45 éves, fiatalos, a fiatalokkal rugalmasan gondolkodó anya vagyok. A nagyobbik lányom 22 éves, főiskolát végzett, reálisan gondolkodó, ambiciózus "gyerek". A kisebbik lányom 17 éves. 2004-ben külön költöztünk a férjemtől, aztán a körülmények úgy alakultak, hogy 8 hónapja ismét egy háztartásban élünk, de már külföldön.
A kisebbik lányommal vannak gondok. 7.osztályos koráig semmi probléma nem volt, jó képességű gyerek, többször volt kitűnő tanuló, illetve a gyermekkórus tagja volt (úgy mint a nagyobbik lányom is).
Mivel a gyermekkar miatt nagyon sok próba és fellépés volt, a kislányom azt mondta, hogy menjünk át másik iskolába, mert neki már elege van az állandó próbákból és fellépésekből. A kórust pedig csak úgy lehetett ott hagyni, ha iskolát váltunk.
Átmentünk egy 6 osztályos gimnáziumba, ahol a 8. osztály első félévéig nem volt semmi gond, aztán, mint ha kicserélték volna a gyereket, sokkal kevesebbet tanult, több tanárral volt (nem csak neki) problémája. A tanárok miatt szóltam az igazgatónak, aki tudott a problémáról, mert több szülő is jelzett, de még sem tett semmit.
A lányom egyre többet hiányzott, már fizikai tünetei voltak az iskolába járási gondoknak, (három havonta magas lázzal járó mandulagyulladás, reggeli hasfájások) végül a gyerekorvos azt javasolta, váltsunk iskolát. Ez meg is történt, de a következő iskola sem volt jó, ugyan ezek a tünetek jöttek elő. Voltunk pszichológusnál, EEG vizsgálaton, semmit nem mutattak ki, minden rendben volt.
Többször beszéltünk a lányommal erről, hogy ez miért van nála, miért jelentkeznek ezek a problémák, amire az volt a válasz, hogy Ő itthon érzi magát biztonságban, itthon érzi magát jól, neki nem a tanulással van problémája, hanem az iskolába járással.
Ő le akar érettségizni, szakmát akar tanulni, de inkább valami esti iskolában, vagy levelezőn gondolkodik. Végül magántanuló lett, most pedig már külföldön élünk.
A lányom nyáron töltötte be a 17 évet, ez év januárjától nem jár iskolába és egyelőre nem is akar sehová járni, hanem majd "valahogy" le akar érettségizni otthon és pl. műkörmösnek szeretne utána tanulni.
Ha beszélgetünk erről, mindig komoly elképzelései vannak a jövővel kapcsolatban, elmondja, hogy mit szeretne, hogy képzeli, de olyan, mint ha várná a sült galambot. Egyszerűen tanácstalan vagyok. Nem tudom, mit rontottam el.
A nagyobbik lányom hegyre halmot rakna, főiskola után egyetemre akart menni, sajna 13 pont híjával nem vették fel, a "kicsi" viszont totál az ellenkezője. Ő nagyon jól érzi így magát, egyébként egy puszilgatós, kedves gyerek, még mindig velem alszik, nem szeret pl. egyedül aludni a szobájában.
Szóval fogalmam sincs, mit lehetne tenni a lányom érdekében, mert nem akarom, hogy elvesszenek ezek az évek és későn kapcsoljon! De azt sem szeretném, ha elkallódna. Volt egy olyan kijelentése még mielőtt kijöttünk volna, hogy nekem "jól kupán kellett volna vágnom, amikor azt mondta, hogy abba akarja hagyni a sulit, mert tudja, hogy nem kellett volna. Ha más végig tudta csinálni, akkor Ő is, de már így alakult. Tudja, hogy ezért Ő a hibás." Én meg nagyon szeretem és nem akartam, hogy lelkileg tönkre menjen, mert én láttam, hogy mit szenvedett.
A nagyobbik lányom azt mondta, hogy vannak emberek, akiknek nem való az iskola. Próbált már mindenki hatni a lányomra, de eddig nem nagyon értünk el semmit.
Várom mielőbbi válaszát!
Üdvözlettel: Hella
Kedves Hella!
A lánya bizonyára sokkal érzékenyebb, szorongóbb az átlagnál, ezért határozottabb támogatásra szorul. Ez adottság, amiért nem felel senki. Most egyfelől fontos, hogy Önök higgyenek benne, és biztassák, ne hagyják, hogy belevigye Önöket annak elfogadásába, hogy "szegény gyerek úgysem tudja megcsinálni". Másfelől az a megjegyzés, amit lánya tett, számomra arra utal, határozottabb kontrollt, kiszámíthatóbb kereteket szeretne. Tegyék világossá, mi az a minimum, amit minden körülmények között elvárnak tőle, legyen saját felelőssége akár a tanulásban, akár a ház körüli munkákban. Abból, hogy együtt alszanak, az az erős sejtésem, hogy nem minden szempontból várják el a 17 éves kornak megfelelő önállóságot tőle. Értem, hogy anyaként nem akar fájdalmat okozni, de higgye el, kifejezheti támogatását, együttérzését úgy is, ha közben a lány életkorának megfelelő elvárásokat felállítja. Ugyanis emögött az is meghúzódna, hogy Ön hisz benne, ezeket teljesíteni tudja. Ha Önnek nincsenek elvárásai, az implicite azt jelenti, nem hiszi, hogy lánya többre képes, mint ahol most tart. Nem könnyű ebben megtalálni a mértéket, ha van rá lehetőségük, nagyon hasznosnak tartanám, ha családterápiás segítséget vennének igénybe.
Cz. K.
