Üdv,
Egy gyermekelhelyezési perben vagyok,
szeretném kérdezni, hogy mi az egészséges arány a gyermeknek a 2 különvált szülő közt
(azért mert volt párom havi 15 nap 15 napba szeretné, és én nem tudom, hogy az a bizonyos állandóság ki-e tud alakulni)
Tudom, hogy a válasz egyénenként eltér, de mégis átlagban mi az arány?
Válaszát köszönöm!
Kedves Levélíró,
Leveléből annyira nem derül ki semmilyen releváns szempont, hogy még azt sem tudom, gyermeke két hónapos, vagy 10 éves, melyikükkel milyen a kapcsolata, mennyire rugalmasan viseli általában a változásokat, stb. Javaslom, ne általános elvek alapján akarják megoldani a kérdést, hanem a gyermek személyiségét figyelembe véve. Ha külső véleményre kíváncsiak, akkor együtt menjenek el pszichológushoz, olyanhoz, aki a teljes családdal együtt foglalkozik, és a szakemberrel együtt gondolkodva ki fog érlelődni a jó megoldás. Természetesen nem egy-két alkalommal, hanem hosszabb folyamat során.
Üdvözlettel,
Cziglán Karolina
2012. október 30., kedd
2012. október 28., vasárnap
282. Gyűlölöm magam
Kedves Karolina!
Gyűlölöm magam a természetemet, hogy tisztában vagyok vele mit kéne tennem hogy jobb legyen de egyszerűen képtelen vagyok rá.Mikor végleges elhatározást veszek magamon és már csak azért is megcsinálom jön egy hullám ami végigsöpör rajtam és elmossa azt az érzést ami segített abban hogy legalább képes legyek elkezdeni bármit ami hasznos lehetne az életben amivel tudnék mit kezdeni ami a segítségemre lehetne a boldog életre való törekvésemkor.És akkor elkezdek bőgni jönnek a sötét gondolatok eszembe jut hogy milyen kurva egyedül vagyok a világban...Semmi másra nem volna szükségem csak akarat erőre.És bosszantó hogy hagyom magam a szar érzésnek hogy felül kerekedjen rajtam.És bosszantó hogy nem tudok ellene tenni és az is zavar, hogy ezt egyre erősebbnek érzem.Nem tudok uralkodni az érzéseim uralkodnak rajtam.Mit csináljak, hogy változtassak ezen?
Kedves Barbara!
Amit akaraterőnek nevez (a pszichológia körülbelül ugyanerre mondja, hogy "énerő"), nem egyszerű elhatározás kérdése, így nem is kell ostoroznia magát azért, mert nincs belőle több. Bár a hétköznapi beszédben olykor megvetően mondják egymásra az emberek: "nincs akaratereje!".
Ön is általánosságban ír, és persze nem is lehetne egy levélváltásból az Ön személyes történetét felfejteni, tehát én is csak általánosságban tudok válaszolni. Ha az ember azt látja, nem tud tenni a céljaiért, az arra utal, valami belső konfliktusa van ezekkel a célokkal kapcsolatban. Tipikus példa az az ember, aki párkapcsolatot szeretne, mégsem jön össze - úgy éli meg, mintha valóban minden vágya a kapcsolat volna, holott lelke mélyén fél az intimitástól. Vagy az az ember, aki nem tud lefogyni, noha évek óta "próbál", ám valójában biztonságot ad neki az a burok, amivel körülveszi magát. De van, aki a fontos megmérettetéseit szúrja el, mert eleve későn kezdi el a munkát, ő talán attól tart, ha beleadna mindent, és mégis kudarcot vallana, sokkal inkább sérülne az önbecsülése, mint mikor a saját halogatása miatt nem sikerül.
Nem tudom, Önnek milyen céljai vannak, és hol akad el a folyamat, de érdemes elgondolkodni azon, vajon milyen rejtett motiváció gátolja Önt. Azt gondolom, igazából senki sem akar saját magának rosszat, aki látszólag árt magának, annak is van rá oka, valamiért még mindig így éri meg, azt érzi. Néha már az megkönnyebbülést jelent, ha az ember rájön, mi van a háttérben, mert kimondva, tudatosítva kevésbé tűnik ijesztőnek. De ha továbbra is az, legalább van mivel dolgozni, tudjuk, milyen problémát kell valójában kezelni.
