magát "új" életében. Sokat megtett, nagy dolog a saját elhatározás és a szakember segítsége is jó, de az a tapasztalat, függőség esetén rengeteget tud segíteni a sorstársak közössége. Éppen azokra a kérdésekre tud választ adni, amik most Önt foglalkoztatják. (Hogyan tegye helyre azokat az éveket, amikről ma úgy látja, elvesztegette? Mikor jön vissza az örömérzet?) Egészen más, ha erre elméleti választ kap egy szakembertől (bár az is lehet segítség), és más, ha ott áll Maga előtt valaki, aki túljutott ezen a fázison, és élő példája annak, hogy van tovább utána is.
Amit tudok ajánlani, az például a Megálló csoport és a Magadért Alapítvány, de nézzen szét, biztosan vannak még mások is.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
2012. december 5., szerda
290. Hozzon-e csokit a Mikulás?
A segítségét szeretném kérni egy aprócska dologban. A kislányom ma nagyon rossz volt, és azt mondtam neki, hogy beszélek a Mikulással, hogy ne hozzon neki semmit, amiért olyan csúnyán viselkedett. Előtte mindig a Mikulásról beszél, rajzolt neki, borítékba tette, és bedobta a postaládába. Ma este is olyan aranyosan pucolta ki a csizmáját, hogy a Mikulás ajándékot hoz neki. Ha most odaadom neki az ajándékát, akkor nem fog adni a szavamra, mert úgy gondolja, hogy anya csak a levegőbe beszél, úgyis kaptam ajándékot. Ha nem adom oda neki, csak virgácsot kap, akkor meg az rögzül benne, hogy ő rossz gyerek. Melyikkel ártok kevesebbet? Kérem a mikulásnapra való tekintettel, kaphatnék extra gyors választ? Válaszát előre is köszönöm.
Kedves Levélíró!
Hozzon csokit a Mikulás! Ha mindenképp ragaszkodni akar ahhoz, amit mondott, és tovább akarja szőni a fonalat, mondhatja, hogy üzeni a Mikulás, bár előző nap rosszalkodott, azért tudja ő, hogy jó gyerek, ezért hozott mégis ajándékot.
Egyébként szerintem az eredeti fenyegetés nem volt szerencsés, az ajándékot (és a megvonását) nem hiszem, hogy jó nevelőeszköznek tekinteni, hiszen ajándékot nem azért kap az ember, mert jó, hanem egyszerűen az egymásnak való örülést fejezzük ki vele.
A másik szempont, ami felmerült bennem: nem tudom, hány éves a kislány, de bizonyos életkorig teljesen hatástalan egy másnap foganatosított büntetés, a lánya már nem is emlékezne az előző nap problémáira, és egyáltalán nem értené, miért nem kapott ajándékot. Ha óvodáskorú a kislány, akkor ez igaz rá.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
Kedves Levélíró!
Hozzon csokit a Mikulás! Ha mindenképp ragaszkodni akar ahhoz, amit mondott, és tovább akarja szőni a fonalat, mondhatja, hogy üzeni a Mikulás, bár előző nap rosszalkodott, azért tudja ő, hogy jó gyerek, ezért hozott mégis ajándékot.
Egyébként szerintem az eredeti fenyegetés nem volt szerencsés, az ajándékot (és a megvonását) nem hiszem, hogy jó nevelőeszköznek tekinteni, hiszen ajándékot nem azért kap az ember, mert jó, hanem egyszerűen az egymásnak való örülést fejezzük ki vele.
A másik szempont, ami felmerült bennem: nem tudom, hány éves a kislány, de bizonyos életkorig teljesen hatástalan egy másnap foganatosított büntetés, a lánya már nem is emlékezne az előző nap problémáira, és egyáltalán nem értené, miért nem kapott ajándékot. Ha óvodáskorú a kislány, akkor ez igaz rá.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
2012. december 4., kedd
289. Mit lehet mondani gyerekeknek a temetésről?
Kedves Karolina!
Tegnap éjjel a sógornőm férje meghalt. Két kisgyermek maradt apa nélkül, hat évesek.
Sógornőm elmondta Nekik mi történt, ezzel meg tudott birkózni.
Viszont fogalma sincs mit mondjon a hamvasztásról, hogy az urnában mi van, ezt nem tudja elmagyarázni a gyerekeknek.
