Az anyukámmal kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni Öntől.
Édesanyám 51 éves, (szerintem és testvéreim szerint is) boldogtalan nő. 28 éves kora óta megszűnt a munkaviszonya,(megszületett nővérem), s azóta nem állt munkába, otthon volt, s a kerti, házimunkával foglalkozott. Ezen idő alatt elvesztette minden kapcsolatát a külvilággal, csak nagyszüleinkkel, s velünk beszél. Barátai vagy ismerősei egyáltalán nincsenek, így amikor itthon vagyunk nem lehet meglenni tőle, folyamatosan csak beszél-beszél. Ha letorkoljuk, akkor nagyon megbántjuk, de tényleg nem lehet végighallgatni, mivel ugyanarról a dologról képes akár 1 órán át beszélni. Sokáig úgy láttuk (már akkor is, amikor még nem számítottak az anyagiak), hogy az egyetlen mód, ami kizökkentené, az lenne, ha elmenne dolgozni,az segítene rajta. Azt, hogy rosszul érzi magát, csak nagyon ritka pillanataiban volt hajlandó bevallani, olyankor azt mondta, hogy nem bírja már tovább, s meg fog így egyedül bolondulni, s igazából az lenne a jó, ha elmenne dolgozni. Amikor nem vagyunk otthon, s ő egyedül van, s hazajövünk, akkor szinte letámad minket, s érezhető rajta, hogy kedélyállapota rosszabb, miután kicsivel hosszabb ideig kellett egyedül lennie. Emberekre nyilvánvalóan szüksége lenne,(nemcsak ránk), mégis amikor múltkor találkozott véletlenül egy nagyon régi ismerősével, aki célozgatni kezdett rá, hogy szívesen találkozna vele, Anya körülbelül elmenekült a helyszínről, természetesen csak miután visszautasította az ismerőst. Kérdeztem tőle, miért tette, elmondtam, én a helyében örültem volna annak az ismerősnek, csak annyit mondott, hogy az a nő pletykás, s ő nem szereti a pletykás embereket.
Emellett sajnos az utóbbi időben anyagilag (kb. 2 éve)is megszorultunk, s ekkor Édesapánk kijelentette, hogy most már Anyukánknak is dolgoznia kellene. Egy ideig- hogy meglegyen a látszat- nagyon ritkán beadta az önéletrajzát cégekhez, ahova nem hívták vissza, ami nem csoda, hiszen már 20 éve nem dolgozik. És egy idő után feladta. Apa egy ideig mondta neki, hogy dolgozni kéne, ilyenkor mindig bevágta a hisztit, kiabált, s jó sokáig hozzá se lehetett szólni, s úgy járkált, mint aki a folyóba veti magát. Apa felhagyott a próbálkozással, s arra jutott, ráhagyja. Utána én és testvéreim mondtuk neki , de egyáltalán nem durva hangnemben, a reakció ugyanaz. Viszont míg korábban csak hisztizett, s nem mondott arra semmit, hogy neki is dolgoznia kéne, csak hisztizett és durcáskodott, mint egy gyermek, mostanra eljutott arra a szintre, hogy fel se veszi, s döbbenten néz ránk, miért kellene neki most dolgoznia? Ő dolgozott fiatalkorában, neki most már nem kell. A szomorú az, hogy Apa emellett agyonhajszolja magát, kb. 2 éve heti 6*12 órában dolgozik, már sántít, s hihetetlenül sokat öregedett ezen idő alatt.
Úgy látjuk, Édesanyánk lelki problémájára, s családunk anyagi gondjaira megoldás lenne, ha Anya elmenne dolgozni, de lehetetlen rávenni, igazából már mi sem beszélünk róla, mivel ilyenkor teljesen elzárkózik. Ha valóban a munka jelentené számára a megoldást, hogy lehetne rávenni? Amennyiben Ön úgy látja, hogy nem így van, máshogy kellene rajta segíteni, akkor Ön mit tanácsol?
Segítségét köszönöm!
Kedves Levélíró!
Úgy gondolom, ha az utóbbi húsz évben úgy alakult, hogy a gyermeknevelésen és háztartáson kívül (ami szintén munka) nem dolgozott Édesanyja, kis esély van rá, hogy most sikerüljön beilleszkednie egy munkahelyi közegbe, és teljes életmódot váltania. Természetesen, ha nagyon rugalmas személyiség lenne, aki könnyen alkalmazkodik, megtehetné, de leveléből az derül ki, elvesztette az önbizalmát, és beszűkültek emberi kapcsolatai.
Amivel segíthetnek, hogy nem hibáztatják, és nem forszírozzák ezt a tervet, annál is kevésbé, mivel valamilyen módon közösen alakították így életüket az Édesapjával, a felelősség tehát nemcsak az övé. Valószínűleg nagyon nyomasztja ez az elvárás Édesanyját, mert ő is érzi, hogy anyagilag szükséges volna, de azt is, hogy meghaladja erejét. (Egy fiatal ember számára is kihívás szocializálódni a munka világába, nemhogy egy -amennyire számomra kiderült- szorongásra hajlamos középkorú számára, aki érezheti, hogy erről a tanulási folyamatról már lemaradt.) Ha jelzik, hogy elfogadják ezt a helyzetet, nyitottabbá válhat más jellegű segítségre. Gondolkozzanak azon, milyen emberi közösség lehet, ahol jól érezné magát, ahol fel tudna oldódni.
Üdvözlettel:
Cz. K.