(Természetesen lehetséges, hogy terápiás segítség kell ehhez a folyamathoz, már a "rájövéshez" is - ismeretlenül nem tudom megítélni.)
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
Gyűlölöm magam a természetemet, hogy tisztában vagyok vele mit kéne tennem hogy jobb legyen de egyszerűen képtelen vagyok rá.Mikor végleges elhatározást veszek magamon és már csak azért is megcsinálom jön egy hullám ami végigsöpör rajtam és elmossa azt az érzést ami segített abban hogy legalább képes legyek elkezdeni bármit ami hasznos lehetne az életben amivel tudnék mit kezdeni ami a segítségemre lehetne a boldog életre való törekvésemkor.És akkor elkezdek bőgni jönnek a sötét gondolatok eszembe jut hogy milyen kurva egyedül vagyok a világban...Semmi másra nem volna szükségem csak akarat erőre.És bosszantó hogy hagyom magam a szar érzésnek hogy felül kerekedjen rajtam.És bosszantó hogy nem tudok ellene tenni és az is zavar, hogy ezt egyre erősebbnek érzem.Nem tudok uralkodni az érzéseim uralkodnak rajtam.Mit csináljak, hogy változtassak ezen?
Kedves Barbara!
Amit akaraterőnek nevez (a pszichológia körülbelül ugyanerre mondja, hogy "énerő"), nem egyszerű elhatározás kérdése, így nem is kell ostoroznia magát azért, mert nincs belőle több. Bár a hétköznapi beszédben olykor megvetően mondják egymásra az emberek: "nincs akaratereje!".
Ön is általánosságban ír, és persze nem is lehetne egy levélváltásból az Ön személyes történetét felfejteni, tehát én is csak általánosságban tudok válaszolni. Ha az ember azt látja, nem tud tenni a céljaiért, az arra utal, valami belső konfliktusa van ezekkel a célokkal kapcsolatban. Tipikus példa az az ember, aki párkapcsolatot szeretne, mégsem jön össze - úgy éli meg, mintha valóban minden vágya a kapcsolat volna, holott lelke mélyén fél az intimitástól. Vagy az az ember, aki nem tud lefogyni, noha évek óta "próbál", ám valójában biztonságot ad neki az a burok, amivel körülveszi magát. De van, aki a fontos megmérettetéseit szúrja el, mert eleve későn kezdi el a munkát, ő talán attól tart, ha beleadna mindent, és mégis kudarcot vallana, sokkal inkább sérülne az önbecsülése, mint mikor a saját halogatása miatt nem sikerül.
Nem tudom, Önnek milyen céljai vannak, és hol akad el a folyamat, de érdemes elgondolkodni azon, vajon milyen rejtett motiváció gátolja Önt. Azt gondolom, igazából senki sem akar saját magának rosszat, aki látszólag árt magának, annak is van rá oka, valamiért még mindig így éri meg, azt érzi. Néha már az megkönnyebbülést jelent, ha az ember rájön, mi van a háttérben, mert kimondva, tudatosítva kevésbé tűnik ijesztőnek. De ha továbbra is az, legalább van mivel dolgozni, tudjuk, milyen problémát kell valójában kezelni.
(Természetesen lehetséges, hogy terápiás segítség kell ehhez a folyamathoz, már a "rájövéshez" is - ismeretlenül nem tudom megítélni.)
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
2012. október 7., vasárnap
281. Kibírhatatlan anya tigrissé váltam - Miért zárkóztam be???
Kedves Karolina!
14 hónapja szültem kisfiam, első gyermek. A problémák a szülést követő második napon jelentkeztek. (A kórházban, ahol szültem 24 órás roaming van.) Fáradtság, kialvatlanság és a tej sem indult meg, a csecsemősöknek természetesnek vélt napokban. Úgy éreztem nem tudom megadni a picinek amire szüksége van. Ha esetleg pótlást (tápszert) kértem, úgy néztek rám a csecsemősök, mintha valami rosszat kérnék Közben már a kórházban is sok volt a látogatónk, hiába kértem a családtagokat, hogy ha lehetséges egyszerre jöjjenek ne felváltva, mert így nem tudok pihenni. A haza érkezésünk utáni első hétben jól voltam.