Tanácsát szeretném kérni, mit lehet mondani két hat éves gyereknek, hogy minél kisebb legyen a lelki sérülésük.
Válaszát előre is nagyon köszönöm.
Kedves levélíró!
Fogadják őszinte részvétem!
Az alapszabály, hogy mindenre igazat, röviden, mindig csak annyit, amennyit kérdeznek a gyerekek.
A temetésre, még ha fájdalmas is, elvinném őket (kivéve, ha kifejezetten tiltakoznak ellene, amit nem tartok valószínűnek). Ennek később lesz jelentősége: meg tudja nehezíteni a gyászt, ha elmarad ez az aktus.
A temetés, hamvasztás témája jó, ha beleágyazódik egy nagyobb beszélgetésbe, ami arról szól, mi történik azzal, aki meghal. Erre a jó választ persze az Anya hite határozza meg. Ha hívő, a hitének megfelelő választ adhat, ha nem hívő, akkor például azt, hogy aki meghal, a többi emberben él tovább, azon keresztül, hogy emlékeznek rá, szeretik őt. (Vagy azt, amit igaznak érez.) És mi lesz a testtel? A testre már nincs szüksége, olyan, mint egy ruha, amit már nem hord az ember.
Ha a hamvasztás, temetés részleteiről kérdeznek, ne azt mondjuk, hogy Apát elégetik, hanem hogy a testét, amire már nincs szüksége. Ő akkor már nincs ott (hanem az angyalokkal van/az emberek szívében van, akik búcsúztatják őt), de mivel a földi élete során ezt a testet használta, ez segítette őt sok mindenben, megadjuk annak is a tiszteletet.
A gyerekek lehet, hogy fel fognak tenni egészen konkrét kérdéseket, mert a tisztánlátás oldja a szorongásukat, ettől nem kell megijedni, de ne is mondjunk többet, mint amire a kérdés vonatkozott.
Üdvözlettel, és sok kitartást kívánva az egész családnak:
Cziglán Karolina
Tegnap éjjel a sógornőm férje meghalt. Két kisgyermek maradt apa nélkül, hat évesek.
Sógornőm elmondta Nekik mi történt, ezzel meg tudott birkózni.
Viszont fogalma sincs mit mondjon a hamvasztásról, hogy az urnában mi van, ezt nem tudja elmagyarázni a gyerekeknek.
Tanácsát szeretném kérni, mit lehet mondani két hat éves gyereknek, hogy minél kisebb legyen a lelki sérülésük.
Válaszát előre is nagyon köszönöm.
Kedves levélíró!
Fogadják őszinte részvétem!
Az alapszabály, hogy mindenre igazat, röviden, mindig csak annyit, amennyit kérdeznek a gyerekek.
A temetésre, még ha fájdalmas is, elvinném őket (kivéve, ha kifejezetten tiltakoznak ellene, amit nem tartok valószínűnek). Ennek később lesz jelentősége: meg tudja nehezíteni a gyászt, ha elmarad ez az aktus.
A temetés, hamvasztás témája jó, ha beleágyazódik egy nagyobb beszélgetésbe, ami arról szól, mi történik azzal, aki meghal. Erre a jó választ persze az Anya hite határozza meg. Ha hívő, a hitének megfelelő választ adhat, ha nem hívő, akkor például azt, hogy aki meghal, a többi emberben él tovább, azon keresztül, hogy emlékeznek rá, szeretik őt. (Vagy azt, amit igaznak érez.) És mi lesz a testtel? A testre már nincs szüksége, olyan, mint egy ruha, amit már nem hord az ember.
Ha a hamvasztás, temetés részleteiről kérdeznek, ne azt mondjuk, hogy Apát elégetik, hanem hogy a testét, amire már nincs szüksége. Ő akkor már nincs ott (hanem az angyalokkal van/az emberek szívében van, akik búcsúztatják őt), de mivel a földi élete során ezt a testet használta, ez segítette őt sok mindenben, megadjuk annak is a tiszteletet.
A gyerekek lehet, hogy fel fognak tenni egészen konkrét kérdéseket, mert a tisztánlátás oldja a szorongásukat, ettől nem kell megijedni, de ne is mondjunk többet, mint amire a kérdés vonatkozott.
Üdvözlettel, és sok kitartást kívánva az egész családnak:
Cziglán Karolina
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)