Aztán, sajnos kibírhatatlan "anya tigrissé váltam". Nem szívesen adtam ki a kezemből kisfiam, még ha alig álltam is a lábamon a fáradtságtól. Sajnos közösségbe sem jártam igazán az első 8 hónapban. Pedig lehetőségem lett volna rá, baba-mama klub, baba masszázs tanfolyam stb. Így utólag már nagyon bánom, mert a picinek és Nekem is jót tett volna. Főként ami nyomaszt és az elmúlt néhány hétben a sírásig sodort, az, hogy úgy érzem az elmúlt pár hónapban nem tudok felidézni boldog perceket csak a rosszakra emlékszem.
Párom családja nem látogatta/látogatja az otthonunkban a picit, elvárták/elvárják, hogy már pár hetes korától fogva mi vigyük, hozzá tenném itthon lakunk a szüleimmel, akiket konkrétan személyesen nem is ismernek (a párommal 4éve vagyunk együtt, 3éve költözött hozzánk; lehetőségünk egyenlőre nincs elköltözni). Szerencsére már többet találkozok anyukákkal és gyermekeikkel, séták során, játszótér, csivitelő foglalkozás. Az ismerőseim között egyre több újdonsült Anyuka van. Amikor látom Őket mennyire boldogak, mosolygósak, jó kedvűek, teljesen padlóra kerülök, hogy nekem ez miért nem ment.
Miért nem csináltam jobban akkoriban a dolgokat, miért zárkóztam be???!!! Egyszerűen ezen a érzésen nem tudom túl tenni magam. Sokszor szeretném újra kezdeni és jobban csinálni. Mit tegyek? Hiába fordultak jobbra a dolgok és kezdek kibontakozni ezek a dolgok beárnyékolják a napjaim. Ehhez persze hozzá jön még, hogy a párom részéről nagyrészt senki nem kíváncsi a fiúnkra. Az első 2 hónapban heti rendszerességgel vittük a picit nagypapához, nagymamához, nagybácsihoz, keresztpapához, de belefáradtunk. Így az egyetlen nap a héten amit együtt tölthettünk nem volt teljes. A párom hétfőtől szombatig dolgozik kamionosként. Ebből kifolyólag nagyobb veszekedés és harag még nem volt, nem is szeretnék, de mégis rossz így. Mára már nem azzal foglalkozunk, hogy ki mikor látta utoljára, hanem azzal, hogy nekünk éppen mi a jó ilyen téren.
Köszönettel: Anikó
Kedves Anikó!
Még semmiről sem késett le, nem kell amiatt bánkódnia, miért nem kereste előbb mások társaságát! Elég, hogy most felismerte, jól esne ilyen-olyan programokra menni, más anyákkal találkozni. Azt gondolom, ha kicsit megnyugszik, az kisugárzásuk át fog ragadni Magára is, és hamarosan Önön fogják látni: milyen jól érzi magát a bőrében ez az anyuka!
Ami a kezdeti élményeket illeti: ha valaki azt meséli Önnek, neki milyen simán ment minden a szülés körül, nyugodtan gyanakodjon. Ahogy Popper Péter mondta: ha valaki sokat dicsekszik szexuális sikereivel, nyugodtan meg lehet tőle kérdezni: "és mondd csak, mióta küzdesz potenciazavarral"? Talán nem is véletlen, hogy ez a példa jutott eszembe: sokan, talán Ön is a nőiségük vizsgájának tartják, tudnak-e szoptatni, minden simán és flottul megy-e a gyermek körül, ahogy álmaikban elképzelik. Én azt gondolom, nem az az igazi nő, akinek minden könnyen megy, hanem, aki elfogadja sajátos adottságait, és sérülékenységét, esendőségét is méltósággal viselve érzi magát teljes embernek.
Mindent jól csinált, higgye el!
(Hogy a párja családja jön-e látogatóba, amiatt nem érdemes emésztenie magát: így legalább Önök dönthetik el, mennyit találkoznak - ha folyton jönni akarnának, az is válhatna terhessé.)
Sok minden kavarog a fejében a családdal, babával kapcsolatban: lehet, hogy érdemes lenne szakember segítségét kérni néhány tisztázó beszélgetéshez, hogy kiszellőzzön az a sok érzés, ami most feltornyosult Önben.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
14 hónapja szültem kisfiam, első gyermek. A problémák a szülést követő második napon jelentkeztek. (A kórházban, ahol szültem 24 órás roaming van.) Fáradtság, kialvatlanság és a tej sem indult meg, a csecsemősöknek természetesnek vélt napokban. Úgy éreztem nem tudom megadni a picinek amire szüksége van. Ha esetleg pótlást (tápszert) kértem, úgy néztek rám a csecsemősök, mintha valami rosszat kérnék Közben már a kórházban is sok volt a látogatónk, hiába kértem a családtagokat, hogy ha lehetséges egyszerre jöjjenek ne felváltva, mert így nem tudok pihenni. A haza érkezésünk utáni első hétben jól voltam.
Aztán, sajnos kibírhatatlan "anya tigrissé váltam". Nem szívesen adtam ki a kezemből kisfiam, még ha alig álltam is a lábamon a fáradtságtól. Sajnos közösségbe sem jártam igazán az első 8 hónapban. Pedig lehetőségem lett volna rá, baba-mama klub, baba masszázs tanfolyam stb. Így utólag már nagyon bánom, mert a picinek és Nekem is jót tett volna. Főként ami nyomaszt és az elmúlt néhány hétben a sírásig sodort, az, hogy úgy érzem az elmúlt pár hónapban nem tudok felidézni boldog perceket csak a rosszakra emlékszem.
Párom családja nem látogatta/látogatja az otthonunkban a picit, elvárták/elvárják, hogy már pár hetes korától fogva mi vigyük, hozzá tenném itthon lakunk a szüleimmel, akiket konkrétan személyesen nem is ismernek (a párommal 4éve vagyunk együtt, 3éve költözött hozzánk; lehetőségünk egyenlőre nincs elköltözni). Szerencsére már többet találkozok anyukákkal és gyermekeikkel, séták során, játszótér, csivitelő foglalkozás. Az ismerőseim között egyre több újdonsült Anyuka van. Amikor látom Őket mennyire boldogak, mosolygósak, jó kedvűek, teljesen padlóra kerülök, hogy nekem ez miért nem ment.
Miért nem csináltam jobban akkoriban a dolgokat, miért zárkóztam be???!!! Egyszerűen ezen a érzésen nem tudom túl tenni magam. Sokszor szeretném újra kezdeni és jobban csinálni. Mit tegyek? Hiába fordultak jobbra a dolgok és kezdek kibontakozni ezek a dolgok beárnyékolják a napjaim. Ehhez persze hozzá jön még, hogy a párom részéről nagyrészt senki nem kíváncsi a fiúnkra. Az első 2 hónapban heti rendszerességgel vittük a picit nagypapához, nagymamához, nagybácsihoz, keresztpapához, de belefáradtunk. Így az egyetlen nap a héten amit együtt tölthettünk nem volt teljes. A párom hétfőtől szombatig dolgozik kamionosként. Ebből kifolyólag nagyobb veszekedés és harag még nem volt, nem is szeretnék, de mégis rossz így. Mára már nem azzal foglalkozunk, hogy ki mikor látta utoljára, hanem azzal, hogy nekünk éppen mi a jó ilyen téren.
Köszönettel: Anikó
Kedves Anikó!
Még semmiről sem késett le, nem kell amiatt bánkódnia, miért nem kereste előbb mások társaságát! Elég, hogy most felismerte, jól esne ilyen-olyan programokra menni, más anyákkal találkozni. Azt gondolom, ha kicsit megnyugszik, az kisugárzásuk át fog ragadni Magára is, és hamarosan Önön fogják látni: milyen jól érzi magát a bőrében ez az anyuka!
Ami a kezdeti élményeket illeti: ha valaki azt meséli Önnek, neki milyen simán ment minden a szülés körül, nyugodtan gyanakodjon. Ahogy Popper Péter mondta: ha valaki sokat dicsekszik szexuális sikereivel, nyugodtan meg lehet tőle kérdezni: "és mondd csak, mióta küzdesz potenciazavarral"? Talán nem is véletlen, hogy ez a példa jutott eszembe: sokan, talán Ön is a nőiségük vizsgájának tartják, tudnak-e szoptatni, minden simán és flottul megy-e a gyermek körül, ahogy álmaikban elképzelik. Én azt gondolom, nem az az igazi nő, akinek minden könnyen megy, hanem, aki elfogadja sajátos adottságait, és sérülékenységét, esendőségét is méltósággal viselve érzi magát teljes embernek.
Mindent jól csinált, higgye el!
(Hogy a párja családja jön-e látogatóba, amiatt nem érdemes emésztenie magát: így legalább Önök dönthetik el, mennyit találkoznak - ha folyton jönni akarnának, az is válhatna terhessé.)
Sok minden kavarog a fejében a családdal, babával kapcsolatban: lehet, hogy érdemes lenne szakember segítségét kérni néhány tisztázó beszélgetéshez, hogy kiszellőzzön az a sok érzés, ami most feltornyosult Önben.
Üdvözlettel:
Cziglán Karolina
2012. október 1., hétfő
280. Nem hiszem, hogy örült a születésemnek
Elkeseredtem. 21 éves vagyok, tanulok. Édesanyám harmadik gyermekeként születtem, a második házasságából.A nagymamám, Édesanyám anyukája nem hiszem, hogy örült a születésemnek.
Egész életemben mellőzve éreztem magam nála, minden az unokaöcsém, illetve a nővérem körül forog. Még a börtönben ülő bátyámnak is havonta küldi a pénzt a nyugdíjából, engem azonban még a születésnapomon sem köszöntött. Rosszul esik, hogy sosem beszélünk, hogy nem hívott fel magához, nem vigyázott rám, míg az unokaöcsémnek még a kakaót is ágyba vitte. Igen, féltékeny vagyok...
Azonban nagymamám több agyvérzést is kapott, állapota jelentősen romlott, mondhatni, haldoklik. Jelenleg minden nap megy hozzá a családból valaki, különben nem iszik, és kiszáradhat. A család elvárja tőlem, hogy én is vegyek részt az ápolásában, amit én meg is teszek, de titkon nagyon keserű szájízzel teszem ezt. Soha nem kaptam tőle figyelmet, törődést, a tizenhat éves unokaöcsémnek ajánlották fel a 3 éves autójukat is, mikor nekem a munkámhoz hatalmas segítség lenne. Igazából a gesztus hiányzik. Bánt a kettős mérce, mert amíg az egyik unoka laptopot kapott, én néhány pár zoknit. Nem érzem magam teljes jogú családtagnak.
Nem akarok veszekedést generálni, és sajnálom, hogy ilyen rossz állapotban van, tudom, hogy nem érzi jól magát, de mégsem tudok neki szívből segíteni. Látom, hogy unokaöcsémről ezernyi kép van kirakva, rólam pedig egy óvodáskori, ami kb. 16 éve készült.
Hogy tudnék ezen túllépni, hogy szinte nem is viselkedett velem nagymamaként? Viszont, ha nem látogatom, engem furdalna a lelkiismeret, amiért ilyen gonosz vagyok, hogy nem érdekel a haldokló nagyszülőm sorsa. Annyira bánt a dolog, szeretnék valami tanácsot, mit is tehetnék...
Köszönettel:
Dorka
Kedves Dorka!
A rossz szájíz akkor múlik el, ha megbocsát a nagymamának, ami hangsúlyozom, nem a hibája bagatellizálását, pláne nem az elkenését jelenti. Ezt azért sietek leszögezni, mert sokan félreértik a megbocsátást, mintha azzal azt mondaná az ember, "áh, nem is követett el olyan nagy bűnt velem szemben", és legyintene. Ez inkább elmaszatolás. A megbocsátás azt jelenti, tisztán látja, mi történt, ésmégis lemond az elégtételről. Mintha egy tartozást engedne el a másiknak.
Ebben az elengedésben az segítheti, ha inkább szánalommal, mint haraggal tekint a nagymamára. Nem tudjuk, mi volt az oka a viselkedésének, egy biztos: nem Önből fakadt, valahogy a család és az ő története alakult úgy, hogy másként tekintett a legkisebb unokára. Nem tudom, a nővére az előző házasságból való-e, ha igen, akkor már itt is a magyarázat: azt érezte a nagymama, a régi férjhez kell lojálisnak lennie. Ez tényleg az ő története, az Ön személyének ehhez semmi köze. A nagymama igazságtalanul Önt büntette valami más rossz érzéséért. Van mit megbocsátani neki, és higgye el, meg fog könnyebbülni, ha sikerül.
Cz. K.
Egész életemben mellőzve éreztem magam nála, minden az unokaöcsém, illetve a nővérem körül forog. Még a börtönben ülő bátyámnak is havonta küldi a pénzt a nyugdíjából, engem azonban még a születésnapomon sem köszöntött. Rosszul esik, hogy sosem beszélünk, hogy nem hívott fel magához, nem vigyázott rám, míg az unokaöcsémnek még a kakaót is ágyba vitte. Igen, féltékeny vagyok...
Azonban nagymamám több agyvérzést is kapott, állapota jelentősen romlott, mondhatni, haldoklik. Jelenleg minden nap megy hozzá a családból valaki, különben nem iszik, és kiszáradhat. A család elvárja tőlem, hogy én is vegyek részt az ápolásában, amit én meg is teszek, de titkon nagyon keserű szájízzel teszem ezt. Soha nem kaptam tőle figyelmet, törődést, a tizenhat éves unokaöcsémnek ajánlották fel a 3 éves autójukat is, mikor nekem a munkámhoz hatalmas segítség lenne. Igazából a gesztus hiányzik. Bánt a kettős mérce, mert amíg az egyik unoka laptopot kapott, én néhány pár zoknit. Nem érzem magam teljes jogú családtagnak.
Nem akarok veszekedést generálni, és sajnálom, hogy ilyen rossz állapotban van, tudom, hogy nem érzi jól magát, de mégsem tudok neki szívből segíteni. Látom, hogy unokaöcsémről ezernyi kép van kirakva, rólam pedig egy óvodáskori, ami kb. 16 éve készült.
Hogy tudnék ezen túllépni, hogy szinte nem is viselkedett velem nagymamaként? Viszont, ha nem látogatom, engem furdalna a lelkiismeret, amiért ilyen gonosz vagyok, hogy nem érdekel a haldokló nagyszülőm sorsa. Annyira bánt a dolog, szeretnék valami tanácsot, mit is tehetnék...
Köszönettel:
Dorka
Kedves Dorka!
A rossz szájíz akkor múlik el, ha megbocsát a nagymamának, ami hangsúlyozom, nem a hibája bagatellizálását, pláne nem az elkenését jelenti. Ezt azért sietek leszögezni, mert sokan félreértik a megbocsátást, mintha azzal azt mondaná az ember, "áh, nem is követett el olyan nagy bűnt velem szemben", és legyintene. Ez inkább elmaszatolás. A megbocsátás azt jelenti, tisztán látja, mi történt, ésmégis lemond az elégtételről. Mintha egy tartozást engedne el a másiknak.
Ebben az elengedésben az segítheti, ha inkább szánalommal, mint haraggal tekint a nagymamára. Nem tudjuk, mi volt az oka a viselkedésének, egy biztos: nem Önből fakadt, valahogy a család és az ő története alakult úgy, hogy másként tekintett a legkisebb unokára. Nem tudom, a nővére az előző házasságból való-e, ha igen, akkor már itt is a magyarázat: azt érezte a nagymama, a régi férjhez kell lojálisnak lennie. Ez tényleg az ő története, az Ön személyének ehhez semmi köze. A nagymama igazságtalanul Önt büntette valami más rossz érzéséért. Van mit megbocsátani neki, és higgye el, meg fog könnyebbülni, ha sikerül.
Cz. K.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)